2023. november 5., vasárnap

Presbitrei bibliaóra / Presbiterképzés: 2023.11.07.

 


5. Az istentisztelet

Mielőtt istentiszteletünk itt és most helyzetét vizsgálnánk, három dolgot kell röviden tisztáznunk. Először azt, hogy ekléziasztikai szempontból itt az istentisztelet és az igehirdetés váltófogalmak, hiszen ahol igehirdetés hangzik el, ott istentisztelet van, istentisztelet viszont nem képzelhető el igehirdetés nélkül. Másodszor azt, hogy az igehirdetésen nem csak a prédikációt értjük, hanem az Ige látható formáját is, a sákramentumot. Végül azt, hogy ebben a paragrafusban a szorosabban vett igehirdetésről beszélünk, tudva azt, hogy ezen kívül igehirdetésnek és istentiszteletnek nevezzük a pásztorációt, katekhizációt, diakóniát is.

1. Az istentisztelet jelentősége. Elvileg meg lehet ugyan állapítani, hogy az igehirdetés egyház (gyülekezet) valóságok között eredetüket tekintve különbség van, mert Isten Lelke először igehirdetést hozott létre és csak azután egyházat (lásd az első pünkösdöt), gyakorlatilag azonban a kettő egymásra utaló valóság, sem egyház nincs igehirdetés nélkül, sem igehirdetés egyház nélkül.

Az istentisztelet (igehirdetés) szolgálatában az egyház hármas körben és vonatkozásban vesz részt. Mint országos egyetemes egyház megszabja az istentisztelet külső formáját a zsinat által, biztosítja az igehirdetés kereteit a Kánon által és központi testületei által rendelkezéseket ad ki ezek végzésére. Mint egyházközség megszervezi helyileg az istentiszteletet, megállapítja időpontjait, biztosítja helyét, fenntartja az igehirdetői szolgálatot. Mint gyülekezet hirdeti az Igét, főleg, de nem csak a lelkipásztor által, hallgatja az Igét és engedelmeskedik. Mint látható, az első kettő inkább formai és állandó tényező, a harmadik tartalmi és változó, mert lehet jól és rosszul Igét hirdetni, hallgatni és nem hallgatni az Igét, engedelmeskedni vagy visszautasítani azt. Mert ez a harmadik viszonyulás a problematikusabb, és mert itt jönnek elő a tartalmi kérdések, ezért ebben a paragrafusban főleg a gyülekezet és az istentisztelet (igehirdetés) viszonyáról szólunk.

2. Aszerint, hogy az istentisztelet hol történik és hogy mennyire kötött, alkalmait hármas körben tárgyaljuk.

a) A szorosabban vett templomi istentiszteleti alkalmak a szolgálat végzésében központi jelentőségűek. Ezt ma nagyon világosan kell látnunk még akkor is, ha egyes felfogások szerint a pásztoráció fontosabb, vagy mások szerint a keresztyén szeretet gyakorlása, a diakónia, a személyes kegyességi forma, a társadalmi megsegítés manapság előtérbe kerülnek. Hogy mit jelent a templom, mint az igehirdetés központi helye, arra nézve ó- és újszövetségi példaként hozhatjuk fel Ézs 2,1-5-öt: Jeruzsálemben az Úr háza magához vonzza nemcsak Izráelt, hanem a pogányokat is, mert a tanítás és az Úr beszéde Sionból jön; és Mt 8,11-et, ahol Jézus arról beszél, hogy a mennyek országában napkeletről és napnyugatról sokan jönnek és letelepednek.

A templom és az itt elhangzó igehirdetés a gyülekezet számára hármas vonzerőt kell, hogy jelentsen.

Először: itt hangzik Isten Igéje legtisztábban és félreérthetetlenül, mint Szentírás (bibliaolvasás és alapige) és mint igehirdetés. Ez azt is jelenti, hogy a gyülekezet elsősorban itt épül hitben és készül fel a jócselekedetekre.

Másodsorban az istentisztelet és a templom lelki otthon, második családi hajlék. Kortól, nemtől, társadalmi kategóriától, gondolkozástól, műveltségtől függetlenül együtt van Isten látható egyháza, s minden zavaró, a híveket egymástól elzáró és elkülönítő tényezőt kívül hagytunk, hogy ott az Ige és a Szentlélek gyülekezetet formáljon. A templomi istentisztelet a maga zavartalan nyugalmával, liturgiai biztonságával, a hívek békés egymás-mellett-ülésével, tulajdonképpen prototípusa annak, ahogyan kellene a gyülekezet tagjainak a templomon kívüli életüket berendezniük.

