Igehirdetés: 2023.07.02.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 67.

 

Megújult reményekkel

Olvasmány: Józsué 2:1-24.

„Azután visszaindult a két férfi, lejött a hegyekből, átkelt a Jordánon, és megérkezett Józsuéhoz, Nún fiához. Elbeszélték neki mindazt, ami velük történt. Ezt mondták Józsuénak: Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:23-24)

 

   A Józsué könyve arról az időszakról számol be olvasóinak, amikor az izraeliták Józsué vezetésével elfoglalták az ígéret földjét. Az Egyiptomból elmenekült rabszolganemzet számára óriási változást hozott, hogy saját földjük és hazájuk lett. Ebben a pillanatban lett Izrael valóban „új teremtéssé”. A rabszolgák, akiknek korábban csak tulajdonosuk volt, már maguk is tulajdonnal rendelkezhettek. Gyámoltalan árvákból, fiakká és örökösöké lettek, Isten gyermekeivé, akik mennyei Atyjuk miden áldását élvezhetik. Kánaánt csak harcok árán tudták elfoglalni, de az elbeszélés mégis végig azt hangsúlyozza, hogy a sikereket egyedül az Úrnak köszönhették. A föld valóban az Úr ajándéka volt, Istennek az Ábrahám, Izsák és Jákob számára adott ígéretének a beteljesedése. Józsuénak Isten adta parancsba, hogy készítse fel a népet, hogy átkeljenek a Jordánon és belépjenek a földre, amit nekik akar adni: „Most azért indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok. Nektek adok minden helyet, amelyre lábatokkal léptek, ahogyan megígértem Mózesnek.” (Józs1:2-3).

   Józsué pedig arra buzdítja a népet, hogy legyenek erősek és bátrak, mert az Úr valóban nekik adja a földet, hogy ezzel beteljesítse az elődeiknek adott ígéretét. Az ország elfoglalására készülve Józsué először kémeket küldött ki, hogy vegyék szemügyre a földet. Amikor a kémek visszatértek és elbeszélték mindazt, amit láttak, és ami velük történt, már nem volt félelem a hangjukban, mint korábban a Mózes által kiküldött kémeknek. A Józsué által kiküldött két kém eljutott Jerikó városába, ahol egy Ráháb nevű prostituált házában találtak menedékre, az őket üldöző katonák elől. Ráhábnak ezért megígérték a kémek, hogy amikor visszatérnek, hogy elpusztítsák ezt a várost, vele és családjával irgalmasan bánnak majd. Ezek a kémek arról is beszámoltak, hogy már elterjedt az Úr híre Kánaánban és félni kezdtek tőle a föld lakói. A kémek kedvező beszámolóját hallva az izraeliták fellelkesültek és útnak is indultak az új hazájuk felé. A Jordánon való átkelésnél a szövetség ládája ment előttük, Isten pedig visszatartotta a vizet, hogy száraz lábbal kellhessenek át. Az izraeliták ekkor tizenkét követ emeltek ki a folyómederből és emléköveket állítottak Kánaán határán belül, hogy ne felejtsék el, hogy az Úr volt az, aki lehetővé tette számukra, hogy átkeljenek a folyón és birtokba vegyék a földet. Majd egy angyal jelent meg Józsué előtt, aki ezt mondta neki: „Én az ÚR seregének a vezére vagyok; éppen most érkeztem.” (Józsué 5:14). Hasonlóan ahhoz, ahogy Mózesnek az égő csipkebokorban megjelenő Úr előtt le kellett tennie saruját, mert szent helyen állt, most Józsuénak is ezt kell tennie. Mindebből világos, hogy itt az Úr munkálkodott a népért.

1.      Kémek Jerikóban

Látszólag nem sok minden változott a pusztában eltöltött negyven év során. A Jordán partján felsorakozó nép nagyban emlékeztet a négy évtizeddel korábbi önmagára. Annak idején pánikba estek és meghátráltak. Vajon most is ez történik majd?

