Hirdetések: 2023.04.09.

  
„Krisztus feltámadt!  Valóban feltámadt!”

Áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

 Ünnepi istentiszteletek a Bonyhádon:

Húsvétvasárnap 10:00 – istentisztelet úrvacsorával

Húsvéthétfő 10:00 – istentisztelet

 Ünnepi istentiszteletek a szórványokban:

Felsőnána: Húsvétvasárnap 13:30

Kéty: Húsvétvasárnap 14:30

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 18:00 – bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.04.09.

 

Feltámadott!

Olvasmány: Mt 28:1-20.

 „Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta.” (Mt 28:6)

 

   Jézus feltámadása kétségtelenül az emberi történelem legnagyobb csodája volt. Érdekes módon ennek az eseménynek mégsem Jézus tanítványai voltak a közvetlen szemtanúi, hanem azok a római katonák, akik Jézus sírját őrizték. Ezek a pogány emberek tanúi voltak annak, amikor húsvét hajnalán megremegett a föld, nagy fényesség ragyogott fel és egy angyal jelent meg, akitől ők megrettentek és szinte holtra váltak. Majd magukhoz térve ezek az örök azok, akik elmennek és jelentik a főpapoknak mindazt, ami történt. Valójában tehát ők nemcsak tanúi a húsvéti eseményeknek, de az első hirdetői is Jézus feltámadásának. Ám itt egy döbbenetes dologról számol be a Biblia. Ugyanezek az katonák, akik a kora hajnali órákban még a Jézus feltámadásának megcáfolhatatlan szemtanúiként számoltak be az eseményekről, délutánra már megváltozatják a vallomásukat. Nyilvánvaló, hogy ebben a hirtelen véleményváltoztatásban nagy szerepe volt annak a sok ezüstpénznek, amit a főpapok ajánlottak fel a katonáknak. Így azok, akik saját szemükkel látták Jézus feltámadását, végül mégis az ellenkezőjét állították. Mivel a holttest eltűnését nem tudták cáfolni a főpapok, ezért kitaláltak egy hamis történetet, amit az örök szájába adtak: „Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” (Mt 28:13). A zsidóság nagy része pedig mind a mai napig ehhez az állásponthoz tartja magát.

   Jézus feltámadásnak következő tanúja az a néhány gyászoló asszony, akik korán reggel a sírhoz mentek, hogy a zsidó temetési szokásoknak megfelelően megkenjék Jézus testét illatos kenetekkel. Magának a feltámadásnak ők már nem közvetlen szemtanúi, hiszen csak az üres sírt látják, viszont hozzájuk külön szól Isten angyala és hirdeti nekik a feltámadás örömüzenetét: „Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt.” (Mt 28:6). Majd a visszaúton maga a feltámadott Jézus is megjelenik előttük és ezt mondja nekik:  „Ne féljetek! Menjetek el, adjátok hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.” (Mt 28:10). Az asszonyok tanúskodásában egyszerre van jelen a félelem és az öröm: „félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.”  (Mt 28:8). Amire ezek az asszonyok beérnek Jeruzsálembe, hogy beszámoljanak a világ legcsodálatosabb eseményéről, a szemtanúk másik csoportja, a sírt őrzők katonák, már ugyanennek az eseménynek egy másik verzióját gyakorolják. Ők így egy egészen más történet hirdetői lesznek.

   Ugyanazon a napon, szinte ugyanabban az órában, két embercsoport szalad, két embercsoport viszi a hírt, ugyanarról a történetről két egészen különböző magyarázattal állva elő. De ne lepődjünk meg ezen. Amint Jézus életének többi eseménye, így a feltámadása is kétféle reakciót vált ki az emberekből. Azok, akik hisznek, megváltoznak. Akik pedig nem akarnak hinni, azok megtalálják a módját annak, hogy figyelmen kívül hagyják a tényeket és a bizonyítékokat.

1.      Az első tanúk bizonyságtétele

   Jézus feltámadásának tehát voltak közvetlen és közvetett tanúi. Az evangéliumok Jézus feltámadásáról szóló beszámolóiban újra és újra ismétlődik az a motívum, hogy azok, akik látták a feltámadott Jézust, legtöbbször nem ismerték fel, vagy nem azonnal ismerték fel őt. Ezen mi, mai olvasók sokszor megdöbbenünk és nem értjük, hogy miért van ez így. Az asszonyok Jézus üres sírját látva még mindig félve és zavartan, de boldogan térnek vissza a városba. Először nem mondják el senkinek, hogy mi történt. Amikor pedig mégis megszólalnak és elmondják a tanítványoknak, hogy mi történt, azok számára képtelenségnek tűnik mindaz, amiről beszélnek. Péter és János maguk is elmennek a sírhoz, de csak azt tudják megerősíteni, amit az asszonyok korábban már elmondtak, hogy a sír üres.

   Magdalai Mária, aki először találkozik a feltámadott Jézussal, azt gondolja róla, hogy ő a kertész, aki a sírokat gondozza. De ugyanezt olvassuk Jézus tanítványairól is, amikor Galileában megjelenik nekik a feltámadott Jézus. A tavon hajózó és halászó tanítványok csak nehezen ismerik fel, hogy a parton álló és őket megszólító ismeretlen valójában nem más, mint maga Jézus. De hasonlóképpen jártak az Emmaus felé tartó férfiak is, akik éppen az elmúlt napok tragikus eseményeit vitatják meg egymás között, de nem ismerik fel a hozzájuk csatlakozó és velük szóba elegyedő idegben Jézust. A kezdeti értetlenség és kétkedés után aztán minden esetben eljön az a pillanat, amikor mindazok, akik találkoztak a feltámadott Jézussal végül felismerik őt. A feltámadott Jézusban kétségtelenül van valami, ami miatt elsőre a legtöbben nem ismerik fel őt. Jézus a feltámadása után a követői számára valahogy másmilyennek tűnik, mint előtte. A feltámadott Jézussal találkozók ugyanis itt az Isten eljövendő országából kapnak ízelítőt. Jézus azért más, mert benne és általa most Isten eljövendő országa, az új ég és új föld jelenik meg. Az a világ, amelyről Jézus kijelenti: „Íme, mindent újjá teszek.” (Jel 21:5). Ez az „új” és „mennyei” nemcsak egyszerűen valami más, vagy időileg új, hanem minőségileg is teljesen újat jelent.