Harmadsorban, a gyülekezet kőbe, fába, szőttesekbe, festékekbe (kazetták) megmutatkozó hite, áldozatkészsége összekapcsolja a múlt gyülekezetét a jelenkorival; nemcsak az egyházukért áldozni tudó földbirtokosakkal vagyunk együtt, de nincstelen jobbágyokkal, az ellenreformáció korabeli, hitéhez és egyházához ragaszkodó gyülekezettel is. Ezek a kő-jelek bűnbánatra, adakozóbb lelkületre indíthatják a mai gyülekezetet.

Éppen ezért a lelkipásztornak, a presbitériumnak, de az egész gyülekezetnek is mindent meg kell tennie azért, hogy a templom és a templomi istentisztelet, igehirdetés valóban Isten Igéje hirdetésének helye legyen, de a gyülekezet családi otthona is. Ez olyan külsőségeket is jelent, mint a templom rendben tartása, téli fűtése, ízléses berendezése, de azt is, hogy lehetőség szerint minél több istentiszteletnek kell a templomban történnie. Így be kell hozni a központi istentiszteleti helyre minden keresztelést, esketést, konfirmációi kikérdezést, s egyáltalán nem tartjuk helytelennek, ha a temetési prédikáció is a templomban hangzik el. Ez azért is ajánlatos, mert nagy hideg és meleg ellen védenek a falak, mert a gyülekezet leülhet az egy óráig is eltartó istentisztelet alatt, mert több templomban van gyülekezeti énekeskönyv.

b) A templomon kívül végzett istentiszteleti alkalmak. A halál ugyan családi esemény, de a temetési istentisztelet gyülekezeti istentiszteleti alkalom. Nem árt egypár olyan vonatkozásra felhívni a figyelmet, amelyek ma különösen érvényesek, tehát ekléziasztikai kérdések. Az igehirdetőnek tudatosítania kell magában azt, hogy a temetési igehirdetést nemcsak a református hívek hallgatják, hanem más felekezetűek, sőt hitetlenek is. Már csak azért sem maradhat el az igehirdetésből a feltámadással való vigasztalás és hitvallástétel, amit a nem reformátusok esetleg nem kaphatnak meg. Ugyanezért nem szabad az alapigének valamilyen ürügyén megbántani azokat, akik másképpen hisznek, vagy egyáltalán nem hisznek, hanem fel kell mutatni református hitünknek többletét, építő módon. A temetési szertartás a háznál (templomban) elmondott előfohásztól a temetőben elhangzott áldásig tart. A kettő között a lelkipásztor felelős azért, ami a temetésen történik. Ezért nem engedi meg, hogy bárki részéről is búcsúztató hangozzék el, hogy cigányzene szóljon, hogy a hívek menet közben üvegekből kínálgassák egymást, hogy cigarettázzanak. A lelkipásztornak, presbitereknek arra kell törekedniük, hogy az éneklésbe a gyülekezet minél több tagja kapcsolódjék be. Ennek érdekében ajánlatos, hogy a kántor hozzon a templomból énekeskönyveket és ossza szét a hívek között. Természetesen, csak az énekeskönyvi énekeket engedhetjük meg, de ezek közül is a még egypár helyen szokásos hitvallástalan temetési énekekről beszéljük le a gyülekezetet s inkább diktáljunk be zsoltárokat, amelyek mind az igehirdetéshez, mind az alkalomhoz jobban illenek.

Ha csak tehetjük, ne kereszteljünk és ne eskessünk a paróchián és családi háznál, hanem a templomban. Ha mégis ez a család kívánsága, akkor törekedjünk arra, hogy minél többen vegyenek részt és arra, hogy ott is legyen gyülekezeti ének. Az új családi ház felavatási ünnepségén, a házassági évfordulókon a lelkipásztornak terjedjen ki a figyelme két dologra. Arra, hogy ezen a család és a szomszédság minél nagyobb része legyen jelen, hogy ez által gyülekezeti alkalommá váljanak ezek is és arra, hogy innen sem szabad az igehirdetésnek és a gyülekezeti éneklésnek hiányoznia. A többi nem templomi istentiszteleti formák már a pásztorációs alkalmakhoz tartoznak.

c) Az istentisztelet kötetlenebb alkalmai a bibliaórák, imaórák, szeretetvendégségek, sorozatos előadások, gyülekezeti ünnepélyek. Ezeknek a helye vagy a templom vagy a gyülekezeti terem. A szorosabban vett istentiszteletek mellett főleg három szempontból tartjuk fontosnak.

