Hirdetések 2023.02.26.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

BIBLIAVASÁRNAP:

Március első vasárnapja egyházunkban mindig Bibliavasárnap, amikor minden gyülekezetben a perselyadományt a magyar nyelvű Biblia szövegének gondozását, kiadását és terjesztését segítő Bibliatársulat javára továbbítjuk.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés 2023.02.26.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 51.

 

Isten terve

Olvasmány: 1Móz 15:1-21

„Ezek után az események után így szólt az ÚR Abrámhoz látomásban: Ne félj, Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges… Majd kivezette az ÚR, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz! – mondta. Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul. (1Móz 15:1,5-6)

 

   Ábrahám történetén keresztül Isten új terve bontakozik ki előttünk. Megismerhetjük az emberiség helyreállításának új útját.

   Az eső emberpár bukásának és az egész emberiség teljes kudarcának áttekintése után a Biblia a figyelmünket egyetlen személyre irányítja. Ő Ábrahám, akinek a személye különös jelentőséggel bír Isten tervében. A botladozó kezdetek után, úgy áll előttünk Ábrahám, mint aki a hit kimagasló példaképe. Isten terve az emberiség megmentésére továbbra is érvényben van. Az Úr azért választotta ki Ábrahámot, hogy rajta keresztül egy új népet hozzon létre.  Isten terve, hogy ezen a kiválasztott népen keresztül, akikkel egyedülálló kapcsolatot épít ki, fogja megmenteni az egész emberiséget. Isten tehát úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egy csapásra próbálná helyreállítani az egész világot, először csak egy nép életét próbálja megváltoztatni, hogy rajtuk keresztül és általuk majd a többi nép is megváltozzon. Ez a kiválasztott nép a saját példáján keresztül fogja megmutatni, mit jelent Istent szeretni és szolgálni. Ennek az új népnek az ősatyja Ábrahám.

   Miben van Ábrahám titka? A Biblia a kérdésre ezt a választ adja: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul. (1Móz 15:6). Ábrahám bizalma lett az alapja annak a szövetségnek, amely közötte, majd pedig útódai és Isten között jött létre. A Biblia részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy mit is jelent ez a szövetség, vagy szerződés, más néven testamentum. A ma olvasott igeszakaszban is erről olvashatunk, amikor Isten egy különös látomással pecsételte meg az Ábrahámnak adott ígéreteket és a vele kötött szövetségét.

   Isten korábban földet és új hazát ígért Ábrahámnak, aki azzal mutatta ki Istenbe vetett bizalmát, hogy elhagyta a szülőföldjét és több ezer kilométernyi vándorutat megtéve eljutott Kánaán földjére, amit Isten neki és utódainak ígért. De Isten ígérete egy hatalmas és virágzó családról is szól. Ábrahám pedig szilárdan bízott ennek az ígéretnek a beteljesedésében is, pedig az sokáig váratott magára. Szólt Isten továbbá egy nagy nemzetről, amely Ábrahámtól származik. Ez az ígéret csak hosszú évszázadok múlva vált valóra. Dávid és Salamon királyok idején lett a zsidó népből hatalmas és erős nemzet. Végül pedig az ígéret az áldásról szólt, mégpedig olyan áldásról, amely az egész világra kiterjed. Isten már a kezdetektől világossá tette, hogy a zsidó népet választotta eszközül végső célja megvalósításához, ahhoz, hogy rajta keresztül érjen el más nemzeteket.

   Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy mindazok, akik hisznek, Ábrahám gyermekei és áldásának örökösei. Ez ránk is igaz. Isten szándéka velünk is az, hogy áldássá legyünk a világ számára.

1.      Isten szövetsége Ábrahámmal

   A Biblia elején olyan történeteket olvasunk, amelyek az emberiség általános történetéről számolnak be. Hallunk a világ teremtéséről, majd az ember bukásáról és arról, hogy ez a jó és szép világ hogyan romlott el. A bábeli katasztrófára válaszul, amely a bűn elterjedésének egyik szimbolikus csúcspontja volt, Isten valami újat kezd. Ennek az új kezdetnek eszköze egyetlen kiválasztott ember, Ábrahám. Isten elhívja Ábrahámot, hogy elhagyva a szülőföldjét, otthonát, menjen el arra a földre, amelyet Isten mutat majd neki. Ábrahám számára ez egy teljesen új kezdetet jelentett. Mindent, amit addig ismert, és ami biztonságot nyújtott a számára, apja háza népét, a családot, a nemzetséget, az otthont és a földet, ott kellett hagynia. Ez azt jelentette, hogy Ábrahámnak minden emberi kapaszkodót el kellett engednie és teljesen rábíznia magát Istenre. Míg Bábel építőit épp az vezérelte, hogy egy helyen letelepedve, várost építve és összefogva szerezzenek maguknak nevet, Ábrahámnak most pont ezekről a dolgokról kell lemondania. Az Isten ellen lázadó bábeliekkel ellentétben azonban, Ábrahám kész volt feladni mindent Isten kérése szerint. Ábrahám lemondott a saját biztonságáról, nem akart „magának nevet szerezni”, hanem rábízta magát arra az Istenre, aki áldást és nagy nevet ígért neki.

   Vajon mi volt Isten terve Ábrahámmal? Miért választotta ki őt Isten és miért kötött vele szövetséget, ilyen különleges ígértekkel ajándékozva meg őt?

   Korábban már olvastuk, hogy Isten ezt a kijelentést adta Ábrahámnak: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3). Ez egy igen komoly terv volt. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy nagy néppé teszi, megáldja, és nevét naggyá teszi. Ábrahám áldássá lesz, ez pedig azt jelenti, hogy Isten megáldja azokat, akik áldják őt, és megítéli az ellene szegülőket.