   A Biblia szerint a hívők legvégső reménysége az, hogy egy napon Jézus minden létezőt újjá, tökéletesé tesz majd. A feltámadott Jézussal találkozva ezzel a teljesen újjal találkoznak a tanítványok. Olyan dolgokkal szembesülnek, amiről ezt mondja a Biblia: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2:9).

   A hívők legvégső reménysége a feltámadás, azaz amikor Isten megteszi velük és az egész teremtéssel azt, amit Jézussal tett húsvétkor, vagyis feltámaszt és mindeneket megújít. A feltámadott Jézus egyrészt ugyanaz a Jézus, aki több mint harminchárom évig élt itt a földön, és több mint három éven át szolgált a tanítványok között, másrészt mégis más, mert feltámadt és a menyei dicsőségéből jött vissza. Pál apostol izgalmas bepillantást enged nekünk ebbe az eljövendő valóságba: „Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. Azt mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.” (1Kor 15:42-44,49-50).

   Istennek terve van az övéivel Krisztusban. A hívők biztos reménye, hogy egy napon újjá lesz az egész teremtett világ, és minden helyre kerül. Maga Isten lakozik majd népe között, és letöröl minden könnyet a szemükről. Ráadásul nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, ahogy erről a Jelenések könyvében olvasunk. Az új égen és új földön teljes mértékben és örökké Jézus fog uralkodni, és minden olyan lesz, amilyennek Isten megalkotta. Nem lesz bűn és a hívők végre olyan életet élhetnek, amilyet Isten eleve, kezdettől fogva szánt nekik. Krisztus dicsőséges feltámadása így egyben emlékeztet minket arra a reménységünkre, hogy Krisztusban és Krisztus által mi is feltámadunk és megújulunk.

2.      Az örömhír: Jézus él!

   Mi, akik egy romlott világban élünk, nagyon is jól tudjuk mit jelent a vereség, a kudarc. Mindenkivel előfordult már, hogy cserbenhagyták vagy egy helyzet nem a reményei szerint alakult. Az ilyen csalódott és bosszús pillanatok újra és újra emlékeztetnek minket arra a tragikus tényre, hogy ez a világ már nem az, aminek Isten eredetileg megalkotta. Mivel a bűn, az ember Isten elleni lázadása mindent megrontott, ezért a világ állapotában súlyos hiányosságok vannak. Bár a hívőket élteti a reménység, hogy Jézus azt ígérte, hogy a Szentlélek kitöltetik majd rájuk, így részesülnek Isten erejében és győzelmes életet élhetnek, de mivel továbbra is ebben a világban kell élniük, így megtapasztalják a gyászt és a fájdalmat is és a halállal is találkozni fognak.

   A hívők előtt így Jézus feltámadása fedi fel az életre vezető igazi utat. Aki azt hiszi, hogy a bővelkedő élethez valahogyan ki kell kerülni a szenvedést és a nehézségeket, annak téves felfogása van arról, mit ígért Jézus. Jézus élete és példája arra tanít, hogy a teljes élethez hozzátartozik a szolgálat, a nehézség, az ellenállás, a fájdalom és a szenvedés. A hívők ránéznek Jézus életére, és látják, hogy Isten legjobb terve a Fiára vonatkozóan az volt, hogy a legelképzelhetetlenebb körülmények között is közel maradjon hozzá. Az Újszövetség sokszor rámutat, hogy Isten ott volt Fiával egészen végig, amikor Jézus magára vette a bűnt, és szenvedett a kereszten. A jó hír az, hogy Isten nem hagyta Fiát a sírban. Mivel Jézus engedelmes volt mindhalálig, majd legyőzte a halált, utat készített minden ember számára, hogy megtalálják az örök életet. Jézus alávetette magát a halálnak, és rátalált az életre. Ahogy ezt ki is jelentette: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8:43-35). A hívők csak úgy találhatják meg a teljes életet, amelyet Isten szánt nekik, ha engedelmeskednek Isten akaratának és követik Jézust. Aki Jézus útján járva odaadja életét az evangéliumért, az megtalálja azt.

   Jézus mindenben győzött. Őt soha nem győzhette le a bűn, a halál vagy a sír. Győzelme abból fakad, hogy önzetlen szolga volt. Azzal, hogy kegyelmesen odaadta életét, megteremtette az örök élethez vezető utat. A vallási vezetők teljesen ki akarták zárni a feltámadásnak még csak a lehetőségét is, ezért követ hengerítettek a sír szájához, amelyet lepecsételtek, s még őrséget is állítottak. Amikor pedig a feltámadás mégis bekövetkezett, ezüsttel vesztegették meg az őröket, hogy nehogy kiderüljön a csoda. Azonban minden igyekezetük hiábavaló volt. Az örömhír gyorsan terjedt, egyre többen hirdették azt, hogy Jézus feltámadt, Jézus él! Jézus győzelme a halál felett letagadhatatlan.