Először azért, mert itt nyílnak inkább lehetőségek arra, hogy a gyülekezet tagjai megismerjék egymást. Ez a bibliaórai beszélgetéseknél, az előadásokhoz való hozzászólásoknál, a szeretetvendégség körüli szolgálatoknál történhet meg.

Másodszor azért, mert itt inkább előtérbe kerülhet az igehirdetés tanítói jellege. A gyülekezetek tagjai elég keveset tudnak az egyházközségük múltjáról, nem ismerik református hitvallásainkat, egyes hitvallási kérdésekben aggasztó tájékozatlanságot mutatnak. Nem tudják, hogy miképpen élnek az egyházak világszerte, mi az ökumenikus mozgalom. Naiv kérdéseket tesznek fel (igaz, hogy az egyházak rövidesen egyesülnek?), amelyeket teljes komolysággal kell megválaszolnunk.

Harmadsorban azért fontosak a bibliaórák, előadások, szeretetvendégségek, mert innen indulhat ki az egymás megsegítésének a szolgálata, a diakónia. Főleg itt van a gyülekezetnek alkalma, hogy vendéglelkipásztorokat, presbitereket, teológiai tanárokat is meghallgasson. Mert a bibliaóra, szeretetvendégség is istentisztelet, ezért az igehirdetésnek nem szabad innen hiányoznia.

3. Az igehirdetés hatékonyságának akadályai. Isten Igéje szólt: legyen és lett. Isten kimondott szava így vált Igévé, ez az Ige élő és ható (Zsid 4,12), nem tér vissza üresen Istenhez (Ézs 55,10 11). Meg kell győződnünk arról, hogy ez nemcsak az Igére, de az igehirdetésre is érvényes. Egészen kevés esettől eltekintve, nincs hiábavaló igehirdetés, ha pedig mégis visszhangtalan az, amit mondunk, akkor nem volt igehirdetés. Egészen más kérdés az, hogy Isten Igéjének és az igehirdetésnek a hatását mennyire és miben mérhetjük le.

Ezért a következőkben két kérdésre keresünk választ: Mik az akadályok Isten Igéjének és az igehirdetésnek a diadalútjában s a gyülekezetnek és a lelkipásztornak mit kell tennie, hogy a "lehetetlenség konok falán ne zúzza véresre koponyáját" s hogy az Ige eljusson a gyülekezethez.

a) A lelkipásztor és a gyülekezet úgy érzi, a felettesek úgy látják, az istentiszteleti adatok azt mutatják, hogy az igehirdetés szolgálata hiábavaló. Milyen okai lehetnek?

Az igehirdetés hatékonyságának akadálya legtöbbször az igehirdetőben van. Prédikációi tartalmilag vagy nem igeszerűek vagy nem gyülekezetszerűek; nagyon sok esetben ez a készületlenséggel magyarázható. Felelőtlenségének terhe alól sem elfoglaltságának, sem családi helyzetének ürügye nem mentesítheti. Arra az esetre, ha váratlanul kérik fel szolgálatra s azt más lelkipásztor nem végezheti el, a lelkipásztornak állandóan készen kell állnia egy két textussal és rövid magyarázattal, hogy ezeket a szolgálatokat is tisztességesen elvégezhesse. A prédikáció formája is akadály lehet az Ige útjában. A lelkipásztor a szószéken természetellenes hangot vesz fel, ezt a gyülekezet megérzi és hiteltelennek minősíti magát a bizonyságtételt. Öcsém, tanulja meg mondta az idős lelkész a segédlelkésznek , hogy a katedrában minden hangon lehet beszélni, csak emberi hangon nem. De az is baj, ha a prédikáció nyelve parlagi, fogalmazása pongyola, mert ez tisztességtelen köntöse Isten Igéjének. Hogy ez ne következzék be s persze nemcsak ezért minden héten legalább egy prédikációt le kell írni, a többit pedig részletes vázlatban ki kell dolgozni. De nem jut el az Ige a gyülekezethez, mert az igehirdető személye nem útkészítő, hanem akadálygörgető. Nemcsak arról van itt szó, hogy a lelkipásztor erkölcsi élete hatástalanítja az általa kimondott szót s ez fegyelmit von maga után, hanem arról is, hogy a lelkipásztor túl zárkózott vagy más, egyéniségében rejlő, de személyétől független lelki zavarban szenved. Az ilyen defektusokról legtöbbször maga sem tehet és harcolni sem tud ellenük. Sokszor pedig valamelyik kegyelmi ajándék hiányzik életéből.

