100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 49.
Az emberi nagyravágyás
Olvasmány: 1Móz 11:1-32
„Azután ezt
mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig
érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld
színén!” (1Móz
11:4)
Isten ítélete, az özönvíz után az emberiség
kapott egy második esélyt. Mindent újrakezdhettünk. Amit elrontottunk azt
helyrehozhattuk. A történet kezdete valóban reményteljes. Azt olvassuk, hogy az
emberek egyetértésben dolgoztak együtt, egy közös cél érdekében. A remény
azonban hamar szertefoszlott. Egy hatalmas népvándorlásról olvasunk, melynek
során embertömegek vándoroltak át a föld egyik részéről a másikra, míg végül
egy letelepedésre alkalmasnak látszó területen megállva, új kultúrát teremtettek.
Egy minden különbséget eltörölni kívánó világbirodalom gondolata jelenik meg
itt, ami aztán a történelem során sokszor visszaköszön majd. Az ember ma is ezt
harsogja: „újjáteremtjük a világot!” Ismerős
ez a gondolkozás nekünk is. Csakhogy az emberiség gőgös törekvései végül mindig
elbuknak. A mai szemmel nézve ez egy pozitív történet lenne, hiszen itt minden
együtt van, amit ma értéknek tartunk. Van egy határokat átívelő cél, van gördülékeny
kommunikáció, van innováció is, hisz rájöttek arra, hogy ha nincs kő, akkor
készíteni kell mesterséges követ, azaz téglát. Lelkesítő és reményteljes program
ez, valóban. Ha az emberiség összefog, nagy dolgokra képes.
A földről nézve, az ember kicsinyes és önző
vágyait tekintve, valóban nagy és dicsőséges vállalkozásnak tűnik az egész. Azonban
nagyon hamar kiderül, hogy felülről nézve, tágabb perspektívából szemlélve már
egyáltalán nem az. Az ember akar felemelkedni, de valójában Istennek kell
alászállania, hogy megmentse a világot. A Biblia azt mondja, hogy amikor aztán
Isten aláereszkedik, akkor az egész vállalkozás meglehetősen szánalmassá válik.
A világraszóló nagy cél megvalósítása az Úr szemében olyasmi, amit csak
leszállva lehet szemügyre venni.
Mi büszkén soroljuk, hogy mindenre képesek
vagyunk! Mennyi mindent elértünk. Előbb-utóbb Isten is alászáll, hogy lássa,
mivel próbálkoznak teremtményei odalenn.
A bábeli történetben az arrogancia és a
bizonytalanság keverékével találkozunk. A torony azt szemlélteti, hogy az ember
a kezébe veszi a dolgok irányítását, és ezzel lényegében azt is kimondja, hogy
ő jobban tudja, mint Isten. Boldogulását immár nem Istenre bízza, hanem úgy
véli képes önmaga megoldani az élet nagy kérdéseit. Mindig, amikor az ember
nevet akar szerezni magának, valójában Istennel verseng. Az pedig, hogy az
emberek nem akarnak szétszóródni a földön, megint csak azt mutatja, hogy nem
bíznak Istenben. Úgy érzik, hogy szétszórva túl sok kihívással kellene
szembesülniük, ezért arra jutnak, hogy jobb egy helyen maradni, összefogni. Ez
a bizonytalanságérzés olyan bénítóan hatott rájuk, hogy inkább saját tervet
eszeltek ki. Végül Isten romba döntötte az emberek önző elgondolását azáltal,
hogy összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket a föld színén.
1.
Bábel – az emberi nagyravágyás
Minden
emberben ott él az ambíció, jelen van a sikerességre való törekvés. Ezzel
önmagában még nem is lenne baj, hiszen ez viszi előre az emberi civilizáció
fejlődését. Az emberek azonban telhetetlen becsvágyukban nemcsak egymással, de
még Istennel is versengeni próbálnak. Ez volt Ádám és Éva bűne is, akik
lázadásukkal Isten helyére törtek. A kísértő pontosan erre bíztatta az embert: „olyanok
lesztek, mint az Isten.” (1Móz 3:5). Vagyis hogy az ember ne
elégedjen meg a helyzetével, hanem törjön magasabbra, foglalja el Isten helyét.