3.      A feltámadás jelentősége

   Mit értettek Jézus követői feltámadás alatt? A kifejezést, amelyet feltámadásként fordítunk, a zsidó irodalomban először metaforikusan használták Izrael megújulására a fogságból való visszatérés után. Az Ószövetség végén és az azt követő két szövetség közötti korban, a feltámadást szó szerint arra értették, amikor a biológiai élet visszatért a már meghalt testbe. A zsidók hitték, hogy az utolsó napon ez meg fog történni, de nem egyetlen emberrel, hanem Isten népének teljes egészét kelti majd Isten újra életre a megújult teremtésben. Ettől kezdve a feltámadás fogalma jelen volt a zsidó gondolkodásban, és ezzel együtt hittek abban, hogy a világ végén minden megújul, Isten népe pedig feltámad és visszatér a földi életbe. Az emberi test feltámadását a teremtett világ teljes megújulásának részeként tekintették. Így a feltámadás reménysége a zsidóság számára nem csupán a halottaik feltámadásának reménye volt, hanem az egész nép megújulása is. Magában hordozta mindazt, ami a fogságból való visszatéréshez társult, vagyis Izrael újraalapítását a szövetséges Isten népeként, és a teljes teremtett világ megújítását. Ezért a zsidók, amikor a feltámadásban hittek, egy nagyobb hit részeként tekintették ezt, amely a teljes teremtett rend megújítására irányul. A test feltámadásának gondolata tehát összefonódott a teremtett világ egészének megújulásával és Isten országa eljövetelével is.

   Jézus feltámadásának jelentősége abban van, hogy mindent felülmúlva igazolja Jézus Isten voltát. Ennek megcáfolására törekedtek a vallási vezetők, akiknek semmi mást nem kellene tenniük, csupán felmutatni Jézus holtestét. Ezt azonban nem tudták megtenni. Jézusnak az ígérete, hogy halála után testben fel fog támadni egy egészen konkrét ígéret volt. Két olyan kételkedőről is tudunk, akik később hitre jutottak. Az egyik volt Tamás, a másik pedig a tarszuszi Saul. Tamás azt mondta, hogy nem hisz addig, amíg meg nem érintheti Jézus sebeit. Tarzuszi Saul pedig ott állt, amikor Istvánt halálra kövezte a zsidó vezetőkből álló, felbőszült tömeg és egyet értett az ítélettel. Később azért indult el Damaszkuszba, hogy az ott élő keresztyéneket üldözze. De Saul élete gyökeresen megváltozott, miután ő is találkozott a feltámadott Jézussal és ennek köszönhetően megváltozott az egész történelem. Saul, aki ezután már a Pál nevet használta nyugat felé indult, Tamás pedig keletre. De mindketten készek voltak az életüket is odaadni Jézusért. A feltámadott Jézussal való találkozásuk után életüket a feltámadás reménysége határozta meg. Ma azért vannak keresztyén gyülekezetek a világ keleti és nyugati felén is, mert ezek az emberek találkoztak a feltámadt Jézussal. A halálból való feltámadása bizonyítja leginkább Jézus Isten voltát. Jézus feltámadása a sírból az új teremtés kezdete. Isten népe és a teljes teremtés osztozik majd a feltámadásában. Az Újszövetségben három kép ábrázolja a szoros kapcsolatot Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk között. Az első szerint Krisztus az „elsőszülött a halottak közül.” (Kol 1:18), vagyis ez azt jelenti, hogy testvérei, a hívők követni fogják őt az új életbe. A második szerint Krisztus az „első zsenge” (1Kor 15:20), ami az aratás kezdetét jelzi és garantálja, hogy folytatódik az aratás és lesz termés.

   A harmadik kép Jézust „üdvösségünk szerzőjeként” ábrázolja (Zsid 2:10), ő az, aki előremegy, hogy helyet készítsen és vezessen minket. Jézus mutatja az utat Isten országába. Mi is beléphetünk oda, ha követjük őt. Először itt a földön még csak az előízét tapasztaljuk meg az eljövendő áldásoknak, de végül teljesen beléphetünk majd Isten országába, amikor Isten minket is feltámaszt a Krisztus által. Ámen.

 

Igehirdetés: 2023.04.07.

Az utolsó hét

Olvasmány: Jn 13:1-38

„Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13:1). Már most megmondom nektek, mielőtt megtörténik, hogy amikor meglesz, higgyétek, hogy én vagyok.” (Jn 13:19)

 

1.      Az utolsó vacsora, lábmosás

A virágvasárnapi események után nagycsütörtök emelkedik ki az események sorából. Különös részletességgel számolnak be az evangélisták ennek a napnak az estéjéről. A tanítványokra számos meglepetés várt ezen az estén. Jézus tanítványai körében készül a páska ünnepére, utoljára van együtt tanítványaival és együtt fogyasztják el a pákavacsorát. Amikor a szokás szerint vacsora közben felolvasták az Egyiptomból való kivonulás történetét, tanítványok, sok más zsidó honfitársukhoz hasonlóan, bizonyára gondolatban Egyiptomot Rómával helyettesítették. A virágvasárnapi diadalmas királyi bevonulás után elképzelni sem lehetne alkalmasabb pillanatot arra, hogy Isten megismételje a csodát, és megszabadítsa népét Róma kezéből. A tanítványok dicsőségről, hatalomról és uralkodásról álmodnak.

János evangélista azonban arra mutat rá, hogy Jézus valami egészen másra akarja felhívni a tanítványai figyelmét: „felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” (Jn 13:4-5). Jézus nem a királyi ruhát ölti magára, hanem a szolgai öltözetet, nem uralkodni akar és parancsolni, hanem lehajol és szolgál. Milyen különös viselkedés ez egy díszvendég részéről, aki utolsó vacsoráját költi le barátaival! Micsoda megmagyarázhatatlan gesztus ez egy uralkodótól! A lábmosás olyannyira lealacsonyító feladatnak számított, hogy zsidó származású szolgát nem is kényszeríthettek rá. Péter teljesen fel is háborította mindaz, amit Jézus tett. Látjuk tehát, hogy még a saját tanítványai sem fogták fel Jézus tettének jelentőségét. Egyes magyarázók a lábmosás történetét Jézus élete egyik legfontosabb eseményének tartják, mert ebben az ő egész küldetése kiábrázolódik.

