Konfi-Ifi Találkozó - 06.09. Gerjen

 

Presbiterképzés: 3. A PRESBITERI TISZTSÉG TÖRTÉNETE

 

III. A PRESBITERI TISZTSÉG TÖRTÉNETE

Amint az 1.1. fejezetből is kiderül, nem papi tisztségviselők már az Ószövetségben is szerepelnek, de különös hangsúlyt kapnak Krisztus egyházában, amint ezt az idézett újszövetségi részek is mutatják.

A római egyház azonban kiszorította a világiakat az egyházkormányzásból és az Ige körüli szolgálatokból. A reformáció, különösen annak kálvini ága, amelyet mi is követünk, visszaállította a presbiteri tisztséget.

A bibliai presbiteri tiszt a reformáció idején kapta vissza az őt megillető helyet. Ebben különösen a Kálvin János által vezetett genfi gyülekezet állt példaként. A nagy reformátor azt vallotta, hogy Isten a gyülekezetet három feladattal bízta meg: az Ige hirdetésével (prófétai feladat), az egyház kormányzásával és a szegények gondozásával. Ezt a hármas feladatot pedig négy hivatal által tölti be: lelkipásztor, tanító, presbiter és diakónus.

Az evangéliumi presbiteriális egyházkormányzás alapjait hazánkban a nagy reformátor, Szegedi Kis István fektette le Loci communes című munkájában. Talán ennek is köszonhető, hogy az 1555. évi II. erdődi zsinat már említést tesz a presbiterekről, mint akiknek a lelkész mellett „kötelessegük, hogy a népeket házanként is intsék”…

A presbiterek szerepe nagyon előtérbe került a török hódoltság idején, amikor falvak maradtak pap nélkül az ellenreformáció üldözése következtében. A presbiteri testület első megalakulása 1617-re tehető, amikor a pápai gyülekezet megalakította a Magyar Református Egyház első presbitériumát. A vallásszabadság eljövetelével azután is megmaradt ez az intézmény és a református megújulási mozgalmakban sok helyen jelentős szerepet vállalt.

Forrás: Presbiteri kézikönyv

Presbiterképzés: 2. A PRESBITERI TISZT A II. HELVÉT HITVALLÁS ALAPJÁN

 

II. A PRESBITERI TISZT A II. HELVÉT HITVALLÁS ALAPJÁN

A II. Helvét hitvallás XVIII. fejezete foglalkozik az anyaszentegyház szolgáival, azok rendeltetésével és kötelességeivel. A presbiterekről ezt mondja: „A presbiterek idősebb emberek és mintegy szenátorai és atyjai a gyülekezetnek és azt üdvös tanácsaikkal igazgatják.” Az egyházi szolgák választásáról: „Az egyházi szolgákat meg kell hívni és törvényes egyházi választással meg kell választani, azaz válassza ki őket lelkiismeretesen az egyház vagy azok, akiket erre az egyház kiküldött, szép rendben, zavargás, pártoskodás és marakodás nélkül. De ne akárkit válasszanak, hanem alkalmas embereket, akik szent és igaz tudománnyal, kegyes ékesszólással, természetes bölcsességgel, mértékletességgel és életük tisztességével tűnnek ki az apostoli előírás szerint, amelyet az apostol a Timótheushoz írt első levél harmadik részében és a Titushoz írt levél első részében fogalmazott meg. Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének közös imádsággal és kézrátétellel szenteljék fel.”
Presbiterek tehát kezdettől fogva voltak, de mióta létezik „presbitérium”, mint testület?„Jeromos is hasonló dolgokról számol be a Titushoz írott levél magyarázatában, ezt mondván: »Mielőtt az ördög ösztönzésére versengések támadtak a hitben, a presbiterek közös tanácsa által kormányozták a gyülekezeteket… «.Jeromos … hozzáteszi: »Amiképpen a presbiterek tudják, hogy ők az egyház szokásai következtében vannak alávetve annak, aki föléjük van rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk kell, hogy ők inkább szokásból, mint az Úr rendelésének igazsága szerint állanak felette a presbitereknek és velük együtt kell az egyházat kormányozniuk.”

A XXVIII. fejezetben pedig ez áll: „Az egyház javainak helyes felhasználása egykor és most a következő: Fenntartani a tanítást az iskolákban és a szent gyülekezetekben az egész istentisztelettel, szertartásokkal és az egyházi épülettel egyetemben, aztán gondoskodni a tanítókról, tanulókról és lelkipásztorokról, más szükséges dolgokkal együtt és főképpen a szegények megsegítéséről és eltartásáról. Választassanak tehát istenfélő, bölcs és gazdálkodásban gyakorlott férfiak, akik szabályszerűen kezeljék az egyházi javakat.”