De ez a
gondolat jelenik meg a bábeli toronyépítők szándékában is: „Gyertek,
építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és
szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Nem
azzal van a baj, hogy a civilizáció fejlődik. Erről is kapunk itt egy rövid
leírást, melyből megtudjuk, hogy a különböző nomád életmódot folytató törzsek összegyűlnek,
hogy egy helyen lakjanak, és egy várost alapítsanak. Ez tulajdonképpen az
özönvíz utáni világban a civilizáció új kezdete. Azonban itt lényegében ugyanaz
folytatódik, mint az özönvíz előtti világban. Városépítésről ugyanis már az
özönvíz előtt is olvashattunk, amikor a bujdosó Káin alapít várost, amelyet a
fiáról nevez el. Tehát azt látjuk, hogy az emberiség ugyanazon az úton halad
tovább, mint az özönvíz előtt. Az özönvíz elmosta a régi világot, de nem
tisztította meg az ember szívét a gonosztól.
De a szentíró itt nem magát a városépítést
bírálja. A kultúra, a civilizáció kiteljesedése nem önmagában rossz. Sőt, ezt
úgy is lehet művelni, hogy az megfeleljen az Istentől kapott megbízatásnak. Itt,
Bábel tornyának az építésénél, sem önmagával a politikai akarattal és a
technológiai előrehaladással van baj, hanem azzal, hogy mindezeket milyen célra
használják fel. A szépen hangzó jelszavak mögött önzést és a nagyzolást látunk.
A döntés és az elhatározás mögött valójában nem egy nemes cél áll, pl. a többi
ember jóléte, hanem a szorongás: „hogy el ne széledjünk.” Ez a
félelem és ez az önös ambíció testesül meg aztán Bábel tornyának a
megépítésében.
Az építők úgy tervezik, hogy ez a torony az
égig fog érni. Mert ott van az emberekben a vágy, hogy ami elveszett az
Édennel, az Istennel való kapcsolat és közösség, azt valahogy helyre kell
állítani. De ezt a maguk módján akarják megtenni. A kapcsolat a mennyei és a
földi világ között azonban ilyen módon nem helyreállítható. Nem egy torony,
hanem egy kereszt lesz az, ami majd ismét lehetővé teszi, hogy az ember
közösségben legyen az Istennel. Bábel tornyának a története is, mint megannyi
másik történet a Bibliában azt mondja el, hogy az ember Istent játszik.
Nem a városépítéssel, nem a tudomány vagy a
technika fejlődésével van tehát a baj. A fejlődés részét képezi Isten tervének.
A jó kezdeményezés azonban hamar kisiklik és nagyon rossz irányt vesz. Kiderül
ugyanis, hogy az emberek szándéka a város és a hatalmas torony megépítésével
nem más, mint a maguk dicsőségének és hatalmának kifejezése. Így szeretnék kinyilvánítani
saját akaratukat az Isten akaratával szemben. Isten korábban kinyilvánította
akaratát: „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet,
sokasodjatok rajta!” (1Móz 9:7). Isten akarata tehát az lenne, hogy az
emberek az egész világon elterjedve szétszóródjanak és betöltsék a földet. Bábel
tornyának építői azonban pontosan ezzel az isteni akarattal kívánnak
szembeszegülni: „hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4).
Maga a Bábel név is utal arra, ami miatt ez a bizonyos város és a torony
létrejött. Bábel, szó szerint az jelenti, hogy „Isten kapuja”. Az ősi
Mezopotámiában ezek az úgynevezett „zikkuratok” lépcsőként szolgáltak, amelyek
összekötötték a földet az éggel. De a Bibliában a Bábel név egy másik héber
szóhoz is kapcsolódik, amely azt jelenti: „összekevert” vagy „összezavart”.
Vagyis a Szentírás itt arra mutat rá, hogy Bábel az „istenek kapuja” helyett,
sokkal inkább az „összezavarodás” vagy még inkább az „ostobaság” szimbóluma.