Izrael népe nyomasztó túlerővel nézett szembe. Nem voltak harci szekereik, de még lovaik sem. Csupán primitív fegyvereik voltak, egy még a harcban tapasztalatlan vezetőjük és egy alaposan megkésett menetparancsuk Istentől.

Más tekintetben azonban minden megváltozott. Azok az egyiptomi fogságból szabadult izraeliták, akik nem tudták levetkőzni a rabszolga-mentalitásukat és visszarettentek a cél előtt, már meghaltak a sivatagban. Az idősebb nemzedékből csupán Józsué és Káléb, a két legendás harcos élt még. Az új nemzedék pedig eltökélte magában, hogy bármi történik is, bízni fognak Istenben.

Isten népe tehát most új lendülettel vágott neki az ígéret földje elfoglalásának. Az egykor Mózes által kiküldött kémekhez hasonlóan most ismét kémek indultak Kánaán földjére. Ezek a Józsué által kiküldött új kémek, új lendülettel indultak, és egészen különleges kalandokban volt részük, többek között egy prostituált segítette őket küldetésük végrehajtásában. Izrael népének a története a pusztai vándorlás idején, ahogy azt a korábbiakban már láttuk számos negatív tanulsággal szolgált. Ráadásul Mózes búcsúbeszédei is további kudarcokat vetítettek előre. Azonban a Biblia felcsillantja a reménység fénysugarait, amelyek között talán Jerikó elfoglalásának története ragyog a legfényesebben az egész Ószövetségben.

Józsué könyvének nyitó jelenete először egy korábbi eseményt idéz fel. Miután az izraeliták végighallgatták Mózes utolsó beszédeit, felsorakoztak a Jordán folyó partján, hogy számot adjanak hitükről és bátorságukról. Készen állnak végre arra, hogy átkeljenek az ígéret földjére? Legendás vezetőjük, Mózes nélkül is boldogulnak majd? Sikerül-e végre belépniük az ígéret földjére, vagy újra megismétlik elődeik hibáit és megfutamodnak?

Negyven évvel korábban Izrael népe az ígéret földjének a határához érve, a kockázatok láttán gyáván meghátrált. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezt az új nemzedéket már egészen új lendület jellemezte. Ezt mutatja a Jerikóba küldött kémek kalandos története is. A 40 évvel korábban kiküldött felderítő misszió után a tizenkét kém közül mindössze ketten nyilatkoztak derűlátóan. Ez alkalommal azonban éppen Józsué, a két optimista kém egyike vezette az izraelitákat. Józsué gondosan megválogatta a kémeit, akiknek jelentése éles ellentétben állt a korábbi kémek beszámolójával. A Józsué által kiküldött kémek azzal a hírrel tértek vissza, hogy Isten egyértelműen az izraeliták kezébe adta Kánaán földjét, sőt azt is kijelentették, hogy a kánaániták valósággal reszketnek az izraeliták közeledésének hírére. A Mózes által kiküldött kémekkel ellentétben ezek most így nyilatkoznak: „Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:24).

Itt már egy szó sem esett a vezetők elleni lázadásról vagy az Istennel szembeni zúgolódásról. Józsué könyve jóleső megkönnyebbülést hoz a pusztai vándorlás időszakának csüggesztő hangulata után. Izrael népe sokat változott a 40 év alatt.

A kémek mellett a fejezet egyik főszereplője az a Ráháb, aki pogány származása és megvetett foglalkozása ellenére az idők során a zsidó történetek kedvelt alakjává vált. A bibliai szerzők mindig nagy elismeréssel szólnak Ráhábról a prostituált nőről, aki segítséget nyújtott a kémeknek. Példája mutatja, hogy a nagy mélységből is meg lehet térni, és hogy Isten méltányolja minden emberben a valódi hitet, oly annyira hogy Ráháb, Jerikó ostromának pogány túlélője, Jézus egyenes ági felmenője lesz.

A történet érdekessége, hogy a Mózes által egykor kiküldött kémek és a Józsué által kiküldött kémek ugyanazt a feladatot kapták, ugyanazt a földet tekintették meg, mégis teljesen másként nyilatkoztak. Érdemes magunkat is megkérdezni, hogy amikor akadályokkal találjuk magunkat szemben, problémát vagy inkább lehetőséget látunk-e bennük?

2.      Jerikó elfoglalása

Jerikó elfoglalása kétségtelenül a történelem egyik különösen is sajátos katonai hadművelete volt. A taktikájuk lényege egyetlen dologra épült: Isten útmutatásainak követésére. Izrael népe Kánaánba érve pontosan követte Isten utasításait, még akkor is, amikor minden hitüket össze kellett szedni hozzá. Jerikó lakosai bezárkóztak kőfalaik mögé, várva a rettegett izraeliták támadását. De vajon hogyan töltötték idejüket az izraeliták? Mivel telt az ígéret földjén eltöltött első hetük? A Jordán folyón való csodálatos átkelés után először is emlékműveket állítottak Istennek, majd körülmetélési rituálét végeztek és megtartották a páska ünnepét. Soha egyetlen hódító hadsereg sem viselkedett ilyen különös módon. Józsué könyvének minden aprólékosan kidolgozott részlete azt húzza alá, hogy valójában mindvégig Isten kezében volt az irányítás. A leírt történetek, pl. a Jerikó ostromáról szóló beszámoló is, mind azt húzzák alá, hogy Izrael akkor volt sikeres, amikor nem magában, nem saját katonai erejében, hanem Istenben bízott.

Azok a súlyos kudarcok, amelyeket az izraeliták a pusztában elszenvedtek, engedetlenségük következményei voltak. Ennek ellenére az isteni vezetés mindvégig félreérthetetlenül jelen volt, ezt fejezte ki az is, hogy Isten nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlop formájában mindig előttük járt. A nép azonban nem mindig követte Isten útmutatásait, hanem inkább a saját feje után ment. Az ígéret földjének határához érve a nagy kérdés az volt, hogy az új nemzedék, amely most újra ott áll, ahol egykor apáik álltak, másként viselkedik-e?

Kánaán lakosai, akiknek a fülébe jutott a hír, hogy az izraeliták hódító szándékkal közelednek, a legrosszabbra készültek. A honfoglalók útjába eső első város, Jerikó lakói úgy készültek a támadásra, hogy elbarikádozták magukat a város falai között. A jerikóiak tehát bezárkóztak és döbbenten figyelték, amint az izraeliták katonai műveletek megindítása helyett egy istentiszteleti szertartáshoz készülődtek.

Isten többször is próbára tette az izraeliták engedelmességét. Az izraelitáknak ahelyett, hogy megrohamoznák a falakat, folyamatosan kerülgetniük kellett azt. Kardok helyett kürtöket használtak. Az izraeliták bizarr taktikája, amelyet Jerikó ostrománál alkalmaztak, nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül Isten az, aki cselekszik, hiszen egy hadsereg aligha remélhet győzelmet pusztán attól, hogy körbejár és kiáltozik.

De bármilyen különös és meglepő volt is ez a készülődés, úgy tűnik a dolog működött. Jerikó falai leomlottak és az izraeliták elfoglalták a várost. Jerikó városáról tudni kell, hogy a holdisten tiszteletének kánaáni központja volt. Így akárcsak az Egyiptomot sújtó tíz csapás, Jerikó pusztulása is, nyílt hadüzenet volt a térség pogány istenségeinek.

Bár ma a számunkra Jerikó elpusztítása és a kánaániakkal való kegyetlen bánásmód elfogadhatatlannak tűnik, azt látni kell, hogy a Biblia világossá teszi, hogy Kánaán lakosai saját bűneikkel és romlottságukkal Isten ítéletét vonták magukra. Isten ezért egyszerűen úgy döntött, hogy elvesztették jogukat arra nézve, hogy ezen a földön éljenek.  A történészek a kánaáni népek gonoszságának számos bizonyítékát tárták fel. A kánaáni templomok a prostitúció, az orgiák és emberáldozatok helyszínei voltak. A régészeti feltárások során számos korsó került elő, melyekben a kánaáni egyik fő istenség, Baál számára feláldozott gyermekek csontjai voltak.

Mielőtt az izraeliták átkeltek volna a Jordán folyón Isten ezt az ígéret adta nekik: „Amikor tehát elűzi őket előled Istened, az ÚR, ne gondold majd magadban: a magam igazságáért hozott be ide engem az ÚR, hogy birtokba vegyem ezt a földet. Ezeket a népeket gonoszságuk miatt űzi ki előled az ÚR. Nem a magad igazságáért vagy szíved tisztaságáért mégy be oda, hogy birtokba vedd a földjüket, hanem gonoszságuk miatt űzi ki előled Istened, az ÚR ezeket a népeket, hogy teljesítse ígéretét, amelyre esküt tett az ÚR atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” (5Móz 9:4-5). Ám, amint azt Ráháb története is mutatja, azok a kánaániak, akik Istenhez fordultak, megmenekültek és tovább élhettek földjükön.

3.      Egy parázna nő Isten tervében

Lehet-e Isten tervének részese egy parázna nő? Ráháb ugyanis nemcsak Jerikó ostromának a túlélője és családja megmentője volt, de azon túl Dávid királynak és így Jézusnak is az egyik egyenes ági felmenője lett. A kémeket elrejtette a házában, az üldözőket hamis nyomra vezette, majd házának ablakán át leengedve kimenekítette őket a városból. Mindezt azért tette, mert már hallott arról, hogy Isten hogyan szabadította meg népét és tudta, hogy Jerikót is a kezükbe fogja adni. Cserébe azt kérte, hogy a város elfoglalásakor kíméljék meg az életét. Jerikó lakosai közül egyedül Ráháb volt az, aki jóindulattal tekintett Isten népére, sőt a saját életét is kockára téve kész volt segíteni nekik. Megdöbbentő, hogy az egész Jerikóban egyedül egy prostituált nő az, akiben van hit és bátorság. Jerikó lakosairól azt olvassuk, hogy az izraeliták közeledésének a hírére szinte „megolvadtak” a félelemtől. Majd dühödt haraggal készültek a városuk védelmére. Ráháb azonban a város lakói közül egyedüliként ennek épp az ellenkezőjét tette. A rettegés helyett hinni kezdett Istenben, és elhatározta, hogy Isten népének a segítségére lesz. Ő ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Izrael Istene, az igazi Isten, ezért ahelyett, hogy ellene harcolna, inkább a szolgálatába állt.  Ráháb megvetett személy volt, aki a társadalom perifériájára szorulva élte az életét. Tudjuk azt is, hogy évszázadokkal később, amikor Jézus eljött a földre, Ráhábhoz hasonló módon, a társadalom perifériáján élők sokkal inkább keresték és könnyebben elfogadták Megváltóként.

Ráháb hitét a Szentírás példaként állítja elénk. A Zsidókhoz írott levél őt is a hit hősei közé sorolja: „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, amikor a kémeket békességgel befogadta.” (Zsid 11:30-31).

Ráháb története így reménysugár lehet mindazok számra, akik távol vannak Istentől, hogy, ha megtérnek az Úrhoz, rájuk is kiáradhat Isten kegyelme és ők is részeseivé lehetnek Isten tervének és eljövendő országának.  Ráháb is azok sorába tartozik, akik legkevésbé voltak méltók rá, mégis elnyerték Isten kegyelmét.  Ráháb nemcsak megmenekült a haláltól, hanem bekerült Isten családjába és részt kapott Isten népének örökségéből. Története erőteljes biztatás a későbbi nemzedékek kirekesztettjei, névtelenjei és mindenféle bűnben vétkes személyei számára. Isten kegyeleme minden emberre kiterjed. Sőt Isten kegyelme akkor ragyog a legfényesebben, amikor olyan embereket ment meg és formál át, akiknek egyébként semmi reményük nem lett volna. Ámen.