Forrás: Presbiteri kézikönyv

Presbiterképzés: 1. A PRESBITERI TISZTSÉG BIBLIAI ALAPJAI

 

I. A PRESBITERI TISZTSÉG BIBLIAI ALAPJAI

A papság Lévi törzséből, a nép vezetői pedig a többi törzsből kerültek ki, és általában tekintélyes családfők voltak, akik nemcsak saját házuk népét igazgatták, hanem mint testület, a nép vagy a település közös képviseletét is ellátták.
„Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit” – mondja Mózesnek az Úr – „és ha hallgatnak a szavadra, akkor menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom királyához.” (2Móz. 3,16; 18). Az Ószövetség első „presbitérium”-a Jetró tanácsa szerint:
„Szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést” (II. Móz. 18:21)

Korábban nem tisztség volt, csak egy minőségi jelző. Némelyik országban és némelyik protestáns egyházban ma is csupán „idősebb” egyháztagokról beszélnek, ahogyan Pál apostol is egy helyen így emlegeti őket: „… elküldött Efézusba és magához hívatta a gyülekezet véneit” (Csel. 20,17)
és azután nekik mondja: „Viseljetek tehát gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (Csel. 20,28). Ugyanakkor más helyen kimondottan a presbiterekről szól: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek; elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak” (I. Tim. 5,17). Itt presbiter néven szerepelnek az igehirdetők is, sőt, János apostol leveleiben magát is „presbiter” néven mutatja be. Péter apostol kimondottan a presbitereknek írja a következőket: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (I. Pét. 5,1-3)

A presbiterek jellemvonásait a püspökök és diakónusok vonatkozásában így írja le az Ige: „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván. Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi, megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas, nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék. Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, hanem olyanok, akikben megvan a hit tiszta lelkiismerettel. De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges. A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik” (I. Tim. 3,1-12). Hasonlóan jellemzi az apostol másutt is a presbitereket: „Azért hagytalak Krétában, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára, legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit. 1,5-9.)

Forrás: Presbiteri kézikönyv

Hisszük és valljuk (4.) - Az egyetelen vigasztalás

 

4. Az egyetlenegy vigasztalás

A Heidelbergi Káté első kérdése életünk legfontosabb kérdéséről szól: micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? A válasz egy fenséges hitvallás. Röviden összefoglalva ezt mondja: Jézus Krisztus tulajdona vagyok, megfizetett bűneimért, gondoskodik rólam, a Szentlélek késszé tesz, hogy őneki éljek. Az egész Kátéban erről az egyetlenegy vigasztalásról van szó.

Aki ezt az egyetlenegy vigasztalást ismeri, az három dolgot tud: tud bűneidről, hisz az Úr Jézusban, és Isten igéje szerint akar élni. A Káté ezt így mondja: tudja, hogy mily nagy a bűne és nyomorúsága: mi módon szabadíttatik meg minden bűnétől és nyomorúságától; és milyen hálával tartozik Istennek e megszabadításért. Röviden: nyomorúság, megváltás és háládatosság. Ezért van a Heidelbergi Káté három részre osztva:

·         Az ember nyomorúságáról: 2-4 úrnapja

·         Az ember megváltásáról: 5-31 úrnapja (a Hiszekegy magyarázata)

·         A háládatosságról: 32-52 úrnapja (a Tízparancsolat és a Miatyánk magyarázata).

Bibliatanulmány: Lk 19,1-10
Ebben az igeszakaszban azt látjuk, hogy Jézus, az Ember fia azért jött, hogy megkeresse,
és megtartsa, ami elveszett. Zákeus ilyen elveszett és megmentett ember volt.

1. Hol van Jerikó? Mit tudsz még Jerikóról?
2. Mi az, hogy vámszedő'?
3. Csak kíváncsiságból akarta Zákeus Jézust látni, vagy másért is? Mi mutatja ezt?
4. Miért mondta Jézus: hamar szállj alá? (5. v.)
5. Mit jelent az, hogy zúgolódni? Kikről olvassuk ezt gyakran Bibliában?
6. Mi mutatja Zákeus megtérését?
7. Mit jelent itt az „Ábrahám fia” kifejezés? (9. v.)

Kérdések:

1. Olvasd el a Lk 16,19-31-et. Miért vigasztalódott meg Lázár?
2. Olvasd el a Lk 2,25-30-at. Mit jelent az, hogy Simeon „várta az Izráel vigasztalását”?
3. Mi a vigasztalása annak, aki Jézus Krisztusban hisz?
4. Hogyan próbálhatsz még vigasztalást találni? Sikerül-e?
5. Hogy érted ezt: úgy szeretnék élni, mint a gazdag, és úgy halni meg, mint Lázár?
6. Mit jelent az, amit a Máté I . felelete mond, hogy nem a magamé vagyok?
7. Ha Krisztus tulajdona vagy, kié nem lehetsz többé?
8. Hány részre oszlik a Káté?
9. Melyik három dologról tárgyal részletesen a Káté?
10. Hogy látod ezt a három dolgot (nyomorúság, megváltás, háládatosság) Zákeus történetében?
11. Hogy a 130. zsoltár 2. versében? (Az Énekeskönyvből).
12. Miért kell tudnod a nyomorúságról, a megváltásról és a háládatosságról, hogy Isten gyermeke lehess?

Heidelbergi Káté:

1.    Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Az, hogy testestől-lelkestől - akár élek, akár halok - nem az önmagamé, hanem az én hűséges uramnak és megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított. Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek  üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.

2.  Mit kell tudnod ahhoz, hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass?

Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom. Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból. Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.

Szép, hogy a Káté azzal kezdődik, hogy a vigasztalásról, mégpedig az egyetlen vigasztalásról beszél. Erre a vigasztalásra szükségünk van. Erről beszél ugyanis a Biblia is (evangélium = jó hír, örömhír). Ez a vigasztalás az életre és halálra, a testre és lélekre vonatkozik. Csak akkor részesülünk benne, ha Jézus Krisztushoz tartozunk.

Így értsd:
tenéked egyetlenegy vigasztalásod
tenéked egyetlenegy vigasztalásod
tenéked egyetlenegy vigasztalásod.

Ez a vigasztalás minden történelmi kor számára érvényes.

Nem található meg: pénzben, egészségben, gyönyörben, közönyben, kábítószerekben, ideálokban.

Imádság:

Kegyelmes Krisztusom,
Teeléd boruló hálás örömmel
vallom meg Előtted és a világ előtt,
hogy a Tiéd vagyok!

A Tiéd egyedül, úgy is, ha tudom,
hogy Tőled mi minden választana el,
ami gyarlóság, vétek, bűn az életemben.

Köszönöm Neked a Te kegyelmedet!
Köszönöm azt a szeretetet,
amely kiemel a reménytelenségből,
a kárhozat mélységéből,
és engem üdvösségre hívva

Köszönöm Szentlelked ajándékát!

Köszönöm a Lélek által
Benned megtalált új
élet-reménységemet!

Kérlek, segíts,
hogy a Te Lelked erejével
egyedül érted és Neked éljek!
örökre magához ölel! ÁMEN 

 

„Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8:16-17)

 

HISSZÜK ÉS VALLJUK (4.)

 

Az egyetlen vigasztalás

Olvasmány: Lk 19:1-10.

„Jézus így felelt neki: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Lk 19:9-10.

 

            A „Hisszük és valljuk” címmel elkezdett sorozatunkban a következő téma az „Egyetlen vigasztalás” címet viseli. A cím utal a Heidelbergi Káté első kérdésére, amely tulajdonképpen életünk legfontosabb kérdése: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?” Az erre adott válasz pedig egy nagyszerű hitvallás, amely az egész református keresztyén gondolkodás a lényegét foglalja össze: „Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított. Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia. Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.” (H.K. 1. k.-f.).

            Aki ezt az egyetlen vigasztalást ismeri, az három dolgot tud: ismeri bűneit, hisz Jézus Krisztusban, és Isten Igéje szerint akar élni. A Káté ezt így mondja: „Mit kell tudnod ahhoz, hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass? Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom. Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból. Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.” (H.K. 2. k-f.). Maga a Káté is ezt a felosztást követi, szerkezetileg három részre tagolódva beszél az ember nyomorúságáról, az ember megváltásáról és a háládatosságról.

            Szép és nagyon fontos, hogy a Káté azzal kezdődik, hogy a vigasztalásról beszél, mert a legfontosabbat akarja már a legelején elénk adni, azt az egyetlen vigasztalást, amire mindnyájunknak szükségünk van. Erről beszél ugyanis a Biblia is az elejétől a végéig, ez az evangélium, ami pontosan ezt jelenti: jó hír, örömhír. Ez a vigasztalás az életünkre és a halálunkra, a testünkre és a lelkünkre, az egész emberi mivoltunkra vonatkozik.

            A Lukács evangéliumából olvasott igerész, Zákeus története pontosan ezt mutatja be számunkra. Ebben a történetben egyszerre van előttünk az ember nyomorúsága, megváltása, és az ebből fakadó hála.

 

1.            Zákeus nyomorúsága

            Káténk szerint, ahhoz megtaláljuk egyetlen vigasztalásunkat, és a boldog életet, az első fontos dolog, amit tudnunk kell: „hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom.”  (H.K. 2. k-f.). Amíg az ember nincs tisztában önmagával, nincs valódi és igaz önismerete, pontosabban bűnismerete, nem képes az "egyetlen vigasztalást", az üdvösség útját megtalálni.

 

            Így volt ezzel Zákeus is. Jerikó városának fővámszedője volt, gazdag ember, aki semmiben sem szenvedett hiányt, bőségben és jólétben élve tölti napjait. A gazdagság és vagyon azonban nem tette őt boldoggá, nem szerzett neki elismerést sem Isten sem az emberek előtt. Az emberek kerülték, megvetették, mert vagyonát mások zsarolásából és becsapásából szerezte. A foglalkozása miatt pedig a zsinagógai közösség is kizártra maga közül, így vallását sem gyakorolhatta. Honfitársai pedig egyszerűen hazaárulónak, az idegen római halom kiszolgálójának tartották. Ráadásul még kicsiny termetű is volt, így minden bizonnyal még nagyobb volt benne a belső kényszer, hogy bizonyítson és elismerést szerezzen magának. Kicsiny termete, megvetettsége és lenézettsége, a társadalomból való kitaszítottsága miatt bizonnyal komplexusai voltak, magányos, hataloméhes, másokat zsaroló és embertársaival kegyetlenkedő, beteges személyiséggé formálódott. Bűn ás nyomorúság így kapcsolódik egybe, s így nyomorítja, torzítja el egy ember életét.

            Zákeusnak rá kellett döbbennie, hogy a pénz nem boldogít, a gazdagság és vagyon, amit összeharácsolt magának nem hozott boldogságot, nem szerzett elismerést a számára, nem tudta pótolni a szeretetet, a békességet, lelke üdvösségét. Zákeus rádöbbent, hogy ő egy elveszett ember.

            Ha nem lett volna benne ott ez a felismerés, ha nem jutott volna el bűne és nyomorúsága ismeretére, sohasem akart volna Jézussal találkozni. Nem vállalná a nyilvános megszégyenítés, a gúnyolódás kockázatát, és nem mászna fel arra a fügefára, hogy Jézust láthassa. Elveszettsége tudata nélkül, a hamis biztonság mámorában ringatva magát most is ott ülne a vámszedő asztalnál és a pénzt számolgatná, és újabb zsaroláson törné a fejét.

            De Zákeus már tudja, hiába minden, hiába gyűjtene még több vagyont, hiába vásárolna még egy palotát, vagy még egy ágyast élvezetei kiélésére, hiába szerezne még több befolyásos barátot a földi hatalmasságok közül, ő akkor is csak egy elveszett ember.

            A bűnei és nyomorúsága ismerete vezeti arra Zákuest, hogy amikor annak hírét hallja, hogy itt van Jerikóban az a Názáreti Jézus, akiről annyi sokat beszélnek mostanában az emberek, aki Isten országának eljövetelét hirdeti, vámszedőkkel és parázna nőkkel is szóba áll, felébred benne valami belső kíváncsiság, vágyakozás. Lukács evangélista Zákeusssal kapcsoltban, ebben a rövid leírásában kétszer is megismétli: „Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus.” (Lk 19:3/a), majd felmászva a fügefára ismét ezt mondja: „hogy láthassa őt.” (Lk 19:4/b).

2.            Zákeus megváltása

            Káténk szerint a boldog élet megtalálásához a második fontos dolog, amit tudnunk kell „az, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból.” (H.K. 2. k-f.).

            Miközben Zákeusban megfogalmazódott egy szándék, meglátni Jézust, találkozni vele, talán már régebb óta érlelődött benne ez a vágy, de most egyszerre csak felgyorsulnak az események. Miközben Zákeus felmászott egy fügefára, hogy jobban lásson, Jézus egy isteni örök szándék pontosságával tartott a fa felé, hogy feltekintsen rá és nevén szólítva hívja őt: „Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom!” (Luk 19:5/b). S ebben a döntő pillanatban, az isteni hívás elhangzásakor nemcsak azt látta meg Zákeus, hogy kicsoda Jézus, hanem önmagát is meglátta, s rég elveszett önmagát is megtalálta.

Zákeus, hallva Jézus szavát, aki észreveszi őt, ismeri őt, hiszen nevén szólítja, s ennek ellenére mégis arra kéri, hogy házában vendégeskedhessen, rádöbben nemcsak arra, hogy milyen nyomorult bűnös ember ő, hanem arra is, hogy Isten minden méltatlansága ellenére nagyon szereti őt, s ezért küldte el hozzá az ő Fiát, Jézus Krisztust, hogy megszabadítsa őt az elveszettségből

            Amit Zákeus éveken keresztül hiába várt és hiába keresett, amit a pénz és a vagyon nem tudott neki megadni, amit maga sem tudott igazán megfogalmazni, hogy mi az, ami hiányzik neki, azt most megtalálta. Zákeus számára az "egyetlen vigasztalás" maga Jézus Krisztus, akit most megtalált, pontosabban Jézus az, aki rátalált, mert ahogy az ige mondja: „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19:10).

            Lukács evangélista világossá teszi, hogy Zákeus Isten kegyelme által igazult meg, még mielőtt ő bármi jót tehetett volna, mielőtt még háláját kifejezhette volna, Jézus megszólította őt, és Isten szeretetét és elfogadását hirdette neki. Zákeus nem érdemei alapján, hanem kegyelemből nyer elfogadást és megigazulást. De az üdvösség elfogadása teljesen megváltozott magatartáshoz vezetett, hálája kifejezéseképpen akar a szegényeken segíteni, s kárpótolni azokat, akiket korábban megkárosított.

            A jó cselekedet itt már nem az üdvösség feltételeként jelenik meg, hanem az Isten ingyen való kegyelméből elnyert megbocsátás, vagyis a hála gyümölcseként.

            Amikor Jézus Zákeus házába megy, a sokaság részéről ismét felhangzik a tiltakozás: „Bűnös embernél szállt meg.” (Lk 19:7/b). Amit Jézus tesz, az ugyanis ellenkezik nemcsak a nép önérzetével, hanem a vallásos meggyőződéssel is. A rabbik lehetetlennek tartották, hogy felvegyék az érintkezést a bűnösökkel, míg azok vezekléssel és jóvátétellel jelét nem adták őszinte megtérésüknek. Jézus azonban ennek az ellenkezőjét teszi, megelőlegezi szeretetét, hogy megmentse a bűnöst. Zákeus az által lett új emberré, hogy Jézus egyszerűen és magától értetődően vállalta vele, a megvetettel, a közösséget. A rabbik a megtérés jeleként ötödrésznyi jóvátételt követeltek. Zákeus azonban ennél sokkal többet tesz: vagyona felét adja a szegényeknek, és a megkárosítottaknak is a négyszeresét fizeti vissza.  A hála gyümölcse mindig nagyobb és több, mert az nem számol és számítgat, mert már tudja, hogy neki sokkal többet elengedtek és sokkal többet és nagyobbat kapott Istentől ajándékba.

3.            Zákeus hálája

            Káténk szerint az egyetlen vigasztalásunk, és a boldog életünk harmadik feltétele a hála: „hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.” (H.K. 2. k-f.).

            Zákeus rádöbbent arra, hogy Jézus befogadása megadta neki azt, amit éveken keresztül keresett és hiába várt a gazdagságtól. Most felismeri, hogy nem a gazdagság és a pénz teszi boldoggá, s így felszabadul a pénz démoni, megkötöző hatalma alól, szabaddá lesz, hogy adni tudjon, ezért így szól Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.” (Lk 19:8). Zákeus felismeri, hogy amije van, az olyan sok, hogy a fele is elég neki ahhoz, hogy továbbra is jómódban élhessen, de most már megnyílik a szeme arra is, hogy észrevegye azokat, akik szűkölködnek, akiknek nincs, ezért most már a vagyonával szolgálni és segíteni akar.

 

            Mi indítja az önző és kapzsi Zákeust erre a nemes tettre? Hogyan változott meg ilyen radikális módon a másokat zsaroló és kíméletlenül becsapó Zákeus? A kérdésre csak egyetlen válasz van: a hála. Isten meg nem érdemelt kegyelmének és szeretetének megtapasztalása az, ami ilyen döntő változásra indítja Zákeust.

            A gúnyolódás, az ítélkezés, a harag, amivel az emberek viszonyultak Zákeushoz semmilyen változást nem hozott a számára. Amikor Jézus bemegy Zákeus házába, az evangélista ezt a megjegyzést írja le: „akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: bűnös embernél szállt meg.” (Lk 19:7). Jézus azonban, amikor megszólítja Zákeust és kijelenti, hogy házába akar megszállni, nem szab semmilyen feltételt. Zákeus szíve pedig az által, hogy Krisztus őt így, feltétel nélkül elfogadta, szereti, és megtiszteli házát jelenlétével, olyan hálával telik meg, ami egész eddigi életét megváltoztatja. Zákeus az által, hogy Krisztus elfogadta őt, felfedezi önmagát, rádöbben arra, hogy kicsoda ő valójában: „ő is Ábrahám fia.” (Lk 10:9/b).

            Zákeus tehát megtalálta az "egyetlen vigasztalást", az igazi kincset, ezért kész mindent feladni, mindenről lemondani, hiszen Krisztusban ő már mindent megkapott. Zákeusnak most már nem kell szégyenkeznie, és nem kell félni, mert tudja, "hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok."  Ezt erősíti meg Jézus bizonyságtétele is: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” (Lk 19:9/a). Itt az üdvösség, az ember megszabadítását, életének átalakulását, az Istenben való kincsnek a megtalálását jelenti, ami emberileg ugyan lehetetlen, az Istennél lehetséges. Jézus az a Jó Pásztor, aki az elveszettet visszavezeti a nyájhoz, így lesz az elveszett Zákeus is újra Ábrahám fia. Jézusnak ez az útja és ebben van a küldetése: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19:10). Engedjük, hogy Jézus ezt a munkát végezhesse a mi házunkban, a mi szívünkben! Ámen.

 

Domján János: Zákeus

 

Elment egyszer Zákeus,
hogy Jézust meglássa,
Kicsi volt, hát felmászott
egy nagy fügefára.

 

Mikor az Úr arra jött,
így szólt fel a fára:
“Zákeus ma tehozzád
térek be szállásra.”

 

Örvendezett Zákeus
Ennek hallatára,
Hitte, hogy a bűneit
az Úr megbocsátja

Azt mondta: “Ha valamit
gonoszul elvettem
Megfizetek négyszer is,
hogy jóvá tehessem.”

 

Így szólt az Úr: “E háznak
ma lett üdvössége!”
Zákeusnak szívébe
Öröm szállt és béke

 

Jézus jött, hogy megtartsa
a bűnös világot,
Mióta Ő eljött hozzánk,
én is vele járok!

 

 

Felhasznált irodalom:

"Hisszük és valljuk" Felkészítő a református keresztyén életre, (Kiadja: A Tolnai Református Egyházmegye, Felelős kiadó: Rácz József, Szerkesztette: Judák Endre)

Fekete Károly: "A Heidelbergi Káté Magyarázata" (Kálvin Kiadó, Budapest 2013)

A Szentlélek

 

A Szentlélek

Olvasmány: ApCsel 2:14-21

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lk 11:13)

 

Pünkösd ünnepének legfontosabb kérdése ez: kicsoda a Szentlélek? Erre a kérdésre szeretnék ma válaszolni.

A Szentlélek nem egy személytelen erő, hanem a Szentháromság harmadik személye, az Atyának és a Fiúnak Lelke, aki húsvét után ötvenedik napra, illetve a mennybemenetel után tíz napra, jött el a tanítványokhoz, és őket apostolokká avatta. A pünkösd eredetileg aratási ünnep volt, a gabona betakarításának ünnepe. A Szentlélek kitöltetése által így lett a keresztyének számára a pünkösd Isten aratási ünnepévé. Már az Ószövetség is jövendöl a Szentlélek kitöltetéséről, ez teljesedett be az első pünkösdkor.

A Szentháromság első két személyéről, vagyis az Atyáról és a Fiúról szóló keresztyén egyházi tanítás a legtöbb ember számára általában érthető. Ha azonban a Szentháromság harmadik személye, a Szentlélek kerül szóba, sokan elbizonytalanodnak, és nem tudják hová tenni, igazán meghatározni, hogy ki is Ő valójában. Amikor olyan dolgokról van szó a Szentírásban, amit nehéz emberi szavakkal leírni, akkor képekkel, hasonlatokkal próbálja ezt a számunkra érthetőbbé tenni. Mivel a Szentlélek Isten jellemzésével, leírásával is így vagyunk, hogy a földi szavak elégtelenek erre, ezért az Ige jelképekben beszél róla. Próbáljuk meg ma sorra venni a Szentléleknek a Bibliában található jelképeit, s ez alapján megérteni, ki is Ő, és miért adatott nekünk.

1.      A Szentlélek jelképei a Bibliában

·        Az egyik leggyakrabban használt jelképe a Bibliában a Szentléleknek a szél.

Jézus így beszél tanítványainak a Lélek munkájáról: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3:8). Ez a kép szinte magától adódik, mert a Szentírás eredeti szövegében a Lélek és a szél megjelölésére ugyanazt a szót használják. Találó egybeesés ez, hiszen mindkettő munkája néha észrevétlen és titokzatos, irányíthatatlan és ugyanakkor mégis valós és letagadhatatlan. Mondhatja-e valaki, hogy nincs szél, amikor itt virágokat termékenyít meg, amott pedig hegyeket gyalul le? Tagadhatjuk-e a Szentlélek hatását, amikor sok szép ígéretünket és fogadkozásunkat Ő vezeti el a megvalósulásig, a gyümölcstermésig? De Ő az, aki a gőg és az elbizakodottság hegyeit ledönti a szívünkben.

A tanítványok a pünkösd ünnepén a Lélek eljövetelekor elsőként ezt a jelet tapasztalják meg: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.” (ApCsel 2:1-2).

·        Gyakran használja a Szentírás az Isten Lelkének kifejezésére a tűz képét is.

 Lukács evangélista így írja le az első pünkösdkor a tanítványokra kitöltetett Szentlélek csodáját: „Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel.” (ApCsel 2:3-4).

Már az Ószövetségben tűzzel szentelte fel Isten a szentsátort és Salamon templomát. Méltó volt, hogy az apostolokat is a szolgálatra a Lélek tűzkeresztsége szentelje föl.

A tűz éget, kifejezi Annak szentségét, Aki „emésztő tűz” (Zsid 12:29). Mennyi égetni való, megtisztítandó dolog van a mi szívünkben is: gyávaság, hitetlenség, tisztátalanság. Gondoljunk Ézsaiás próféta elhívására: „Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim! És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” (Ézs 6:5-7). A tűz aztán megerősít, megkeményít is, így lesz a vasból acél, a sárból tégla, az agyagból porcelán. Milyen gyönge edények voltak a tanítványok pünkösd előtt, s mivé tette őket a pünkösdi Lélek: bátor hitvallók, hithősök és vértanuk lettek. E jelkép nyomán beszél a magyar néphagyomány píros pünkösd napjáról. Arany János így ír az „Ünneprontók” c. versében: „Szép piros a pünkösd reggel, / Mintha tűzzel, Szentlélekkel / Menny-Föld tele volna. / E napot fent s lent megülik, / E nap oly ragyogva nyílik, / Mint hajnali rózsa.”

·        A Szentlélek jelképe a Bibliában a víz is.

Jézus így szól övéihez: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn 7:38-39). Jézus tehát a Szentlelket élő vízhez hasonlította. A szentföldön a patakok, kutak és az esővizet tároló ciszternák a nyári hőségben ki szoktak száradni, de azok a helyek, ahol forrás van, minden időben ontják magukból a tiszta és hűs vizet.

Jákób kútjánál, amikor egy samáriai nővel beszélget Jézus, akkor is ezt az élő vizet kínálja fel számára. Isten Lelke ilyen élő vízhez hasonlítható, amely soha ki nem fogy, amely felüdíti a szomjas lelket, elmossa a lélek szennyét, amely gazdagon árad, hogy a Lélek gyümölcseit teremhessük.

·        Az Isten Lelkét hasonlíthatjuk a lámpáshoz is. 

Míg a tűz képénél a Szentlélek égető, tisztító munkáján van a hangsúly, addig a lámpás képe a Lélek megvilágosító hatalmát emeli ki.

Az éjszakában az eltévedt vándorok számára a csillagok, vagy éppen távoli városok lámpáinak a fénye jelenthet útbaigazítást. A viharban küzdő hajósok számára pedig a világítótorony fénye jelentheti a megmenekülés zálogát. A Szentlélek világosítja meg bűneinket, a kereszt titkát, Isten és felebarátaink arcát. A Szentlélek világosítja meg előttünk a következő lépést, de a végső célt is. A Jelenések könyve így tesz bizonyságot: „A trónusból villámok törtek elő, hangok és mennydörgések; a trónus előtt pedig hét lámpás égett lobogó lánggal: az Isten hét lelke.” (Jel 4:5).

·        Van, amikor úgy beszél a Biblia a Szentlélekről, mint egy ajándékról.

Péter apostol pünkösdi beszédében is így tesz bizonyságot a jeruzsálemi nép előtt: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát." (ApCsel 2:38).

Az ajándék képe azt fejezi ki, hogy a Szentlélek nem a mi lelkesedésünk eredménye, nem a mi emberi produkciónk, hanem felülről való. Ezért a Szentlelket nem lehet megvásárolni vagy lefizetni, ahogy azt Simon mágus gondolta, aki pénzt kínált az apostoloknak, hogy kézrátétellel adják át neki is azokat a képességeket, amelyekkel az apostolok a Lélek által felruháztattak.

A Szentlelket mi nem tudjuk előállítani, és nem is rendelkezhetünk vele, mert mi is csak ajándékba kapjuk Istentől, ezért csak könyöröghetünk érte: „Jövel Szentlélek Úr Isten, Töltsd be szíveinket épen!"”(370. dics.)

·        További képeket is találhatunk még a Szentírásban a Szentlélek bemutatására. Ilyenek, pl. amikor Jézus a maga helyett küldendő másik pártfogónak nevezi (Jn 16:7) a Szentlelket, valamint a galamb (Mt 3:15), a pecsét (Ef 1:13-14), a zálog (2Kor 1:22) és a kenet (1Jn 2:20) kifejezések is.