 Végezetül pedig Isten azt ígéri, hogy a föld minden népét megáldja majd Ábrahám által. Miközben tehát a föld népei, ahogy Bábel építői is, maguknak próbálnak nevet szerezni, Isten elutasítja az emberi nagyravágyás és gőg minden ilyen formáját, megalázza és megítéli őket, az alázatosokat viszont felemeli. Azok a célok, amelyeket Bábel építői megpróbáltak elérni, hírnév, biztonság, jelet hagyni az utókornak, semmivé foszlottak. Ábrahámnak viszont Isten maga ajánlja fel, ingyen és ajándékképen mindezeket. Itt érthetjük meg, hogy miképpen gondolkodik Isten a világról és milyen terve van mindannak a helyreállításra, ami elromlott. Isten Ábrahám által egy új népet szándékozik létrehozni, egy olyan népet, amely az ő saját népe lesz a világ más nemzetei között. E nép által akar áldást adni az Úr a föld népei számára.

   Az Ószövetség fókusza innentől kezdve leszűkül egy emberre, Ábrahámra és az ő utódaira. De még itt, ennek az egy embernek és családjának tett személyes ígéreteiben sem feledkezik meg Isten a világ egészét érintő tervének a kinyilatkoztatásáról. Isten tervében tehát nemcsak egy kiválasztott ember és egy kiválasztott nép szerepel, hanem az egész emberiség és a föld minden népe benne van.

   Isten Ábrahámnak adott ígéretében hangsúlyos mind az áldás mind az átok. Az „áldás” a Bibliában egy dinamikus szó, ami kifejezi Isten tervét, hogy minden teremtményét megáldja, hogy Isten szándéka szerint az életük kiteljesedhessen. Az „átok” szó ezzel szemben Isten szörnyű ítélete, amely utoléri teremtményeit, ha fellázadnak Isten terve ellen. Isten átka, ítélete az ember szabadságának elvesztését jelentette, elidegenedését a földtől, elidegenedését egymástól és a teljes erkölcsi megromlását az embernek. Tehát Istennek az ígérete, hogy Isten áldását adja Ábrahámra és általa az egész emberiségre, azt fejezi ki, hogy Isten Ábrahámon keresztül tovább munkálkodik, hogy megállítsa és visszafordítsa a teremtett világ romlását. Bár a bűn Isten átkát hozta a teremtett világra, Isten továbbra is azon munkálkodik, hogy helyreállítsa a világot, véghezvigye tervét, megáldjon mindent, amit teremtett.

2.      A szövetség megerősítése

   Isten ígéreteire Ábrahám egy kéréssel válaszol: „Ó, Uram, Uram! Miből tudom meg, hogy én öröklöm azt?” (1Móz 15:8). Ez a kérés elsőre úgy tűnhet, mintha Ábrahám kétkedne és hitetlenkedne. De nem erről van szó, Ábrahám itt egyszerűen csak megerősítést szeretne kapni. Isten pedig erre válaszul újból megerősíti szövetségét Ábrahámmal egy egészen különleges módon. Ez lesz Ábrahám életének egyik legdöntőbb eseménye. Ábrahámnak az Úr parancsa szerint különféle állatokat kellett kettévágnia majd elhelyeznie azokat egymással szemben. Naplementekor Isten mély álmot bocsátott Ábrahámra, amelyben felfedte előtte utódjai sorsát Egyiptomban, majd az onnan való szabadulásukat. Istennek ez az újabb ígérete és az Ábrahámnak adott látomás még inkább megerősíthette Ábrahámot mindabban, amit Isten már korábban kijelentett neki.

   Egy egészen különös és elsőre talán érthetetlen dologról olvasunk itt: „Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között.” (1Móz 15:17). Tudnunk kell, hogy a Bibliában a füst és a tűz Isten dicsőségének a kifejezésére szolgált. Ez a különös jelenet arra utal, hogy Isten átment az állatok között. Ez azért fontos, mert amikor egy korabeli szövetséget két fél hasonló formában kötött meg, mint amiről itt olvasunk, mind a ketten átmentek a szétvágott állatok között. Ennek a szimbolikus cselekedetnek a jelentése, hogy a felek egyetértenek abban, hogy ha bármelyikük is megtörné a szövetséget, akkor járjanak úgy, mint a szétvágott állatok.

   Ennek fényében értjük meg annak a szövetségnek a mélységét, amit Isten kötött az ígéret megerősítését kérő Ábrahámmal. Ebben az esetben egyoldalú a szövetség, mert csak Isten ment át az állatok között. Ez az ingyen kegyelem, a feltétlen odaszánás szövetsége. Isten megerősíti, hogy a föld, amelyen Ábrahám jövevény, utódaié lesz. Az Úr egyoldalúan elkötelezi magát. Ő cselekszik mindent és ehhez az ember semmit nem tehet hozzá.

   Isten maga teljesíti be ígéretét, hogy eljön emberi formában, hogy egy másik szövetséget szerezzen meg. Ebben a szövetségben nem levágott állatok között megy keresztül, így esküdve hűséget, hanem önmagát áldozza oda, ezzel teljesítve be Ábrahámnak tett ígéretét. Mert Jézus Krisztus Ábrahám magva, akiben áldást nyer a föld minden nemzetsége. Isten az ígéretét a saját életével pecsételte meg.

