Hirdetések: 2023.07.30.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

ADOMÁNYGYÚJTÉS

Baranyában, Sellyét, és környékét ismét elverte a jég, ezért az egyházmegye felhívásának eleget téve augusztus 6.-án a vasárnapi persellyel a jégkárt szenvedett 3 falu templomának helyreállítását szeretnénk támogatni.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.07.30.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 71.

 

Bírák kora, Sámson

Olvasmány: Bírák 16:1-31

„Egyszer elment Sámson Timnába, és meglátott Timnában egy filiszteus nőt. Hazament, és ezt mondta apjának és anyjának: Láttam Timnában egy filiszteus nőt, kérjétek meg azt nekem feleségül!” (Bírák 14:2)

 

   Ahogy már az előzőekben láttuk, a Bírák könyve olyan, mint egy bírósági tárgyalás, ahol a vád a szövetség megszegése. Mivel Izrael nem űzte ki teljesen a pogány népeket az ígéret földjéről, ezért isteneik csapdává lettek Izrael számára. A pogány népek és isteneik jelenléte ugyanis állandó kísértést jelentett Izrael számára. A földművelés újdonság volt Izrael népe számára, a kánaániak viszont jól ismerték azt. A kánaáni vallás vonzereje az újonnan érkezettek számára abban volt, hogy a föld termékenységének ígéretével kecsegtetett és így gazdagságot és jólétet ígérte követői számára. Továbbá a Baal tiszteletéhez sok csábítóan színes és szórakoztató szertartás kapcsolódott. A Baal kultusz a hasonlósági mágia elvén működött, ami azt jelentette, hogy a föld és az állatok termékenysége érdekében, a Baal tisztelőinek szexuális kapcsolatot kellett létesíteniük egy kultikus prostituálttal, akár férfival, akár nővel, a helyi Baál szentélynél. Ennek a szertartásnak az volt a célja, hogy inspirálja Baalt, hogy hasonlóképpen cselekedjék az ember érdekében és így biztosítsa a termékenységet az élet minden területén. Ezek ismeretében érthetjük meg, miért olyan szigorú Isten az ő népével.

   A Bírák könyve azt a ciklikus folyamatot mutatja be, ahogy Isten népe hűtlenné válik, amikor Baalt és Asérát imádják, megsértik a szövetséget, ez kiváltja az Úr haragját, aki megítéli őket és kiszolgáltatja népét ellenségeinek. Az ellenség elnyomása alatti ínség miatt aztán ismét az Úrhoz kiáltanak szabadításért. Végül pedig az Úr katonai szabadítót, vagyis egy „bírát” támaszt, aki megszabadítja őket az elnyomás alól. Amikor ez a folyamat lejátszódik és megtörténik a szabadítás, egy ideig minden rendben van, majd amikor a bíró meghal, feledésbe merülnek a korábbi fájdalmas tapasztalatok és újra bálványimádásba süllyednek, s ezzel a ciklus megismétlődik.

Az engedetlenségnek ez a körforgása az egész könyvön végigvonul, de a bűn mértéke addig nő, amíg az engedetlenség, elnyomás, megbánás, szabadítás körkörös mintája végül káoszba hulló spirállá nem válik. Az egymást követő bírák nem jobbak, hanem csak egyre rosszabbak lesznek, az izraeliták pedig egyre gyakrabban választják a züllés, a nemi erőszak és a gyilkosság útját. Végül az országot polgárháború osztja meg.

Az utolsó bíró az a Sámson lesz, akinek személyében tragikus módon kiábrázolódik, hogy mivé lett Izrael. Sámson eredetileg názír volt, vagyis olyan izraelita, aki fogadalmat tett az Úrnak, hogy életét Istennek szenteli, és megtartóztatja magát bizonyos dolgoktól, pl. szeszes italok, nemi élet, stb. Így a názír, aki az Úrnak szentelte magát, minden izraelita számára azt szimbolizálta, hogyan kellene szentül élni Isten választott népeként, úgy hogy ne fertőzzék meg magukat a pogány népek bálványimádó praktikáival.

1.      Sámson a tragikus hős

Az olyan ember, mint Sámson, akinek názírfogadalma egy egész életre szólt, szentségben, és az Úrnak elkülönítve kellett volna, hogy élje az életét. Kétségtelenül Sámson volt korának legerősebb embere, ám egy gyenge pontja neki is volt: a nők. Sámson egyszerűen képtelen volt fegyelmezni a testi vágyait. Ha meglátott egy szép nőt, azonnal megkívánta, és meg akarta szerezni magának. Ezek a hirtelen fellobbanó szerelmek vezettek élete nagy tragédiájához. Először abba a fiatal nőbe lett szerelmes, akit egy filiszteus faluban látott meg, nem messze az otthonától. Sámsont már fogantatása és születése előtt Isten szolgálatára szánták a szülei. Isten angyala világosan kijelentette azt is, hogy ő lesz az a kiválasztott, aki által Isten majd megszabadítja népét a filiszteusok elnyomása alól: „Mert teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Ne érje annak borotva a fejét, mert Istennek szentelt názír lesz az a gyermek már anyja méhében. Ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a filiszteusok hatalmából.” (Bír 13:5). Ezek után érthető, hogy Sámsont a szülei mindenáron megpróbálták lebeszélni erről a házasságról: „Hát nincs feleségnek való a rokon leányok közt vagy egész népemben, hogy a körülmetéletlen filiszteusok közül akarsz feleséget venni?” (Bír 14:2). Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az a nő, akibe Sámson szerelmes lett, mind vallási mind kulturális hátterét tekintve elfogadhatatlan.

Csak Sámson az, aki ezt nem látta, mivel a szerelem teljesen elvakította. Nem hallgatott a jó szóra, hajthatatlan maradt: „Őt kérd meg nekem, mert csak ő tetszik nekem!” (Bír 14:3). Nem létezett számára más törvény csak az, amit a saját pillanatnyi vágyai diktáltak. Így végül megtartották a lakodalmat, de Sámson házassága csak néhány napig tartott, s több tucat ember életébe került.

Sámson második szerelme szintén filiszteus nő volt, egy gázai prostituált. De ez a kapcsolat sem tartott sokáig, és Sámson itt is csak pusztulást hozott a szerelme városára. Sámsonnak egy ideig sikerült minden helyzetből kivágnia magát.

De Sámson leghíresebb szerelme Delila volt. Ő a harmadik nő az életében, aki szintén filiszteus származású. Delila azzal vált hírhedté, hogy amit nem sikerült elérnie férfiak százainak, azt ő elérte. Hízelgésével sikerült levennie a lábáról Sámsont és kicsalnia ereje titkát. Az ő segítségével fogták el a filiszteusok Sámsont, majd megvakították és egy őrlőmalomban dolgoztatták. De Sámson ezúttal is pusztulást hozott szerelme népére. Utolsó győzelme méltó befejezése lett életének. A filiszteusok megkötözve vezették elő a vak Sámsont, hogy egy templomi ünnepségen, mint valami látványosságot mutogassák. Így akarták Sámsont még jobban megalázni az összegyűlt sokaság szeme láttára. A filiszteusok örömünnepe azonban tragédiába torkollott. Sámson saját magát is elpusztítva bosszút állt a filiszteusokon, amikor kidöntötte azt a két oszlopot, amihez hozzáláncolták, s így az egész épület összedőlt, mindenkit maga alá temetve. Sámson tragikus története ezzel a mondattal zárul: „Így többet ölt meg halálával, mint amennyit megölt életében.” (Bír 16:30/b). Sámson húsz évig volt bíró, de a fékezhetetlen testi vágyai miatt elbukott, így sohasem tudta valóra váltani a benne rejlő ígéretet. Sámsonnak tudomása volt arról, hogy ő az Úrnak van szentelve, mégis újra és újra figyelmen kívül hagyta ezt. Végzetesen vonzódott az idegen nőkhöz. Ráadásul rendkívül makacs és elbizakodott volt. Hagyta a testi vágyait és indulatait eluralkodni magán. A hatalmas fizikai ereje által, amit Istentől kapott, mégis sok hőstettet hajtott végre. Sámson így hőstettei által felébresztette népében a reménységet, hogy lehetséges legyőzni az erősebb ellenséget is és megszabadulni a filiszteus uralom alól. Végső soron pedig a Biblia Sámsont is a hit hősei között említi: „Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el.” (Zsid 11:32-33). Sámson makacsága, erkölcsi gyengesége ellenére is Isten eszközévé vált. Isten még Sámson életének tragédiáját is fel tudta használni a jó cél érdekében.

2.      Sámson csődje

Míg Gedeon esetében azt láthattuk, hogy miként használt fel Isten egy szerény képességekkel rendelkező embert, hogyan formálta őt „erős vitézzé”, addig Sámson esetében ennek pont az ellenkezőjét látjuk. Sámson kezdettől fogva egy rendkívüli képességekkel megáldott ember volt, aki mégis csődöt mondott. Élete azt mutatja be, hogyan herdálja el az ember az Isten által neki adott képességeket és lehetőségeket.

A Biblia világossá teszi, hogy Isten már Sámson születésekor kiválasztotta őt, hogy népe vezetője és szabadítója legyen. A szülei tudták róla, hogy Isten fontos feladatra választotta ki őt, és bizonyára el is mondták ezt neki. Sámson kiválasztottságát és küldetését erősítette az a hatalmas fizikai erő is, amivel megáldotta őt Isten. Amikor az Úr Lelke betöltötte őt, képes volt puszta kézzel széttépni egy oroszlánt, vagy akár fél kézzel is elbánni egy hadsereggel. A bibliai leírásokból azonban úgy tűnik, hogy ezt az Istentől kapott erőt Sámson a legtöbbször nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő cél érdekében használta fel. Tettei inkább egy féktelenül randalírozó bűnözőre, mint egy lelki vezetőre emlékeztetnek. Már ifjúkorától kezdve makacs és lázadó természetű volt. Olyan feleséget választott magának, aki által a lehető legtöbb szomorúságot okozta szüleinek. Mindenben szembe ment az Isten által neki adott küldetéssel. Amikor pedig a filiszteus nővel kierőszakolt házassága alig egy hét után tönkre ment, mindjárt a filiszteus prostituált karjaiban vigasztalódott. Sámson végül egy harmadik filiszteus nővel, az ellenségei által felbérelt csábítóval, Delilával való enyelgése során, ostoba módon végleg elherdálta hatalmas erejét.

Ironikus módon miközben Sámson a fizikai erejét tekintve az első volt népe között, erkölcsi erejét tekintve az utolsó. Botlásai, gyengesége szinte felfoghatatlanak tűnnek. Kiválasztott és Isten Lelke által felkent vezetőként erkölcsi bukása megmagyarázhatatlan. Sajnos azonban hasonló példákkal szinte minden nemzedékben találkozhatunk. Ha a kiválasztottság-tudathoz nem társul istenfélelem, az bukáshoz vezet.

Sámson példája figyelmeztet minket, hogy kiváló képességekkel megáldott, sikeres és híres vezető emberek, milyen könnyen válhatnak hírhedté, és zuhannak nagyot, ha az erkölcs terén nem képesek fegyelmezni magukat. Sámson élete végéhez közeledve úgy tűnik, hogy teljesen csődöt mondott, a pogányok és isteneik csúfos vereséget mértek Izrael Istenére. Sámson megvakítva és megalázva már csak arra használja erejét, hogy a filiszteusok malmát hajtsa. Isten azonban mindezek után is tartogatott még egy meglepetést a filiszteus elnyomók számára. Sámson, bár élete során nem sokat törődött az Úr akaratával, az utolsó szavaival mégis csak Istenhez fordult: „Ó, Uram, Uram! Emlékezz meg rólam, és adj nekem erőt csak még most az egyszer, Istenem, hogy utoljára, a két szememért bosszút állhassak a filiszteusokon!” (Bír 16:28). Sámson személyével tulajdonképpen Isten mintegy tükröt tartott az izraeliták elé. De Sámson tragikus sorsa elgondolkoztató a mi számunkra is. Hiszen mi is Isten elhívott népe vagyunk: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9).

3.      A jobb vezető utáni vágy

A Bírák könyve háborúval kezdődik és azzal is végződik. De a könyv kezdetén még a nemzet szent háborúban áll az Istentől nekik adott földnek a birtokba vételéért, a könyv végén viszont egy bukott nép harcol egymás ellen. De végig azt látjuk, hogy leginkább azt csinálják, ami nekik tetszik. Az utolsó bíra, Sámson a nép vezetőjeként sem engedelmeskedett Istennek, hanem inkább csak saját alantos vágyainak. A könyv végén pedig ez a refrénszerű mondat ismétlődik: „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bírák 17:6). Izraelnek valójában arra lett volna szüksége, hogy teljesen alávesse magát az Úrnak, az igazi királynak. De Isten népe oda jutott, hogy szinte teljesen megfeledkeztek Istenükről és a vele kötött szövetségről.

Isten helyett így Izrael népe emberi vezetőket kíván magának. A Menyei Király helyett a pogány népekhez hasonlóan ők is földi királyt akartak maguknak. Ez a király utáni sóvárgás majd a Királyok könyvének leírásában bontakozik ki igazán, de már a Bírák könyvében is megjelenik. Gedon fia, Abimélek már nem elégszik meg a bírói tiszttel, hanem királlyá teszi magát. Királysága azonban nem hoz megoldást és jobbulást az ország helyzetében, hanem csak az emberi természet erőszakos voltát mutatja meg. Úgy tűnik, hogy az embereknek szükségük van vezetőkre, ám az olyan királyok, mint Abimélek is, nem békét, hanem csak háborúságot hoznak. Az izraeliták király után sóvárogtak, de folyton csalódniuk kellett a földi királyokban. Az emberi szívekben támadt űrt azonban soha egyetlen földi király sem volt képes betölteni, hanem csak Jézus, aki a Királyok Királya. Ő mutatta meg életével, hogy senki más, csak egyedül Isten bűntelen Fia képes helyesen vezetni Isten népét. A Szentírás végén ezt a bizonyságtételt olvassuk: „Mert uraknak Ura és királyoknak Királya” (Jel 17:14). Jézus uralmának fensége mellett elhalványul minden emberi vezető. Az ő mennyei királyságának soha nem lesz vége.

Sámson története tehát egyrészt az emberi vezetők kudarcát mutatja meg. Másrészt azonban Sámson minden tökéletlensége ellenére az eljövendő Szabadító előképe. Sámson életének főbb eseményeiben Isten szabadítóterve ábrázolódik ki. Csodás születését megelőzően angyal jelenik meg szüleinek, hogy felkészítse őket és elmondja nekik, hogy gyermekük népe szabadítója lesz. Sámson életét Isten számára szentelték oda, egész életét a Lélek különleges ereje jellemezte. Megbízatásának teljesítése közben egymaga szabadította meg Isten népét. Isten úgy rendezte Sámson sorsát, hogy amíg küldetésén dolgozott, épp a sajátjai adták át idegen kezekbe.

Sámsonnak azt a kínt is el kellett szenvednie, hogy olyasvalaki árulta el, akit szeretett. El kellett viselnie ellenségei kínzásait és gúnyolódását. Végül pedig Sámson életének összegzése is nagyon elgondolkodtató: „Így többet ölt meg halálával, mint amennyit megölt életében.” (Bír 16:30). Jézusra vonatkoztatva ez inkább így hangzana: „többet ért el halálával, mint életével.” Sámson és Jézus élete között felfedezhető megdöbbentő párhuzamok nyilvánvalóan nem véletlenek. Ugyanakkor Sámson és Jézus élettörténetének hasonlósága ellenére egyszersmind teljes ellentéte egymásnak. Sámson kora erkölcseihez idomult, Jézus azonban konfrontálódott az akkori erkölcsökkel. Sámson csaknem teljesen feladta küldetését, míg Jézus mindvégig hűséges maradt. Sámson csak fizikai értelemben hozott népének szabadítást, Jézus azonban mindenki számára megszerezte a teljes szabadságot. Ámen.

Igehirdetés: 2023.07.23.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 70.

 

Bírák kora, Gedeon

Olvasmány: Bírák 7:1-25

„Akkor az ÚR ezt mondta Gedeonnak: Túl sok ez a nép, amely veled van, nem adhatom a kezükbe Midjánt. Különben még így fog dicsekedni Izráel velem szemben: A saját kezem szabadított meg engem! Most azért hirdesd ki a nép előtt: Aki fél és retteg, az térjen vissza, távozzék Gileád hegyvidékéről! Erre visszatért a hadinépből huszonkétezer ember, és csak tízezer maradt ott.” (Bírák 7:2-3)

 

Azzal, hogy Isten Izrael népének adta az ígéret földjét, beteljesítette Ábrahámnak adott ígéretét.  Ezek után Izraelre várt a feladat, hogy ő is beteljesítse az Isten tervét: „A népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” (Ézs 49:6). A Bírák könyve azonban ismét Izrael kudarcáról számol be. Izrael birtokba vette ugyan az ígéret földjét és élvezte az Isten nekik adott minden áldását, de a „tejjel és mézzel folyó” jó földön élve hamar megfeledkezett Istenről és a küldetéséről.

A Bírák könyve elején megtudjuk, hogy Mózestől eltérően Józsuénak nem volt utódja Izrael élén. Józsué halála után az izraeliták közvetlen az Úr uralma alatt éltek, Őt tekintették egyetlen vezetőjüknek. Az országnak nem volt központi kormányzata, a törzsek élén a vének álltak. A Bírák könyvében újra és újra ismétlődik ez a kijelentés: „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bírák 17:6). Ez az ismétlődő mondat jelzi a korszak kaotikus voltát.

A történetek arról számolnak be, hogy az izraeliták újra és újra fellázadnak Isten ellen, elkövetnek valami olyat, ami Isten szemében gonosz, ezért büntetésképpen az Úr az ellenségeik kezére adta őket. „Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az ÚR, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az URat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az URat. De amikor elhagyták az URat, és Baalt meg az Astartékat tisztelték, föllángolt az ÚR haragja Izráel ellen, és fosztogatók kezébe adta, hogy fosztogassák őket. Kiszolgáltatta őket a körülöttük levő ellenségeiknek, úgyhogy nem tudtak többé ellenségeiknek ellenállni. Valahányszor kivonultak, az ÚR keze bajt hozott rájuk, ahogyan megmondta az ÚR, és ahogyan megesküdött nekik az ÚR. Így nagyon szorult helyzetbe jutottak.” (Bírák 2:11-15). A Bírák könyvét olvasva tanúi lehetünk a lázadás lefele húzó örvényének és annak, ahogy minden tekintetben megromlik és széthullik a nép élete. Úgy tűnik Izrael, a kiválasztott nép, túl gyenge volt ahhoz, hogy elhívatását betöltse. Ahelyett, hogy a környezetükben élő pogány népeket az Isten ismeretére megtanították volna, inkább ők tanulták el ezektől a pogány népektől isteneiknek az imádatát. Isten népe tehát megszegte az Úrral kötött szövetséget. Ez a lázadás már ott elkezdődött, amikor Izrael nem űzte ki az összes kánaáni népet az országból és nem szálltak hadba a pogány bálványimádás ellen. Így megmaradt a kísértés, Kánaán régi isteneinek követésére. Isten ezért haragjában újra és újra megítélte a szövetségszegő népét.

1.      Bírák fegyverrel a kézben

Józsué könyvének örömteli hangneme után a Bírák könyve már egy sokkal komorabb hangnemre vált. Isten jobb sorsot szánt népének annál, mint amiről itt olvasunk. Ő szabadította meg népét az egyiptomi rabszolgaságból, gazdagon termő földeket adott neki és nagyszerű istentiszteleti és kormányzati rendszerről gondoskodott, amelynek középpontjában Ő maga állt. A kezdeti lelkesedés után azonban az izraeliták letértek az Isten által kijelölt útról. A Bírák könyvéből megtudjuk, hogy az izraeliták figyelmen kívül hagyva Isten parancsát nem tisztították meg teljesen az országot az idegen népektől. A kánaáni lakosság egy részét életben hagyták és szolgáikká tették. A közéjük keveredő pogányoktól aztán lassan a szokásaikat és vallási hiedelmeiket is kezdték átvenni az izraeliták. Megindult a vallási és etnikai keveredés. Továbbá az is nagy baj volt, hogy Mózes és Józsué után, Izrael népe vezető nélkül maradt, ráadásul az ország és a nép sem volt egységes, hanem különböző, egymással is versengő törzsszövetségekre bomlott szét. Az egymástól távoli vidékeken szétszóródva letelepült 12 törzs irányítását ebben az időszakban a törzsek helyi vezetői, az úgynevezett bírák látták el.

A Bírák könyvében szereplő bírókat ma akár szabadságharcosoknak vagy egyfajta betyárvezéreknek is nevezhetnénk. Elsősorban nem jogi vagy közigazgatási ügyeik, hanem inkább katonai hadjárataik tették őket híressé. De mint minden katonai vezetőnek, időnként nekik is meg kellett oldaniuk vitás kérdéseket. Ők nem voltak képzett vezetők és a legtöbb esetben nem is ragaszkodtak a hadviselés szabályaihoz. Egyetlen céljuk az volt, hogy az országba betörő idegenektől megszabadítsák hazájukat. Az izraeliták többnyire a hegyek között bujkáltak, míg ellenségeik, akiknek sokkal jobb fegyvereik és fejlettebb haditechnikájuk volt, a síkságot tartották ellenőrzés alatt. A harci szekerek olyan pusztító erővel bírtak a sík terepen, mint ma a tankok, de szinte használhatatlanok voltak a sáros, és sziklás terepen. A létszámbeli hátrányuk miatt az izraeliták inkább rajtaütésszerű hátbatámadáshoz folyamodtak.

A Biblia lelkesítően beszél a zsidó nép korai történelmének katonai hőseiről. De a történetek középpontjában mégsem a hősök állnak, hanem inkább az, hogy miként munkálkodott Isten Izrael életében. Ezek a hősök számos jellembeli hiányossággal küzdöttek. Gedeon csatát nyert, majd bálványimádásba vitte a népet. Sámsont szánalmasan kiszolgáltatottá tette a kéjvágya. Az előbb kitagadott, majd mégis hadvezérré választott Jefte pedig alig ismerte azt az Istent, akinek a szolgálatába szegődött. A könyvben bálványimádásról, polgárháborúról, rablásról, nemi erőszakról és gyilkosságokról olvasunk. A Bírák könyve a lecsúszás folyamatát erősíti meg. Izrael népe a rossztól a még rosszabb felé halad.

A bírák sorában Gedeon az egyik legismertebb. Először akkor találkozunk vele, amikor szokatlan módon, a présházban elrejtőzve titokban csépeli a gabonát, nehogy az országot fosztogató midjániták elkobozzák tőle is a terményt. A midjániták ugyanis rabló hadjárataik során minden élelmet begyűjtöttek és elvittek az országból.

A fejezet rövid bevezetéséből megtudjuk, hogy a nép ismét mélypontra jutott: „Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az ÚR, ezért az ÚR Midján kezébe adta őket hét esztendőre, Midján pedig kemény kézzel bánt Izráellel.” (Bír 6:1-2). Olyan erős elnyomás alatt élt a nép, hogy a földjük minden termését kénytelenek voltak odaadni az idegeneknek. Sokan ezért a hegyekben és a barlangokban rejtőztek el és próbáltak egy kevés élelmiszert elrejteni az idegen hadsereg katonái elől.

Ekkor Gedeonban a vezetői képességnek vagy bátorságnak még a legkisebb jelét sem fedezhetjük fel. Nincs semmiféle terve, vagy különleges képessége. Egyetlen említésre méltó „hőstette”, hogy megkockáztatja azt a „merészséget”, hogy titokban némi gabonát csépel és rejt el a maga számára. Amikor az Úr angyala váratlanul megjelenik neki, mégis így szólítja meg: „Az ÚR veled van, erős vitéz!” (Bír 6:12/b) Talán ő az, aki a legjobban meglepődik. Nem csoda, hogy lelkesedés helyett, csak a keserű kételyeivel tud válaszolni: „Kérlek, Uram, ha velünk van az ÚR, miért ért bennünket mindez?” (Bír 6:13).

2.      Gedeon sereget gyűjt

Gedeon nehezen akarta rászánni magát arra a feladatra, amire Isten elhívta őt. A kételyei nem alaptalanok. Ha közelebbről megvizsgáljuk életét és családját, számos hiányossággal szembesülünk. Családja és törzse a Baalt imádta, nem az Urat. Maga Gedeon gyáván megbújva vár és észébe sem jutna szembeszállni az ellenséggel. Még a csata előestéjén is megbénította őt a félelem. Isten világos útmutatásaival szemben egyfolytában csak ellenkezett és újra és újra jelet kérve Istentől húzta az időt. Apja Baal oltárát is csak az éj leple alatt merte lerombolni.

De milyen bizonyítékokra van szükség ahhoz, hogy az ember megbizonyosodjon Isten akarata felől? A „gyapjú kitevése” ma a vallásos emberek körében azt jelenti, hogy szokatlan dolgot kérek Istentől, hogy megbizonyosodjam az isteni vezetés felől. Ez a szólásmondás Gedeontól ered, aki ily módon kérte többször is Isten vezetését és megerősítését. Valójában azonban az, amit Gedeon tett, nem az isteni vezetés keresésének a mintájaként van előttünk, hanem sokkal inkább a hit hiányát jelképezi. Valójában Gedeon Isten akarta próbára tenni.  Azzal, hogy kitette azt a fürt gyapjút a földre, mintegy a saját kezébe vette az irányítást, és elárulta, hogy igazából nem bízik igazán Istenben. Isten egyszer már megmondta neki, hogy Ő maga fog küzdeni a népért, de Gedeon, úgy tűnik, képtelen az Isten szavának hinni. Ezzel a kézzel fogható jellel, a nedves gyapjúfürttel Isten hűségét akarta ellenőrizni. Isten, Gedeon minden gyarlósága és ingatag hite ellenére, felhasználta népe megszabadításában. Amikor eljött az idő, hogy Gedeon harcba szólítsa Izrael népét, Isten olyan utasításokat adott neki, amelyek egy tapasztalt vezetőt is pánikba ejtenének, nemhogy egy olyan zöldfülű hadvezért, mint Gedeon. A hívására ugyanis egy harminckétezer fős sereg gyűlt össze, Isten azonban arra kérte Gedeont, hogy csökkentse le seregének a létszámát háromszáz főre. Ha ekkora létszámbeli hátránnyal is képesek lesznek győzelmet aratni, az minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Isten munkálkodik, és méltó a bizalmukra.

Ismerve Gedeon gyávaságát és bizonytalanságát, Isten fokozatosan csökkenti Gedeon seregének a létszámát, türelmesen készíti fel őt és seregét a csatára és önt beléjük bátorságot. Isten addig bíztatja és látja el tanácsokkal Gedeont, míg végül, a csata előtti éjszakára, erős és határozott hadvezérré formálódik. Így történik aztán, hogy a kicsiny sereg a kürtöket és a fáklyákat megfélemlítő hadicselként használva, megfutamítja a többszörös túlerőben levő ellenséget.

Mielőtt Gedeonból Isten „erős vitézt”, vezetőt faragott volna, Izrael népe kiszolgáltatva élte az életét. Az országba rendszeresen betörő idegen fosztogatók pedig elorozták a helyi földművesek terményét és javait. Most azonban kiderült, hogy Gedeon irányításával harcba szálló kicsiny sereg is képes megfutamítani a midjániakat. A Gedeon vezetésével kivívott győzelem által visszakapta Izrael népe a reménységét és a szabadságát, esélyt egy jobb életre.

3.      Tökéletlen vezetők

Gedeon valószínűtlen kiválasztása, a döbbenetes győzelméről nem is beszélve, olyan mintát állít elénk, amely a Bírák könyvében többször ismétlődik. Abban a korban, amikor a nőket másodrangú állampolgároknak tekintették, Isten először egy nőt, Debórát választotta ki, hogy vezesse a népét. Egy másik vezető, Jefte, egy gyülevész népségből álló banda vezéreként szintén a társadalom kivetettjének számított, Isten mégis őt jelölte ki népe bírájának. Valójában az egész Szentírás arról beszél, hogy mindnyájan romlottak vagyunk, Isten tehát kénytelen ilyen „selejt anyagból” dolgozni, amikor vezetőket keres népe számára. Maga Izrael népe sem a lenyűgöző képességei miatt lett kiválasztott. Műveletlen rabszolga nép volt, amely minduntalan megfeledkezett Isten jóságáról. Izrael népe, akárcsak vezetőik, újra és újra érdemtelennek bizonyultak. Isten választása azonban soha nem a látszólag kiváló képességű emberekre esik, de még nem is azokra, akik magukat „jó embernek” mutatják. Isten a tökéletlen alapanyagból hoz ki nagyszerű dolgokat, azért hogy az egész világ előtt nyilvánvalóvá legyen, hogy a dicsőség egyedül és kizárólag őt illeti meg.

Az Újszövetségben ugyanezt a gondolatmenetet folytatja Pál apostol, amikor ezt írja: „Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok.” (1Kor 1:26-30). Ha őszinték vagyunk, akkor bűnbánattal be kell ismernünk azt, hogy körülményeinket és a képességeinket tekintve mindnyájan alkalmatlanok vagyunk arra, hogy Istent szolgáljuk, csak Isten kegyelme, hogy Ő mégis kézbe vesz minket, újjáformál, és terve részévé tesz bennünket.

A Biblia világosan bemutatja, hogy az emberi vezetés a bűneset után teljesen megromlott. Az Isten ellen lázadó emberiség olyan civilizációkat épített, mint amit a bábeli torony szimbolizált, amit Isten megítélt és elvetett. Isten a pogány népek világában az általa kiválasztott Ábrahámon és utódain keresztül kezdett újat. Eredetileg Isten terve szerint Izrael népének teokráciában kellett volna élnie, azaz egyedül Isten, a legfőbb Úr vezetése alatt. A Bírák könyvéből azonban az tűnik ki, hogy Izrael népe inkább arra vágyik, hogy a pogány népekhez hasonlóan ők is egy emberi vezetőt emeljenek maguk fölé. Ez a méltóságteljes hatalmi pozíció azonban, még ha egy istenfélő ember kapta is meg, mindig elhajlásra csábító erőt jelent. Azt látjuk ugyanis, hogy bármilyen vezetői rangról is van szó, ez igen gyakran a gőgnek és a lázadásnak ad teret.

A Bírák könyve részletesen bemutatja, hogy micsoda nagy rombolást végez, ha a vezetők nem hajlandók Istennek alárendelni magukat, hanem a saját hatalmuk bűvöletében élnek. Az ilyen vezetők nemcsak az Isten elleni lázadás irányába vitték a népet, hanem ráadásul üldözték is azokat, akik megpróbáltak mégis Isten útján járni. Az emberi vezetők alkalmatlanságáról és Isten népének az üldözéséről Jézus is szólt a Hegyi beszédben. E bukott világban a rossz emberi vezetés mindig is az élet valóságához tartozott, ami választás elé állítja az egyházat. Vagy rettegve visszahúzódik, vagy hűségesen kitart, és Istent dicsőítő módon igyekszik a világ világosságaként jelen lenni. Isten, a mindenható Úr, kezében tartja a világ sorsát, a vezetők szívét is. Ha a vezetők felfuvalkodnak és hűtlenné is lesznek Istenhez, az Úr akkor is hűséges és mindent a javunkra, és az ő országa építésére használ fel. Ámen.

Igehirdetés: 2023.07.16.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 69.

 

Végre otthon

Olvasmány: Józsué 23:1-16

„Erre így válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az URat, és más isteneket szolgáljunk! Az ÚR a mi Istenünk! Ő hozott föl bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és tette azokat a nagy jeleket a szemünk láttára. Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk, és minden nép között, ahol átvonultunk. Kiűzött előlünk az ÚR minden népet, akik az országban laktak, még az emóriakat is. Mi is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!” (Józsué 24:16-18)

 

   Józsué könyve az izraeliták letelepedéséről szóló beszámolóval zárul. Ez fontos állomás volt az Ábrahámnak adott ígéret betöltésében. Azt is láttuk, hogy az idáig vezető út nem volt könnyű. De most az Ábrahám utódainak ígért föld valósággá vált a nép életében. Izrael népe letelepedett az ígéret földjén és ezzel megkezdhette küldetése betöltését, hogy a népek világosságává legyen. Isten válasza az ő jónak teremtett világában kitört lázadásra az volt, hogy kiválasztott egy embert, Ábrahámot, majd szövetségre lépett vele, hogy általa és utódai által az egész emberiség megmenéséről szóló tervét véghezvigye. Az ígéret földjén letelepedő Izrael jel és bizonyságtétel Isten szeretetéről és tervéről, mintegy „előíze” annak, amit Isten az ő egész teremtett világa számára eltervezett. A kiválasztott nép letelepedése tehát egy újabb emlékeztető arra nézve, hogy Isten törődik a világgal, amelyet megteremtett.

Isten ajándékba adott egy darabot az ő földjéből az izraelitáknak, ezért is nevezi Józsué ezt a földet így: „a jó föld” (Józs 23:15). Az ígéret földjét úgy mutatja be a Biblia, mint egy második Édent. Ha már kertről van szó, illetve Ádámról és Éváról, akkor azt is érdemes tudni, hogy Izrael nem zsákmányolhatja ki a földet kénye-kedve szerint, mert az Isten tulajdona. Ezen a földön élhetnek, de az Úrral való közösségben kell élniük, akinek a törvényei maghatározzák, hogyan kell az ajándékba kapott földdel bánni és a földön helyesen gazdálkodni. Különösen a szombat törvénye emlékezteti Izrael népét arra, hogy az Úr az, aki fenntartja a teremtett világot. Végre otthon van Isten népe, de a nagy kérdés már az, hogy meg tud-e felelni az Úr által felállított elvárásoknak. Józsué kijelenti, hogy ez a föld a nyugalom helye lesz a nép számára, de azt is hozzá teszi, hogy egyben a próba és kísértés helye is. Egyrészt azért, mert nem űzték ki az összes kánaánit, ahogy azt Isten eredetileg megparancsolta nekik. Másrészt pedig korábban már sokszor megmutatták, hogy hajlamosak fellázadni az Úr ellen. Józsué idejében a nép még valóban igyekezett megtartani a szövetséget. De az ajándékba kapott földön való életük és jövőjük azon múlik, hogy Józsué halála után is megmaradnak-e ebben a hűségben. Józsué ezért búcsúbeszédében ismét emlékezteti őket, hogy az ígéret földje az Úrtól kapott ajándék. A jólétük és boldogságuk pedig attól függ, hogy szeretik-e az Urat és engedelmeskednek-e neki. Józsué Sikembe gyűjtötte össze a törzseket, ahol döntésre hívta őket: kinek akarnak szolgálni, a kánaáni isteneknek vagy az Úrnak? Ekkor az izraeliták elkötelezték magukat az Úr mellett.

1.      Józsué búcsúbeszéde

Élete végéhez érve tehát Józsué ismét megállt Izrael fiai előtt, és egy búcsúbeszédet intézett hozzájuk. Vezetése alatt jól alakult a nép sorsa. Józsué az utolsó beszédében Isten cselekedeteit összegzi, és emlékezteti az izraelitákat az Istennel való szövetségükből fakadó kötelezettségeikre. Józsué beszéde sok tekintetben hasonló Mózesnek azokhoz a beszédeihez, amelyeket a Mózes 5. könyvében olvashatunk. Ezek a beszédek azoknak az ókori szövetségi szerződéseknek a mintáját követik, amelyeket a különböző uralkodók kötöttek népükkel. Beszédében hangsúlyozza, hogy sikerük egyetlen forrása Isten: „Olyan földet adtam nektek, amelyért nem ti fáradoztatok, városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis letelepedtetek bennük, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk.” (Józs 24:13). Isten elhívta Ábrahámot és utódokkal áldotta meg, majd kihozta Izrael népét az egyiptomi rabszolgaságból, végül pedig átvezette őket a pusztán. Most pedig, Józsué idejében, Isten újabb szövetségi ígérete vált valóra, az izraeliták végre birtokba vehették az ígéret földjét. Józsué ezekkel a szavakkal állította döntés elé a népét: „De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” (Józsué 24:15). Ez volt Józsué beszédének a csúcspontja. Ekkor a jelenlevők mindnyájan hűséget esküdtek Istennek, aki megtartotta a velük kötött szövetségét. Józsué ünnepélyesen megerősítette a szövetséget, majd elbocsátotta a népet. Józsué könyve jelképes cselekménnyel ért véget. Az izraeliták végre eltemethették József földi maradványait. Több mint négyszáz éven át őrizték ezeket a maradványokat Egyiptomban, várva a napot, amikor visszatérhetnek a megígért földre. A pusztai vándorlásuk során 40 éven át hordozták magukkal József csontjait. Most Ábrahám utódai végre hazatértek, és a halottuk is békében nyugodhatott.

Józsué megerősítette és emlékeztette a népet arra, hogy Isten hűségesen valóra váltotta Izraelnek tett ígéreteit. Annak ellenére, hogy sokszor lázadtak az Úr ellen, Isten bebizonyította, hogy ő megtartja szövetségét, hűséges az ígéretéhez. Mindig állja a szavát. Isten ígéretei generációkon átívelnek. Józsué élete és szolgálata itt véget ért, de Isten ígéretei továbbra is érvényben maradnak és a következő nemzedékekre is igazak lesznek. A bűneset után adott ígérete Istenek, mely szerint eljön majd valaki, aki a gonosz „fejére tapos”, nemcsak Izraelnek szólt, hanem mindazoknak, akik ebben a bűntől átitatott világban élnek és elszenvedik annak minden következményét. Azok az Izraelnek adott ígéretek tehát, amelyek az ország birtokba vételével beteljesedtek, csupán szűk szeletét jelentik mindazoknak a nagy és fenséges ígéreteknek, amelyeket a történelem során Isten az egész emberiség számára adott. Az Újszövetségben Pál apostol a Római levélben arról ír, hogy Jézus volt Isten minden ígéretének beteljesítője: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, az ő Fiáról, aki test szerint Dávid utódaitól származott, a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Rm, 1:1-4). Jézus áldozati halála nem spontán reakció volt az emberi bűnre, hanem már a világ teremtése előtt eltervezte azt Isten. Pál sorra veszi Krisztus érkezésének részleteit, származásától születésén át a haláláig és megállapítja, hogy mindezek Isten tervének beteljesedései. Az a tény tehát, hogy Isten hűséges az ígéreteihez, az Isten népének minden időben a legnagyobb reménysége. A bukott világban látszólag uralkodó zűrzavar ellenére a hívők bátran élhetnek annak tudatában, hogy az Úr uralkodik és megvalósítja mindazt, amit eltervezett. Vegyük számba mi is Isten nekünk adott ígéreteit! Ismerjük-e ezeket? Gondolkozzunk el azon, hogy melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek már beteljesedtek az életünkben? Melyek azok az ígéretei Istennek, amelyek beteljesülése még várat magára?

2.      A választás felelőssége

Isten szövetséges népe az Úr előtt állt meg. Ők már benne éltek a szövetségben, de Isten most mégis döntésre hívta őket. Józsué kijelentette: „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni! Akár azokat az isteneket, akiket az atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok.” (Józsu 24.15).  Ez a bibliai szakasz azonban nem csak Józsué népét állítja döntés elé, hanem minket is. Isten népe ugyanis minden korban újra és újra szemben találja magát azzal a kísértéssel, hogy elhagyja Istenét, és annak a kultúrának, világnak, közegnek az isteneit kezdje el imádni, ahol él. Ma is kísértés Isten népe számára, hogy a fennmaradását, a bőséget, a jólétet, a bajokból való kimenekedést ne egyedül az Úrnál keresse, ne Istenbe vesse bizalmát és reménységét, hanem valami más, idegen forrásból próbáljon élni. Ahogy változik a kultúra, a környezet, ahol élünk, úgy jelennek meg újabb és újabb kihívások, erős vonzalmak, hogy máshol keressük a biztonságot, a segítséget, az erőt.

De ha van választás, akkor az azt jelenti: választhatunk mást is. Izrael már választott, az Úr magának választotta őket, és ezt ők elfogadták, elkötelezték magukat a szövetségben. Most mégis az Úr újra eléjük helyezi a kérdést, hogy kit akarnak szolgálni.

Mi is választhatunk, de tudnunk kell, hogy ha választunk, akkor annak következményei vannak. Ha az Urat választjuk, akkor el kell távolítani az idegen isteneket! Amikor Isten választás elé állítja és a szövetség megújítására hívja az Ő népét, akkor nem azt mondja: „nekem mindegy, hogy ti kit választotok. Mehettek is, maradhattok is, egyre megy.” A választás lehetősége itt élet-halál kérdése! Isten azt akarja, hogy válasszuk Őt, válasszuk az életet. Ő már kiválasztott minket, és elkötelezte magát mellettünk! De mi szabadok vagyunk választani, akár mást is. A döntésre hívás azt jelenti, hogy választhatjuk Istent, az életet, de választhatunk mást is. Egy dolgot nem tehetünk, azt hogy mindkettőt választjuk! Ez az a választás lényege.

Egykor Isten Mózes által így szólt népéhez: „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19).

Amikor Isten azt kéri, hogy válasszuk őt, akkor egyben azt is kéri, hogy távolítsuk el az idegen isteneket az életünkből. Ez nem könnyű, nem egyszerű dolog. Nem csupán holmi bálványszobrok kidobálásáról van itt szó. Az „idegen istenek” eltávolítása az egész életünk megváltoztatását jelenti. Ha Istennel akarunk élni, ha Őt választjuk, az radikális szakítást jelent minden Tőle idegen gondolkodással. Pál apostol szerint ez egyenesen a régi életünk halálba adását jelenti: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2:20).

Ugyanakkor rémisztő annak a valóságába belegondolni, hogy Isten azt is megengedi, hogy mást is választhatunk. „Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!”  (Józsué 24:15). De a szövetség megújításának pont ez volt a lényege. Isten mindent megtett a népért, Ő már kiválasztotta őket és áldását árasztotta rájuk. De Isten nem erőlteti rá magát népére. Isten mindig meghagyja az ember számára a döntés szabadságát.

Az Isten kegyelmét megtapasztaló nép így válaszolt: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk! Az Úr a mi Istenünk!” (Józsué 24:16). De Józsué ismét próbára tette őket és ezt mondta: „Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el a hitszegéseiteket meg a vétkeiteket! Ha majd elhagyjátok az urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót tett is veletek!” (Józsué 24:19). A nép azonban így felelt: „Nem, mi az urat akarjuk szolgálni!” (Józsué 24:19). Ekkor így szólt Józsué a néphez: „Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok!” (Józsué 24:22/a). A nép válasza pedig ez volt: „Tanúi leszünk!” (Józsué 24:22/b).

3.      Segítség a választásban

A döntés felelőssége mindig a miénk. De mivel Isten szeret minket, ezért ebben is a segítségünkre van. Ő segít minket a döntésben. Először is az által, hogy egy népben és egy közösségben hívott el minket a Magáénak. Így mi is, ha most esetleg egyedül állunk is meg Előtte, mégsem vagyunk egyedül Őbenne, mert van egy közösség körülöttünk, amely hozzánk hasonlóan az Urat választotta. Ez a közösség nem tökéletes, vannak hibái, gyarlóságai, de a közösség által Isten mégis munkálkodni akar az emberek megmentése érdekében. Ezt a gyülekezeti közösséget élhetjük meg ma itt Isten kegyelme által remélve, hogy az Úr Lelke közöttünk is munkálkodik. Így tehát a választásban mindig segít minket a közösség.

Másodszor Isten úgy segít nekünk, hogy ad vezetőket, pásztorokat. Akkor Isten Józsuét adta az ő népének. Mint vezető, ő állt oda a nép elé, hogy emlékeztesse és döntésre hívja őket. De ma is így van ez, a lelkipásztorok vasárnapról vasárnapra Isten színe előtt megállva hirdetik Isten igéjét és hívják döntésre a népet. Az Úr ránk tette ennek a közösségnek a terhét. Ezért felelősséget hordozunk mi lelkipásztorok és presbiterek. Isten gondoskodik arról, hogy a döntésben lelki vezetőink segítsenek minket.

A harmadik és a legfontosabb segítsége az Úrnak a mi számunkra, hogy Ő adott nekünk egy másik Józsuét. Héber nyelven Jézus neve ugyanis így hangzik: „Jósua”. Mert a bibliai szövegben ez a két név egy és ugyanaz. Isten gondoskodott a mi igazi vezetőnkről, Jézusról, aki az értünk hozott áldozata árán, bevitt minket az igazi otthonunkba, a mennyei hazába. Így Józsué, amikor ott áll az Isten népe előtt, és kijelenti: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” (Józsué 24:15), a mi Urunk Jézus Krisztusnak az előképe.

Az ige örömhíre, hogy ma mi is választhatjuk az Urat és szolgálhatjuk őt. Tehetjük ezt, azért mert van közösségünk és vannak vezetőink, akik támogatnak ebben, de leginkább azért, mert valaki odalépett a helyünkre és megfizette a bűneink árát. Ő Jézus a mi Megváltónk. Őrá nézve és őáltala mondhatjuk mi is: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” (Józsué 24:15). Hiszen hogyan is választhatnánk mást? Ki az, aki kész lenne isteni szeretetéből értünk áldozni az életét? Ki más lenne képes arra, hogy megszabadítson minket? Ki más adhatna nekünk reménységet az által, hogy a szövetségébe hív minket, és elkötelezi magát a számunkra? Az egész teremtett világban ki mást találhatnánk, hogy szabadítónk legyen? Hogyan választhatnánk ezek után mást, mint Őt, a mi Teremtő és Szabadító Istenünket. Mondjuk hát együtt: „Mi is az URat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!” (Józsué 24:18). Ámen.