Valamennyi kép arra szolgál, hogy meglátassa velünk az Ő munkásságát, nehogy úgy járjunk, mint azok a Keresztelő Jánost követő tanítványok, akik Pál apostol kérdésére: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?”, csak ennyit tudnak felelni: „Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” (ApCsel 19:2)

 

2.      A Szentlélek munkája

A Szentlélek munkája igen sokrétű. Megkülönböztethetjük a Szentlélek munkáját az általános kegyelem világában és különös kegyelem világában.

·        Az első, vagyis az általános kegyelem világában Isten Szentlelke azon munkájáról beszélünk, amely általában minden emberre és az egész teremtett világra nézve vonatkozik.

Isten Lelke kezdettől fogva azon munkálkodik, hogy a világban a káosz helyett rend és szépség legyen. Már a teremtés hajnalán ezt olvassuk: „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1:2)

A Zsoltárok könyve pedig az Isten Lelkének a természetben való szüntelen jelenlétéről és munkálkodásáról tesz bizonyságot: „Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét.” (Zsolt 104:30). Isten Lelkének munkája tehát az is, hogy ő hozza el tavaszt, virágzást és gyümölcsözést a természetben.

De beszél arról is a Biblia, hogy a Szentlélek munkája az is, hogy képességet ad az embernek a művészeti munkára, és általában adja a tudomány és  a művészetek különböző talentumait. Az Ószövetségben a szent sátor elkészítésében részt vevő mesteremberekről ezt mondja az Úr: „Betöltöttem őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére. Bölcsességet adok minden hozzáértő ember szívébe, hogy el tudják készíteni mindazt, amit megparancsoltam neked.” (2Móz 31:3-6). De a nép vezetéséhez, és az ország kormányzásához is a Szentlélek munkájára van szüksége a királynak és a vezetőknek. Az Úr ezt mondta Mózesnek: „Vedd magad mellé Józsuét, Nún fiát, akiben van lélek.” (4Móz 27:18).

Majd a Bírák könyvében ezt olvassuk: „Ekkor az ÚR felruházta lelkével Gedeont, az pedig megfújta a kürtöt, és hadba szólította Abíezer nemzetségét.” (Bír 6:34).

·        A másik fontos területe az Isten Szentlelke munkálkodásának a különös kegyelem világa, vagyis az Istentől elszakadt, a bűn rabságában élő ember megmentésén és megszabadításán munkálkodik.

Isten Szentlelke segít bennünket abban, hogy meghalljuk Isten szavát, hogy a bűn útjáról megtérjünk Istenhez és a kárhozat helyett az üdvösséget válasszuk.

A Szentlélek azonban nemcsak vágyat ébreszt bennünk a kegyelem és az üdvösség után, hanem engedelmességre vezet, életünk irányítója, útmutatója is lesz. A Szentlélek munkájának ezt a részét emeli ki a Káté is: „Engem igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz, vigasztal, és velem marad örökké.”  (H. K. 53.).

A Szentlélek hitet ébresztő, megtérésre hívó munkájáról szól a következő történet. A híres angol evangelizátorral, Whitefield Györggyel kapcsolatosan jegyezték fel a következő történetet. Egyszer egy hajóács is elment meghallgatni a híres evangelizátort. Az igehirdetés meghallgatása után ezt mondta a hajóács: „Már sok prédikátort meghallgattam, általában egy prédikáció alatt gondolatban sikerül felépítenem egy egész hajót. Most azonban amikor Whitefieldet hallgattam, egyetlen deszkát sem sikerült felszegeznem, annyira magával ragadott a beszéde.”

Az Ige így figyelmeztet mindnyájunkat arra, hogy engedjük Isten Szentlelkét munkálkodni életünkben: „Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában.” (Zsid 3:7-8).

Isten Igéjét ma kell meghallani, ma kell dönteni Jézus Krisztus mellett, ma kell kérni, hogy Isten Szentlelke bennünk is végezze el újjászülő és megszentelő munkáját.

Ne késlekedjünk hát meghallani Isten hívó szavát, hanem engedjük, hogy Isten Szentlelke még ma elkezdhesse bennünk az ő áldó és megszentelő munkáját. Mert ő az, aki egyrészt megláttatja velünk bűneinket, de ő vezet el oda, hogy felismerjük a kereszt titkát, vagyis, hogy elfogadjuk bűneink bocsánatát. És végül ő erősíti bennünk az elhatározást és döntést a Krisztus követésére. Jézus szerint Isten Lelkének munkáját az életünkben leginkább a „lélek gyümölcsei” mutatják: „Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Mt 7:20). Pál apostol így ír erről: „A Lélek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5:22).

Kérjük hát mi is Isten Lelkének munkáját: „Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám, / Égi lángod járja át szívem és a szám! / Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! / Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám!” (463. dics. 1.) Ámen.