100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 69.
Végre otthon
Olvasmány: Józsué 23:1-16
„Erre így
válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az URat, és más isteneket
szolgáljunk! Az ÚR a mi Istenünk! Ő hozott föl bennünket és atyáinkat Egyiptom
földjéről, a szolgaság házából, és tette azokat a nagy jeleket a szemünk
láttára. Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk, és minden nép
között, ahol átvonultunk. Kiűzött előlünk az ÚR minden népet, akik az országban
laktak, még az emóriakat is. Mi is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a
mi Istenünk!”
(Józsué
24:16-18)
Józsué könyve az izraeliták letelepedéséről
szóló beszámolóval zárul. Ez fontos állomás volt az Ábrahámnak adott ígéret
betöltésében. Azt is láttuk, hogy az idáig vezető út nem volt könnyű. De most
az Ábrahám utódainak ígért föld valósággá vált a nép életében. Izrael népe
letelepedett az ígéret földjén és ezzel megkezdhette küldetése betöltését, hogy
a népek világosságává legyen. Isten válasza az ő jónak teremtett világában
kitört lázadásra az volt, hogy kiválasztott egy embert, Ábrahámot, majd
szövetségre lépett vele, hogy általa és utódai által az egész emberiség
megmenéséről szóló tervét véghezvigye. Az ígéret földjén letelepedő Izrael jel
és bizonyságtétel Isten szeretetéről és tervéről, mintegy „előíze” annak, amit
Isten az ő egész teremtett világa számára eltervezett. A kiválasztott nép
letelepedése tehát egy újabb emlékeztető arra nézve, hogy Isten törődik a
világgal, amelyet megteremtett.
Isten
ajándékba adott egy darabot az ő földjéből az izraelitáknak, ezért is nevezi
Józsué ezt a földet így: „a jó föld” (Józs 23:15). Az ígéret
földjét úgy mutatja be a Biblia, mint egy második Édent. Ha már kertről van
szó, illetve Ádámról és Éváról, akkor azt is érdemes tudni, hogy Izrael nem
zsákmányolhatja ki a földet kénye-kedve szerint, mert az Isten tulajdona. Ezen
a földön élhetnek, de az Úrral való közösségben kell élniük, akinek a törvényei
maghatározzák, hogyan kell az ajándékba kapott földdel bánni és a földön helyesen
gazdálkodni. Különösen a szombat törvénye emlékezteti Izrael népét arra, hogy
az Úr az, aki fenntartja a teremtett világot. Végre otthon van Isten népe, de a
nagy kérdés már az, hogy meg tud-e felelni az Úr által felállított
elvárásoknak. Józsué kijelenti, hogy ez a föld a nyugalom helye lesz a nép
számára, de azt is hozzá teszi, hogy egyben a próba és kísértés helye is.
Egyrészt azért, mert nem űzték ki az összes kánaánit, ahogy azt Isten
eredetileg megparancsolta nekik. Másrészt pedig korábban már sokszor
megmutatták, hogy hajlamosak fellázadni az Úr ellen. Józsué idejében a nép még
valóban igyekezett megtartani a szövetséget. De az ajándékba kapott földön való
életük és jövőjük azon múlik, hogy Józsué halála után is megmaradnak-e ebben a
hűségben. Józsué ezért búcsúbeszédében ismét emlékezteti őket, hogy az ígéret
földje az Úrtól kapott ajándék. A jólétük és boldogságuk pedig attól függ, hogy
szeretik-e az Urat és engedelmeskednek-e neki. Józsué Sikembe gyűjtötte össze a
törzseket, ahol döntésre hívta őket: kinek akarnak szolgálni, a kánaáni
isteneknek vagy az Úrnak? Ekkor az izraeliták elkötelezték magukat az Úr mellett.