   Mindez tehát az ígéret megerősítését szolgálta. Ábrahám hitt, elindult engedelmesen, de az ígért áldás sokáig úgy tűnt nem teljesedik be. Ehelyett Ábrahám kapott a nyakába sok családi viszályt, háborúságot. Így valóban ráfért már egy újabb találkozás, egy biztató, bátorító jel. Kétségtelen, hogy Ábrahám tele volt kétségekkel. Tényleg érvényes-e mindaz, amit az Úr mondott neki? Isten válasza kézzelfogható és konkrét. Kijelenti, hogy lesz örököse, sőt annyi utódja lesz, mint csillag az égen, és övé lesz ez a föld. Lehetséges ez? Hogy hihetné el ezt bárki, még ha egész életét engedelmességre alapozta is? Az Úr ezért most nem szavakkal biztatatta Ábrahámot, hanem tetteket parancsolt, állatot kell vágnia, majd elhelyeznie Isten parancsa szerint, ösvényt hagyva a darabok között. Ábrahám pedig ismét engedelmeskedett. Ebben a különös jelentben azt a férfit látjuk magunk előtt, aki naphosszat hessegeti a madarakat a húsdarabokról, míg fáradtan és a reménytelenül, egyoldalú küzdelmét feladva a földre roskad a kimerültségtől. De e pillanatnak el kellett következnie, hogy elragadja Ábrahámot a mély álom, ahogy annak idején Ádámmal is hasonló történt: „Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt.” (1Móz 2:21). Azért volt szükség álomra, mert ébren nem viselhette volna el népe jövőjének feltárását: „Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket négyszáz évig. De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgálnak, és azután majd nagy vagyonnal kijönnek onnan.” (1Móz 15:13-14). Így értette meg Ábrahám, hogy valóban az ígéretét elpecsételő Urat látta a dermesztő sötétségen át és így nyert megerősítést.

3.      Az új név

   Amikor Ábrahám már kilencven esztendős volt, Isten ismét megjelent neki és ezt a kijelentést adta: „Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel! Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek.” (1Móz 17:4-5). Itt hallunk a körülmetélés jeléről is, amit minden férfinak, aki Ábrahám vérvonalához tartozik, viselnie kell magán. Az ókori Közel-Keleten a körülmetélést a legtöbb nemzet gyakorolta. Isten azonban a választott népe számára ennek az általános kulturális gyakorlatnak az értelmét új tartalommal töltötte meg. Ábrahám utódai számára a körülmetélés lesz a szövetség jele, amely emlékeztetni fogja őket Isten ígéreteire. A test maradandó, azaz egész életre szóló megjelölése az Istennel való kapcsolat tartósságát, örök és eltörölhetetlen voltát fejezte ki.

   Istennek az Ábrahámmal kötött szövetsége három fő részből állt. Isten személyes kapcsolatot ígért, egy család és egy nemezt növekedését, valamint földet, hazát. De ezek az ígéretek egyben mindig előre is tekintettek, a minden nemzetre kiterjedő áldásra. A bábeli toronnyal az emberek Isten nélkül akartak nevet szerezni maguknak. Ábrahámnak és utódainak viszont azt ígéri Isten, hogy a vele való együttműködés és a belé vetett bizalom által valósul meg mindez. Ábrahám élettörténete azt mutatja be nekünk, hogy milyen nehezen képes csak az ember bízni Istenben. Ábrahám először hitt és engedelmeskedett, Isten parancsa szerint elhagyta a hazáját és rokonságát, hogy az ígéret földjére költözzön. Más alkalommal azonban Ábrahám hitetlen és engedetlen volt. Mert benne is ott volt ugyanaz az autonómiára való vágyakozás, amely az ember Isten elleni lázadásához vezetett.

   Ábrahám hitének próbái akkor érték el a tetőpontjukat, amikor Isten azt parancsolta neki, hogy Izsákot, az „egyetlenét” áldozza fel neki. De amikor Isten látta Ábrahám készségét, az utolsó pillanatban leállította őt. Ábrahám végül győzedelmeskedett a próbákban, és bizonyságot tett Isten iránti hűségéről. Isten pedig új névvel ajándékozta meg őt, ezzel is elismerve és megerősítve, hogy Ábrahám valóban új emberré lett. Abrám, „a felmagasztalt atya” így lesz Ábrahámmá, azaz „sok nép atyjává”. Ez a név arra emlékeztet, hogy Isten az ellene lázadó és ezért szétszórt, egymást nem értő emberiségből elhívott egy személyt, akiből családot majd népet formált. Megáldotta és kötelességévé tette, hogy az istenellenes zűrzavarban Neki engedelmeskedjék és a többiek számára is áldáshordozó legyen. Ezzel a választott nép már ősatyja nevében feladatot kapott. Ámen.

Hirdetések: 2023.02.19.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Böjt 1. vasárnapján az úrasztalát megterítjük!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2023.02.19.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 50.

 

Isten elkezdi az újjáépítést

Olvasmány: 1Móz 11:26-12:9

„Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3)

 

   Az özönvíz történetében egyszerre volt előttünk az ítélet és a kegyelem, s láthattuk, hogy az emberiség kapott egy második esélyt, hogy mindent újrakezdjen. Most Ábrahám története van előttünk, aki által Isten Noéhoz hasonlóan ismét valami újat akar kezdeni. A Biblia itt Ábrahám történetének elbeszélésével nézőpontot vált. A világ történetének távlati áttekintése után most az elbeszélés egyetlen személyre irányítja a figyelmünket, de nem egy nagy birodalom hatalmas uralkodójára, nem is egy királyra vagy egy hatalmas hadvezérre, hanem egy jelenetéktelennek tűnő, gyermektelen nomád pásztorra, Ábrahámra.