Az igehirdetés nem jut el a gyülekezethez s az akadályok magában a gyülekezetben vannak. Sokszor azért, mert egyszerűen el sem jön a gyülekezet a templomba. Ha a családlátogatásnál a lelkipásztor érdeklődik, hogy miért nem járnak templomba, rendszerint a következő válaszokat kapja vagy következtetheti ki: Beteg, öreg, erőtlen vagyok, nem bírom már megmászni a hegyet, nem tudok egy óráig egy helyben ülni. Ezek legtöbbször valós indokok s ilyenkor a lelkipásztornak gondolkoznia kell, miképpen juttassa el az Igét a beteghez, s hogy kit bízzon meg lelkigondozásával. Vasárnapon és ünnepen is dolgozunk s nincs időnk a templomra. Ez csak nagyon kis részben igaz, legtöbbször csak álindok. A lelkipásztor nemcsak azzal érvelhet, hogy a munka és a pihenés ritmusát Isten szabta meg a mi érdekünkben, s nemcsak azzal, hogy a léleknek is szüksége van táplálkozásra, mint a testnek is, hanem azzal is, hogy felhívja a figyelmet a többi istentiszteleti alkalomra, amelyek a munkaidőn kívül vannak. Ugyanígy érvelünk a szórakozási és kirándulási kifogásokkal szemben is. Minden ürügynél azonban le kell mérnünk, vajon nem általános templom-idegenségről van-e szó. Van úgy is, hogy valamelyik szekta templomellenes propagandája hatolt be a hívek gondolkozásába. Ezt legtöbbször csak sejtjük, mert nem vallják be őszintén. Ilyenkor a lelkipásztornak nem szabad megelégednie csupán a szokott rögtönzött ellenérveléssel, hanem fel kell készülnie éppen annak a szektának a "fogadására", amelyik így rombol. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a templomnak, mint igehirdetési helynek a jelentőségét hangsúlyozzuk, hanem arról is, hogy a behatoló szekta minden tanítását visszaverjük. Megtörténik, hogy a híveket visszatartja a templomtól a lelkipásztor személye. Ilyenkor a munkatársak (presbiter, gondnok) bevonásával óvatosan kell megközelíteni a haragos híveket, majd a lelkipásztornak személyesen kell megjelennie és evangéliumi nyíltsággal beszélnie kell a személyes ellentétekről.

A gyülekezet részéről az elzárkózás megtörténhet akkor is, ha tagjai eljönnek a templomba. Falun és városon egyaránt érvényes, hogy a gyülekezet tagjai nem is azért jönnek a templomba, hogy Igét hallgassanak. Ez igaz és baj is, de nem szabad ezt a jelenséget csak a hívek oldaláról nézni, hanem az Ige felől is kell látnunk. Igaz, hogy csupán a megszokás, a tradíció, a másokkal való találkozás, az esetleges "kultúrcsemege" miatt vonzódnak Isten házához, de a mi számunkra a fontos az, hogy ott vannak és akkor az Igét kell nyújtanunk nekik, még ha nem erre vágyakoztak is. Bízzunk abban, hogy az Ige élő és ható és átüti minden más elvárásnak a falát. Ha ennek érdekében mindent megtettünk, akkor a többit rábízhatjuk Isten Lelkére, aki a közömbösökhöz és a más-igényűekhez is eljuttatja igehirdetésünket. Eljönnek a hívek a templomba, meghallgatják az Igét, el is fogadják, sőt az igehirdetőt meg is dicsérik, csak éppen nem érzik, hogy személyesen hozzájuk szólt. Egy bizonyos idő után beleszoknak abba, hogy az igehirdetéshez nincs közük, le is mondanak erről és végül kimaradnak a templomból. Lehet, hogy igehirdetésünk túl dogmatikus, de az is lehet, hogy a híveknek kényelmesebb eláltalánosítani az üzenetet, mint magukra vonatkoztatni. A prédikáció időszerűségének és személyességének kérdésébe itt nem bocsátkozhatunk bele, csupán két tanácsot adunk. A lelkipásztornak tudnia kell minden mozgást, ami a gyülekezeten belül, és ami kívül, a nagyvilágban történik, hogy érdekeltté tehesse a híveket. A prédikáció mögött mindig álljon ott az igehirdető személyes hittapasztalata, hogy a hívek érezzék: élő bizonyságtételnek a tanúi.