Bábel így lett alapszimbólumává az ember bukásának és a Teremtő elleni lázadásnak.
Bábel népe nemcsak ellenszegül Isten akaratának, de még ráadásul gőgösen
provokálja is azt. Az égig érő torony,
vagyis a zikkurat, azt célt szolgálná, hogy Isten jöjjön le és áldja meg az ő
törekvéseiket.
2.
Isten válasza –
nyelvek összezavarása
Isten valóban válaszol is a torony építőinak.
Ez a válasz azonban egészen más, mint amire azok számítottak. A Biblia szövege
itt tele van iróniával: „Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a
várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most
még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit
tenni akarnak.” (1Móz 11:5-6). Isten valóban lemegy megnézni, hogy mit
tesznek ezek a lázadó városépítők. Ők azt hiszik a tornyukról, hogy az egy
csodálatos építmény, egy olyan lépcső, amely a mennybe vezet, de Istennek le
kell szállnia a mennyből, mert az fentről nézve valójában olyan apró és
jelentéktelen, hogy észre sem lehet venni.
A bábeliek teljesen félreértették Istent.
Hiszen Istentől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy megáldjon egy ilyen tervet.
A valóság az, hogy Isten teljes mértékben elítéli azt az önteltséget, amely ezt
az egész vállalkozást jellemzi és áthatja. Isten nem azért száll alá, hogy
megáldja, hanem, hogy megakadályozza az ember nagyratörő tervét azzal, hogy
összezavarja a nyelvüket és így szétszéleszti őket. Ezzel kényszeríti Isten a
lázadó embereket arra, hogy beteljesítsék akaratát és terjeszkedjenek az egész
föld felszínén.
Így lett Bábel annak a mindig jelen levő
emberi vágynak az emlékműve, amely a saját, Isten nélküli királyságát akarja
felépíteni. Isten azonban nem tűri meg az emberi életnek ezeket a torz és hamis
központjait, ezért széleszti szét Bábel építőit is. Az ember szándéka: „szerezzünk
magunknak nevet” (1Móz 11:4/a), az identitást is kifejezi. Ezzel a
várossal és toronnyal az emberek hamis identitást kerestek magunknak, az emberi
autonómiára épülő hírnevet. Isten válasza így nem is lehetett más, mint a bálványimádó
építkezés megállítása.
Az Isten ítélete azonban itt is, mint mindig,
kegyelemmel párosul. Miközben a Bábel tornya építésének a történetében olyan
módon jelenik meg a bűn és Isten elleni lázadás, mint soha előtte, a Biblia itt
mégis egy új kezdet lehetőségére utal.
Az ember minden egyes újabb bukása ellenére
Isten állhatatosan tartja magát a céljához és folytatja tervének megvalósítását
a teremtett világgal. Ez idáig a Szentírás a teljes emberiség életéről és
cselekedeteiről számolt be. Most azonban a bábeli katasztrófára válaszképpen,
amely a bűn tetőpontja volt az Isten jónak teremtett világában, Isten elindít
valamit, de most egyetlen emberrel, Ábrahámmal. Így a bábeli toronyépítés után
ismét egy nemzetségtáblázat következik, amely a történet további fókuszát immár
Ábrahámra irányítja. Így a Mózes első könyvének fennmaradó részében már Ábrahám
és az ő utódai lesznek a főszereplők.
3.
Bábel –
pünkösd
Bábel tornya történetében a nyelvek
összezavarásáról hallunk, arról, hogy az emberek nem értik egymást. A pünkösd
történetében viszont ennek épp az ellenkezője történik, a különféle nyelvű és
kultúrájú emberek megértik Istent és egymást. A bábeli toronyépítés olyan volt,
mint a pünkösd ellentéte. Az emberek egy égig érő tornyot akartak építeni a
saját dicsőségükre, Isten azonban nem adja át másnak a dicsőségét és
megakadályozza ezt azzal, hogy összezavarja a nyelvüket. Így láthatjuk egymás
mellett Bábelt és pünkösdöt.