   A történet bevezetéséből megtudjuk, hogy még Ábrahám apja Táré volt az, aki elindult a családjával Úr-Kaszdímból Kánaán felé. Ábrahámról itt csak annyit mond el a történet, hogy felesége Sára meddő volt, de magukkal vitték Ábrahám korábban meghalt testvérének a gyerekét, Lótot is. Ábrahám apja, Táré azonban nem jutott el a céljáig. Táré csak a következő nagyobb városig, Háránig ment el, ahol letelepedett és nem folytatta tovább útját.

   Itt, Háránban szólította meg Isten Ábrahámot: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3).

   Ábrahám engedelmeskedett Isten szavának és folytatta a vándorutat Kánaán felé. Elhagyta a biztonságos és kényelmes városi létet, vállalva a nomád vándorélet minden bizonytalanságát. A nyájait terelve, vadállatokkal és rablókkal küzdve, ellenséges őslakosokkal egyezkedve, legelők és vízforrások után kutatva vándorolt tovább. De Ábrahám különlegessége nem ebben rejlik, hiszen hozzá hasonlóan sok más nomád pásztor is ugyanezt tette. Nomád törzsek százai vándoroltak akkoriban a Közel-Kelet pusztaságain. Ábrahám személye azért válik fontossá, mert Isten őt választotta ki, hogy benne és általa bontakozzék ki az egész emberiség megmentésére szóló hosszú távú üdvterve. Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor teljesednek be, amikor eljön Jézus, mint Ábrahám utóda. Nem csoda, hogy az Újszövetség több mint nyolcvanszor említi Ábrahámot. Pál apostol pedig a keresztyéneket egyenesen Ábrahám igazi leszármazottainak nevezi: „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. Mivel pedig előre látta az Írás, hogy Isten a népeket hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” Eszerint a hitből valók nyernek áldást a hívő Ábrahámmal.” (Gal 3:6-9).

1.      A kiválasztott

   Az özönvíz okozta hatalmas pusztítás után Isten Ábrahámot választotta ki arra, hogy ősatyja legyen egy új népnek, amely által tervét tovább viszi majd. Isten többször is megjelent még Ábrahámnak megismételve ígéretét és megerősítve vele szövetségét. Isten tehát ismét közvetlenül szól és beszélget egy emberrel, úgy ahogy egykor az Édenkertben tette. Ábrahámnak azt ígéri az Úr, hogy földet és hazát ad neki és utódainak: „Neked és utódaidnak adom a földet, ahol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.” (1Móz 17:8). Továbbá azt is megígéri Isten Ábrahámnak, hogy naggyá teszi a családját: „Olyanná teszem utódaidat, mint a föld porát: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni majd a te utódaidat is.” (1Móz 13:16). „Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz!” (1Móz 15:5).

   De miért éppen Ábrahámot választotta Isten? Hiszen mindez emberileg nézve eléggé valószínűtlenül hangzott. Ábrahám felesége ugyanis meddő volt, ő maga pedig már túl öreg ahhoz, hogy gyermekei legyenek. Isten azonban csak annyit kért Ábrahámtól, hogy bízzon benne. Ábrahám személyének a különlegességét abban ismerhetjük fel, hogy amikor Isten szólt hozzá, ő kész volt engedelmeskedni. A Zsidókhoz írott levél ezt mondja Ábrahámról: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére.” (Zsid 11:8).

   Megtudjuk Ábrahámról azt is, hogy ő sem volt tökéletes és hibátlan ember. Sokszor letért az útról, amelyen Isten elindította őt. Az is előfordult, hogy hazudott. Amikor az éhség elől Ábrahám Egyiptomba menekült, a feleségét a húgának mondta, hogy a maga életét mentse: „Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad.” (1Móz 12:12-13).

   Máskor az Isten ígéretét próbálta meg Ábrahám a maga módján beteljesíteni, ezért a felesége szolgálólányához, Hágárhoz ment be, hogy általa legyen fiú utódja. Tudjuk azonban, hogy ezzel az engedetlenségével mérhetetlenül sok háborúságot zúdított későbbi útódaira. Ábrahámnak a Hágártól született gyermekéről, Izmaelről ugyanis Isten ezt a kijelentést tette: „Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.” (1Móz 16:12).

   Mindezek ellenére életének sorsdöntő pillanataiban Ábrahám kész volt Istennek engedelmeskedni. Amikor Isten próbára tette, kész lett volna egyetlen fiát, Izsákot is feláldozni, de Isten végül megállította őt: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22:12).

   Ábrahám cselekedetei nem voltak tökéletesek, de felismerve hibáit, bűnbánattal Istenhez tudott fordulni. Nemcsak magáért, de másokért is imádkozott. Még a romlott Sodomáért is közbenjárt Istennél. A Biblia Ábrahámot nem a cselekedetei, hanem a hite miatt állítja példaként elénk: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul.” (1Móz 15:6).

   Abban is különleges volt Ábrahám, hogy őt és utódait Isten egy különös módon, a körülmetélés jele által megjelölte a maga számára, hogy ő és leszármazottai is mindörökké az ő népeként legyenek ismertek: „Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is.” (1Móz 17:7).

2.      Isten terve

   Nem lehet eléggé hangsúlyozni Ábrahám személyének a jelentőségét. A zsidóság számára nyilvánvalóan ő a nemzetük várszerinti ősatyja. De keresztyének számára is nagy jelentősége van Ábrahám személyének. A Szentírás Ábrahámot a hit példaképeként állítja elénk. Ábrahámnak olyan szoros kapcsolatban volt Istennel, hogy évszázadokon keresztül Istent is úgy emlegették, mint „Ábrahám Istenét”.

 Isten tehát először kiválasztott egy embert, majd ezen az egy emberen keresztül egy család és egy nép vált kiválasztottá, akikkel aztán egy egészen egyedülálló kapcsolatot épített ki. Ez a kiválasztott ember, kiválasztott család, majd kiválasztott nép, a többi embertől, családtól és néptől elkülönítve az Isten saját nagyra becsült tulajdonává vált. Isten úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egy csapásra próbálná helyreállítani az egész emberiséget, inkább szépen lassan egy kiválasztott népet formál a maga számára, akik majd saját példájukkal utat mutathatnak a többi népnek. Ennek az új népnek az ősatyjává lett Ábrahám.

   De mi volt a célja Istennek Ábrahámmal? Mi Isten új terve az emberiség helyreállítására?

   Ábrahám történetének már az elején kiderül, hogy Istennek egy különös terve van ezzel az emberrel: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3).

   A föld népei megismétlik mindazt a bűnt és gonoszságot, ami az özönvíz előtt már megvolt. Isten elleni lázadásuknak a csúcspontja a bábeli toronyépítés, amikor megpróbáltak Istennel szemben nevet és dicsőséget szerezni maguknak, vagyis egy saját Isten nélküli földi birodalmat felépíteni. A „Bábel” szó jelentése: összezavarodás. Bábel így lett az ember bukásának, a Teremtő elleni lázadásnak a szimbóluma. Isten pedig nem tűri meg az ember hamis és bálványimádó építkezését, ezért összezavarva a nyelvüket szétszéleszti Bábel építőit.

   Válaszul a bábeli katasztrófára, amely a bűn tetőpontja volt, az Úr új tervvel áll elő, ismét elindít valamit, de most egy emberrel, Ábrahámmal kezdi meg a terve megvalósítását.

   Az embereknek is volt egy saját tervük. A föld népei, a bábeli torony építése által, a maguk erejéből, Istentől függetlenül próbáltak nevet szerezni maguknak. Ezt a tervet Isten elutasította. Most azonban Isten az, aki megígéri egy embernek, hogy naggyá teszi nevét és nagy néppé teszi őt.

   Ambiciózus terv volt, amit a bábeli tornyot építő emberek kitűztek maguk elé, hogy nevet szerezzenek magunknak. De a maguk erejéből ezt ők nem érhették el. Most azonban arról hallunk, hogy Isten ajándékként megadja Ábrahámnak, a nagy nevet.

3.      Új kezdet

   Itt kezdjük megérteni, hogy miképpen válaszol Isten mindarra, amit az ember elrontott a teremtett világban.  Isten terve, hogy Ábrahám által egy új népet hoz létre, s e nép által pedig áldást hoz a föld többi népe számára is. Ábrahámon keresztül kíván Isten tovább munkálkodni azon, hogy visszafordítsa a teremtett világra rótt büntetés hatását. Mert bár a bűn Isten ítéletét hozta a teremtett világra, de Isten továbbra is azon munkálkodik, hogy helyreállítsa, amit az ember elrontott. Ennek a helyreállító munkának a kiválasztott eszközévé lett Ábrahám, majd pedig az ő utódai, a zsidó nép. Isten a megváltást most egyetlen emberre, majd egyetlen nemzetre szűkíti le, de végső célja mégis az, hogy a megváltás áldásaiban részesítse a teljes teremtett világot. Isten ígérete így tulajdonképpen válasz a bűnre. Ábrahám, mint előtte Noé, Isten kiválasztott embere, ő is egy második Ádám. Az Éden kertjét Ádámnak adta az Úr, Ábrahámnak pedig Kánaánt ígéri. Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy sokasodjanak, Ábrahámnak pedig annyi utódod ígér, mint égen a csillag. Ádám és Éva, majd Noé is „Istennel járt”, most Ábrahámnak ugyanazt parancsolja az Úr: „Én vagyok a Mindenható Isten. Járj színem előtt, és légy feddhetetlen!” (1Móz 17:1). A Bábel tornyát építő emberek nevet akartak szerezni maguknak, de Isten azt ígéri, hogy ő fog nagy nevet szerezni Ábrahámnak és utódainak, a vele való együttműködés és a belé vetett bizalom által. Ábrahám elfogadta Isten hívását, engedelmeskedett neki, így lett Isten eszközévé terve véghezvitelében.

   A Szentírás ezt mondja Ábrahámról: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul.” (1Móz 15:6). Ábrahám Isten iránt tanúsított bizalma lett az alapja annak a szövetségnek, amely közte valamint az ő utódai és Isten között jött létre.

   Isten valóban újat akar kezdeni, ennek jele az a szövetség, amit Ábrahámmal köt meg. Ebben a szövetségben Isten személyes kapcsolatot ígért, úgy ahogy azt egykor Ádámnak és Évának is tette. Egy család majd egy nemzet számára ígér növekedést, áldást, földet és hazát. Ezek az ígéretek azonban mindig előre tekintenek Isten minden nemzetre kiterjedő áldására. Az Ószövetség további részeiben ezeknek az ígéreteknek a részleges beteljesedéséről és Isten népének fokozatos formálódásáról olvashatunk. Az Ábrahámmal kötött szövetség ígéretei és áldásai mind Isten kezdeményezései voltak, egy olyan világban, ahol az emberi kezdeményezések mindig szerencsétlenséghez és bukáshoz vezettek. Amikor az ember Isten nélkül, a maga erejéből akart újat kezdeni, birodalmat építeni, földi paradicsomot létrehozni, a „szép új világot” megvalósítani, annak a vége mindig katasztrófa és pusztulás lett.

   Világossá válik, hogy az új kezdet nem jöhet mástól, csak Istentől, mert a bűn problémájára csak Ő tud megoldást adni, csak Ő képes egy új világot teremteni. Ábrahámmal mindez az új kezdetét veszi. Az Újszövetség ezért ezt a kijelentést teszi Ábrahámról és utódairól: „Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.” (Zsid 11:10). Majd így folytatja: „Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.” (Zsid 11:13,16). Az a város és az a birodalom, az a civilizáció, amelyet az ember épít, Bábelhez hasonlóan, múlandó és ingatag, előbb-utóbb mindig összeomlik, ahogy minden nagy emberi kezdeményezés kudarchoz és pusztuláshoz vezetett a történelem során.

   Az a város azonban, amit Isten készít az ember számára „szilárd alapokkal” bír, azaz örökké megáll. Ez „az alapokkal bíró város”, ahogy a Károli fordítás mondja, nem más, mint maga a menny, ahová Isten az Ő népét összegyűjti. A Szentírás végén, János apostol mennyei látomásaiban olvasunk majd ezeknek az ígéreteknek a beteljesedéséről: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.” (Jel 21:1-2). Ábrahám valóban példa a számunkra, mert hite és engedelmessége által nem a láthatókra, hanem, a láthatatlanokra, azaz az égre nézett, várva Isten eljövendő országát. Ámen.

Hirdetések: 2023.02.12.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

HALOTTUNK:

A feltámadás és az örök élet reménységét hirdetve vettünk búcsút 2023. február 10.-én, Kétyen, Orbán Antalné, szül. Dömötör Zsuzsanna testvérünktől, aki Isten kegyelméből 76 esztendőt élt. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2023.02.12.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 49.

 

Az emberi nagyravágyás

Olvasmány: 1Móz 11:1-32

„Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4)

 

   Isten ítélete, az özönvíz után az emberiség kapott egy második esélyt. Mindent újrakezdhettünk. Amit elrontottunk azt helyrehozhattuk. A történet kezdete valóban reményteljes. Azt olvassuk, hogy az emberek egyetértésben dolgoztak együtt, egy közös cél érdekében. A remény azonban hamar szertefoszlott. Egy hatalmas népvándorlásról olvasunk, melynek során embertömegek vándoroltak át a föld egyik részéről a másikra, míg végül egy letelepedésre alkalmasnak látszó területen megállva, új kultúrát teremtettek. Egy minden különbséget eltörölni kívánó világbirodalom gondolata jelenik meg itt, ami aztán a történelem során sokszor visszaköszön majd. Az ember ma is ezt harsogja: „újjáteremtjük a világot!” Ismerős ez a gondolkozás nekünk is. Csakhogy az emberiség gőgös törekvései végül mindig elbuknak. A mai szemmel nézve ez egy pozitív történet lenne, hiszen itt minden együtt van, amit ma értéknek tartunk. Van egy határokat átívelő cél, van gördülékeny kommunikáció, van innováció is, hisz rájöttek arra, hogy ha nincs kő, akkor készíteni kell mesterséges követ, azaz téglát. Lelkesítő és reményteljes program ez, valóban. Ha az emberiség összefog, nagy dolgokra képes.

   A földről nézve, az ember kicsinyes és önző vágyait tekintve, valóban nagy és dicsőséges vállalkozásnak tűnik az egész. Azonban nagyon hamar kiderül, hogy felülről nézve, tágabb perspektívából szemlélve már egyáltalán nem az. Az ember akar felemelkedni, de valójában Istennek kell alászállania, hogy megmentse a világot. A Biblia azt mondja, hogy amikor aztán Isten aláereszkedik, akkor az egész vállalkozás meglehetősen szánalmassá válik. A világraszóló nagy cél megvalósítása az Úr szemében olyasmi, amit csak leszállva lehet szemügyre venni.

   Mi büszkén soroljuk, hogy mindenre képesek vagyunk! Mennyi mindent elértünk. Előbb-utóbb Isten is alászáll, hogy lássa, mivel próbálkoznak teremtményei odalenn.

   A bábeli történetben az arrogancia és a bizonytalanság keverékével találkozunk. A torony azt szemlélteti, hogy az ember a kezébe veszi a dolgok irányítását, és ezzel lényegében azt is kimondja, hogy ő jobban tudja, mint Isten. Boldogulását immár nem Istenre bízza, hanem úgy véli képes önmaga megoldani az élet nagy kérdéseit. Mindig, amikor az ember nevet akar szerezni magának, valójában Istennel verseng. Az pedig, hogy az emberek nem akarnak szétszóródni a földön, megint csak azt mutatja, hogy nem bíznak Istenben. Úgy érzik, hogy szétszórva túl sok kihívással kellene szembesülniük, ezért arra jutnak, hogy jobb egy helyen maradni, összefogni. Ez a bizonytalanságérzés olyan bénítóan hatott rájuk, hogy inkább saját tervet eszeltek ki. Végül Isten romba döntötte az emberek önző elgondolását azáltal, hogy összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket a föld színén.