Igehirdetés: 2023.07.09.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 68.

 

Akik nehezen tanulnak

Olvasmány: Józsué 7:1-26.

„Az ÚR azt felelte Józsuénak: Kelj föl! Miért fekszel ott, arccal a földre borulva? Vétkezett Izráel, megszegték szövetségemet, amelyre köteleztem őket, mert elvettek a kiirtásra szánt dolgokból, ellopták, és titokban a holmijuk közé tették. Azért nem tudtak megállni Izráel fiai ellenségeikkel szemben, és azért futamodtak meg ellenségeik elől, mert utolérte őket az átok. Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtanivalót!” (Józsué 7:10-12)

 

   Jerikó elfoglalása után sajnos az izraeliták nagyon elbízták magukat. Mivel egyetlen nyílvessző kilövése nélkül sikerült elfoglalniuk egy nagy erődített várost, a következő település, Aj, városa már csak egy aprócska és veszélytelen célpontnak tűnt a számukra. Az izraelita harcosok a biztos győzelem tudatában, magabiztosan meneteltek, Aj városa felé. De nem sokkal később ugyanezek a harcosok már fejvesztve menekültek vissza az ostromlott városból, ahol súlyos vereséget szenvedtek. Kétségtelen, hogy Józsué könyvében ennek a két történetnek, a Jerikónál aratott győzelemnek és az Ajnál elszenvedett vereségnek a párhuzamba állítása, fontos üzentet hordoz. A két történet tanulsága világos. Ha az izraeliták engedelmeskednek Istennek és egyedül belé helyezik bizodalmukat, akkor bármilyen akadályt képesek leküzdeni. Ha azonban nem hallgatnak Istenre, ha megszegik parancsolatait, akkor a legkisebb akadályban is megbotlanak.

A Jerikónál aratott győzelem után, az Ajnál elszenvedett megalázó vereség olyan gyorsan és olyan váratlanul jött, hogy még Józsué is megrendült és elbizonytalanodott a küldetésben. Ezekkel a szavakkal fordult Istenhez: „Jaj, URam, URam! Miért is hoztad át ezt a népet a Jordánon, ha most az emóriak kezébe adsz bennünket, hogy elpusztítsanak? Bárcsak úgy határoztunk volna, hogy a Jordánon túl maradunk! Ó, Uram! Mit mondjak most, hogy Izráel máris megfutamodott ellenségei elől? Ha meghallják ezt a kánaániak és az ország többi lakói, akkor körülfognak bennünket, és még a nevünket is kiirtják a földről. Mit teszel akkor a te nagy nevedért?” (Júzsué 7:7-9).

Amikor Józsué rádöbbent arra, hogy Isten vezetése nélkül reménytelenül sebezhetőek és esélyük sincs arra, hogy elfoglalják Kánaánt, igencsak elcsüggedt. Isten azonban bíztatja és bátorítja Józsuét. Kijelentette a számára, hogy az Ajnál elszenvedett vereség azért következett be, mert volt valaki a nép között, aki ellenszegült Isten útmutatásainak, és titokban elvett a kiirtandó dolgokból. A vétkesnek ezért drasztikus büntetésben kell részesülnie. A népnek látnia kell, hogy mi történik akkor, ha nem veszik komolyan Isten szavát. De Aj városánál szerzett fájdalmas tapasztalat révén Józsué egy másik fontos leckét is megtanulhatott. Ákán bűnének nyilvánosságra hozatala nyomatékosan a nép tudtára hozta, hogy Isten parancsait maradéktalanul végre kell hajtaniuk. Mindenben, még a hadviselés kérdésében is Istenre kell hagyatkozniuk. Isten nem tűri sem a fosztogatást, sem pedig a hazugságot. Ákán csalása tehát nem valami „jelentéktelen” bűn, hanem Isten elleni lázadás.

1.      Az engedetlenség következménye

Józsué könyve egy diadalmas győzelemről való beszámolóval kezdődik. Izrael népe a hosszú évekig tartó pusztai vándorlás után végre birtokába vehette az ígéret földjét. Jerikó bevétele előrevetítette, hogy miképpen ad majd győzelmet Isten Izraelnek a pogány népek felett. Isten népe győzni fog, de nem hadserege vagy politikai vezetői képességeinek köszönhetően, nem a saját erejükből, hanem egyszerűen azért, mert Isten velük van és ő cselekszik. Isten ezeken a győzelmeken keresztül mutatta meg erejét és kegyelmét, és azt, hogy ajándékba adja nekik az országot. Így tanította Izrael népét az Úr, hogy megértsék, ezekben a csatákban soha nem az emberi erő és hatalom hozott győzelmet, hanem mindig Isten Lelke. Ahogy Isten kijelentését később Zakariás próféta könyvében is olvashatjuk:  „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek URa.” (Zak 4:6). Hasonló módon levonhatjuk a tanulságot a magunk számára, hogy az élet különböző nehézségeivel szembesülve, soha ne az emberi ügyességben és erőben bízzunk, hanem egyedül az Úrban.

A 6. fejezetben leírt nagy Jerikói győzelem után, ahol Isten rendkívüli erejéről tesz tanúbizonyságot a leírás minden egyes sora, a 7. fejezet mintegy ellenpontként szolgál, ahol minden az emberi szív ostobaságáról és a bűn ördögi hatásairól szól. Ákán, egy egyszerű ember Júda törzséből, titokban bűnt követett el. A hadizsákmányból, melyet teljes mértékben Istennek kellett volna adniuk, elvett magának valamit. Ákán bűnének katasztrofális következményei lettek mind saját magára, mind az egész népre nézve. Ákán példája figyelmeztetésül íródott meg a számunkra. Mert Ákánhoz hasonlóan minden ember hajlamos arra, hogy a szíve mélyén titkos bűnt rejtegessen még akkor is, hogy ha megtapasztalja Isten hűségét és erejét munkálkodni az életében. A titkos bűn azonban nem maradhat rejtve a mindent tudó Isten előtt. Ákán bűnéhez hasonlóan minden ilyen titkos bűnnek messzemenő következményei vannak a családok, a közösségek, sőt egész nemzetek életére nézve.

Pál apostol ezért szinte könyörög, hogy hagyjunk föl ezekkel a bűnökkel, és vigyük őket Krisztus világosságára, ahol igazi és maradandó változást élhetünk át: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi az, ami kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz.” (Ef 5:8-13). Pál apostol az intését és tanácsát egy rendkívül egyszerű tényre alapozza, arra, hogy az idő szalad, Isten ítélete pedig közel van. A bűn feletti ítélet, amit igen élesen látunk Ákán történetében, mindenkit el fog érni, aki nem akarja megbánni a bűnt, és Krisztusban bízni. Abban pedig ne kételkedjünk, hogy Isten végül minden rejtett dolgot napvilágra fog hozni: „Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” (1Kor 4:5). Aki tehát Krisztusban bízik, az már most világosságra viheti bűneit, kiléphet a sötétség rejtekéből, nem kell tovább takargatnia és lepleznie vétkeit, hanem megvallva azt Isten színe előtt megszabadulhat azokból. A Biblia pont Ákán szomorú és tragikus története által figyelmeztet arra, hogy milyen végzetes következményei vannak az eltitkolt bűnöknek.

Ákán története arra is figyelmeztet, hogy a kapzsiságnak bizony drága ára van. A bűn titkolása pedig csak tovább ront a dolgon. Az Ákán által elvett arany és ezüst holmi nem volt nagyon sok. Talán csak pár százezer forintnyi értéket képviselhetett. A látszólag „apró” bűn következménye azonban óriási. A megalázó vereségen túl 36 katona életébe került, akik a csatában elvesztek, majd Ákán egész családja is halálra ítéltetik. Az engedetlenségnek tehát mindig súlyos következményei vannak. A Biblia világosan beszél, amikor azt mondja: „A bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23).

2.      Mit kezdjünk a bűnnel?

Ákán története tehát azt is megmutatja nekünk, hogy milyen súlyos terhet cipelnek azok, akik nem hajlandók beismerni a bűneiket, tévedésüket vagy mulasztásukat. Embert próbáló feladat rejtegetni valamit, amit előbb-utóbb úgyis kiderül, s ami sok esetben már kezdettől nyilvánvaló, és csak mi gondoljuk róla, hogy rejtve maradhat. Fárasztó és megterhelő újra és újra elnémítani vagy valamilyen hazugsággal megnyugtatni az ébredező lelkiismeretet. A nappalainkat és éjszakáinkat egyaránt megrontja ez a teher. De megmérgezi a kapcsolatokat, hiszen minden bűn elválaszt, sőt szembeállít minket egymással. Sokszor már magunk sem tudjuk, mi a valódi oka a rossz közérzetüknek, annak a sok kellemetlenségnek, ami körülöttünk történik. De az is elképesztő, hogy milyen tanácsokat adunk ilyenkor egymásnak: „Ne gondolj rá! Próbáld meg elfelejteni! Ne beszéljünk róla! Kapcsolódj ki!” Mintha el lehetne felejteni azt a bűnt, ami szakadatlanul vádolja az embert. Jogos tehát a kérdés: Vajon ez a megoldása a bűnkérdésnek? Azzal, hogy nem beszélünk róla, megoldottunk bármit is? Ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, megszűnik-e a bűn romboló munkája?

Ákán története azt mutatja, hogy amíg a bűnnek nincs igazi megoldása, addig bizony jelen van és hat ránk. Megmérgezi, és tönkreteszi a kapcsolatainkat, a nyugalmunkat és az egészségünket is. A Biblia szerint pedig a bűn végső következménye mindig a halál: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23).

Ugyanakkor a Biblia arra is rámutat, hogy Isten kegyelme és ajándéka az, amikor egy-egy világos pillanatában valaki képessé lesz felismerni a bűnt, azt világosságra hozva, őszintén keresni a megoldást. Ilyenkor az a nagy kérdés, hogy mit kezd az ember a felismert bűnnel. Isten igéje arra tanít minket, hogy a legszörnyűbb bűnnek is van megoldása. Isten segítségével lehet újat kezdeni. Ha a bűnt leleplezzük és megvalljuk és kérjük Isten bocsánatát, Ő képes minket megtisztítani és új szívvel új Lélekkel megajándékozni. A Szentírás Isten végtelen nagy kegyelméről tesz bizonyságot.

Ákán története nagyon szemléletesen adja elénk a bűn létrejöttének és következményeinek a természetét, de annak megoldását is. Egyrészt láthatjuk, hogyan fogan meg a bűn. A történet végén ezt maga Ákán vallja meg: „Megláttam ezeket, megkívántam, elvettem és elrejtettem.”  (Józs 7:21). Az első lépés mindig ez, hogy meglátunk valamit vagy valakit és megkívánjuk. A kísértő aztán arról is gondoskodik, hogy ez a kívánság egyre erősebb legyen. Majd találunk rá magyarázatot is: „senki nem lesz szegényebb, ha ezt most félretesszük magunknak. A családunk, a gyerekeink jövője érekében. Hiszen mindenki ezt csinálja, stb.” De bármennyire logikusnak tűnik is az érvelésünk, nem mentség a bűnre.

Így fogan meg tehát a bűn, hogy megkívánja az ember, aztán elveszi magának és igyekszik elrejteni, eltüntetni a nyomokat. Ákán is ezt tette. Teljesen nyugodt volt, mert senki nem látta, amit tett. A kincs ott van a sátor közepén elásva, a föld pedig felette szépen elgereblyézve.

Így történt az első bűneset alkalmával is. Az ember meglátta a tiltott fa gyümölcsét, aztán megkívánta és elvette. S emiatt mindannyian elszakadtunk a mi szerető Atyánktól. Dávid is először meglátta a fürdőző Betsabét, majd megkívánta, és aztán házasságtörés és gyilkosság lett belőle. Mert a bűn olyan, mint a lavina, ha az első pillanatban nem állítjuk meg, később már szinte lehetetlen. De a Biblia arra figyelmeztet minket, hogy nem szükséges minden csapdába belelépni. Nem kell minden kísértésnek engedni. Sőt ellent lehet neki állni. Isten adott nekünk képességet arra, hogy tudjunk nemet mondani a rosszra. Jakab apostol lélektani pontossággal írja le a bűn létrejöttének a menetét. Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Itt még meg lehetne állni, de ha elkezd játszani valaki a kísértéssel, és enged a tulajdon kívánságának, akkor így folytatódik az ige: „a kívánság megfoganván bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:14-15). Ákán nagyon ügyes volt. Azonnal eltüntette azt, amit ellopott. Ráadásul valóban úgy tűnt, senkinek nem ártott vele. Nem kezdte hordani hivalkodva az ellopott ruhát, nem kezdett költekezni a félretett ezüstből.

Ákán tehát szépen eltüntette a lopott dolgokat, semmi nyoma nem maradt az egésznek. Azt gondolta, nem lesz következménye a bűnének, mert sikerült azt teljesen titokban tartania.
De az események másképpen alakultak. A következő csatát elveszítette a nép. Sokan meg is haltak. Mert a bűnnek mindig van következménye! Azt csak úgy gondolja, és titkon reméli az ember, hogy el lehet tüntetni a bűntényt is meg a nyomokat is. Ákán valóban ügyesen gereblyézett, és azt gondolta, hogy soha nem derül ki, hova és mit ásott el. A következmények azonban előbb-utóbb mindig jelentkeznek. Lehet, hogy tíz év múlva, lehet, hogy csak az élete végén vagy a halála után. Minél később derül ki, annál szörnyűbb a következménye és annál többet árt ezzel magának az ember.

A Biblia szerint Isten ennyire komolyan veszi a bűnt. Mert végső soron minden bűnünk az Isten elleni lázadás. Minden vele szembeni engedetlenségünkkel az Ő velünk kötött szövetségét szegjük meg. Ha rés támad ezen a szövetségen, az ember magára marad és kiszolgáltatott lesz, mint itt Józsuénak a csapata, amely először nem értette a vereséget.
A bűn olyan, mint a radioaktív anyag. Akárhova rejtjük, még ha a föld mélyébe is, akkor is kifejti romboló hatását. Épp így a bűn is mérhetetlenül sok kárt okoz a családunkban, a kapcsolatainkban, az egészségünkben, a lelki békességünkben. Életünk sok nyomorúságának az oka egyszerűen valamely engedetlenség, tisztátalanság. Erre nem mutatnak rá az orvosok és a pszichológusok sem.

 Egyszer el kell jutnia az embernek oda, ahova Dávid is eljutott. Csak amikor Isten előtt megállva megvallotta bűnét, akkor könnyebbült meg. Mert eleinte Dávid király is megpróbálta rejtegetni a bűnét, de az nem hozott számára megoldást.

Nagyon szépen ír erről a folyamatról Dávid király a 32. Zsoltárban. Imádságában ő maga vallja meg: „Amíg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.” (Zsolt 32:3-4.). Pontosan ez a bűn terhe, az, ami ránk nehezedik. De akkor mi adhat megoldást? Dávid így folytatatja: „Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.” (Zsolt 32:5-6). Csak, ha ezen az úton végig megy az ember, akkor jöhet a gyógyulás és a hálaadás: „Boldog ember az, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel többé bűnét és nincsen lelkében álnokság.” (Zsolt 32:1-2). Ámen.