Mi volt a helyzet Bábel előtt? Az emberek már
elszakadtak Istentől, már nem ismerték Istent, de még egységes volt a nyelv és
egységes volt a kultúra. Az emberiség ezt az egységet meg akarta őrizni. Az
egység ma is divatos jelszó. Mindenki egységet akar teremteni a nagy
széttöredezettségben. Tele van a világ egységtörekvésekkel. A történelemből
tudjuk, hogy Bábel óta az emberiség egyik nagy törekvése az egységtörekvés. Tulajdonképpen
a nagy birodalmak is ezért jöttek létre és ebben is buktak bele. Bábel
tornyának építése is egy ilyen egységtörekvésből származik.
Legyen egység és egyetértés! Milyen szép és
milyen nemes cél. Istent azonban mégis zavarja a dolog. De miért? Hiszen az is
a Szentlélek csodája, hogy a Krisztusban megváltottakat beépíti Krisztus testébe,
ami egy és oszthatatlan. Maga a Szentlélek is egységet teremt. De akkor mi a
baj Bábellel?
Az igazi kérdés, hogy mi az egység célja? A
bábeli cél nem volt egyéb, mint az emberi nagyravágyás megörökítése: „szerezzünk
magunknak nevet.” (1Móz 11:4/a). Vagyis ennek az egész építkezésnek
nem más volt a célja, mint az öndicsőítés. Az emberi élet egyetlen értelmes
célja Isten dicsőségének képviselete és megélése lenne. Ehhez képest az ember saját
nevének a felmagasztalása nem egyéb, mint céltévesztés. A bűn pedig pontosan ez
a céltévesztés, amikor Isten akarata helyett az emberi akarat, Isten dicsősége
helyett az ember dicsősége valósul meg. Így minden olyan egységtörekvés,
amelynek a célja nem az Isten dicsőítése, hanem az emberé, bukásra van ítélve.
Ezt az egységtörekvést valójában nem is külső erők buktatják meg, hanem az
önmagát dicsőítő ember végső soron önmagát emészti fel. Miközben a diktatúrák általában
újabb és újabb törvényekkel akarják erőszakkal összetartani az egységet, egyre
jobban felemésztik önmagukat, míg végül mindig széthullanak. Nem ez történt-e
Bábel építőivel is? Nem ez történt-e a pogány római birodalommal? Nem ez
történt-e az istentagadó Szovjetunióval? És nem ez történik-e azokkal a
birodalmakkal is, amelyek felfuvalkodnak Istennel szemben, hogy azután a nagy
egységtörekvésekben darabokra hulljanak? Egyszerűen azért, mert Isten gátat
szab a gonosznak és a szívük szándékában felfuvalkodottakat szétszórja. Jézus
édesanyja, Mária, az Istent magasztaló énekében külön megemlékezik Istennek
erről a tettéről: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában
felfuvalkodottakat.” (Lk 1:51).
Bábel népe egy nyelvű és egy kultúrájú,
egységes nép volt, de ezt az egységet és a benne rejlő erőt és hatalmat nem
jóra, hanem rosszra akarta használni.
Isten ma is szétszórja a szívük szándékában
felfuvalkodottakat. Ezzel szemben a pünkösd népe, a soknyelvű és sokféle
kultúrájú nép, Isten Lelke által mégis eggyé válik. Nem úgy, hogy megszűnnének
a nemzeti kulturális különbségek. De Isten mégis egy egészen különleges népet
hív életre pünkösdkor a Szentlélek által. Egy népet, amely az Isten országának
népe, amely szétszórva él a világban, de mégis egységben, mert van egy nyelve
és van egy kultúrája. Ez a nyelv a szeretet nyelve és kultúrája egyetlen
dologra épül, az Isten dicsőségére. Egy nép, amely nem magának akar nevet
szerezni, hanem Isten nevét magasztalja Krisztus váltságának hirdetésével és
Krisztus szeretetének a megélésével. Bábel népe helyett ezért legyünk mi is
pünkösd népévé! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése