Igehirdetés: 2023.03.19.

 

 

A hit próbája

Olvasmány: 1Móz 22.

„Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Móz 22:2)

 

   Ábrahám az erős hitéről lett nevezetes. De sok próbatételen kellett keresztülmennie, amíg eljutott a hitnek erre a fokára. Isten Ábrahám számára már az elhívásakor kijelentette tervét és aztán többször meg is erősítette azt. Az isteni ígéretek beteljesedéséhez, azonban még sok időnek kellett eltelnie. Az Úr terve ugyanis nem azonnal valósult meg. Sokáig teljesen rejtve maradt mindaz, amit Isten ígért, sőt már-már úgy tűnt, hogy semmi sem valósul meg belőle. Például Isten még az elején, Ábrahám elhívásakor, azt ígérte, hogy földet és hazát ad neki. Mégpedig olyan földet, ahol bőségben élhet majd Ábrahám és az ő utódai, akik majd itt nagy néppé lesznek. Ábrahám Isten ígéretére hagyatkozva elhagyta otthonát, hogy azon a földön telepedjen le, amit majd Isten mutat neki.  Amikor azonban Ábrahám megérkezik Kánaán földjére, hamarosan szárazság sújtja azt a földet és éhség támad. Ábrahám ezért elhagyja az ígéret földjét és a családjával együtt Egyiptomba költözik. Itt aztán jó dolga lesz Ábrahámnak, mindezt azonban hazugsággal éri el, amikor gyakorlatilag kiárusítja a feleségét, a húgának hazudva őt. Végül az egyiptomi kaland csúfos lelepleződése után Ábrahám kénytelen volt mégis visszatérni Kánaánba.

   Ábrahám próbatételei azonban ezután sem értek véget. Isten eredetileg utódok sokaságát ígérte Ábrahámnak, azonban sokáig nem született gyermeke. Sára meddő volt, így elmaradt a gyermekáldást. Ahogy Ábrahám és felesége Sára egyre idősebbek lettek, úgy vált egyre reménytelenebbé a helyzetünk. A családról és a sok utódról szóló ígérete Istennek csak egy durva tréfa lenne? Amikor Ábrahám 85 esztendős lesz, nem vár tovább Isten ígéretének beteljesedésére, hanem a maga módján próbálja megoldani a helyeztet. Sára egyik szolgálólányának, Hágárnak nemz gyermeket, hogy így gondoskodjon utódról. Isten azonban kijelenti, hogy áldását csak a Sárától születendő utódja fogja megkapni. Ábrahám félrelépése sok bajt és bonyodalmat hoz a családjára.

   Isten végül a 99 éves Ábrahámnak ismét megerősíti, hogy fia fog születni. Sára a hír hallatán csak nevet, mert számára teljesen képtelenségnek tűnik, hogy 90 éves korában gyermeket szüljön. De bármilyen különös és hihetetlen Ábrahámnak és Sárának mégis fia születik, és ezzel valóban beteljesedik Isten ígérete. A várva várt gyermeket pedig Izsáknak nevezik el, ami annyit jelent: „nevetés”, mert öreg koruk ellenére mégis nevetéssel és örömmel lett teljes az életük.

   Ábrahám számára azonban még csak ekkor érkezik el a legnagyobb próbatétel. Ez próba minden eddiginél súlyosabb. Ábrahámtól azt kéri Isten, hogy áldozza fel neki az egyszülött fiát. Ábrahám ezúttal nem keres kifogást, engedelmeskedik Istennek.  Az Úr azonban miután látja Ábrahám hitét és engedelmességét, nem kéri tőle ezt az áldozatot.

1.      A próbatétel

   A Biblia egyik legmegdöbbentőbb mondata, amit Isten Ábrahámnak mond: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Móz 22:2). Ezt a mondatot hallva mindnyájan azt kérdezzük: „Hogyan kérhet Isten ilyet?” Milyen Isten az, aki egy ártatlan gyermek halálát kívánja. Hogy lehet egy édesapától azt kérni, hogy a saját gyermekét ölje meg? Miért hitegette Isten Ábrahámot azzal, hogy sok utódja lesz, ha most azt az egyetlent is visszakéri tőle? Ilyen kegyetlen játékot űzne velünk Isten, hogy az egyik kezével ad, a másikkal elvesz?

   Bizonyára Ábrahámot is úgy érte Isten kérése, mint derült égből a villámcsapás. Mi lesz ezek után Isten ígéreteivel, a nagy néppel, az áldással és mit ér a föld, ha nincs, aki örökölje?

   Mi, akik már ismerjük az egész történetet, és annak végkifejletét is, tudjuk a választ, hogy mindez csupán próbatétel volt. Ugyanakkor a nyugtalanító kérdés mégis ott marad bennünk. Lehetséges lenne, hogy Isten ilyen kegyetlen módon tegyen próbára valakit?

   A Biblia csak annyit mond el, hogy Isten mindenható, szuverén Úr. Így az ember nem kérheti számon őt. Mert ki az közülünk, aki bölcsebbnek vagy igazságosabbnak vélheti magát Istennél?

   Azt biztosan tudjuk, hogy Isten nem kegyetlen és nem is játszadozik az emberrel. Így minden próbának, amit Isten megenged, célja és értelme van.  Itt is erre mutat rá a Biblia: „Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22.12). Isten üzenetéből egyértelműen kiderül, hogy mi volt ennek a próbának a célja.

   Ha valakit az Isten megpróbál, akkor azt azért teszi, hogy megerősítse hitében. Isten a próbák által mindig fontos igazságok megismerésére tanít minket. A próba sohasem céltalan, mert az mindig hűségre, kitartásra nevel minket, az elköteleződésünkben erősít meg.

   Ábrahám ezeken a próbákon keresztül értette meg, mit jelent az, hogy magát teljesen rá kell bíznia Istenre. Így tanulta meg Ábrahám azt a fontos leckét, hogy Istent nem lehet fél szívvel szolgálni, csak teljes szívvel.