1.      Bábel – az emberi nagyravágyás

   Minden emberben ott él az ambíció, jelen van a sikerességre való törekvés. Ezzel önmagában még nem is lenne baj, hiszen ez viszi előre az emberi civilizáció fejlődését. Az emberek azonban telhetetlen becsvágyukban nemcsak egymással, de még Istennel is versengeni próbálnak. Ez volt Ádám és Éva bűne is, akik lázadásukkal Isten helyére törtek. A kísértő pontosan erre bíztatta az embert: „olyanok lesztek, mint az Isten.” (1Móz 3:5). Vagyis hogy az ember ne elégedjen meg a helyzetével, hanem törjön magasabbra, foglalja el Isten helyét. De ez a gondolat jelenik meg a bábeli toronyépítők szándékában is: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Nem azzal van a baj, hogy a civilizáció fejlődik. Erről is kapunk itt egy rövid leírást, melyből megtudjuk, hogy a különböző nomád életmódot folytató törzsek összegyűlnek, hogy egy helyen lakjanak, és egy várost alapítsanak. Ez tulajdonképpen az özönvíz utáni világban a civilizáció új kezdete. Azonban itt lényegében ugyanaz folytatódik, mint az özönvíz előtti világban. Városépítésről ugyanis már az özönvíz előtt is olvashattunk, amikor a bujdosó Káin alapít várost, amelyet a fiáról nevez el. Tehát azt látjuk, hogy az emberiség ugyanazon az úton halad tovább, mint az özönvíz előtt. Az özönvíz elmosta a régi világot, de nem tisztította meg az ember szívét a gonosztól.

   De a szentíró itt nem magát a városépítést bírálja. A kultúra, a civilizáció kiteljesedése nem önmagában rossz. Sőt, ezt úgy is lehet művelni, hogy az megfeleljen az Istentől kapott megbízatásnak. Itt, Bábel tornyának az építésénél, sem önmagával a politikai akarattal és a technológiai előrehaladással van baj, hanem azzal, hogy mindezeket milyen célra használják fel. A szépen hangzó jelszavak mögött önzést és a nagyzolást látunk. A döntés és az elhatározás mögött valójában nem egy nemes cél áll, pl. a többi ember jóléte, hanem a szorongás: „hogy el ne széledjünk.” Ez a félelem és ez az önös ambíció testesül meg aztán Bábel tornyának a megépítésében.

   Az építők úgy tervezik, hogy ez a torony az égig fog érni. Mert ott van az emberekben a vágy, hogy ami elveszett az Édennel, az Istennel való kapcsolat és közösség, azt valahogy helyre kell állítani. De ezt a maguk módján akarják megtenni. A kapcsolat a mennyei és a földi világ között azonban ilyen módon nem helyreállítható. Nem egy torony, hanem egy kereszt lesz az, ami majd ismét lehetővé teszi, hogy az ember közösségben legyen az Istennel. Bábel tornyának a története is, mint megannyi másik történet a Bibliában azt mondja el, hogy az ember Istent játszik.

   Nem a városépítéssel, nem a tudomány vagy a technika fejlődésével van tehát a baj. A fejlődés részét képezi Isten tervének. A jó kezdeményezés azonban hamar kisiklik és nagyon rossz irányt vesz. Kiderül ugyanis, hogy az emberek szándéka a város és a hatalmas torony megépítésével nem más, mint a maguk dicsőségének és hatalmának kifejezése. Így szeretnék kinyilvánítani saját akaratukat az Isten akaratával szemben. Isten korábban kinyilvánította akaratát: „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” (1Móz 9:7). Isten akarata tehát az lenne, hogy az emberek az egész világon elterjedve szétszóródjanak és betöltsék a földet. Bábel tornyának építői azonban pontosan ezzel az isteni akarattal kívánnak szembeszegülni: „hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Maga a Bábel név is utal arra, ami miatt ez a bizonyos város és a torony létrejött. Bábel, szó szerint az jelenti, hogy „Isten kapuja”. Az ősi Mezopotámiában ezek az úgynevezett „zikkuratok” lépcsőként szolgáltak, amelyek összekötötték a földet az éggel. De a Bibliában a Bábel név egy másik héber szóhoz is kapcsolódik, amely azt jelenti: „összekevert” vagy „összezavart”. Vagyis a Szentírás itt arra mutat rá, hogy Bábel az „istenek kapuja” helyett, sokkal inkább az „összezavarodás” vagy még inkább az „ostobaság” szimbóluma. Bábel így lett alapszimbólumává az ember bukásának és a Teremtő elleni lázadásnak. Bábel népe nemcsak ellenszegül Isten akaratának, de még ráadásul gőgösen provokálja is azt.  Az égig érő torony, vagyis a zikkurat, azt célt szolgálná, hogy Isten jöjjön le és áldja meg az ő törekvéseiket.

2.      Isten válasza – nyelvek összezavarása

   Isten valóban válaszol is a torony építőinak. Ez a válasz azonban egészen más, mint amire azok számítottak. A Biblia szövege itt tele van iróniával: „Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak.” (1Móz 11:5-6). Isten valóban lemegy megnézni, hogy mit tesznek ezek a lázadó városépítők. Ők azt hiszik a tornyukról, hogy az egy csodálatos építmény, egy olyan lépcső, amely a mennybe vezet, de Istennek le kell szállnia a mennyből, mert az fentről nézve valójában olyan apró és jelentéktelen, hogy észre sem lehet venni.

   A bábeliek teljesen félreértették Istent. Hiszen Istentől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy megáldjon egy ilyen tervet. A valóság az, hogy Isten teljes mértékben elítéli azt az önteltséget, amely ezt az egész vállalkozást jellemzi és áthatja. Isten nem azért száll alá, hogy megáldja, hanem, hogy megakadályozza az ember nagyratörő tervét azzal, hogy összezavarja a nyelvüket és így szétszéleszti őket. Ezzel kényszeríti Isten a lázadó embereket arra, hogy beteljesítsék akaratát és terjeszkedjenek az egész föld felszínén.

   Így lett Bábel annak a mindig jelen levő emberi vágynak az emlékműve, amely a saját, Isten nélküli királyságát akarja felépíteni. Isten azonban nem tűri meg az emberi életnek ezeket a torz és hamis központjait, ezért széleszti szét Bábel építőit is. Az ember szándéka: „szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4/a), az identitást is kifejezi. Ezzel a várossal és toronnyal az emberek hamis identitást kerestek magunknak, az emberi autonómiára épülő hírnevet. Isten válasza így nem is lehetett más, mint a bálványimádó építkezés megállítása.