Akadály lehet az Ige útjában az, amit kettős vallásosságnak szoktak nevezni. Az ünnep és a templom teljességgel elszakad a hétköznapoktól, a munkahelytől, az otthontól, a szórakozástól, s az Ige hatósugara csak a szószéktől 5 m-re terjed. Nem azért, mert elfelejtik az Igét, hanem mert nem tudják, hogy azt élni kell, és hogy miképpen kell élni. Az Ige imperatívuszait nem személyes parancsnak tekintik, hanem általában törvénynek. Ezért a legtöbbször nagyon kétes értékű az, ha a lelkipásztort megdicsérik a prédikáció után, mert a híveknek semmi sem tetszik jobban, mint a magasröptű formákba bugyolált általános életelv, esetleg axióma, aminek aztán az égvilágon semmi következménye sincs.

Összefoglalva az utóbb mondottakat, a legnagyobb nyomorúságra kell rámutatnunk, ami az igehirdetés hatástalanságát mutatja, arra, amit Jakabnál olvasunk, hogy az Igének hallgatói vagyunk, de nem megtartói (Jak 1,19-27). Sokszor értetlenül állunk szemben azzal a ténnyel, hogy egy egy templomos gyülekezetben különösen sok az alkoholista, feltűnően sok a paráznaság és házasságtörés, az utca hangos a trágár káromkodásoktól. Ilyen esetekben rendszerint régi bűnökről van szó, amelyekről az újonnan templomba járó gyülekezet még nem szokott le, s csak ezentúl várhatjuk az igehirdetés látszatját. De arról is szó lehet, hogy az alkoholisták, káromkodók azokból a kevesekből kerülnek ki, akik nem hallgatnak igehirdetést.

b) Az Ige elfogadásának akadályaiból már következnek is azok a feladatok, amelyek a gyülekezetre és a lelkipásztorra hárulnak. Természetesen, el kell itt most tekinteni azoktól a részletes homiletikai elvektől, amelyek mindenkor érvényesek, s csupán egypár mai feladatra fogunk rámutatni. Ha a lelkipásztor úgy látja, hogy az igehirdetésnek nincs foganatja, felül kell vizsgálnia prédikálási módját, mind tartalmi, mind formai szempontból. Ha ezt nem tudja tárgyilagosan megtenni, ha környezetében nincs senki, aki segítségére lenne, s a gyülekezetből sem jön konkrét visszhang, kérje meg szolgatársait, hogy őszintén és nyíltan mondják meg igehirdetésének hibáit. Ha az istentiszteletek látogatottsága az évek megfelelő hónapjait összehasonlítva csökken, induljon el az év bármely szakaszában, látogassa meg az egész gyülekezetet és végezze pontosabban, lelkiismeretesebben a katekizációt.

Ha életében olyan elemi erővel pusztít a bűn vagy jelentkezik személyes és családi nyomorúság, hogy kihat a gyülekezet hitéletére, nem mondhatnunk mást, mint hogy térjen meg bűneiből és hittel viselje terheit, ehhez kérjen segítséget olyanoktól, akik hitben erősebbek.
A lelkipásztor és a gyülekezet egymásért imádkozó tényezői az istentiszteleti életnek. Ennek különösen intenzív módon kell történnie, ha a gyülekezeti életben pangás áll be.

Ha mindezeket megpróbálta és mégis azt látja, hogy az Ige nem hatékony, akkor vagy benne, vagy a gyülekezetben van a hiba, ezért menjen más szolgálati helyre. A gyülekezetnek és a lelkipásztornak egyformán érdeke ez. Tegye meg, mielőtt még tönkretenne egy gyülekezetet és mielőtt saját élete és szolgálata végleges csődbe jutna.

https://www.presbiterkepzes.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése