Igehirdetés: 2023.01.29.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 47.

 

Isten ítélete: özönvíz

Olvasmány: 1Móz 6:1-21

„Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is… Negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam.” (1Móz 6:5, 7:4).

 

   Ma az özönvíz története van előttünk, amelyben egyszerre bontakozik ki az ítélet és a kegyelem. Az előzőekben már láttuk, hogy az a világ, amelyet Isten olyan csodálatosnak teremetett, végleg elveszett. A problémát és a bajt egyetlen teremtmény, az ember okozta. A bűn egy vírusos járványhoz hasonló gyorsasággal terjedt el és fertőzte meg az egész emberiséget. A bűn abban is hasonlít a vírusokhoz, hogy át akarja venni az irányítást az ember szervezete felett.  A Biblia azt mutatja meg nekünk, hogy miképpen vette át a bűn az irányítást az ember gondolkodása felett. Hamarosan azt olvassuk, hogy Isten ezt a megállapítást teszi az emberről: „Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” (1Móz 6:5-6).

   A nagy kérdés most már az, hogy mi lesz ezután? Isten ítélete teljesedik be, vagy kap még egy második esélyt az emberiség?

 

1.      Az özönvíz előzményei és okai

   Az özönvíz történetének előzményeként a Biblia beszámol arról, hogy miképpen terjedt el az erőszakosság a földön. Először egy nemzetségtáblázaton keresztül mutatja be az emberiség fejlődésének a történetét Ádámtól egészen Noéig. Lámekről, Noé apjáról ezt olvassuk: „Lámek száznyolcvankét éves volt, amikor fiút nemzett. Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5:28-29). Megtudjuk, hogy Noé neve azt jelenti „nyugalom”, mert apjának, Lámeknek az volt a nagy reménye, hogy ebben a bűn által megfertőzött világban Isten majd a fián, Noén keresztül biztosít nyugalmat a munka fáradalmaitól az embernek. Lámek tehát nagyon is tisztában volt azzal, hogy a bűneset következményei az egész teremtett világra, és az élet minden területére kiterjednek, beleértve a munkát is, ahogy azt Isten már Ádámnak is kijelentette. Lámek azonban abban reménykedett, hogy fia, Noé születése után jobbra fordulnak majd a dolgok. Valójában azonban a dolgok mégsem fordultak jobbra, legalábbis nem azonnal. Lámek nyugalomra és megkönnyebbülésre vágyott, de pont az ellenkezője történt: „…az emberi gonoszság elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz… Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is.” (1Móz 6:5-7). Megkönnyebbülés helyett előbb a szörnyű ítélet következett.

   A dolgok tehát úgy elfajultak, hogy Isten elhatározta, özönvizet bocsát a földre és elpusztítja a világot, hogy újrakezdjen mindent. Isten terve szerint Noé lesz az új Ádám. Ő hoz majd újat, ő hozza majd el a megnyugvás lehetőségét, ahogyan azt egykor apja, Lámek remélte. Ez a megnyugvás azonban csak a szörnyű ítélet után következhet be. Az özönvíz, amelyet Isten bocsát a földre, végzetes és egyetemes. Óriási mennyiségű víz szabadul fel a földön:  „Fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre.” (1Móz 7:11-12).

   Szörnyű a büntetés, mégis megjelenik Isten kegyelme és elköteleződése az eredeti szándéka mellett. Isten elmondja Noénak mit fog tenni, és utasítja őt, hogy építsen bárkát. Így Noé, az ő családja és néhány példány minden állatból megmenekülhet az ítélet elől. Az állatoknak a bárkába való menekítése is azt példázza, hogy Isten nemcsak az emberrel, de az egész teremtett világgal törődik. A megváltás nemcsak az emberre vonatkozik, hanem felöleli az egész teremtett világot. Pál apostol írja a Római levélben: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Rm 8:20-22). Az ember üdvössége és kárhozata, öröme és bánata tükröződik az egész teremtett világ állapotában. Az állat és a növényvilág nem független partnerként, hanem az ember kísérőjeként vesz részt a szövetségben, így részesül mind az ígéretben, mind pedig az átokban is, amely beárnyékolja azt. A teremtett világ, az emberrel együtt, telve balsejtelmekkel, mégis bizakodva várja az ígéret beteljesedését. Az özönvíz története egy olyan Istent nyilatkoztat ki, aki  egy személyben Bíró és Megváltó. Egyszerre ítélő bírája ennek a világnak és kegyelmes megszabadítója.

2.      Ítélet és kegyelem

   Azt látjuk tehát, hogy az erőszak és a lázadás spirálja tovább gyűrűzik. Újra és újra ilyen beszámolókat ad elénk a Szentírás: „A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” (1Móz 6:11-12). A Biblia talán legmegdöbbentőbb kijelentése ez, amikor arról olvassunk, hogy Isten megbánta, hogy embert alkotott. Isten szomorú, mégpedig az ember miatt, aki az ő legcsodálatosabb teremtménye, de aki elbukott, s aki már az élet és a természet védelmezése helyett annak elpusztítására tör. Isten annyira megszomorodott, hogy azt a teremtett világot, amelyben ő gyönyörködött, s amelyről minden teremtési nap végén azt mondta, hogy „igen jó”, most mégis kész eltörölni. Mivel a földön elterjedő erőszakot és gonoszságot Isten nem tűrheti tovább, ezért döntő elhatározásra jut. Az emberiség teljes romlottságát látva, az Úr végül úgy határoz, hogy eltörli az embert és vele együtt a teremtményeinek egy jó részét is a földről: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.” (1Móz 6:7). Isten ítéletében azonban megjelenik a kegyelem: „De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” (1Móz 6:8). Isten úgy döntött, hogy Noét választja ki arra a feladatra, hogy mindent újrakezdjen.

   Noéról ezt a rövid jellemzést adja a Szentírás: „Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet.” (1Móz 6:9-10).

   Isten megosztja tervét Noéval: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!” (1Móz 6:13-14). Isten tervében egyszerre van jelen az ítélet és a kegyelem, a pusztítás és az újrakezdés.

   Az özönvízről nemcsak a Biblia számol be. Számos ősi kultúrában megtalálható a legenda egy hatalmas özönvízről. A Közel-Keleten és Ázsiában épp úgy ismert ez a történet, mint a Dél-Amerikai kontinensen. Különösen egy babiloni irat, a Gilgames eposz tartalmaz sok párhuzamot a bibliai beszámolóval. A Biblia azonban nem csupán egy véletlen katasztrófaként mutatja be az özönvizet, amely a klímaváltozás vagy más környezeti hatás miatt alakult ki, hanem egyértelművé teszi, hogy ez Isten közbeavatkozása, Isten ítélete volt a bűn útján egyre mélyebbre süllyedő emberiség felett. Az ítélet vízének hullámai és azok nagysága, amely a legmagasabb hegyeket is elborítja, egyben azt is jelzi, hogy milyen messzire sodródott az ember az Istentől. Az özönvíz az Isten haragjának jelképe. A hatalmas vízáradat Isten ítéletének és haragjának nagyságát fejezi ki, amely átsöpör városokon és falvakon, erdőkön és pusztákon, elpusztítva minden élőlényt és minden ember alkotta tárgyat.

   De a történetben egy másik jelkép is megjelenik előttünk. Ez pedig a bárka képe, amely az Isten irgalmának jelképe. Noé bárkája nem más, mint egy hatalmas és ormótlan hajó, egy úszó láda, amely képes átvészelni a vihart és az ítélet vízének hullámait. Isten gondoskodik róla, hogy a föld és az emberiség kapjon egy második esélyt. Ezért osztja meg tervét Noéval és parancsolja meg neki a bárka megépítését, ahol ő maga és családja, valamint az állatok is menedékre lelhetnek. Ahogy korábban az ember bűne és engedetlensége magával rántotta az ítéletbe a teremtett világot, úgy most a kegyelem is kiárad Noén keresztül az állatokra is. Nemcsak az ember kapott második esélyt, hanem az egész teremtett világ számára megadatott. Az, hogy „Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt” az egész világ számára a reménység üzenetét hordozta.

   Noé hite leginkább abban mutatkozik meg, hogy engedelmeskedett Istennek. Az „Istennel járt” kifejezés arra utal, hogy mindenben Isten akarata szerint cselekedett korábban is, meg azok után is, hogy értesült Isten tervéről. Noé kész volt keményen dolgozni, az Isten által megadott méretek alapján megépíteni azt az óriási hajót.

   A Biblia többször is kihangsúlyozza, hogy Noé valóban „mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.” (1Móz 6:22). Noéval Isten valóban egy második esélyt adott az egész emberiség számára: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek!” (1Móz 6:18-19).

3.      Az özönvíz tanúságai

   Az özönvízről nemcsak a Biblia elején az Ószövetségben olvasunk, de az Újszövetség is többször hivatkozik rá, és maga Jézus is tanít róla. Megtudjuk, hogy a történelem kezdetén azért szakadt Isten ítélete a világra, mert az ember fellázadt ellene: „özönvízzel borítván el az istentelenek világát… az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.”(2Pt 2:5; 3:6). De Isten kegyelméből egy család mégis túlélte az világ pusztulását a bárka oltalmában: „az igazság hirdetőjét, nyolcadmagával megőrizte.” (2Pt 2:5).          

   A Zsidókhoz írt levél pedig Noét is a hit hősei közé sorolja, és röviden ezt mondja róla: „Hit által kapott kijelentést Nóé azokról a dolgokról, amelyeket még nem láthatott, és Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite által ítélte el a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsid 11:7).

   Jézus Krisztus a végidőkről szóló próféciájában így hivatkozik Noé történetére: „Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24:37-39). Amint az özönvíz egy valós történeti esemény volt, úgy lesz valós történeti esemény az utolsó ítélet is. Jézus világossá tette, hogy az özönvíz történetének fontos tanúságai vannak a később élő nemzedékek számára is.

    Jézus rámutatott arra, hogy amint Noé napjaiban az emberek elmerültek a hétköznapi élet forgatagában, s nem vették észre a közelgő istenítéletet, pontosan úgy tesznek majd az emberek az ő visszajövetele, az utolsó ítélet előtti napokban is.

   Ma azokat a napokat éljük, amikről Jézus beszélt. Minket is körülvesz a hitetlen és gonosz világ, mint Noét. Az emberek esznek, isznak, adnak, vesznek, házasodnak, férjhez mennek, belemerülnek mindennapi teendőikbe és kizárólag önmagukkal foglalkoznak. Mindeközben az emberek szívében egyre jobban eluralkodik a gonoszság. A bűn egyre korlátlanabbul terjed és az élet minden területét megfertőzi: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:12), úgy ahogy az Noé napjaiban is történt: „megsokasult az ember gonoszsága a földön” (1Móz 6:5). Ezzel egyenes arányban, a földi élet egyre elviselhetetlenebbé, boldogtalanabbá válik. Miközben az istentelen világ így él, aközben Jézus Krisztus hívei, Noéhoz hasonlóan, hirdetik a kortársaiknak a közelgő végítéletet. Nem ijesztgetésből teszik ezt, hanem azért, hogy megtérésre hívjanak embereket. A Biblia szerint félelmetes árnyék vetül világunkra, közeledik az a nap, amikor Isten ítéletet tart minden ember felett, „akik az igazságot hamissággal tartóztatják fel.” (Rm 1:18). Isten, pedig még egyszer, utoljára megítéli a világot az ellene lázadó, őt és akaratát semmibe vevő ember gonoszsága miatt. Ősi ígérete szerint, most „nem víz, hanem tűz által” (2Pt 3:10) történik meg az ítélet.

   De Isten gyermekeiként mi nem csak az ítélet közelségét hirdetjük, hanem azt is, hogy még tart a kegyelmi idő. Arról teszünk bizonyságot, hogy az Isten ítéletéből való megmenekülésnek útja Jézus Krisztus.

   Péter első levelének szavai figyelmeztnek minket: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3:9).

   Egyedül Jézus Krisztus adatott nekünk, hogy legyen „bárkánk”, akiben Isten megőriz minket az utolsó ítélet tűzében, és átvisz az ő örök, dicsőségébe és boldog országába. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16:31). Nekünk szól az apostoli intés: „Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok.” (2Pt 3:14-15). Ámen.

Hirdetések: 2023.01.22.

 

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – konfirmációi felkészítés

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.01.22.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 46.

 

Az első gyilkosság

Olvasmány: 1Móz 4:1-26

„Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:7).

 

   A Biblia első három fejezete felvázolja előttünk az emberiség történetének kezdetét, amelyből a negyedik fejezetben bontakozik ki a nagy dráma.

Olvashatunk az első gyermekszülésről, amikor Éva először tapasztalja meg a fájdalmat és a kínt, de az új élet ajándékának örömét és áldását is: „Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki teherbe esett, megszülte Káint, és azt mondta: Fiút kaptam az ÚRtól! Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt.” (1Móz 4:1-2/a). Hallunk az első foglalkozásokról és az első munkamegosztásról: „Ábel juhpásztor lett, Káin pedig földművelő.” (1Móz 4:2/b). Értesülünk az első istentiszteletről: „Egy idő múlva Káin áldozatot vitt az ÚRnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből.” (1Móz 4.3-4). Olvashatunk az első kiterjedt, népes családról, az első városokról és a kultúra első jeleiről is. A szépen meginduló és virágzó fejlődést azonban egy tragikus esemény árnyékolja be: „Ezután azt mondta Káin a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Káin a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.” (1Móz 4:8). Ma Ádám és Éva gyerekeiről lesz szó, akik sok mindenben szintén az első voltak. Káin és Ábel az első civakodó testvérpár. Őket aztán még számtalan hasonló követett. Visszatérő témája ez a Bibliának.

   Káin áldozatot mutatott be Istennek, ám amikor kiderült, hogy Isten az ő ajándékát nem fogadta el, míg az Ábelét igen, akkor nagy haragra gerjedt. Azt, hogy mi volt az oka annak, hogy Isten többre becsülte Ábel áldozatát a Káinénál a Zsidókhoz írott levélből tudhatjuk meg. Amikor a Biblia itt a hit hőseiről ír, akkor a felsorolást Ábellel kezdi. De innen tudjuk meg azt is, hogy mi volt a gond Káin áldozatával: „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Kain, és hit által nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél.” (Zsid 11:4). A gond tehát nem az volt, hogy Káin és Ábel más-más foglakozást választottak maguknak és így másféle dolgokat vittek áldozatként Isten elé. Az elutasítás oka, Káin a magatartásában keresendő. A Biblia keveset árul el Ábelről, sokkal többet foglalkozik Káin történtével. De ez valahol érthető is, hisz mi, bűnös emberek sokkal inkább Káinra hasonlítunk, sokkal többet láthatunk meg saját magunkból Káinban, mint Ábelben. Káin érzései a mi érzéseink, a féltékenység, az irigység, a düh, a harag, majd a hárítás, a mentegetőzés, végül pedig a szégyen és a félelem.

   Megtudjuk, hogy Isten büntetéseként Káinnak egész hátralevő életében bujdosnia kell, ugyanakkor a „Káin bélyeg” kifejezés mégis arra utal, hogy Isten valamifajta védelemben részesíti Káint. Az emberiség pedig az óta is Káin példáját követi, hiszen a káini természet tulajdonságait a következő nemzedékek is örökölték. Míg Káinról azt olvassuk, hogy mélységesen szégyellte a bűnét, addig az egyik utóda, Lámek már egyenesen dicsekszik gyilkos tetteivel.

1.      Nem előre megyünk, hanem hátra

   Káin és Ábel történetéhez kapcsolódóan a Biblia így figyelmeztet minket: „Azt az üzenetet hallottátok kezdettől fogva, hogy szeressük egymást. Ne úgy, mint Káin, aki a Gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert tettei gonoszak voltak, a testvére tettei viszont igazak.” (1Jn 3:11-12). Világosan láthatjuk tehát, hogy Ádám és Éva engedetlensége következtében a bűn belépet a világba, s a következő nemzedék már egymást gyilkolta. Meg kell értenünk, hogy Ádám és Éva bűne nem valami apró hiba volt, hanem végzetes ajtónyitás, ami által olyan erők törtek be a világunkba, amelyek az ember elpusztítására törnek. Az ördögről a következőt mondja Jézus az evangéliumban: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8:44). Káin tette pontosan ezt igazolja. Ádám és Éva nem hallgat Istenre, enged a kísértő szavának, beengedi őt a maga világába, s ezzel megjelenik a halál. Valóban igaz az ige: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23) Ádám és Éva engedetlenségének gyümölcse, fiúk Káin tettében érik be először, majd tovább folytatódik a következő nemzedékekben. Az ember egyre mélyebbre süllyed, ahogy ez Káin egyik leszármazottjának, Lámeknek a szavaiban visszatükröződik: „Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekért.” (1Móz 4:23-24).

   De Káin és Ábel történetéből megtudjuk azt is, hogy a civilizáció gyors fejlődésnek indult: megjelenik a földművelés, elterjed a réz– és vasszerszámok használata, az emberek felfedezik a zenét és a művészeteket. Az emberiség kezdi lassan birtokba venni a teremtett világot. Az előrelépések ellenére azonban a történelem a romlás felé halad, az emberiség tovább csúszik lefelé a lázadás lejtőjén. Ádám és Éva döntése után minden ember ugyanazzal a helyzettel szembesül. A bűn, az engedetlenség a pusztulásba, a halálba visz.

   Mindenkinek szól a figyelmeztetés, amit Isten Káinhoz intézett: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:6-7). Ha valamit halad is előre az emberiség, ha tesz is valami jót, mindjárt újra a bűn útját választja. A jóra való vágyakozás megvan benne, de a bűn miatt erőtlenné lett, hamar elfordul és ismét ugyanabba a csapdába esik.

   Pál apostol a Római levélben ezt a megdöbbentő vallomást teszi az emberről: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem.” (Rm 7:21). Vagyis az ember nem előre megy, hanem hátra.

2.      Az ember tette és Isten válasza

   Ádámnak és Évának el kellett hagyniuk az Édent. Ennek ellenére azonban az Istentől kapott küldetésük érvényes maradt. Az ember az Éden kertjén kívül is az maradt, akinek Isten szánta, Isten képmására alkotott teremtmény, akinek Teremtőjét kell képviselnie a teremtett világban. Így amikor a Biblia felsorolja Ádám utódait, akkor újra megismétli a teremtéskor elhangzott kijelentést: „Ez Ádám nemzetségének könyve. Amikor Isten megteremtette az embert, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (1Móz 5:1-2). Majd az özönvíz után a Noéval kötött szövetségben Isten újra megismétli ezt a mondatot: „És az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6).

   A Biblia itt elmondja nekünk, hogy az ember Isten elleni lázadása következtében a világban gyökeresen megváltozott minden. Ez a lázadás elsősorban minket, embereket változtatott meg. Az ember életében most már egyszerre van jelen a jó és a rossz, az élet és a halál, Isten áldása és a bűn pusztító hatalma. Az ember Isten által rendelt feladata: „szaporodni és sokasodni”, „betölteni a földet”. Isten jóságát képviselve gondoskodni a teremtett világról.

   Ádám és Éva a bűnbeesésük után is házastársak maradtak, Éva két egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez a négy ember egy családot alkotott, úgy ahogyan azt Isten a bűneset előtt eltervezte. A történet folyatásából mégis az derül ki, hogy az emberek világában valami nagyon megváltozott.

   Kain és Ábel az első testvérpár, ők élik meg elsőször azt, hogy milyen a testvéri kapcsolat. De Ábelnek már a nevében is ott az utalás a hiábavalóságra, amely mintha már előre jelezné a hamarosan bekövetkező tragédiát. Foglalkozásukat tekintve Káin földműves, Ábel pedig juhpásztor. De nemcsak ebben különböznek egymástól. A testvérek ahelyett, hogy élveznék egymás társaságát és segítenék egymást a különböző faladataikban, inkább versengenek egymással. Amikor pedig mindketten bemutatják Isten előtt az áldozataikat, a helyzet végképp kiéleződik közöttük. Káin rettenetesen féltékeny lesz Ábelra, mivel Isten Ábel áldozatát elfogadta, a Káinét viszont nem. A Biblia később utal rá, hogy Káin a maga áldozatát nem hittel, nem teljes szívvel végezte, hanem csak, mint aki kényszerből vagy látszatra tesz eleget egy kötelezettségnek. Káin nem „jókedvvel adakozott”. Ezért figyelmeztet minket a Biblia: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten.” (2Kor 9:7).

   Isten bár látja Káin hibáit és hitetlenségét, mégis kegyelemmel szól hozzá, figyelmezteti őt arra, hogy ha azt teszi, ami helyes, ha változtat a gondolkodásmódján, akkor az ő áldozatát is elfogadja majd, de ha nem vigyáz, ha nem változik meg, nem tér meg az irigység és a harag útjáról, akkor a bűn, mint egy vadállat rátámad, leteperi, és a hatalmába keríti.  Káin azonban nem hallgat Istenre és nem hajlandó megváltozni. Tovább táplálja a szívében az irigység és a harag indulatait. Álnokul csapdát állít, a mezőre csalja és megöli a testvérét. Így megtörténik a legrosszabb. A család, amellyel Istennek az volt a terve, hogy a szeretetteljes kapcsolatok által az öröm forrása legyen, a féltékenység, a düh és a gyilkosság színterévé vált.

   Azt várnánk, hogy ezek után Isten mindent rögtön elpusztít, és azonnal eltörli a gonoszt a föld színéről, de nem ez történik. Káint szörnyű tettére válaszul Isten megbüntette, ugyanakkor védelem alá is helyezte. Bár szülőföldjéről száműzetésbe kell mennie és egész hátralevő életében bujdosni és vándorolni kényszerül, ugyanakkor a „Káin bélyeg” kifejezés arra utal, hogy valamifajta védelemben is részesült.

   Isten nem adta fel tervét az emberrel és a teremtett világgal kapcsolatban. A jó rend, amelyet Isten a teremtett világa számára hozott létre továbbra is megmarad, továbbra is érvényes. Ádámnak és Évának újabb gyermekei születnek, így az emberiség Isten rendelése szerint tovább szaporodik. Idővel Káin is talál párt magának, ő is családot alapít, és neki is születnek gyermekei. Káin és családja továbbra is benne van Isten tervében, Isten továbbra is gondoskodik az emberről.  A történetből azonban az is kiderül, hogy az ember a bűneset után alapvetően megváltozott, már megvan az a szörnyű képessége, hogy rossz irányba terelje az életét és mindent tönkre tegyen, amit Isten jónak teremtett. A családi élet és minden egyéb jó ajándéka Istennek a fájdalom és a bosszú forrásaivá vallhatnak. Ennek összefüggésében kell látni mindazt, amit Káin történetének végén olvasunk arról, hogy az emberek városokat építenek és kialakulnak a különböző kultúrák.

3.      Miért történt mindez?

   A baj gyökere abban van, hogy a bűnbeesett ember magát Istennek képzeli, míg a másik embert csak tárgynak tekinti. Önmagát isteníti, a másikat pedig emberszámba sem veszi. Amíg az ember Istennel közösségben élt, addig a valóságnak megfelelően látott mindent. Istenről tudta, hogy ő a Teremtő, magáról azt, hogy teremtmény, a másik emberről pedig, hogy segítőtárs, felebarát. A bűneset azonban eltorzította az ember látását. A bűnbeesett ember már önmagát képzeli a világ urának, és uralma kiterjesztésében a másik embert vagy eszközként használja, vagy akadálynak, vetélytársnak, sőt ellenségnek tekinti, és ezért félre akarja tenni az útból.

   A Biblia világosan tanítja, hogy a világmindenséget Isten teremtette, az életet is Ő alkotta, így ahhoz rajta kívül senki nem nyúlhat. Az embert pedig Isten az élet ápolásával, őrzésével bízta meg. Mivel egyedül Isten tud életet adni, éppen ezért egyedül Ő szabhatja meg az életünk végét is. Dávid a zsoltárban így vall: „életem ideje kezedben van.” (Zsolt 31:16). Aki maga akarja megrövidíteni vagy elvenni akár egy másik ember életét, akár a saját életét, az közvetlen Istennel kerül szembe, ellene lázad. Mindjárt a Biblia elején ezt olvassuk: „és az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6). Egyedül az ember az a teremtmény, aki Isten képét hordozza magán. Ez azt jelenti, hogy az ember az, akinek képviselnie kellene Isten jóságát, akinek meg kellene valósítania Isten bölcs terveit. Aki egy másik ember életére támad, az Isten képviselőjére támad rá, és az így magával Istennel kerül szembe. Jézus az életére törő farizeusoknak ezt mondja: „Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva.” (Jn 8:44/a). A kísértő célja egymás ellen fordítani és elpusztítani az embereket. Ezért fordítja Káint az édestestvére ellen, akivel kölcsönösen rászorulnának egymásra, kölcsönösen gazdagíthatnák, védhetnék, őrizhetnék egymás életét. Amikor az Úr számon kéri Káint, ő csak ennyit válaszol: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4:9). Pedig Isten valóban azt szeretné, ha a másik ember életének őrzői lennénk és nem kioltói. A bűn azonban éppen azzal állít szembe, akinek az életét őriznem kellene. Minden gyilkos indulat, gondolat mögött az áll, aki emberölő volt kezdettől fogva.

   Isten tehát nemcsak megteremtette az életet, hanem táplálja és védi is azt. A bűn azt súgja: vedd el a másikét azért, hogy neked jobb legyen. Jézus viszont azt mondta: odaadom magamat a másikért, hogy neki jobb legyen. Ezt az utóbbi magatartást nevezi a Biblia szeretetnek.  Amit Ádám és Éva elrontott, és ami Káin gyilkosságával elkezdődött, az csak Krisztusban áll helyre: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Krisztusban Isten helyreállít minket. Ezért kérjük Istent, hogy az atyáinktól örökölt káini gyilkos indulat helyett ajándékozzon meg minket a krisztusi szeretet indulatával, hogy a helyünkre állhassunk, hogy lehessünk valóban Isten képviselői a teremtett világban, azok, akik védői és őrzői az életnek! Ámen.

Ökumenikus Imahét - Bonyhád 2023

 

Ökumenikus Imahét - Bonyhád 2023

- 2023.01.16. Hétfő 17:00 Evangélikus Gyülekezeti Ház - Mészáros Zoltán ref. lelkész

- 2023.01.18. Szerda 17:00 Római Katolikus Közösségi Ház – Aradi András ev. lelkész

- 2023.01.20. Péntek 17:00 Ref. Templom - Wigand István plébános

Igehirdetés: 2023.01.15.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 45.

 

Bűn és bűnhődés

Olvasmány: 1Móz 3:1-24

„A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok!”  (1Móz 3:3).

 

   A teremtéstörténet leírása után közvetlenül a bűneset története következik a Bibliában. Amit a teológusok „bűnbeesésnek” neveznek, az nem más, mint egy hatalmas zuhanás, egy olyan bukás, amelynek következménye: lázadás, meztelenség, rejtőzködés és szégyen.

   Ádámnak és Évának mindene megvolt az Éden kertjében, amire csak az embernek szüksége lehet. A kísértő azonban egy nyugtalanító gondolatot ültetett el az ember fejében: „Nem maradunk le valamiről?” A sátán ugyanis folytonosan azt sugdosta az ember fülébe, hogy Isten féltékeny és fukar, aki bizonyos dolgokat megtagad az embertől: „Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3:3). Az emberpárt pedig egyre jobban csábítani kezdte a tiltott fa gyümölcse: „úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz.” (1Móz 3:6).       A kísértő folyamatos hazugságaival így vezette félre az embert. A Biblia csak ennyit mond erről  a titokzatos teremtményről: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az ÚRisten alkotott.” (1Móz 3:1/a).

   Isten mindössze egyetlen fától tiltotta el Ádámot és Évát: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2:17). A valódi kérdés itt igazából az volt, hogy ki határozza meg a szabályokat, az ember vagy Isten? Ádám és Éva rossz döntése örökre megváltoztatta a világot. A Biblia alapjaiban cáfolja az emberiség történelméről alkotott közkeletű feltételezéseket. A Szentírás bizonyságtétele szerint a világ és az emberiség nem a fokozatos és egyre jobb állapot felé tartó fejlődés útján halad, hanem éppen ellenkezőleg, már réges-régen zátonyra futottunk saját büszkeségünk szikláin. Bár Isten jónak teremtett mindent, az ember már a kezdetekkor engedetlenné vált Istennel szemben, és mi azóta is ennek a következményeitől szenvedünk.

   A Biblia első fejezetei segítenek annak megértésében, hogy a világ miként lehet egyszerre hihetetlenül gyönyörű és csodálatos, ugyanakkor mérhetetlenül tragikus és szomorú. Gyönyörű, mert Isten teremtette, ugyanakkor, szomorú és tragikus, mert a ránk bízott küldetésben kudarcot vallottunk, így minden elromlott. A világot érintő hatalmas változások azért következtek be, mert a teremtmények a maguk útját választották a teremtőnek való engedelmesség helyett, ezért elhatalmasodott a szenvedés, a munka gyötrelmesé vált és megismertük a halált. Ami addig tökéletes volt, az örökre elromlott. Minden háború, erőszak, minden tönkrement kapcsolat, minden gyász és szomorúság erre az édenkerti eseményre vezethető vissza.

 

1.      Lázadás Isten országában

   A bűneset története úgy jelenik meg előttünk, mint az emberiség nagy drámája. Minden dráma egyik legfontosabb eleme a konfliktus, amikor valami félresiklik, és azt helyre kell hozni. A kezdet jó volt, de aztán katasztrófa történt. Elszakadtunk Istentől és egy zűrzavar kellős közepén találtuk magunkat. A Biblia a bűn megjelenését egy az egész világra kiterjedő konfliktusként mutatja be. Ez a csapás röviddel az után tört rá a teremtett világra, hogy Isten megformálta azt. A bűn megjelenése gonoszsággal fertőzött meg mindent.

 A bűnbeesés története nemcsak egy mítosz vagy legenda. Egy olyan történetet ad elénk itt a Biblia, ami valóban megtörtént. A részletek tartalmazhatnak ugyan mitikus, szimbolikus elemeket, mint pl. beszélő kígyó vagy az élet fája, de ettől még az üzenet valós és igaz. A Biblia célja itt a bűn rejtélyes megjelenésének elbeszélése. A bűn az első emberpár Isten elleni lázadásából ered. Az ember megkísértetett, elbukott és ez katasztrofális következményekkel járt az egész teremtett világra nézve.

   A Biblia hangsúlyozza, hogy Isten jónak teremtette az embert és egy olyan kertbe helyezte el, amelyben minden a rendelkezésére állt. Az Éden egy olyan hely volt, ahol maga Isten is szívesen elidőzött, együtt sétált Ádámmal és Évával. Az ember Istennel járt, ott voltak egymás számára, és a kert mindent biztosított, amire csak szükségük volt. Mindnyájan arra vágyunk, hogy a mi életünk is ilyen legyen. Ez azonban ma lehetetlen. Miért? A Biblia erre ad itt választ.

   Először is megtudjuk, hogy az emberi léthez hozzátartozik a választás szabadsága. Ádám és Éva teljes döntésszabadságot kap Istentől. Ez azt jelenti, hogy szabadok a szeretetre, de dönthetnek másképpen is. A választás szabadsága, amivel Isten megajándékozta az embert, azt is jelenti, hogy van kísértés is. Hogy a kísértés megtapasztalása valójában mit is jelent, arra a választ a rejtélyes jó és rossz tudásának fája adja meg: „Sarjasztott az ÚRisten a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2:9).

   Amikor a kígyó megkísérti az emberpárt, akkor pontosan arra akarja rávenni őket, hogy egyenek erről a fáról, ellenszegülve annak, amit Isten kért tőlük. Mit jelent ez? A kísértés tehát nem más, mint a független létezés, amely nem az Isten rendje, hanem a saját maga szabta törvények szerint akar élni. Ádám és Éva engedelmeskedhet Istennek, vagy ellenszegülhet neki. Ha engedelmeskednek neki, akkor élvezhetik az életet, Isten áldásának minden gazdagságát, ha viszont függetlenítik magukat Istentől, ha a saját útjukat választják, akkor megtapasztalják a halált. Ádám és Éva megélheti szabadságát Isten uralma alatt, az ő életszabályai szerint. A kísértés lényege, hogy ne Isten, hanem a saját törvényeik szerint éljenek. Az autonómia azt jelenti, hogy önmagát választja az ember kiindulópontnak, hogy eldöntse, mi a jó és mi a rossz, ahelyett, hogy Isten szavára hagyatkozna.

   A kígyó nem tesz mást, mint kétségbe vonja Isten Ádámhoz és Évához intézett szavait és megkérdőjelezi Isten jóságát. Azt sugallja, hogy Isten tart attól, hogy az ember vele egyenlővé válhat, ezért tiltja meg azt, hogy egyenek a fa gyümölcséből. A kísértő viszont azt állítja, hogy ha esznek belőle, olyanok lesznek, mint Isten. Ezeknek a gondolatoknak a fényében a nő és a férfi már másként értelmezi Isten szavát, ezért szakítanak a gyümölcsből, fellázadva Isten ellen.

2.      A lázadás következményei

   Ha felületesen olvassuk a szöveget, úgy tűnhet, hogy a kígyó igazat mondott, hiszen Ádám és Éva bár ettek a tiltott fa gyümölcséből, mégsem haltak meg. Ha azonban egy kicsit mélyebben elgondolkozunk az itt leírtakon, észrevesszük, hogy a halál mégiscsak megjelent, igaz, hogy pusztító hatalma nem azonnal, hanem csak fokozatosan lepleződik le. Tehát, mi is a Biblia szerint a halál? Ádám és Éva fizikai élete valóban nem ért véget abban a pillanatban, ahogy megkóstolták a gyümölcsöt. Ez a gyümölcs, nem egy mesebeli „mérgezett alma”. Azonban valami mégis megváltozott, valami bennük és közöttük igenis meghalt. Saját maguk észlelésében és egymással való kapcsolatukban azonnali és döntő változás állt be. Ádám és Éva régi, bűneset előtti élete meghalt.

   Az ember eredeti, romlatlan tökéletes és tiszta természete végleg elveszett: „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek… az ember és a felesége elrejtőzött az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz 3:7-8). Valójában azok a dolgok, amikről itt olvasunk mind-mind a halál jelei. Ádám és Éva teljesen összezavarodnak, megjelenik szívükben a félelem, megpróbálják sietve elrejteni meztelenségüket. Az ember ekkor érez először szégyent, megromlik az egymással való kapcsolatuk, és ami még ennél is rosszabb, megszakad a kapcsolatuk az Úristennel, aki elől félve és szégyenkezve bújnak el a kert fái közé.

   Amikor pedig Isten szembesíti az embert tettének következményeivel, még nyilvánvalóbbá lesz a halál jelenléte. Isten ítélete így szólt az asszonyhoz: „Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked. Vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” A férfinak pedig ezt mondta: „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! Arcod verejtékével egyed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél! Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3:17-19). A halál jele már az is, hogy az emberi élet szenvedéssel lesz teljes, ezt ábrázolja ki a gyerekszülés fájdalma, a föld átkozottá válása, a tövis és bogáncs, a természeti csapások és betegségek, a munka keserves és örömtelen volta. Mindennek a vége pedig a „porba való visszatérés” vagyis a halál lesz. Isten ítéletének betetőzése pedig az, hogy Ádám és Éva az Édenkertből is kiűzetik, és Isten elzárja előlük az élet fájához vezető utat.

   A történet mondanivalója rendkívül gazdag és elgondolkodtató.  A bűnbeeséssel kapcsolatban sok minden rejtély marad előttünk, mert nincs minden kérdésünkre válasz, másrészt rávilágít a bűn alapvető természetére. A bűn nem más, mint lázadás Isten ellen, az ember autonómiakeresése, vágya az Istentől való elkülönülésre. A bűn következményei viszont egészen tisztán megjelennek előttünk.

   A Biblia első két fejezete elmondja, hogy mi emberek arra lettünk teremtve, hogy kapcsolatban legyünk egymással, de a bűn elidegenített egymástól. Mindenekfölött az ember arra teremtetett, hogy élvezze a kapcsolatot Istennel, de Ádám és Éva engedetlensége azzal a következménnyel járt, hogy menekülniük kellett Isten elől, félve és szégyenkezve rejtőzködtek előle. A férfi és a nő egymást hibáztatja és igyekeznek eltakarni meztelenségüket. Tetteik arra utalnak, hogy a bűn összezavarta önmaguk észlelését és kapcsolataikat is. Isten ítélete azt tükrözi, hogy, hogy életük mind társas, mind pedig a munkával kapcsolatos dimenziója megváltozik, eltorzul. Habár a férfi és a nő fizikai értelemben nem haltak meg azonnal, a halál pusztítása folyamatosan jelen van az életükben. A Biblia már itt az elején egyértelművé teszi, hogy a halál sokkal többet jelent a fizikai élet végénél. A halál a kapcsolatok eltorzulását jelenti általában, közelebbről pedig annak az egy kapcsolatnak a végét, amellyel Istenhez kötődött az ember.

3.      Az ősevangélium

   Ha csak a bűnről és annak következményeiről szólna a bibliai beszámoló, akkor nagyon rövid szomorú lenne a világ története. De Isten nem adta fel céljait a teremtett világával és az emberrel kapcsoltban. Ez jól látható még a bűn megjelenésének tragikus történetében is. Jóllehet Ádám és Éva menekülnek előle, de Isten könyörületes, kezdeményez és megkeresi őket. Ítéletet hirdet és megátkozza a kígyót, de amikor ellenségeskedést ígér a kígyó és az asszony között, akkor az ember számára egyben örömhírt is közöl: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1Móz 3:15). Itt hangzik el a Bibliában először az evangélium, annak ígérete, hogy Isten Szabadítót küld, aki az asszony utóda lesz és legyőzi a sátánt. Isten tudomásul veszi ugyan azt a fájdalmas tényt, hogy az ember elfordult tőle, elhagyta az igazság és a szeretet útját, de nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe, hanem mindent megtesz az ember megmentése érdekében.

   Először is Lelkével küzd érte, az ember belső világában, ahol „ellenségeskedést szerez” a bűnnel szemben. Az első ígéret tehát az, hogy Isten nem hagyja, hogy a teremtménye belenyugodjék a bűnbe. A lelkiismeret, de a gondolkodás segítségével is azon lesz, hogy az ember megoldást keressen.

   Az ősevangélium második ígérete arról szól, hogy a bűn elleni folytonos harc egy valakiben tökéletességre fog jutni. „Asszony magva”, azaz ugyanolyan földi édesanyától megszületendő ember lesz, aki majd a „a kígyó fejére tapos”, vagyis úgy győzi le a bűnt, hogy ő maga sohasem enged neki, bűn nélküli ember lesz. Ez a titokzatos prófécia majd Jézusban teljesedik be. Ő élt tökéletesen bűntelen életet azáltal, hogy isteni természetével és hitével sosem engedte érvényre jutni a megromlott emberi természetet.

   Jézusban teljesült be az ősevangélium harmadik ígérete is, amely arról szól, hogy a kígyó „fejére taposva” az életét sem sajnálja odaadni az emberért, hogy megszabadítsa őket a bűn és a halál rabságából. Miközben a Szabadító győz a bűn felett, az ő életét is kioltják. Isten ígérete Krisztus keresztje felé irányítja tekintetünket, ahol ez a győzelem megtörtént. Az Emberfia, Krisztus, rátaposott az ősi kígyóra! De halljuk meg ebben a nekünk szóló, felemelő ígéretet is! Hiszen ez a Jézus a mi testvérünk! Ő ezt a győzelmet nem magának vívta ki, hanem azt nekünk adta, felkínálta a Vele való közösségben! Nemcsak az első Ádámról kell tudnunk, hanem a másodikról is! Pál ezt írja: „Mert ha annak az egynek vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme még bőségesebben kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15)

   Végül a bűneset történetének utolsó mondatai is arról szólnak, hogy Isten megsegíti a szégyenkező Ádámot és Évát, amikor állatbőrökbe öltözeti őket.

   Az ókorban a ruhát levenni valakiről az örökségből való kizárást is jelentette. Az pedig, hogy Isten ruhát ad Ádámra és Évára, jel arra nézve, hogy nem adta fel terveit velük kapcsolatban. Isten nem fordult el az embertől. A fügefalevél-ruha helyett adott bőrruha, nemcsak jobban véd és melegebb öltözet, de a vele együtt járó áldozatra is emlékezteti az embert. A bőrruha elkészítéséhez ugyanis állat feláldozására volt szükség. Kifejezte ez azt, hogy az ember egyedül védtelen a gonoszsággal szemben, amit a világba engedett. Az embert be kell, hogy burkolja, fedezze Isten ereje, ami az eljövendő Megváltó áldozatában ölt majd testet. Addig azonban egy ártatlan, szelíd állat, a bárány lesz a jelképe az Eljövendőnek, akinek megjelenését majd így adja hírül az Újszövetség: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” (Jn 1:29). Ámen.

 

Igehirdetés: 2023.01.08.

 

A kezdet

Olvasmány: 1Móz 1:1-31

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet… És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó”  (1Móz 1:1 és 31).

 

   A Biblia az egész világegyetem kezdetéről szóló beszámolóját ezzel az egyszerű kijelentéssel kezdi: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1:1). A fejezet további része pedig azt taglalja, hogy mit teremtett Isten: eget, földet, óceánokat, növényeket, halakat, madarakat, emlősállatokat, majd végül embert. A teremtés bibliai leírása azonban nem sokat mond el arról, hogy Isten milyen eszközöket használt a teremtéshez. Nem találjuk meg benne pl. a DNS leírását, vagy bármilyen más tudományos alapelvet vagy magyarázatot. Egyszerűen azért, mert a Biblia nem a teremtés módjáról, hanem a Teremtőről szól. Így a Biblia első fejezete, amit mi hagyományosan a teremés történeteként ismerünk, a Teremtő Istenről szóló bizonyságtétel. Két fontos dolgot állít itt a Szentírás. Az első állítás az, hogy a teremtés Isten műve. Egymás után ismétlődnek ezek a kijelentések: „Akkor ezt mondta Isten.”  (1Móz 1:3), „Azután ezt mondta Isten.”  (1Móz 1.6), amelyek az egész fejezet ritmusát megadják. Minden teremési nap, a teremtett világ minden egyes darabja, és minden élőlény Isten elgondolása szerint és az Ő akaratából állt elő. Mindaz, ami ezután következik a Bibliában, ennek a fejezetnek az üzenetét húzza alá. Isten áll az egész mögött, ő a Teremtő. Minden, ami ma van, azért létezik, mert Isten így akarta.

   A második állítás ez: A teremtett világ jó! Minden egyes teremési nap végén ismétlődik ez a mondat: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1Móz1:10). Napjainkban egyre riasztóbb híreket hallunk a természet állapotával kapcsolatban. A globális felmelegedés, óceánok szennyezettsége, a kipusztulóban levő fajok, az őserdők pusztulása egyre nagyobb mértéket ölt. A teremtés kezdete óta sok minden megváltozott és elromlott a világban. De a Biblia első lapjain egy romlatlan, szép és jó világot látunk, amit Isten tervezett. Ami szépség ma fellelhető a természetben, az, ha halványan is, de ezt a hajdani állapotot tükrözi vissza. Isten teremtése „jó”, és ez a teremtett jóság kiemeli a teremtő saját, semmihez sem fogható jóságát, bölcsességét és igazságát.  Ő a bölcs királya a nagy országának, amely minden létezőt magában foglal.

   De ez a teremtő Isten nem olyan király, aki távol tartaná magát az alattvalóitól. Már a második mondatban ezt olvassuk: „de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1:2/b). Isten Lelke úgy lebeg a vizek felett, mint egy anyamadár, aki világra hozta utódját, gondoskodik róla, és kész felnevelni. A teremtő kapcsolatban marad teremtményeivel. Isten nemcsak parancsol, hanem szól és beszélget, sőt az emberrel napi személyes kapcsolatot épít ki. Van egy különleges terve és meghívja az embert, hogy vegyen részt ebben.

   A Biblia ugyanazzal a képpel kezdődik és zárul. Egy folyóval öntözött kertről hallunk és emberekről, akik Isten valóságos jelenlétében élhetnek. A tökéletességnek a két képe, mint zárójel veszi körül a megsebzett bolygónk történetét.

1.      A Teremtő Isten

   A Biblia első lapjait olvasva hasonló érzés kerít hatalmába minket, mint amikor egy nagyszerű kiállítást tekintünk meg. Ahogy csendben ülünk a kiállítórémben és megragad minket a fenséges festmények szépsége, azt érezzük, hogy a látvány teljesen lenyűgöz minket. Képzeljük el, hogy ekkor valaki odajön hozzánk és megkérdezi tüllünk, hogy nem szeretnénk-e találkozni ezeknek a csodálatos műveknek az alkotójával. Természetes, hogy azt válaszoljuk: igen. S ekkor bemutatják nekünk a művészt. A Biblia első szavait olvasva valami hasonló történik velünk. Már az első szavak visszavezetnek bennünket mindennek a kezdetéhez, a mindenség Forrásához, az örökkévaló Istenhez. A Teremtőhöz, akinek nincs kezdete és vége, aki szól, és szava által létrehozza mindazt, ami ma létező. Ez a legfontosabb különbség a Teremtő és a teremtmény között.

   A mű alkotója, tehát úgy mutatkozik be nekünk itt, mint a végtelen, örökkévaló személy, aki teremtő cselekedete által létrehozza a világot. A Biblia nemcsak azzal kezdődik, de azzal is zárul, hogy Isten imádására hívja az egész teremtett világot. A Jelenések könyvében ezt olvassuk: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4:11). A Szentírás utolsó könyvének ez a dicsőítő himnusza a mennyei trónteremben hangzik fel. Olyan igazságnak ad hangot Istennel kapcsolatban, amely már a Biblia első lapjain is elhangzik. A teremtett világot Isten mindenható szava által hozta létre, így saját hatalmas országát teremtette meg. Ez azt jelenti, hogy minden teremtett dolognak ő az ura, és nincs, ami határt szabjon neki, méltó arra, hogy minden dicsőség, tisztelet és hatalom az övé legyen, amikor a teremtményei imádják őt. Kétségtelenül tükröződik itt az ősi Közel-Kelet gondolkodásmódja. A királyok ebben az időben totális teljhatalommal uralkodtak. Így a teremtéstörténet bibliai leírásában a teremtő Isten a Királyok Királya, ő a felséges, akinek korlátlan hatalma kiterjed az egész teremtett mindenségre.

 Az ókori világban egy király szavát parancsként kellett minden alattvalójának fogadnia, aki azt hallotta. Az akkori olvasók számára tehát egyértelmű volt, hogy amikor a Teremő szól, szent parancsa által az egész teremtett világ életre kel, ahogyan azt pancsba kapta. Amikor Isten teremt, akkor meg is nevezi azt, amit teremt, ez pedig szintén az ő hatalmát és szuverenitását fejezi ki. A névadás, minden alkotás elnevezése, szemlétesen azt fejezi ki, hogy Isten a Királyok Királya, aki uralkodik a teremtményei fölött.

2.      Az ember, mint Isten képmása

   A teremtéstörténet csúcspontja az ember megteremtése. Ádám és Éva, a férfi és a nő, Isten világában élő teremtmények, akiket Isten a saját terve szerint hozott létre. Az ember egyedülálló a teremtmények között. Isten a teremtményei közül csak a férfit és s nőt szólítja meg, velük áll szóba, velük létesít személyes kapcsolatot. Augustinus egyházatya ezt mondta az emberről: „Isten számára teremtettünk, és a szívünk mindaddig nyughatatlan, amíg benne nem találunk nyugalmat.” A Teremtő Isten és alkotása, az ember közötti kapcsolatot mutatja be nekünk a Biblia már az első lapjain. Arról hallunk, hogy Isten szokásához híven „szellős alkonyatkor sétált a kertben” és találkozott a férfival és a nővel. A Biblia úgy ábrázolja ezt a kertet, mint szent hajlékot, amelyben Isten az ő népe között él. Férfi és nő arra teremtetett, hogy bensőséges kapcsolatban legyenek Istennel. Isten rendszeresen sétál Ádámmal és Évával a hatalmas kertben, amelyet nekik adott. Megbeszéli velük, hogy miként fejlődik ez a nagyszerű kert, hogyan növekednek a növényei gondoskodásuknak köszönhetően, és hogyan fejlődnek az állatok.

   Megtudjuk azt is, hogy Isten az embert a maga képmására és hasonlóságára teremtette. A „képmás” és a „hasonlóság” szavak tulajdonképpen ugyanazt fejezik ki. Habár Isten a végtelen Teremtő, és az ember csupán az ő véges teremtménye, van valami hasonló bennük. A kép egy metafora, aminek az a célja, hogy felhívja a figyelmünket egy meglepő hasonlóságra, de ez nem jelent egyenlőséget.

   A teremtő Isten radikálisan különbözik mindentől, amit teremtett, az embert is beleértve. Az ember, mint „Isten képmása” metafora, nem egyenlőséget, hanem feladatot, küldetést jelent. Isten először ezt mondta az emberről: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik.” (1Móz 1.26). Majd ezzel a feladattal bízta meg az embert: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz 1:28). Ezekből a kijelentésekből világossá válik, hogy az ember „istenképűsége”, nem más, mint az ember különleges hívatása, Isten általi megbízatása. Az ember Isten uralma alatt áll, de uralkodnia kell a teremtés földi része felett, ahogyan Isten is uralkodik mindenekfölött. Az ember tehát sáfársággal bízatott meg. Istent kell „képviselnie” a teremtett világban, úgy gondoskodnia a világról, hogy abban Isten hírneve növekedjen. Ez az „uralkodás” azonban nem kizsákmányolást, erőszakot jelent. Isten arra ad megbízást az embernek, hogy az általa jónak teremtett világban Isten gondoskodását, védelmét és rendjét képviselje, azaz, annak építésén és megtartásán munkálkodjon. A Zsoltárok könyvében ugyanez a gondolat így jelenik meg: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél.” (Zsolt 8:4-7). Az ember „uralkodása” a földön abban is kiábrázolódik, hogy Ádám nevet ad az állatoknak. Először Isten adott nevet a teremtett világnak, most hozzá hasonlóan az ember feladata lesz az élőlények elnevezése. Ádámnak kapcsolata van Istennel és kapcsolata van az állatvilággal is. De Ádám az emberi kapcsolatra is teremtetett. Ennek legmélyebb kifejeződése a házastársi kapcsolat, eggyé válása Évával.

   Ádám és Éva elhívása ugyanis az, hogy együtt uralkodjanak a teremtett világ felett: „Fogta tehát az ÚRisten az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.”(1Móz 2:15). Embernek lenni nagy szabadságot és nagy felelősséget jelent. Sáfárok vagyunk, akik felelősséggel tartozunk a Teremtőnek. Az emberpár sétál a kertben, Isten beszélget velük, ők pedig felelnek neki, mert ez is része az „istenképségüknek”, azaz felelősségüknek.

   Van-e nekünk közösségünk Istennel? Beszélgetünk-e vele naponta? Ha ő kérdez minket, készek vagyunk-e felelni neki? Válaljuk-e a felelősséget? Mi betöltjük-e az Isten által nekünk adott küldetésünket?

3.      A világ, mint Isten országa

   A keresztyénséget gyakran éri az a vád, hogy túlságosan a túlvilágra koncentrál, így nem törődik a világgal és az ember földi problémáival. Ez azonban egyáltalán nem igaz. A Biblia már az első lapjain a teremtet világot, mint Isten dicsőségének színterét jeleníti meg, ez az ország az, amelyben Isten uralkodik. A teremtéstörténet lírásában azért ismétlődik a „minden, amit alkotott, igen jó” kifejezés, hogy ez is emlékeztessen bennünket, hogy az egész teremtett világ Istentől származik és kezdetben híven és gyönyörűen tükrözte Isten tervét. A teremtett világot nagy változatosság jellemzi: fény és sötét, szárazföld és tenger, folyók és hegyek, növények és állatok, madarak és halak, hímek és nőstények, férfi és nő együtt alkotják. Isten akarata volt ez a gazdagság és sokszínűség a teremtett dolgok csodálatos harmóniájában. A világ, akár egy zenekar, a Teremtő dicséretét zengi. A változatosságban rend van, amit Istennek a teremtő szava biztosit. A bibliai teremtéstörténet a teremtett világot nemcsak térben, de időben is elhelyezi. Isten megteremti a nappalt és az éjszakát. Ő az idő és a történelem ura. Istennek a világgal való tervéről itt még keveset tudunk meg, de az már világos, hogy a fejlődés benne van a tervében.  A férfi és a nő egy testté lesznek és ennek az egyesülésnek utódokat kell létrehoznia. Ezek a jövőbeli generációk terjeszkednek majd és uralmuk alá hajtják az egész földet.

   A világ tehát nem más, mint Isten országa. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miért teremtette Isten az világot, akkor a Biblia válasz az, hogy a saját dicsőségére. Ézsaiás könyvében így olvassuk Isten kijelentését: „dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam.” (Ézs 43:6-7). Egy másik helyen pedig Isten angyalai mondják ezt a teremtett világról: „Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézs 6:3).

   Miért élhetünk egy ilyen lélegzetelállító világban? Mire való ez a hatalmas világegyetem? A Biblia egyértelmű válasza ez: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.” (Zsolt 19:2).

   Ha valaki megkérdezné: „miért teremtett Isten ilyen hatalmas világegyetemben, ha csak a Föld az egyetlen lakott bolygó”, akkor a Biblia válasza az, hogy azért mert ez nem rólunk szól, hanem Istenről. Vagyis a teremtett világ nagysága nem túlzás, hanem inkább kicsinyítés. Isten arra teremtett minket, hogy megismerjük, szeressük és bemutassuk őt, Aki mindennél nagyobb. Még abban is az Isten teremtési célját ismerhetjük fel, amikor a Biblia a bűnbe esett ember állapotát írja le: „Mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva. Ezért nincs mentségük, mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották mint Istent, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és sötétség borult oktalan szívükre.” (Rm 1:19-21). A világegyetem nagy tragédiája, hogy noha Isten az embert az ő dicsőítésére teremtette, mi kudarcot vallottunk ennek betöltésében, mert felcseréltük „az örökkévaló Isten dicsőségét mulandó emberek képmásával.” (Rm 1:23).

   Isten tehát pusztán a természetből is megismerhető? Kálvin szerint erre a kérdésre a válasz három fokozatban adható meg. Elsőször: Igen. Az egész teremtett világ Isten dicsőségét zengi, „Theatrum gloriae Dei”, azaz Isten dicsőségének a színtere. Másodszor: Mégsem. Azért nem, mert a bűnös ember „nézvén néz és nem lát és hallván hall és nem ért.” (Ézs 6:9). A természet így csak „néma tanú” marad. Harmadszor: Mégis igen. Azért igen, mert Isten kegyelméből elküldte Jézust, aki által mi visszatalálhatunk Istenhez. Ha Jézus Krisztusban megismertük az Istent, akkor  a természet gyönyörűségében is Isten dicsőségét fogjuk felismerni. Isten a saját dicsőségére teremtette a világot. Azért teremtette a világot, hogy megmutassa dicsőségét, hogy az emberek megismerhessék, gyönyörködhessenek benne, és bemutathassák őt. Ámen.