   Így érthetjük meg, miért tette Isten ily módon próbára Ábrahámot, hogy az egyszülött fiát kéri tőle. Hiszen ekkorra Ábrahám vágya, amire annyi ideig várakoznia kellett, beteljesedett, megszületett Izsák. Ábrahámon pedig az Úr áldása nyugodott, gazdagságban és jólétben élt. Isten ígéretei tehát beteljesedtek. Ábrahám elégedett és boldog ember, aki most már bátran mondhatja, hogy a jövője biztosítva van. Van földje, sok jószága, nagy vagyona, és van már gyermeke is, aki utóda lesz, aki örökli mindezt, s aki egyben a záloga is annak, hogy Isten többi ígérete is be fog teljesedni.

   De itt kell felismernünk azt is, hogy milyen könnyen válhat mindaz, ami Isten ajándéka, bálvánnyá az életünkben. Aki gazdagságban és jólétben él, akinek megvan mindene, milyen könnyen feledkezik meg Istenről. Amikor jól mennek a dolgaink, milyen könnyen gondoljuk azt, hogy megy ez nekünk egyedül is, már nincs is szükségünk Istenre. S az ember észre sem veszi, s egyszer csak eljut oda, hogy már nem Istenben bízik, hanem magában, nem az Úrtól várja a segítséget, hanem úgy gondolja, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani, a sorsát és jövőjét már nem Isten kezében látja biztosítva, hanem a nagy vagyon, a kiváló kapcsolatok, vagy éppen egy gyermek, egy örökös által. Kiben bízik ezek után Ábrahám?

   Úgy tűnik, Isten mintha pontosan ezt akarná a próba által megkérdezni Ábrahámtól. A próba által derül majd ki, hogy Ábrahám továbbra is Istenben bízik-e, rá hagyatkozik, vagy most már azt gondolja, hogy megy ez neki egyedül is. A próba célja tehát az, hogy kiderüljön ki fontosabb Ábrahám számára? Kihez ragaszkodik Ábrahám, az ajándékhoz, vagy az ajándékozóhoz. Kiben látja Ábrahám az ígéretek beteljesedésének garanciáját, a fiában, Izsákban vagy Istenben? Kitől várja, kiben látja a jövőt, Izsákban, vagy az Úrban?  Csak így derülhet ki, hogy kiben bízik, kit szeret jobban, ki neki a legfontosabb az életben.

2.      A bizalom

   Ábrahám válasza az Istentől kapott parancsra egészen megdöbbentő. Nincs nyoma sem a kételynek, sem pedig a vitának, vagy a késlekedésnek. Nem próbál Ábrahám menekülni sem vagy kitérni a nehéz helyzet elől, mint amikor az éhség idején Egyiptomba ment. Nem is akarja a maga módján megoldani a helyzetet, mint amikor, a szolgálólány, Hágár által akart utódot szerezni, és Isten tervét egy maga által kitalált alternatív módon beteljesíteni. Ábrahám most teljesen ráhagyatkozik Istenre és engedelmeskedik szavának. Az útja az Isten által kijelölt helyre három napig tartott. Ez alatt volt ideje gondolkodni. De, hogy pontosan mi ment végbe benne, azt elképzelni sem tudjuk. Az azonban biztos, hogy amikor a harmadik napon odaért arra a helyre, nem torpant meg, hanem a szolgáit hátrahagyva és Izsákot maga mellé véve felment a hegyre. Ekkor következik egy különösen nehéz beszélgetés, amikor fia, Izsák kérdezi Ábrahámot: „Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.” (1Móz 22:7-8). Itt találjuk az egész történet kulcsmondatát. Ábrahámnak ez a válasza: „Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam”, azt mutatja, hogy Ábrahám továbbra is bízik Istenben, aki majd megoldást ad a megoldhatatlan problémára. Itt láthatjuk az egyik legszebb példáját az Istenben való teljes és feltétel nélküli bizalomnak. A Biblia szerint a hit nem csak ismeret, hanem bizalom és engedelmesség is. Ábrahám a hitéről és engedelmességéről már többször bizonyságot tett. De itt most a feltétel nélküli bizalmára is fény derül. Ábrahám itt nem elkeseredetten, a fogait összeszorítva, gyűlölködve, a legyőzött ember keserűségével megy fel a Mórijjá hegyére, hanem úgy, mint aki hiszi, hogy Isten a legjobbat hozza majd ki ebből az egészből. Ábrahám úgy bízza magát rá az Istenre, hogy nincs benne sem vád, sem harag, mert Istenről csak jót tud feltételezni.

   A nehéz helyzetben is végig ott él szívében a bizonyosság, hogy Isten jó, Isten szeret, hűséges, igaz és gondviselő. A gondviselés szó a Bibliában előrelátást is jelent. De ez ebben az esetben nem jelenti azt, hogy Ábrahám előre tudta, hogy mi fog történni. Az előrelátás, a gondviselés igazából az Isten tulajdonsága. Ábrahám nem tesz mást, mint erre az előrelátó, gondviselő Istenre bízza az ügyét.  A Gondviselő Istenbe vetett bizalom nem azt jelenti, hogy az események majd úgy alakulnak, ahogy azt mi szeretnénk, hanem hogy elfogadjuk, akárhogy is alakul majd az ügyünk, abban Isten terve valósul majd meg és azt mi készséggel és jó szívvel elfogadjuk. Így érthetjük meg azt, amit Pál apostol így ír a Római levélben: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Rm 8:28).

   Amikor Ábrahám fia kérdésére annyit mond csak, hogy Isten majd gondoskodik az áldozathoz szükséges bárányról, még nem tudja, mi fog történni, semmit sem tud biztosan, de bízik az Úrban. Ábrahám a számára még ismeretlen jövőt, az általa jónak megismert Istenre bízza. Erre a bizalomra tanít Ábrahám története, és a Szentírás még sok más helyen is: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, ő munkálkodik!" (Zsolt 37:5). „Bizony a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55:8-9).