Az evangélisták beszámolóit olvasva azt láthatjuk, hogy Jézus három dolgot kér a követőitől, amivel róla megemlékezhetnek.

Először azt, hogy hirdessék az evangéliumot mindenkinek, és akik hisznek, azokat kereszteljék meg.

Másodszor azt kéri Jézus, hogy emlékezzünk az utolsó vacsorára, az ő értünk hozott áldozatát a kenyér és a bor jelképei erősítik meg bennünk.

Végül pedig azt kéri Jézus az övéitől, hogy mossák meg egymás lábait. Az első két kérést az egyház mindig is komolyan vette, bár a különböző felekezetekben a szertartások között sok különbég van, de abban mindenki egyetért, hogy mind a keresztség mind az úrvacsora nélkülözhetetlen keresztyén szimbólum. A harmadikkal, a lábmosással kapcsoltban azonban már zavarban vagyunk. Van, ugyan néhány olyan kevésbé ismert felekezet ahol mai is gyakorolják ezt  hagyományt, de a keresztyének többsége számára ez egészen furcsa és idegen dolognak tűnik.

Nagycsütörtök estéjén tanítványok összeszólalkoztak azon, hogy ki nagyobb közülük. Jézus jól tudja, hogy a versenyszellem, a törtetés jelen van a tanítványai gondolkodásban is. Ezért tanítja őket: „Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok!” (Mt 23:11). Az illusztráció, a példa pedig maga a lábmosás. Vagyis ebben az esetben nem szó szerint kell Jézus példáját követve egymás lábát mosni, hanem átvitt értelemben, aki elsőségre törekszik, a Jézus példáját követve szolgáljon a többieknek.

2.      Az árulás

A nagycsütörtök este másik nagy eseménye az árulás. A baráti körben lefogyasztott vacsorán bombaként robban a hír, amikor Jézus bejelenti, hogy az asztalnál ülők közül egy hamarosan elárulja őt.  A tanítványok zavarodottan néznek egymásra, majd faggatni kezdik egymást: „Talán én?” Ezzel pedig belső bizonytalanságukat leplezik le tanítványok. Hamarosan ki is derül, hogy nemcsak egy közülük, Júdás lesz árulóvá, de a most még elszántan fogadkozó Péter is háromszor tagadja meg a mesterét, s a többiek is mind cserbenhagyják, magunkat mentve elszaladnak, és magára hagyják Jézust a Getsemáne-kertben. Péter és Júdás sorsa, bár sokban hasonlít egymásra, végül mégis a lehető legellentétesebb irányba mutat. Mindketten végigmentek a remény, félelem, kiábrándulás hullámvasútján, és amikor a helyzet kockázatossá vált, mindketten megtagadták a Mestert. Innen azonban már más irányt vesz az útjuk. Júdást gyötri ugyan a lelkiismeret-furdalás, de mégsem tudja megvallani a bűnét és tette következményeitől felzaklatva önkezével vet véget életének, így a történelem legnagyobb árulójaként vonul be a köztudatba. Júdás úgy hall meg, hogy nem tudja elfogadni, amit Jézus kínál neki, bűnei bocsánatát és az új életet. Péter ezzel szemben megszégyenülten, de Jézus kegyelmét és bocsánatát elfogadva a keresztyén hit vezér apostola lesz, és a Jézusról szóló evangéliumot hirdetve eljut egészen Rómáig.

3.      A Getsemáne-kert

A következő jelenetben a Getsemáne-kert van előttünk. A jeruzsálemi emeleti szobából, ahol utolsó vacsorát elfogyasztotta Jézus, kimegy a Getsemáne-kertjébe, egy hűvös és csendes olajfaligetbe. A város nyüzsgésétől távol, a szabad ég alatt tölti Jézus az éjszakát. De míg Jézus virraszt és imádkozik, a tanítványai elalszanak. Jézus számára ez volt a legnehezebb éjszaka, az evangélisták ezt mondják: „szomorkodni és gyötrődni kezdett.” (Mt 26:37). Jézus hiába ébresztgeti tanítványait, azok újra és újra visszaalszanak, ezért szomorúan állapítja meg: „Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem?” (Mt 26:40). A Getsemáne-kerti események a magány és a magárahagyatottság olyan mélységeire mutatnak rá, amilyennel Jézus soha azelőtt nem találkozott. Lukács ezt a megjegyzést teszi: „Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lk 22:44). Jézusnak ez a gyötrelme nemcsak fádalomtól és a kínoktól való félelemről szól, hanem valami sokkal többről, az Istentől való elhagyatottságról. A Getsemáne-kerti történések középpontjában ugyanis nem más áll, mint egy meg nem hallgatott ima: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat;” (Lk 22:42/a). Jézus azonban nem lázadozik ez ellen, hanem engedelmesen elfogadja Isten akaratát: „mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42/b).

A világ elutasította, népe megtagadta, ezt jelzi a kert ösvényein Júdás vezetésével csendben közeledő fáklyás menet, hamarosan tanítványai is szétszaladnak, s beteljesedik mindaz, amiről később maga Jézus is így beszél: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24:26)