1. Józsué búcsúbeszéde
Élete
végéhez érve tehát Józsué ismét megállt Izrael fiai előtt, és egy búcsúbeszédet
intézett hozzájuk. Vezetése alatt jól alakult a nép sorsa. Józsué az utolsó
beszédében Isten cselekedeteit összegzi, és emlékezteti az izraelitákat az
Istennel való szövetségükből fakadó kötelezettségeikre. Józsué beszéde sok
tekintetben hasonló Mózesnek azokhoz a beszédeihez, amelyeket a Mózes 5.
könyvében olvashatunk. Ezek a beszédek azoknak az ókori szövetségi
szerződéseknek a mintáját követik, amelyeket a különböző uralkodók kötöttek
népükkel. Beszédében hangsúlyozza, hogy sikerük egyetlen forrása Isten: „Olyan földet
adtam nektek, amelyért nem ti fáradoztatok, városokat, amelyeket nem ti
építettetek, mégis letelepedtetek bennük, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem
ti ültettetek, mégis ti esztek róluk.” (Józs 24:13). Isten elhívta
Ábrahámot és utódokkal áldotta meg, majd kihozta Izrael népét az egyiptomi
rabszolgaságból, végül pedig átvezette őket a pusztán. Most pedig, Józsué
idejében, Isten újabb szövetségi ígérete vált valóra, az izraeliták végre
birtokba vehették az ígéret földjét. Józsué ezekkel a szavakkal állította
döntés elé a népét: „De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki
még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok
szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén
laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” (Józsué 24:15).
Ez volt Józsué beszédének a csúcspontja. Ekkor a jelenlevők mindnyájan hűséget
esküdtek Istennek, aki megtartotta a velük kötött szövetségét. Józsué
ünnepélyesen megerősítette a szövetséget, majd elbocsátotta a népet. Józsué
könyve jelképes cselekménnyel ért véget. Az izraeliták végre eltemethették
József földi maradványait. Több mint négyszáz éven át őrizték ezeket a
maradványokat Egyiptomban, várva a napot, amikor visszatérhetnek a megígért
földre. A pusztai vándorlásuk során 40 éven át hordozták magukkal József
csontjait. Most Ábrahám utódai végre hazatértek, és a halottuk is békében
nyugodhatott.
Józsué
megerősítette és emlékeztette a népet arra, hogy Isten hűségesen valóra
váltotta Izraelnek tett ígéreteit. Annak ellenére, hogy
sokszor lázadtak az Úr ellen, Isten bebizonyította, hogy ő megtartja
szövetségét, hűséges az ígéretéhez. Mindig állja a szavát. Isten ígéretei
generációkon átívelnek. Józsué élete és szolgálata itt véget ért, de Isten ígéretei
továbbra is érvényben maradnak és a következő nemzedékekre is igazak lesznek. A
bűneset után adott ígérete Istenek, mely szerint eljön majd valaki, aki a
gonosz „fejére tapos”, nemcsak Izraelnek szólt, hanem mindazoknak, akik ebben a
bűntől átitatott világban élnek és elszenvedik annak minden következményét.
Azok az Izraelnek adott ígéretek tehát, amelyek az ország birtokba vételével
beteljesedtek, csupán szűk szeletét jelentik mindazoknak a nagy és fenséges
ígéreteknek, amelyeket a történelem során Isten az egész emberiség számára adott.
Az Újszövetségben Pál apostol a Római levélben arról ír, hogy Jézus volt Isten
minden ígéretének beteljesítője: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott
apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, amelyet
prófétái által a szent iratokban előre megígért, az ő Fiáról, aki test szerint
Dávid utódaitól származott, a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül
való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Rm, 1:1-4).
Jézus áldozati halála nem spontán reakció volt az emberi bűnre, hanem már a
világ teremtése előtt eltervezte azt Isten. Pál sorra veszi Krisztus érkezésének
részleteit, származásától születésén át a haláláig és megállapítja, hogy
mindezek Isten tervének beteljesedései. Az a tény tehát, hogy Isten hűséges az
ígéreteihez, az Isten népének minden időben a legnagyobb reménysége. A bukott
világban látszólag uralkodó zűrzavar ellenére a hívők bátran élhetnek annak
tudatában, hogy az Úr uralkodik és megvalósítja mindazt, amit eltervezett. Vegyük
számba mi is Isten nekünk adott ígéreteit! Ismerjük-e ezeket? Gondolkozzunk el
azon, hogy melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek már beteljesedtek az
életünkben? Melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek beteljesülése még várat
magára?