3.      Kicsoda a mi Istenünk?

   Isten úgy áll előttünk ebben a történetben, mint aki egyszerre próbatevő és gondoskodó. Mi persze leginkább csak a gondoskodó Istenről akarunk tudni. Arról az Istenről, aki köteles mindig segíteni rajtunk, ha bajba kerülünk. Sőt ha szeret minket, akkor nem is engedi meg, hogy bármi rossz történhessen velünk vagy a szeretteinkkel. Sokan úgy gondolják, hogy ezért érdemes jóban lenni Istennel, mert akkor Isten mindig megsegít minket. Hiszen ez az ő kötelessége. Elvárjuk Istentől a gondoskodását akkor is, ha mi maguk sem követjük őt teljes szívvel.

   Érdemes végiggondolni, hogy vajon minket nem kísért-e ez a gondolkodás? Ki a mi Istenünk? Az, akihez feltételekkel, elvárásokkal közeledünk, vagy az, akihez a feltétel nélküli bizalommal? Isten azt szeretné, ha igazán megismernénk őt, ezért néha próbára tesz, néha nem úgy cselekszik, nem úgy gondoskodik, ahogy azt mi várnánk. Olykor egyszerre ad fájdalmas parancsot és csodálatos ígéretet.

   Az Újszövetségből megtudjuk, hogy Jézus is ezzel a dilemmával találta magát szemben. Kereszthalála volt Isten próbájának a csúcspontja. Jézusnak választania kellett, hogy saját életét szereti jobban, vagy pedig az Atya akaratát. Jézus ugyanazt tette, mint itt Ábrahám, bízott Istennek a gondoskodásában: „Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet.” (Lk 23:46). Mi ekkor még csak a próbatevő Istent látjuk, de a kereszthalál próbája után aztán felragyog előttünk a Gondviselő Isten is. Megmutatkozik az Atya gondoskodása, aki feltámasztja a Fiút. Jóllehet Izsák esetében mindez még csak előkép volt, ugyanakkor Ábrahám számára ugyanolyan valóságos próba volt, amikor fel kellett emelnie a kést, hogy beteljesítse Isten parancsát. Isten angyala azonban kiáltott hozzá: „Ne nyújtsd ki a kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22:12-13). De a történet végén van itt még egy fontos mondat: „Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.” (1Móz 22:14). Ábrahám ekkor két alapvető elvet értett meg az áldozattal kapcsolatban.

   Először azt, hogy csakis maga Isten tudja meghozni a valódi áldozatot, és véghezvinni az ember megváltását. Az Úr az, akinek gondoskodnia kell, és Ő meg is teszi. Ábrahám megörökítette ezt az elvet, amikor a helyet így nevezte el: „Az Úr gondot visel.” Másodszor, azt is megértette, hogy a valódi áldozat helyettes áldozat, mint ami megmentette Izsák életét. A kost„az ő fia helyett áldozta fel Ábrahám. Az Úr által biztosított áldozat Isten Bárányát, vagyis Jézus Krisztust jelképezte, hiszen „az Úr mindnyájunk vétkét őrá vetette.

   Izsák tehát megmenekült, de Jézus Krisztus feláldoztatott. Amit Ábrahámnak nem kellett megtennie azt Isten megtette. Az Atya nem kímélte az ő saját Fiát, hanem mindent nekünk adott: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”  (Rm 8:32). Ámen.

Hirdetések: 2023.03.12.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.03.12.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 53.

 

Az ősatyák feleségei

Olvasmány: Péld 31:10-31

„Az emberből kivett oldalbordát az ÚRisten asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté. (1Móz 2:22-24)

 

   Már a Biblia legelején, olyan erős jellemű asszonyok szerepelnek, akiknek megvolt a magukhoz való esszük, és amennyire lehetett, befolyással voltak a dolgok menetére. A teremtéstörténetben azt olvassuk, hogy Ádám és Éva, az első férfi és az első nő egymás segítőtársai voltak. A bűneset után azonban minden megváltozott. Isten az Évához szóló intelmében ezt mondja: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” (1Móz 3:16). Tény az, hogy Isten népe körében nagyobb megbecsülésnek örvendtek a nőt, mint egyébként a szomszédos pogány népek között. Ám a férfiak mellett itt is másodrangúnak számítottak, szerepük gyakran abban merült ki, hogy gyermeket szüljenek, és teljesítsék férjük kívánságait. Sára, Ábrahám felesége arról lett nevezetes, hogy 90 éves korában szülte meg első gyermekét, Izsákot. De előzőleg rávette a férjét, hogy a szolgálólányához menjen be, hogy az így fogant gyermeket örökbe fogadhassák. Rebeka, Izsák felesége, szorgalmas lányként jelenik meg a történet elején, később azonban a fiával, Jákobbal szövetkezik a férje becsapására.

   Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy ezek a nők, nem mellékszereplői a Bibliának, hanem nagyon is lényeges szerepet töltenek be. Keménységük és bátorságuk cáfol minden teóriát, amely a nők gyenge természetéről szól. Ezek az asszonyok minden képességüket latba vetették azért, hogy célt érjenek. Bátran küzdöttek magukért és családjukért, amiért példaként állítja őket elénk a Biblia. Olykor azonban tisztességtelen eszközökhöz is nyúltak, amiért azonban mindig súlyos árat fizettek. A nehéz helyzeteket mindig ügyesen megoldották. Ráhel például saját apját is arcátlanul kijátszotta, amikor az ellopott házi bálványokat nála kereste az apja. Miközben Ráhel a fekhelye alá rejtve éppen ezeken a bálványokon feküdt, apjának ártatlan képpel állította, hogy semmit sem tud róluk. Ráhel valójában méltó utóda volt az apjának, aki sok hasonló trükkel verte át korábban a vejét, azaz Ráhel férjét, Jákobot, aki szintén jeleskedett az ügyeskedésben. A Biblia így tulajdonképpen azt mutatja be, hogy mindegyik asszony méltó párja volt a férjének. Jeleskedtek bátorságban, jellemben, függetlenségben, elszántságban, de ugyankor a makacsságban, az ügyeskedésben is. Mivel abban a kultúrában a nők másodrangúnak számítottak a társadalomban, a férfiaknál sokkal nehezebb helyzetben voltak. A Biblia mégis arra mutat rá, hogy ezek az asszonyok hátrányos helyzetük ellenére, semmivel sem voltak gyengébbek a férfiaknál. Isten szemében ők minden tekintetben egyenrangúak voltak a férfiakkal. Ezeknek az asszonyoknak a története nagyon jól példázza, hogy a találékony emberek mindig megtalálják a módját, hogy átlépjék a rájuk erőltetett korlátokat.