4.      A kihallgatás

A következő jelenetben már a kihallgatások vannak előttünk. Jézust a Getsemáné-kertbeli letartóztatása után hat alkalommal is kihallgatják, hol a zsidó, hol pedig a római hatóságok. A kihallgatásokról szóló beszámolókból leginkább Jézus védtelensége tűnik ki. Jézust mindenfélével megvádolják, többen több alkalommal hamis vádakat hoznak fel ellene, de a védelmében senki sem emelkedik szólásra. Sőt maga Jézus sem védekezik, ezekben az órákban nagyobbrészt csak hallgat. A sorozatos kihallgatások procedúrájából a felelősség áthárítása tűnik ki, bár mind a vallási vezetők, mind pedig a politikai hatalom szeretne megszabadulni tőle, a döntés kimondást megpróbálják áthárítani. Sokáig az hirdették az egyházban, hogy Jézus halálért egyedül a zsidók a felelősök, ma már azonban mindenki elismeri, hogy ez nem igaz, mert a zsidóság és Róma egyaránt felelős. Jézust mind a Galileában székelő Heródes, aki a rómaiak bábkirálya volt, mind pedig a jeruzsálemi szanhedrin gyanakodva figyelte. Ráadásul elterjedt az a szóbeszéd miszerint Jézus le tudja rombolni a templomot és három nap alatt fel is építi. A farizeusok szerint Jézus semmibe vette a szombatot, mai a mózesi törvény szerint főbenjáró bűnnek számított. De Jézus szerintük nemcsak a törvényre, hanem az áldozati rendre, a templomra, az étkezési szokásokra és a tiszta és tisztátalan megkülönböztetését előíró szabályokra nézve is veszélyt jelentett. A főpapok által lefizetett hamis tanuk állításai azonban ellentmondtak egymásnak, ezért aztán a főpap így szólt Jézushoz: „Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” (Mt 26:63). Jézus válaszában először csak ennyit fellel: „Te mondtad”, majd nyíltan kijelenti: „Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26:64). A főpap ezt egyértelmű istenkáromlásként fogja fel és azonnal kihirdeti az ítéletet: „Méltó a halálra” (Mt 26:66).

A rómaiakat ezzel szemben nem az istenkáromlás bűne foglakoztatta, hanem a saját hatalmuk fenntartása. Ha Jézus Messiásnak vallja magát, az akár nyílt zendüléshez is vezethet, mait Róma nem tűrhet el, mivel ők csak egy királyt ismernek, a császárt. A Keresztelő János lefejeztető Heródes a kihallgatás közben szívesen látna valami csodát vagy jelet, de Jézus egyetlen szót sem szól a jelenlétében. Egyedül a római helytartó, Pilátus kérdésére: „Te vagy a zsidók királya” (Mt 27:11/a) válaszol Jézus ismét így: Te mondod” (Mt 27:11/b).

Jézus eddig mindig kerülte annak lehetőségét, hogy nyíltan felfedje kilétét. Népszerűsége csúcsán, amikor tömegek keresik őt, hogy királlyá tegyék, ő egyszerűen elbújt előlük. Csak e napon árulta el Jézus a kilét, előbb vallási majd a politikai vezetés előtt is. Isten Fiának vallotta magát, miközben a vallási vezetők okot keresnek ellen, elismerte, hogy király, amikor a római helytartó előtt állt, pedig ez nyílt lázadásnak volt minősíthető. Éppen akkor, amikor e leghihetetlenebbül hangzott és éppen azok előtt, akik legkevésbé sem akarják elfogadni, leplezi le magát Jézus.

5.      A Golgota

Végül az utolsó jelenet, amit ma megvizsgálunk ez a Golgota. Máté evangélista röviden így számol be az eseményekről: „Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt. Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva előtte, gúnyolták őt: Üdvöz légy, zsidók királya! Azután leköpdösték, majd elvették tőle a nádszálat, és a fejét verték vele. Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.” (Mt 27:27-31).

Bizonyára számos filmet láttunk már, amelyikben látványosan feldolgozták Jézus kínvallatásról és kivégzésről szóló a jelenetet. Mégis képtelenek vagyunk felfogni ezt a méltatlan bánásmódot, szégyent és kínokat, amit az Isten Fiának el kellet viselnie. Zsidók és rómaiak, vallási és politikai vezetés egyaránt gúnyt űzött belőle.

A nagypéntek délelőttje ezzel telt, előbb a főpap házában annak katonái szórakoztak Jézussal bekötve a szemét, verték és ütögették, s közben azt kiáltozták, hogy prófétálja meg ki tette ezt vele. Majd professzionális szakértői a kínzásoknak és a kivégzéseknek, a római katonai kivégző csapat vette kezelésbe Jézust. A korbácsolás után aztán következett a kivégző helyre, a Golgotára vezető kínos út, ahol a már megkínzott és sebektől vérző Jézusnak magának kellett a keresztet cipelnie. Közben pedig az összesereglett bámészkodó sokság szidalmait és gúnyolódását is hallgatnia. Végül pedig a megfeszítetés után, a legnagyobb kínokat átélve tovább folytatódott a gúnyolódás és a megalázás.

Máté ezeket írja: „Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.” (Mt 27:39-44).

Sokan felteszik a kérdést, hogy miért tűri Isten azt a sok szörnyűséget, amit a történelem során az emberek elkövettek egymás ellen. Miért engedte meg Isten a Heródesek, Hitlerek és Sztálinok rémtetteit? Ám amit ezen a végtelenül sötét napon, nagypénteken kellet eltűrnie Isten mindent felülmúlt. Biztosak lehetünk benne, hogy a minden egyes korbácsütésnél, ami Jézus testét érte, angyalok tízezre lesték Isten parancsát, hogy mikor avatkozhatnak közbe. Jézusnak egyetlen szavába került volna, és a kínjainak és megaláztatásnak vége szakadt volna, angyalok seregei siettek volna segítségére, hogy megszabadítsák. Jézus azonban nem kérte ezt, hanem mindvégig az Atya akaratának engedelmeskedve betöltötte küldetését. Jézus némán tűrte az szenvedést, átkozódás helyett még utolsó perceiben is másokra gondolt, ellenségeiért imádkozott: ”Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:24).

Az evangélisták lejegyzik azokat a szavakat, amelyeket Jézus a kereszten szenvedve utoljára elmond. Ezek közül a legrejtélyesebb és legfájdalmasabb mondat ez: „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27:46).