   Az Isten ítélete azonban itt is, mint mindig, kegyelemmel párosul. Miközben a Bábel tornya építésének a történetében olyan módon jelenik meg a bűn és Isten elleni lázadás, mint soha előtte, a Biblia itt mégis egy új kezdet lehetőségére utal.

   Az ember minden egyes újabb bukása ellenére Isten állhatatosan tartja magát a céljához és folytatja tervének megvalósítását a teremtett világgal. Ez idáig a Szentírás a teljes emberiség életéről és cselekedeteiről számolt be. Most azonban a bábeli katasztrófára válaszképpen, amely a bűn tetőpontja volt az Isten jónak teremtett világában, Isten elindít valamit, de most egyetlen emberrel, Ábrahámmal. Így a bábeli toronyépítés után ismét egy nemzetségtáblázat következik, amely a történet további fókuszát immár Ábrahámra irányítja. Így a Mózes első könyvének fennmaradó részében már Ábrahám és az ő utódai lesznek a főszereplők.

3.      Bábel – pünkösd

   Bábel tornya történetében a nyelvek összezavarásáról hallunk, arról, hogy az emberek nem értik egymást. A pünkösd történetében viszont ennek épp az ellenkezője történik, a különféle nyelvű és kultúrájú emberek megértik Istent és egymást. A bábeli toronyépítés olyan volt, mint a pünkösd ellentéte. Az emberek egy égig érő tornyot akartak építeni a saját dicsőségükre, Isten azonban nem adja át másnak a dicsőségét és megakadályozza ezt azzal, hogy összezavarja a nyelvüket. Így láthatjuk egymás mellett Bábelt és pünkösdöt.

   Mi volt a helyzet Bábel előtt? Az emberek már elszakadtak Istentől, már nem ismerték Istent, de még egységes volt a nyelv és egységes volt a kultúra. Az emberiség ezt az egységet meg akarta őrizni. Az egység ma is divatos jelszó. Mindenki egységet akar teremteni a nagy széttöredezettségben. Tele van a világ egységtörekvésekkel. A történelemből tudjuk, hogy Bábel óta az emberiség egyik nagy törekvése az egységtörekvés. Tulajdonképpen a nagy birodalmak is ezért jöttek létre és ebben is buktak bele. Bábel tornyának építése is egy ilyen egységtörekvésből származik.

   Legyen egység és egyetértés! Milyen szép és milyen nemes cél. Istent azonban mégis zavarja a dolog. De miért? Hiszen az is a Szentlélek csodája, hogy a Krisztusban megváltottakat beépíti Krisztus testébe, ami egy és oszthatatlan. Maga a Szentlélek is egységet teremt. De akkor mi a baj Bábellel?

   Az igazi kérdés, hogy mi az egység célja? A bábeli cél nem volt egyéb, mint az emberi nagyravágyás megörökítése: „szerezzünk magunknak nevet.” (1Móz 11:4/a). Vagyis ennek az egész építkezésnek nem más volt a célja, mint az öndicsőítés. Az emberi élet egyetlen értelmes célja Isten dicsőségének képviselete és megélése lenne. Ehhez képest az ember saját nevének a felmagasztalása nem egyéb, mint céltévesztés. A bűn pedig pontosan ez a céltévesztés, amikor Isten akarata helyett az emberi akarat, Isten dicsősége helyett az ember dicsősége valósul meg. Így minden olyan egységtörekvés, amelynek a célja nem az Isten dicsőítése, hanem az emberé, bukásra van ítélve. Ezt az egységtörekvést valójában nem is külső erők buktatják meg, hanem az önmagát dicsőítő ember végső soron önmagát emészti fel. Miközben a diktatúrák általában újabb és újabb törvényekkel akarják erőszakkal összetartani az egységet, egyre jobban felemésztik önmagukat, míg végül mindig széthullanak. Nem ez történt-e Bábel építőivel is? Nem ez történt-e a pogány római birodalommal? Nem ez történt-e az istentagadó Szovjetunióval? És nem ez történik-e azokkal a birodalmakkal is, amelyek felfuvalkodnak Istennel szemben, hogy azután a nagy egységtörekvésekben darabokra hulljanak? Egyszerűen azért, mert Isten gátat szab a gonosznak és a szívük szándékában felfuvalkodottakat szétszórja. Jézus édesanyja, Mária, az Istent magasztaló énekében külön megemlékezik Istennek erről a tettéről: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.” (Lk 1:51).

   Bábel népe egy nyelvű és egy kultúrájú, egységes nép volt, de ezt az egységet és a benne rejlő erőt és hatalmat nem jóra, hanem rosszra akarta használni.

 Isten ma is szétszórja a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Ezzel szemben a pünkösd népe, a soknyelvű és sokféle kultúrájú nép, Isten Lelke által mégis eggyé válik. Nem úgy, hogy megszűnnének a nemzeti kulturális különbségek. De Isten mégis egy egészen különleges népet hív életre pünkösdkor a Szentlélek által. Egy népet, amely az Isten országának népe, amely szétszórva él a világban, de mégis egységben, mert van egy nyelve és van egy kultúrája. Ez a nyelv a szeretet nyelve és kultúrája egyetlen dologra épül, az Isten dicsőségére. Egy nép, amely nem magának akar nevet szerezni, hanem Isten nevét magasztalja Krisztus váltságának hirdetésével és Krisztus szeretetének a megélésével. Bábel népe helyett ezért legyünk mi is pünkösd népévé! Ámen.