1.      Sára, nagy nép anyja

   A Biblia szerint Sára nagyon szép nő volt. Nevének jelentése úrnő, fejedelemasszony. Tekintélyes és jómódú férje mellett elégedett és boldog életet élhetett volna. Azonban Sára életéből valami mégis hiányzott. Van, amit sem a szerető férje, sem a gazdagság nem adhatott meg számára. Sára életének nagy keserűsége, hogy nem lehetett gyermeke, mert meddő volt. Bár a férjének, Ábrahámnak Isten megígérte, hogy Sárától lesz fiú gyermeke és nagy nép atyjává teszi, de teltek-múltak az évek és mégsem történt semmi, Sára továbbra is gyermektelen maradt. Ahogy Ábrahám és Sára egyre idősebbek lettek, úgy vált az esélyük arra, hogy gyermekük szülessen, egyre kisebbé, míg végül teljesen elveszett. Mire Ábrahám betöltötte a századik életévét, Sára pedig a kilencvenediket, már teljesen nevetségesnek tűnt a számunkra, hogy még gyermekük születhet.

   Sára ezért megpróbálta a maga módján megoldani a helyzetet, s a szolgálóleányát, Hágárt küldte be a férjéhez, aki így egyfajta béranyaként majd gyermeket szül a számára. Ez a terv azonban szembement Isten akaratával, aki azt ígérte Ábrahámnak, hogy a feleségétől, Sárától fog megszületni a megígért gyermek.

   Mihelyt Hágár várandós lett Ábrahámtól, máris jelentkezett a baj. Sára számára mély, belső, lelki konfliktust hozott ez a helyzet. Képtelen volt elviselni a gyermekét váró és vele szemben immár egyre fennhéjázóbban viselkedő Hágárt, ezért nagyon ellenségesen bánt vele, végül pedig elűzte a háztól. Hágár a fiával együtt a sivatagban talált menedéket, ahol Isten róluk is gondoskodott.

   Sára kétségbeesett terve arra nézve, hogy gyermeket szerezzen magának, kudarcot vallott. Isten azonban újra és újra megerősítette azt az ígéretét, hogy Sára egy egész nép anyja lesz. Sára az Isten követeinek üzenetét hallva, akik azt a hírt hozták, hogy egy év múlva gyermeke születik, csak nevetett magában. Akkor még csalódottságában és keserűségében nevetett Sára. Amikor azonban egy év múlva valóban gyermeke született, már örömében nevet, s a gyermekének az Izsák nevet adja.

   Sára végül maga vallja meg: „Nevetést szerzett az Isten, énnékem.” (1Móz 21.6). Az Izsák név jelentése is ez: nevetés. A kételkedő és hitetlenkedő Ábrahám és Sára megszégyenülnek. A várakozás hosszú évei után a vágyaik és reményeik végre beteljesednek.

   Kálvin kommentárjában azt írja, hogy ha Ábrahámot minden hívők atyjának tekintjük, akkor joggal nevezhetjük Sárát minden hívők anyjának. Nem véletlen hogy a Zsidókhoz írott levél a hit hőseit felsorolva, Ábrahám mellett Sárát is megemlíti: „Hit által kapott erőt arra is, hogy a meddő Sárával nemzetséget alapítson, noha már idős volt, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.” (Zsid 11:11). Sára, noha először hitetlenül nevetett az Isten ígéretén, de miután az Úrtól feddést kapott, felhagyott a bizalmatlansággal. Hitét Isten elismerésben és dicséretben részesíti. Összevetve az eredeti szöveggel kiderül, hogy a Zsidókhoz írt levélnek ez a mondata így fordítható: „Hit által a meddő Sára is erőt kapott arra, hogy nemzetséget alapítson idős kora ellenére, mivel hűnek tartotta azt, aki ígéretet tett.” (Zsid 11:11). Vagyis azt kel látnunk, hogy a bibliai szöveg itt nem Ábrahám hitéről, hanem Sára hitéről beszél. Sára hit által erőt kapott arra, hogy szüljön, annak ellenére, hogy meddő volt, annak ellenére, hogy már idős volt.

   Sára példája arra figyelmeztet minket, hogy nekünk is döntenünk kell: vagy egyedül Jézus Krisztusban bízunk, vagy pedig azt gondoljuk, hogy a mi emberi erőnkkel és ötleteinkkel be kell, hogy segítsünk neki. Vagy teljesen átadjuk magunkat Jézus Krisztusnak, és új életben járunk, mert a Szentlélek újjászült minket, vagy régi életünket próbáljuk megjobbítani a saját erőnkből, de ez hiábavaló küzdelem. Vagy teljesen rábízzuk magukat Isten ígéreteire, vagy mi akarjuk megoldani, mert nem vagyunk hajlandóak igazi hitben élni és járni. Sára személye és példája előkép, előremutat arra a kiválasztott asszonyra, akinek szintén csodálatos módon, isteni beavatkozás által születik majd fia. Ő Mária, Jézus anyja, aki majd ezt a bátor hitvallást teszi: „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki” (Lk 1:45).

2.      Rebeka, az erélyes asszony

   Rebeka erős és határozott személyiség volt. Már a kezdet kezdetén ezt láthatjuk. Amikor Ábrahám szolgája találkozott Rebekával a kútnál és vizet kért tőle, ő így felelt: „Igyál, uram! És gyorsan levette korsóját a kezébe, és inni adott neki.” (1Móz 24:18). Majd mindjárt magához is ragadta a kezdeményezést és a következő javaslattal állt elő: „Miután eleget adott neki inni, így szólt: Tevéidnek is merítek, míg eleget nem isznak.” (1Móz 24:19). Végül pedig már azt látjuk, hogy teljesen ő irányítja az eseményeket: „Sietve beleöntötte a korsó vizet a vályúba, azután ismét odaszaladt meríteni a forráshoz. Így merített valamennyi tevének.” (1Móz 24:19-20). Amikor pedig az idegen szállást keres magának, Rebeka nem tétovázik, és rögtön felajánlja, hogy jöjjön hozzájuk: Van nálunk bőven szalma is, abrak is, meg hely is van éjszakára.” (1Móz 24:25). Amikor pedig a vendég elmondja jövetele igazi célját, hogy egy messzi földön élő távoli rokon fia számára kéri feléségül Rebekát, ő azonnal igent mond. Míg a családjának talán még egy kis időre lett volna szüksége, hogy megbarátkozzon a házasság gondolatával, Rebeka azonnal meghozta a döntést. Készen állt rá, hogy már másnap útra keljen, otthagyja a családját és elinduljon az ismeretlen felé, tudva, hogy soha többé nem tér vissza hazájába.

   Bátorság és bámulatos tetterő az, amiről Rebeka bizonyságot tesz. Ez a magatartás egész életében jellemző volt rá. Házassága első húsz évében meddőnek bizonyult, de ő kitartóan vágyakozott gyermek után, míg végül ikrei születtek. Isten különös dolgokat jelentett ki a gyermekeivel kapcsolatosan: „Két nép van méhedben, két nemzet válik ki belsődből: az egyik nemzet erősebb lesz a másiknál, de a nagyobbik szolgál a kisebbnek.” (1Móz 25:23). Így tehát már a születése pillanatában eldőlt, hogy a két fiú közül a fiatalabb, Jákob lesz a kiválasztott. Rebeka tudta ezt, hiszen Isten kijelentette neki, de úgy tűnik ő nem elégedett meg ezzel az ismerettel, hanem megpróbálta a maga módján aktívan elősegíteni Isten tervének megvalósulását.

   Rebeka megpróbálta, kisebbik fia, Jákob sikerének az útját minden módon egyengeti. Még arra is rávette a fiát, hogy hazudjon az idős apjának és csalással szerezze meg a maga számára az áldást. Amikor pedig a fiú vonakodott részt venni a csalásban ismét megmutatkozik Rebeka erős természete: „Engem sújtson az az átok, fiam! Te csak hallgass a szavamra, eredj, és hozd, amit mondtam! (1Móz 27:13). Rebeka azt gondolta, hogy neki kell kézbe vennie az irányítást, az ő feladata az Isten előre kijelentett tervének beteljesítése. Hamarosan kiderül azonban, hogy Rebeka nagyot tévedett. Istennek egyáltalán nem tetszett, amit Rebeka véghezvitt, s erre hamarosan ő is rádöbbent, mert kiderült, hogy tettének katasztrofális következményei lettek. Ahelyett, hogy kedvenc fia, Jákob sikerét segítette volna elő Rebeka, épp a bukását idézte elő. A nagy csalás lelepleződése után Jákob élete is veszélybe került, testvére, Ézsau haragja elől csak a gyors menekülés mentette meg az életét. Rebeka az, aki ismét intézkedett, s kénytelen volt maga küldeni el a háztól a fiát. Rebeka úgy halt meg, hogy nem láthatta többé a kedvenc fiát, Jákobot.

   A csalás sikerült, Izsák, aki már rosszul látott, a kezdeti kételkedés után, megáldotta Jákobot.
Az ezt követő események azonban Rebeka anyai szívét teljesen összetörték. Az idősebb fiú bosszúja fellángolt az „anyuka kedvence” ellen, akinek menekülnie kellett. Rebeka bizonyára nem ezt szerette volna, de ide vezetett a következetlen nevelés, a személyválogatás és a ravaszkodás.

   Rebeka nagy hibája abban volt, hogy az Isten akaratának való engedelmesség helyett, a saját leleményességére hagyatkozva akarta elérni a célját. Rebekának az Istennel szembeni türelmetlensége és engedetlensége minden következményét el kellett szenvednie. Azt képzelte, hogy mindent a legnagyobb rendben elintézett, de valójában romba döntötte a családja és a maga életét.  Ravaszkodásával csak annyit ért el, hogy kedvenc fiát, Jákobot nem láthatta többé, a mellőzött és haragos fiú, Ézsau jelenlétét viszont naponta el kellett viselnie. Isten igazságosan ítél, amikor saját ravaszkodásunk gyümölcseit velünk arattatja le.

3.      Ráhel, a férje méltó párja

   Ráhel egy olyan férfihoz ment férjhez, aki nincstelenül érkezett az otthonukba. Sokan talán úgy vélnék, meglehetősen szegényes parti volt egy családja elől menekülő, kétes hírű jövevény, még akkor is, ha ez a férfi az unokatestvére, akit rokonként fogad be az apja, de igazából nem tekint egyébnek, mint ingyen munkaerőnek. A férjéről az is kiderül, hogy a kapzsisága és ügyeskedése vitte bajba, és emiatt kellett elmenekülnie otthonról. Jákob végül méltó ellenfélre talált apósában, Lábánban, akitől többszörösen visszakapja mindazt a csalást, amit ő elkövetett. Ám maga Ráhel sem volt híjával a leleményességnek. A ravaszkodás és a trükközés tekintetében Ráhel méltó párja lett a férjének, Jákobnak. Jákob, amikor nincstelen vándorként megérkezett a házukhoz, fülig szerelemes lett Ráhelbe. Ebben az időben a házasságok híjával voltak minden romantikának, általában a szülök döntöttek a fiatalok helyett. Ráhel esetében azonban ez mégis másként történt. Ő szerelemből házasodhatott. Férje, Jákob 14 évig szolgált azért, hogy valóban övé lehessen a szerelme. De kapcsolatukban egyszerre volt jelen a szerelem és a bánat. Az első nászéjszaka balul ütött ki, Lábán átverte Jákobot és Ráhel helyett, annak nővérét, Leát adta oda. Majd mindjárt következett egy második nászéjszaka is, miután Jákob még 7 évi szolgálatra elszegődött, így a szerelemesek végül egymáséi lettek. A boldogságukat azonban megmérgezte a feleségtársak közötti viszály és rivalizálás. Ráadásul miközben a megvetett Lea sorban szüli a fiúgyermekeket, s még a két rabszolganőtől is születnek gyermekei Jákobnak, addig a szeretett Ráhel hosszú ideig meddő marad. Ráhel nem csak a szerelmet ismerte meg, de a szívet tépő fájdalmat is. A nővérével, Leával való versengése egyre jobban elmérgesedett.

   Sok viszálykodás, keserűség és bánat után végül Ráhel is teherbe esett és világra hozta első gyermekét, Józsefet. A második gyermeke, Benjámin világrahozatalakor azonban valami rosszul alakult, a gyermek életben maradt, de Ráhel belehalt a szülésbe. Ráhel erős asszony volt, akinek a férje iránti hűsége és a gyermekáldás utáni vágyakozása minden mást felülmúlt. A hagyományos zsidó esküvői áldásban ma is így emlékeznek meg róla és nővéréről: „Tegye az Úr az asszonyt, aki házadba megy, olyanná mint Ráhel és Lea, akik ketten építették föl Izrael házát.” (Ruth 4:11). Ráhel életét vizsgálva sok versengéssel és fájdalommal találkozunk. Drámai módon bontakozik ki előttünk az a lelki szenvedés, amit a gyermekáldás miatt él át. Sára, Rebeka és Ráhel, az ősatyák feleségei, akiknek története példa és tanulság a számunkra. Rájuk is igaz az intés: „Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az URat félő asszony dicséretre méltó.” (Péld 31:30). Ámen.

Hirdetések: 2023.03.05.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                 

HALOTTUNK:

A Boldog Feltámadás Reménységét hirdetve vettünk végső búcsút 2023. március 1.-én Pécsi József testvérünktől, aki Isten kegyelméből 101. esztendőt élt. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.03.05.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 52.

 

Amikor elfogy Isten türelme

Olvasmány: 1Móz 19:1-38

„A férfiak akkor ezt kérdezték Lóttól: Ki van még itt, aki hozzád tartozik? Vődet, fiaidat és leányaidat meg mindenedet, ami a tied a városban, vidd el erről a helyről! Mert mi el fogjuk pusztítani ezt a helyet, mivel eljutott az ÚRhoz az a nagy jajkiáltás, amelyet okoztak. Az ÚR azért küldött bennünket, hogy elpusztítsuk a várost.” (1Móz 19:12-13)

 

   Ebben a fejezetben azzal szembesülünk, hogy miközben Isten azon munkálkodik, hogy egy általa kiválasztott ember, Ábrahám által egy új és istenfélő népet hozzon létre és így az egész emberiség számára megteremtse az új kezdet lehetőségét, az özönvíz után a földön szétszóródó emberiség ismét egyre gonoszabbá és romlottabbá válik. Bábel tornya építésének története után Sodoma és Gomora pusztulásának története lesz az emberiség bukásának és romoltságának újabb csúcspontja.

   Megtudjuk, hogy Ábrahám unokaöccse, Lót, miután külön váltak útjaik, Sodoma városában telepedett le. Akkor, amikor Ábrahám és Lót pásztorai a szűkös legelők miatt összevesztek, Lót számára jó választásnak tűnt, hogy Sodoma vidékére költözik, mert az „bővizű föld” volt. Isten azonban másképpen vélekedett: „A sodomai férfiak pedig igen romlottak és vétkesek voltak az ÚR előtt.” (1Móz 13:13). Megtudjuk a történetből, hogy a sodomaiak csoportos nemi erőszakot akartak elkövetni Lót vendégeivel. De a nemi erőszak csak egy volt a sodomaiak számos más vétke között.

   Ezékiel próféta pl. így ír Sodoma népéről: „Bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része… a nincstelent és a szegényt mégsem támogatta. Felfuvalkodtak, és utálatos dolgokat műveltek előttem; azért elvetettem őket, amikor ezt láttam.” (Ez 16:49-50). Isten ezért úgy határozott, hogy elpusztítja Sodomát, de tervét megosztotta Ábrahámmal, úgy ahogy egykor az özönvíz idején megosztotta tervét Noéval. Ábrahám pedig közbenjárt és esedezett, hogy Isten ne pusztítsa el a várost. A szörnyű állapotok ellenére végül Isten Ábrahám kérésére mégis beleegyezik, hogy megkíméli a várost, ha talál benne tíz igazat. Amikor azonban nem talál Sodomában tíz igazat sem, elfogy Isten türelme. Az özönvíz történetéhez hasonlóan Isten ismét az ítélet eszközével lép fel, de ezúttal nem az egész földet bünteti meg, csupán az emberi romlottságot és gonoszságot megtestesítő két várost, Sodomát és Gomorát törli el a föld színéről.

   Hogyan értelmezzük a természeti katasztrófákat? Az árvizek, éhínségek, földrengések Isten haragjának következményei? A Biblia válasza erre az, hogy igen is meg nem is. Olvashatunk olyan katasztrófákról, amelyek kifejezetten Isten büntetéseként következnek be. De van, amikor ezek az események csak úgy bekövetkeznek, anélkül, hogy Istennek bármi köze lenne hozzá. Van, amikor pedig azt halljuk, hogy Isten az ő akaratától függetlenül bekövetkező tragédiát használ fel a maga céljának megvalósításához. Sodoma és Gomora pusztulásának a történetét pl. Jézus is idézi, így emlékeztetve azokat a városokat, akik látták csodáit, de mégsem tértek meg.

1.      A lázadás következményei

   Valami baj van az emberiséggel. Megpróbálhatjuk a legjobb oldalunkat mutatni a világnak, de lényünk mélyén ott rejtőzik a gonoszság. Hiába próbáljuk tagadni ennek valóságát, a történelem eseményei mind-mind az emberiség zűrös múltjának állítanak emléket.

   Ha valaki ezt másképpen gondolná, elég felkeresnie az auschwitzi gázkamrákat, ahol az emberiség e kibeszélhetetlen gyilkos tettéről tanúskodik minden. Az emberiség történelme során sok ilyen szégyenletes esemény történt. Égbekiáltó gazságokra vagyunk képesek.

   A Biblia elmondja, hogy az első emberpárt Isten egy jónak teremett világban helyezett el. Az embert pedig úgy alkotta meg Isten, hogy szabadságában állt eldönteni, hogy Istent követve áldás lesz az életén, vagy a saját akarata szerint teszi a dolgokat, szembeszegülve Isten akaratával és megtapasztalva a halált. Ádám és Éva a lázadás útját választották és így mi valamennyien viseljük bukásuknak a következményeit.

   Mindazt, ami az édenkertben történt, leginkább a lázadás szóval lehet jellemezni. Az emberiség ekkor döntött úgy, hogy az Istennek való engedelmesség helyett a maga útját járja. Bár mi emberek, Istennek köszönthetjük a létünket, és az ő tulajdonai vagyunk, mégis megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni Őt. Az Isten ellen lázadó ember azt gondolja, hogy jól elboldogul ő Isten nélkül is.  Pontosan ezt tette Sodoma és Gomora népe is. Isten útmutatásait figyelmen kívül hagyva a maga módján és a maga törvényei szerint kívánt élni. Így Sodomában minden a feje tetejére állt. Ezért vált aztán Sodoma az erkölcstelenség és az emberi gonoszság szimbólumává.

   De ne higgyük azt, hogy csak Sodoma és Gomora népe volt ilyen romlott, a többiek pedig jobbak voltak. Azt se gondoljuk, hogy mi jobbak vagyunk, hogy a mi társadalmunk mentes mindezektől a bűnöktől. Isten szemében nincs különbség a kis és a nagy bűnök között, így minden ember ugyanabban az állapotban van. Erre utal Pál apostol is, amikor így ír:  „Mert nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét.” (Rm 3:23).

   Ézsaiás próféta ezt mondja az emberiség egyetemes bűnösségéről: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (Ézs 53:6). A Zsoltáros pedig így fogalmazott: „Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem.” (Ézs 14:3). Ádámhoz és Évához hasonlóan mi is mindnyájan lázadók vagyunk, akik folyamatosan arra törekszünk, hogy Isten uralma alól kivonva magunkat, mi határozzuk meg azt, hogy mi a jó és mi a rossz. A bűn gyökere ugyanis pontosan ebben az Isten elleni lázadásban keresendő. Ha igazán őszintén magunkba tekintünk, el kell, hogy ismerjük, hogy ugyanazt tesszük, amint Ádám és Éva tett az Édenkertben, Isten akaratát figyelmen kívül hagyva megyünk a magunk útján. Ahogy Pál apostol mondja a bűnös emberről: „A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték halandó emberek, sőt madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét.” (Rm 1:23-24). Isten életet ígért, és meg akarta óvni az embereket a pusztulástól és haláltól. A kígyó kiforgatta Isten szavait, és a világ ma is ezt teszi körülöttünk. Kultúránk ma nevetség tárgyává teszi azt, ami ártatlan és tiszta, közben pedig ünnepli azt, ami perverz és erkölcstelen. A becsületességet és szemérmességet megbélyegzik és nevetségessé teszik. Ha azonban az igazságot hazugságra cseréljük fel, az nem marad következmények nélkül.  Pál apostol nagyon szépen levezeti ennek a romlásnak az útját: „Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen. Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Rm 1:25-27).

2.      Isten ítélete

   Az előzőekben azt már láthattuk milyen szörnyű következményei lettek az Isten elleni lázadásunknak. De azt is meg kell látnunk és értenünk, hogy a szent, igaz és igazságos Isten nem hunyhat szemet lázadásunk fölött. Mi megpróbálhatjuk megmagyarázni a tetteinket, mentegetni magunkat, Isten azonban nem tagadhatja meg saját természetét. Az emberiség bűnös lázadása magát a teremetett világot is alapjában rendítette meg. A teremtett világban ma már semmi sem olyan, mint amilyennek Isten eredetileg szánta. Mindent megfertőzött a bűn. Romlás és halál fémjelzi az emberi létezés minden pillanatát. Családok töredeznek szét. Házasságok omlanak össze. Állandóan perben állunk valakivel. Egyre sűrűbb a megtévesztés homálya. A függőségek összezúznak. A közönyösség elaltat. Az erőszak elborít mindent. Az őrület terjed. Az élvezetek mindennél fontosabbá válnak. A vagyon és a pénz becsap. Az előítélet megvakít. A bizonytalanság elgyengít. A féltékenység bomlaszt. A félelem letaglóz. A hatalom megront.

   Mindez pedig azt hozza magával, hogy lázadásunk és annak következményei miatt Isten haragjának össztűzébe kerülünk. Isten jogos haragja azt célozza meg, hogy mindazt, ami az élet ellen tör, ami a teremtett világban Isten jó rendjét veszélyezteti, azt eltörölje. Számunkra sokszor felfoghatatlan és értehetetlen, hogy miért ítél Isten olyan szigorúan. Miért kellett az özönvíz által minden életet elpusztítani? Noén, a családján és a bárkába bevitt állatokon kívül miért kellett az összes többi élőlénynek meghalnia? Sodoma és Gomora esetében miért kell mindenkinek elpusztulnia, nemcsak a felnőtteknek, de az ártatlan gyermekeknek és még az állatoknak is?

   De ha jól végiggondoljuk, valójában mi is sokszor ezt kívánjuk. Ha valami igazságtalansággal szembesülünk, ha a gonoszság tobzódását és az ártatlanok szenvedését látjuk, mi is azt kívánjuk, hogy valaki tegyen igazságot. Ha van Isten, akkor lépjen közbe, ítélete sújtson le a gonoszokra és teljes mértékben semmisítse meg őket.

   Isten haragja és ítélete pedig valóban lesújt. Csakhogy Isten szerint minden ember egyformán lázadó. Az emberiségnek nincs mentsége. A szent Isten előtt nincs egy igaz ember sem, mindenki egyformán bűnös és méltó az örök büntetésre. A lázadás nemcsak egyszerűen romlottá tett minket, hanem lelki halottakká lettünk: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23).

   Szerencsére azonban a történet nem itt ér véget. Isten már az édenkerti bűneset alkalmával kijelentette, hogy megoldást fog adni a bűn problémájára, szabadítót ígér, aki legyőzi a kígyót és megszabadítja az embert. Miközben Isten jogos ítélete lesújtott Ádámra és Évára, valamit a teremtett világra, ugyanakkor megjelent a látóhatáron a kegyelem is. Isten kiűzte Ádámot és Évát az Éden kertjéből, de ugyanakkor gondoskodott is róluk, ruhát készítet nekik és felöltöztette őket. Isten egyrészről megítélte az ember tetteit, másrészről pedig közbelépett irgalma, hogy elfedezze szégyenüket és mezítelenségüket. A bőrruha előképe lett annak az áldozatnak, aki majd kiontja vérét, hogy általa mindenkinek lehetősége legyen megmenekülni. Az Isten Fia, Jézus hozta meg ezt a végső áldozatot a bűnért, amikor vállalta helyettünk a csapásokat és elhordozta helyettünk az ítéletet, magára vette szégyenünket: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5:21).

   Sodoma és Gomora pusztulásának története bizonyság Isten ítéletére. Bár e két város lakóit ugyanaz az általános romlottság jellemezte, amely Ádám és Éva óta uralkodott, bűnüket sajátos módon és igazságosan ítélte meg Isten. Sodoma és Gomora katasztrófája emlékeztet és figyelmeztet minket. Az emberiség történetében e két város nevét mind a mai napig a bűnnel és az erkölcstelenséggel azonosítják. Isten ítélete csak akkor következett be, miután kegyelmesen időt adott neki a bűnbánatra és a megtérésre. Az Újszövetség azt mondja, hogy intő jel ez mindazoknak, akik lázadnak Isten ellen, és nem térnek meg bűnükből: „Elhamvasztotta és pusztulásra ítélte Sodoma és Gomora városát, intő példaként azoknak, akik istentelenül élnek.” (2Pét 2:6).

3.      Sodoma és Gomora példája

   Sodoma mi vagyunk. Sodoma bűne nem csak a homoszexualitás volt, valójában sok másban is vétkesek voltak Isten előtt. Ne feledkezzünk meg pl. gazdagságáról. Olyan társadalom van itt előttünk, ahol a gazdagság okozta unalom is fokozza a perverzitást. Az emberek a jólétben már nem tudják, mit találjanak ki. De a Biblia szerint Sodoma lakói másban is erőszakosak voltak, pl. az özvegyek, árvák elnyomásában (Ézs 1:17), továbbá büszkék, felfuvalkodottak, könyörtelenek voltak a rászorulók iránt (Ez 16:49). Öntörvényűek, akik így vélekedtek Lótról: „Ő az egyetlen jövevény köztünk és ő akar törvényt szabni?" (1Móz 19:9). Nincs erkölcs, nincs törvény, csak az, amit ők jónak tartanak. Így gondolkodik a mai társadalom is.

   Vigyázzunk, mert a környezetünk ránk is hatással van, formál minket, ahogyan Lótot, és családját is formálta. Ne engedjük magunkat becsapni a viszonylagos igazságunkkal. Láthattuk, hogy Lót gyakorolta a vendégszeretet, de szíve mégis Sodomához kötötte. Találhatunk a magunk számára egy ilyen viszonylagos igazságot mondván: „én jobb vagyok, mint a környezetem.” De ez a viszonylagos igazság nem ment meg minket Isten ítéletétől. Kérdezzük meg magunktól, hogy nem foglalta-e el a világ lelkülete a mi szíveket is? Parázna vágyak? Pénzimádat? Mivel van tele a szívünk? Mi az, amit semmiképpen nem akarunk magunk mögött hagyni? Mi az, ami miatt esetleg hátranézünk?

   Jézus, amikor az ítélet napjáró beszél, ezt mondja:  „Éppen úgy lesz, mint ahogy Lót napjaiban történt: ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek; de amely napon Lót kiment Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és elpusztított mindenkit. Ugyanígy lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik.” (Lk 17:28-30).

   Urunk figyelmeztet minket: „Emlékezzetek Lót feleségére!" (Lk 17:32). Azaz, ne nézzünk hátra, ne kötődjünk semmihez se jobban, mint őhozzá. Ezért folytatja aztán az intést így: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt." (Lk 17:33). Aki mindent meg akart szerezni, amit a világ adhat, és ezért eltávolodik Istentől, az mindent elveszít. Ábrahám, aki kész volt mindent odaadni Istennek, végül megnyerte az életet, Lót viszont, aki magának akarta megtartani, elveszítette.

   Ne elégedjünk meg a magunk viszonylagos igazságával, hanem keressük Isten országát és az ő igazságát. Ha Istent választottuk, akkor szakadjunk el Sodomától, szakadjunk el a világtól és kövessük az Ő szavát. Ne csak látszatra szolgáljunk az Úrnak, hanem teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből. Ámen.