Mondhatjuk bátran, hogy Isten „elrejtőzése” talán azokra nehezedik rá a legfájdalmasabban, akik különben a legközelebb vannak hozzá. C. S Lewis írja: „az összes ember közül, az emberré lett Istent hagyja leginkább a magára Isten.” Nincs az a teológus, aki pontosan értené, hogy mi is történet azon a napon. Mi csak a magát elhagyatottnak érző gyermek kiáltását halljuk. Enyhit-e valamit a helyzeten az, hogy Jézus tudta mi vár rá, tudta, hogy földi küldetése hogyan ér majd véget? Vajon Izsáknak könnyebb volt-e, mert tudta, hogy apja, Ábrahám csak parancsot teljesítet, amikor az oltárhoz kötözte? Mi történt volna, ha nem jelenik meg az angyal, Ábrahám pedig szeretett fia szívébe döfi a kést? Mi lett volna akkor? Nos, a Golgotán pontosan ez történt, ott a Fiú valóban úgy érzete, hogy elhagyták.

A Jézus mellet keresztre feszített két rabló magatartása jól jellemzi az a két lehetőséget, ahogy az emberek ma is Jézus keresztjéhez viszonyulnak. Az egyik rabló ugyanis gúnyolta Jézust a tehetetlensége miatt, mert nem értette, hogyan lehetne az Isten Fia az, aki magát sem képes megmenteni. A másik azonban felismerte, magára maradt és szenvedő alakban az Isten Fiát és így szólt hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!” (Lk 23:42).

Miképpen tekintünk mi Jézus gyenge, elhagyatott és megalázott állapotára? Isten tehetetlenségét, és kudarcát, vagy az ő szeretetének bizonyítékát látjuk benne? A Jupiteren és más erős isteneken nevelkedett rómaiak számára teljesen elképzelhetetlennek tűnt az, hogy bármi istenszerűt fedezzenek fel egy megkínzott és kereszten szenvedő alakban. De a hithű zsidók is már az anyatejjel magukba szívták a hatalmas és bosszúálló Úrról szóló tanítást, ezért szintén elutasították Jézust, annak ellenére is, hogy a próféták éppen egy szenvedő Messiásról jövendöltek. Jézus keresztje azonban újraértelmezi számunkra az Istent. A kereszt ugyanis azt üzeni nekünk, Isten olyan, aki még a hatalomról is kész volt lemondani a szeretet kedvérét. Ámen.

Hirdetések: 2023.04.02.

 

Ünnepi istentiszteletek a Bonyhádon:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Nagypéntek 10:00 – istentisztelet

Húsvétvasárnap 10:00 – istentisztelet úrvacsorával

Húsvéthétfő 10:00 – istentisztelet

 

Ünnepi istentiszteletek a szórványokban:

Felsőnána: Húsvétvasárnap 13:30

Kéty: Húsvétvasárnap 14:30

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.04.02.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 56.

 

Jézus a király!

Olvasmány: Mt 21:1-17

 „Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltozták: Hozsánna Dávid Fiának! – haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” (Mt 21:15-16)

 

   Az Ószövetségben sok királlyal találkozunk, akik fontos szerepet játszottak Isten népe életében. Egyesek közülük jók, míg mások gonoszak voltak. Királyok jöttek és mentek, s az idő múlásával egyre halványult Isten népe szívében a remény. Izrael népe ugyanis régóta vágyott arra a megígért Királyra, aki elhozza Isten békességét és szabadítását. Közben azonban a szemük láttára buktak el a legjobb uralkodók is, s a nemzet romlásba hanyatlott, végül pedig száműzetésbe került. A fogság idején a próféták tovább éltették a reménységet. Végül Malakiás üzenetével lezárult Isten ószövetségi kijelentése és egy hosszas hallgatás következett.

   Az Újszövetség viszont azzal veszi kezdetét, hogy Máté evangéliuma kihirdeti, hogy Jézus a királyok Királya, akit már régóta vártak, akire az egész Ószövetség mutatott. Máté evangélista, aki zsidó volt, hosszas nemzetségtáblázattal kezdi a Jézus életéről és szolgálatáról írt beszámolóját, mert így össze tudja kapcsolni az Úr eljövetelét a réges-régen Dávidnak adott isteni ígéretekkel.

   Jézus is király volt, mint Dávid, csakhogy ő sikerrel járt azon a téren is, ahol Dávid elbukott, és elvégezte azt, ami Dávidnak nem sikerült. Az evangélium végén, ironikus módon, éppen ezt teszi közzé a Jézus feje fölé függesztett felirat is a kereszten: „Ez Jézus, a zsidók királya.” (Mt 27:37). A könyve nyitánya és vége között pedig Máté evangélista világosan és meggyőzően érvel Jézus isteni eredete és népe körében betöltött királyi szerepe mellett. Bár kortársai közül sokan nem ismerték fel Jézus kilétét, Máté összekapcsolja Jézus életét és küldetését Isten ószövetségi ígéreteivel. Több mint hetven ószövetségi idézetet vagy utalást alkalmaz, így mutatja be, hogy Jézus a megígért Király, aki eljött, hogy betöltse népe reménységét. Máté felszólítja olvasóit, hogy fogadják el ezt a jogos királyt hittel és bűnbánattal és éljenek engedelmesen az Isten országában. Aki ennek a királynak az alattvalója lesz, az rájön, hogy Jézus igaz és szeretetteljes uralkodó, aki alázatosan szolgálja országa polgárait. Ez a király hívja népét, hogy vegyenek részt a világra irányuló küldetésében, és alapítsák meg királyságát a földön úgy, ahogy a mennyben van. Isten országában zsidók és pogányok egyaránt bűnbocsánatot nyernek, békességre lelnek Istennel, és reménységet kapnak erre az életre és az elkövetkezőre. Jézus küldetése tehát Jeruzsálemben ért véget. A virágvasárnap történetének leírásából megtudjuk, hogy Jézus hogyan érkezett meg Jeruzsálembe, ahol utolsó napjaiban a zsidó vezetők növekvő ellenségeskedéseivel kellett szembenéznie. A tömeg, amely egy pillanatra ünnepelte Jézust, hamarosan hátat fordított neki.