2.
A választás
felelőssége
Isten
szövetséges népe az Úr előtt állt meg. Ők már benne éltek a szövetségben, de
Isten most mégis döntésre hívta őket. Józsué kijelentette: „Ha
nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit
akartok szolgálni! Akár azokat az isteneket, akiket az atyáitok szolgáltak a
folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok.” (Józsu
24.15). Ez a bibliai szakasz azonban nem csak Józsué népét
állítja döntés elé, hanem minket is. Isten népe ugyanis minden korban újra és
újra szemben találja magát azzal a kísértéssel, hogy elhagyja Istenét, és annak
a kultúrának, világnak, közegnek az isteneit kezdje el imádni, ahol él. Ma is
kísértés Isten népe számára, hogy a fennmaradását, a bőséget, a jólétet, a
bajokból való kimenekedést ne egyedül az Úrnál keresse, ne Istenbe vesse
bizalmát és reménységét, hanem valami más, idegen forrásból próbáljon élni.
Ahogy változik a kultúra, a környezet, ahol élünk, úgy jelennek meg újabb és
újabb kihívások, erős vonzalmak, hogy máshol keressük a biztonságot, a
segítséget, az erőt.
De
ha van választás, akkor az azt jelenti: választhatunk mást is. Izrael már
választott, az Úr magának választotta őket, és ezt ők elfogadták, elkötelezték
magukat a szövetségben. Most mégis az Úr újra eléjük helyezi a kérdést, hogy
kit akarnak szolgálni.
Mi
is választhatunk, de tudnunk kell, hogy ha választunk, akkor annak
következményei vannak. Ha az Urat választjuk, akkor el kell távolítani az
idegen isteneket! Amikor Isten választás elé állítja és a szövetség megújítására
hívja az Ő népét, akkor nem azt mondja: „nekem
mindegy, hogy ti kit választotok. Mehettek is, maradhattok is, egyre megy.” A
választás lehetősége itt élet-halál kérdése! Isten azt akarja, hogy válasszuk Őt,
válasszuk az életet. Ő már kiválasztott minket, és elkötelezte magát
mellettünk! De mi szabadok vagyunk választani, akár mást is. A döntésre hívás
azt jelenti, hogy választhatjuk Istent, az életet, de választhatunk mást is.
Egy dolgot nem tehetünk, azt hogy mindkettőt választjuk! Ez az a választás
lényege.
Egykor
Isten Mózes által így szólt népéhez: „Tanúul hívom
ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az
áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19).
Amikor
Isten azt kéri, hogy válasszuk őt, akkor egyben azt is kéri, hogy távolítsuk el
az idegen isteneket az életünkből. Ez nem könnyű, nem egyszerű dolog. Nem
csupán holmi bálványszobrok kidobálásáról van itt szó. Az „idegen istenek” eltávolítása
az egész életünk megváltoztatását jelenti. Ha Istennel akarunk élni, ha Őt
választjuk, az radikális szakítást jelent minden Tőle idegen gondolkodással. Pál
apostol szerint ez egyenesen a régi életünk halálba adását jelenti: „Krisztussal
együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él
bennem.” (Gal 2:20).
Ugyanakkor
rémisztő annak a valóságába belegondolni, hogy Isten azt is megengedi, hogy
mást is választhatunk. „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat
szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!” (Józsué
24:15). De a szövetség megújításának pont ez volt a lényege. Isten mindent
megtett a népért, Ő már kiválasztotta őket és áldását árasztotta rájuk. De
Isten nem erőlteti rá magát népére. Isten mindig meghagyja az ember számára a
döntés szabadságát.
Az
Isten kegyelmét megtapasztaló nép így válaszolt: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk
az Urat, és más isteneket szolgáljunk! Az Úr a mi Istenünk!” (Józsué
24:16). De Józsué ismét próbára tette őket és ezt mondta: „Nem
tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem
tűri el a hitszegéseiteket meg a vétkeiteket! Ha majd elhagyjátok az urat, és
idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és
megsemmisít, ha addig jót tett is veletek!” (Józsué 24:19). A nép
azonban így felelt: „Nem, mi az urat akarjuk szolgálni!” (Józsué 24:19). Ekkor
így szólt Józsué a néphez: „Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti
választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok!” (Józsué 24:22/a). A nép
válasza pedig ez volt: „Tanúi leszünk!” (Józsué 24:22/b).
3.
Segítség a
választásban
A
döntés felelőssége mindig a miénk. De mivel Isten szeret minket, ezért ebben is
a segítségünkre van. Ő segít minket a döntésben. Először is az által, hogy egy
népben és egy közösségben hívott el minket a Magáénak. Így mi is, ha most esetleg
egyedül állunk is meg Előtte, mégsem vagyunk egyedül Őbenne, mert van egy
közösség körülöttünk, amely hozzánk hasonlóan az Urat választotta. Ez a
közösség nem tökéletes, vannak hibái, gyarlóságai, de a közösség által Isten
mégis munkálkodni akar az emberek megmentése érdekében. Ezt a gyülekezeti közösséget
élhetjük meg ma itt Isten kegyelme által remélve, hogy az Úr Lelke közöttünk is
munkálkodik. Így tehát a választásban mindig segít minket a közösség.
Másodszor
Isten úgy segít nekünk, hogy ad vezetőket, pásztorokat. Akkor Isten Józsuét
adta az ő népének. Mint vezető, ő állt oda a nép elé, hogy emlékeztesse és
döntésre hívja őket. De ma is így van ez, a lelkipásztorok vasárnapról
vasárnapra Isten színe előtt megállva hirdetik Isten igéjét és hívják döntésre
a népet. Az Úr ránk tette ennek a közösségnek a terhét. Ezért felelősséget
hordozunk mi lelkipásztorok és presbiterek. Isten gondoskodik arról, hogy a
döntésben lelki vezetőink segítsenek minket.
A
harmadik és a legfontosabb segítsége az Úrnak a mi számunkra, hogy Ő adott
nekünk egy másik Józsuét. Héber nyelven Jézus neve ugyanis így hangzik: „Jósua”.
Mert a bibliai szövegben ez a két név egy és ugyanaz. Isten gondoskodott a mi
igazi vezetőnkről, Jézusról, aki az értünk hozott áldozata árán, bevitt minket az
igazi otthonunkba, a mennyei hazába. Így Józsué, amikor ott áll az Isten népe
előtt, és kijelenti: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk”
(Józsué 24:15), a mi Urunk Jézus Krisztusnak az előképe.
Az
ige örömhíre, hogy ma mi is választhatjuk az Urat és szolgálhatjuk őt. Tehetjük
ezt, azért mert van közösségünk és vannak vezetőink, akik támogatnak ebben, de
leginkább azért, mert valaki odalépett a helyünkre és megfizette a bűneink
árát. Ő Jézus a mi Megváltónk. Őrá nézve és őáltala mondhatjuk mi is: „Én
és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” (Józsué 24:15). Hiszen hogyan
is választhatnánk mást? Ki az, aki kész lenne isteni szeretetéből értünk áldozni
az életét? Ki más lenne képes arra, hogy megszabadítson minket? Ki más adhatna nekünk
reménységet az által, hogy a szövetségébe hív minket, és elkötelezi magát a
számunkra? Az egész teremtett világban ki mást találhatnánk, hogy szabadítónk
legyen? Hogyan választhatnánk ezek után mást, mint Őt, a mi Teremtő és
Szabadító Istenünket. Mondjuk hát együtt: „Mi
is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!” (Józsué 24:18). Ámen.