1.      Jézus királyként érkezik Jeruzsálembe

   Azzal, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe az összegyűlt sokaság üdvrivalgása és dicsőítése közepette, betöltötte a Király voltára vonatkozó ószövetségi próféciákat. Amit Jézus tesz, és ami itt történik, az egyrészt Ézsaiás próféta jövendölésének beteljesedése: „Mondjátok meg Sion leányának: Jön már Szabadítód! Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott.” (Ézs 62:11). Másrészt pedig Zakariás próféta szavainak beteljesedése: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9).    

   A legtöbb királyi menet elképesztő pazarlással jár, Jézus viszont alázatosan, egy egyszerű szamáron ülve érkezett Jeruzsálembe. Az Ószövetség arról tanít, hogy az uralkodók háború idején lóra ülhetnek, de békeidőben szamárháton kell vonulniuk, hogy ezzel is kifejezzék a nép iránti alázatukat. Így történt ez például Salamon királlyá koronázásakor is: „Salamont Dávid király öszvérére ültették, és levezették a Gíhónhoz. Cádók pap pedig kihozta a sátorból az olajosszarut, és fölkente Salamont. Majd megfújták a kürtöt, és az egész nép ezt kiáltozta: Éljen Salamon király! Azután fölvonult mögötte az egész nép, sípokkal sípoltak, és olyan lelkesen ujjongtak, hogy majd meghasadt a föld a kiáltozásuktól.” (1Kir 1:38-40).

   Jézus itt pontosan ezeket a próféciákat és tanításokat teljesíti be, amikor bemutatja, milyen az, amikor békével tér vissza egy király Jeruzsálembe. Azzal, hogy Jézus szamáron ül, azt üzente, hogy kegyelmet hoz, nem pedig ítéletet. Az is lényeges, hogy Jézus szamárcsikót használt, fiatal, még be nem tört szamarat. Általában nagyon nehéz megmaradni a még tapasztalatlan, be nem tört állat hátán, különösen is egy ilyen zsúfolt zajos tömegben, mint ami itt Jézust körülveszi. Jézus számára azonban ez nem jelentett gondot, mert ő valóban az a Király, aki ég és föld Ura, s az egész teremetett világ alkotója, akinek minden teremtmény engedelmeskedik.

   Jézus bevonulása Jeruzsálembe  valóban királyi menet volt, ahogy erről számtalan ószövetségi történetben olvasunk: „Így szól az ÚR: Fölkentelek téged Izráel királyává! Akkor mindnyájan sietve fogták a ruhájukat, leterítették elé a lépcsőre, azután megfújták a kürtöket, és ezt kiáltották: Jéhú a király!”  (2Kir 9:13). Ám Jézus mindeddig látványosan kerülte az ilyen megnyilvánulásokat. Amikor követői és az érte rajongó sokaság királlyá akarja tenni, Jézus mindig kitér ez elől és elrejtőzik. Máté evangélista pl. ezt a megjegyzést teszi: „És sokan követték őt, ő pedig meggyógyította mindnyájukat, és megparancsolta nekik, hogy ne fedjék fel, kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akiben gyönyörködöm! Lelkemet adom neki, és ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az ítéletet.” (Mt 12:16-21). Most azonban Jézus úgy látta, hogy elérkezett annak ideje, hogy nyilvánosan fellépve, Messiásként és Királyként mutatkozzon be. Ez volt Jézus utolsó útja Jeruzsálembe, és úgy döntött, bevonulásával szemernyi kételyt sem hagy a felől, hogy ő a megígért Messiás, aki azért jött, hogy megmentse a népet. A városban így senkinek a figyelmét nem kerülhette el a hír, a Jézus érkezése által hordozott, próféciákat beteljesítő üzenet.

   Jézus bevonulása Jeruzsálembe tagadhatatlanul magán hordozza egy királyi menet jegyeit. Az érkező királyt ünneplő, ujjongó emberek köszöntik, A szentíró ügyesen szövi össze a történelmi utalásokat és profetikus hivatkozásokat, annak kiemelésére, hogy Jézus valóban Izrael megígért királya. Az hogy szamárcsikón ékezett, mindenkit arra emlékeztetett, amikor Salamont királlyá kiáltották ki. Az hogy az emberek buzgón Jézus elé terítették ruháikat, nagyjából megfelel a vörös szőnyeg leterítésének manapság. Így mindenki számára világossá válik, hogy Jézus az a régóta várt Király, aki elhozza a békességet Isten és az emberek között.

2.      A királyt elutasítja népe

   A Jeruzsálembe való bevonulás azon ritka pillanatok egyike Jézus életében, amikor hagyja, hogy a tömeg üdvrivalgással fogadja. Korábban, ahogy láttuk, Jézus kerülte a nyílt konfrontációt a népe vallási vezetőivel. Amikor a sokaság királlyá akarta tenni, ő mindig kitért ez elől és elrejtőzött az őt kereső tömeg elől. Jézus tehát sokáig palástolta kilétét, ezen a napon azonban kész volt felvállalni, hogy a sokaság királyként üdvözölje őt. Jézus most nem tiltakozott és nem tért ki az elől, hogy a jeruzsálemi sokaság győztes királyként, igazi Messiásként köszöntse őt. Ennek a nyílt fellépésnek azonnal meg is lett a következménye. Márk evangélista pl. ezt a megjegyzést fűzi a virágvasárnapi események leírásához: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert az egész sokaság álmélkodott a tanításán.” (Mk 11.18).

   A római császárok ünnepi felvonulásainak pompájához képest Jézus jeruzsálemi bevonulása meglehetősen szegényes volt. Jézus szamárháton vonult be a városba és nem aranyozott harci kocsin. De a zsidóság számára ez a szimbólum mély jelentéssel bírt. Ez volt az a jel, amit a próféták sok száz évvel korábban megjövendöltek. Nem véletlen, hogy Jézus ünnepi bevonulása az egész várost lázba hozta. Az által, hogy Jézus nyíltan kihirdette magáról, hogy ő a Messiás, nemcsak a Jézussal szimpatizáló tömegek mozdultak meg, hanem az ellenségei is. A vallási vezetők a vészharangot kongatják, de még a római hatóságok is felfigyelnek arra az emberre, aki királynak mondja magát. Az evangélisták a nagyhét eseményeinek leírásában bemutatják azt is, hogy milyen tragikusan rövid életűnek bizonyult ez a nagy népszerűség. Az evangéliumban arról olvashatunk, hogy Jézus életének utolsó néhány napjában csak tovább fokozódott az a feszültség, amely a Jézust királynak tekintők és az őt elutasítók drámai konfrontációjából fakadt. Jézus jeruzsálemi bevonulásakor az őt királyként üdvözlő tömeg élén egyenesen a templomba ment, hogy megtisztítsa azt.

   Ekkor Jézus valóban királyként cselekedett, kiűzte az árusokat és a pénzváltókat, helyreállította az istentisztelet igaz rendjét. Az ószövetségi próféták szellemében Jézus rablóknak nevezte a kapzsi, haszonéhes árusokat, de ezzel egyben a papok és vallási vezetők felett is ítéletet mondott, akik mindezt jóváhagyták, sőt anyagi hasznot is húztak ebből. Jézus itt már nyíltan beszél, nem próbálja tompítani üzenete élét. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy szinte szándékosan provokálja a vallási vezetőket, amikor a terméketlen fügefáról mond el egy példázatot. Úgy utal ebben a példázatban magára, mint az utolsó esélyre, Isten utolsó próbálkozására, hogy áttörje az emberek makacs ellenállását. Jézus jeruzsálemi bevonulása által tehát a frontvonalak élesen kirajzolódnak. Az egyik oldalon Jézus áll, akinek biztonságát csupán széles körű népszerűsége jelenti. Ez a népszerűség azonban nagyon ingatag és csalóka. A másik oldalon a vallási vezetők állnak, akik fenyegetőnek érzik Jézus radikális felhívását a bűnbánatra és a megújulásra, ezért elhatározzák, hogy csapdába csalják őt és szembefordítják vele a tömeget. Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a tömeg egy pillanatra ünnepelte Jézust, majd hátat fordított neki. A virágvasárnap hozsannát zengedező tömege, nagypénteken már azt kiáltja: „feszítsd meg!” Azok, akik Jézus jeruzsálemi bevonulásakor még királyként üdvözlik, nagypénteken már megtagadják királyukat: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19:15).

3.      Hogyan valósul meg Jézus királysága?

   Az evangélisták Jézus tettében a próféciák beteljesedését látták: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9). Zakariás próféciája úgy ábrázolja Izrael királyát, mint aki egy katonai győzelem után tér vissza Jeruzsálembe. A történelmi leírások szerint mintegy másfél évszázaddal Jézus születése előtt így vonult be Jeruzsálembe Makkabeus Júdás, miután győzelmet aratott Izrael ellenségein. A győztes királyt örömteljes éljenzéssel fogadta Jeruzsálem népe.

   Izrael királyának az egész világra kiterjedő uralma, amelyet már régóta vártak, akkor nem valósult meg Makkabeus Júdással. Így a zsidók újabb királyra vártak, aki majd megalapozza Dávidnak és a prófétáknak ígért, egész világra kiterjedő királyságot. Egy olyan királyra vártak, aki Makkabeus Júdás nyomában járva végre valóban betölti a zakariási próféciát. De a királyok közül, akik követték Makkabeus Júdást a trónon, egyik sem hozta el Isten királyságát, az ígéret még nem teljesedett be.

   Ezen előzmények után érthető meg igazán mindaz, ami Jézus jeruzsálemi bevonulásakor történik. Nyilvánvaló, hogy a zsidók közül sokan ekkor Jézusra úgy tekintenek, mint aki azért jött, hogy Izrael trónját követelje, és felállítsa a királyságot, amelyet Júdás Makkabeusnak nem sikerült felállítania. A jeruzsálemi tömeg, tehát úgy tekint a szamárháton érkező Jézusra, mint aki jelképes tettével ezt a reménységet teljesíti be. Kiáltásaikkal, üdvözléseikkel és dicséreteikkel is ezt fejezik ki. A sokasság a 118. zsoltárból idéz, ahol ezt mondja a Biblia: „Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ó, URam, segíts meg! Ó, URam, adj szerencsét! Áldott, aki az ÚR nevében jön!” (Zsolt 118:24-26).

   Valójában azonban sem Jeruzsálem népe, sem pedig a tanítványok nem értették meg, hogy milyen király Jézus. A zsidók egy harcias Messiást, egy hadvezért vártak, aki majd szabadságharcot indít és megszabadítja népét a római uralom alól. Máté, aki elsősorban zsidóknak írja az evangéliumát, ezért azt hangsúlyozza elbeszéléseiben, hogy Jézus úgy jött el, mint egy szelíd és alázatos király. Zakariás próféta szavait idézve rámutat: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9).

   Ezt az üzenetet húzza alá az is, hogy Jézus a bevonulásra egy szelíd igavonó állatot, a szamarat választotta, nem pedig a katonai hódításhoz illő harci paripát, mert Jézus nem háborúzni, hanem békét hozni jött. Jeruzsálem lakói azért nem ismerték fel meglátogatásuk idejét, mert félreértették a király természetét, aki szelíd, és szolgálni akar, nem pedig háborúzni és zsarnokoskodni. De ez a történet minket is megkérdez. Mi milyen királynak látjuk őt? Mi készek vagyunk arra, hogy ne csak szánkkal dicsérjük őt, hanem engedjük, hogy ő legyen szívük és életünk ura? Ámen.