A kezdet
Olvasmány: 1Móz 1:1-31
„Kezdetben
teremtette Isten az eget és a földet… És látta Isten, hogy minden, amit
alkotott, igen jó” (1Móz 1:1 és 31).
A Biblia az egész világegyetem kezdetéről
szóló beszámolóját ezzel az egyszerű kijelentéssel kezdi: „Kezdetben teremtette Isten az
eget és a földet.” (1Móz 1:1). A fejezet további része pedig azt
taglalja, hogy mit teremtett Isten: eget, földet, óceánokat, növényeket,
halakat, madarakat, emlősállatokat, majd végül embert. A teremtés bibliai
leírása azonban nem sokat mond el arról, hogy Isten milyen eszközöket használt
a teremtéshez. Nem találjuk meg benne pl. a DNS leírását, vagy bármilyen más
tudományos alapelvet vagy magyarázatot. Egyszerűen azért, mert a Biblia nem a
teremtés módjáról, hanem a Teremtőről szól. Így a Biblia első fejezete, amit mi
hagyományosan a teremés történeteként ismerünk, a Teremtő Istenről szóló
bizonyságtétel. Két fontos dolgot állít itt a Szentírás. Az első állítás az,
hogy a teremtés Isten műve. Egymás után ismétlődnek ezek a kijelentések: „Akkor
ezt mondta Isten.” (1Móz 1:3), „Azután
ezt mondta Isten.” (1Móz 1.6),
amelyek az egész fejezet ritmusát megadják. Minden teremési nap, a teremtett
világ minden egyes darabja, és minden élőlény Isten elgondolása szerint és az Ő
akaratából állt elő. Mindaz, ami ezután következik a Bibliában, ennek a
fejezetnek az üzenetét húzza alá. Isten áll az egész mögött, ő a Teremtő.
Minden, ami ma van, azért létezik, mert Isten így akarta.
A második állítás ez: A teremtett világ jó!
Minden egyes teremési nap végén ismétlődik ez a mondat: „És látta Isten, hogy ez jó.”
(1Móz1:10). Napjainkban egyre riasztóbb híreket hallunk a természet állapotával
kapcsolatban. A globális felmelegedés, óceánok szennyezettsége, a kipusztulóban
levő fajok, az őserdők pusztulása egyre nagyobb mértéket ölt. A teremtés
kezdete óta sok minden megváltozott és elromlott a világban. De a Biblia első
lapjain egy romlatlan, szép és jó világot látunk, amit Isten tervezett. Ami
szépség ma fellelhető a természetben, az, ha halványan is, de ezt a hajdani
állapotot tükrözi vissza. Isten teremtése „jó”, és ez a teremtett jóság kiemeli
a teremtő saját, semmihez sem fogható jóságát, bölcsességét és igazságát. Ő a bölcs királya a nagy országának, amely
minden létezőt magában foglal.
De ez a teremtő Isten nem olyan király, aki
távol tartaná magát az alattvalóitól. Már a második mondatban ezt olvassuk: „de
Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1:2/b). Isten Lelke úgy
lebeg a vizek felett, mint egy anyamadár, aki világra hozta utódját,
gondoskodik róla, és kész felnevelni. A teremtő kapcsolatban marad
teremtményeivel. Isten nemcsak parancsol, hanem szól és beszélget, sőt az
emberrel napi személyes kapcsolatot épít ki. Van egy különleges terve és
meghívja az embert, hogy vegyen részt ebben.
A Biblia ugyanazzal a képpel kezdődik és
zárul. Egy folyóval öntözött kertről hallunk és emberekről, akik Isten
valóságos jelenlétében élhetnek. A tökéletességnek a két képe, mint zárójel
veszi körül a megsebzett bolygónk történetét.
1.
A Teremtő
Isten
A Biblia első lapjait olvasva hasonló érzés
kerít hatalmába minket, mint amikor egy nagyszerű kiállítást tekintünk meg.
Ahogy csendben ülünk a kiállítórémben és megragad minket a fenséges festmények
szépsége, azt érezzük, hogy a látvány teljesen lenyűgöz minket. Képzeljük el,
hogy ekkor valaki odajön hozzánk és megkérdezi tüllünk, hogy nem szeretnénk-e
találkozni ezeknek a csodálatos műveknek az alkotójával. Természetes, hogy azt
válaszoljuk: igen. S ekkor bemutatják nekünk a művészt. A Biblia első szavait
olvasva valami hasonló történik velünk. Már az első szavak visszavezetnek
bennünket mindennek a kezdetéhez, a mindenség Forrásához, az örökkévaló Istenhez.
A Teremtőhöz, akinek nincs kezdete és vége, aki szól, és szava által létrehozza
mindazt, ami ma létező. Ez a legfontosabb különbség a Teremtő és a teremtmény
között.
A mű alkotója, tehát úgy mutatkozik be nekünk
itt, mint a végtelen, örökkévaló személy, aki teremtő cselekedete által
létrehozza a világot. A Biblia nemcsak azzal kezdődik, de azzal is zárul, hogy
Isten imádására hívja az egész teremtett világot. A Jelenések könyvében ezt
olvassuk: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a
tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te
akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4:11). A Szentírás utolsó
könyvének ez a dicsőítő himnusza a mennyei trónteremben hangzik fel. Olyan
igazságnak ad hangot Istennel kapcsolatban, amely már a Biblia első lapjain is
elhangzik. A teremtett világot Isten mindenható szava által hozta létre, így
saját hatalmas országát teremtette meg. Ez azt jelenti, hogy minden teremtett
dolognak ő az ura, és nincs, ami határt szabjon neki, méltó arra, hogy minden
dicsőség, tisztelet és hatalom az övé legyen, amikor a teremtményei imádják őt.
Kétségtelenül tükröződik itt az ősi Közel-Kelet gondolkodásmódja. A királyok
ebben az időben totális teljhatalommal uralkodtak. Így a teremtéstörténet
bibliai leírásában a teremtő Isten a Királyok Királya, ő a felséges, akinek
korlátlan hatalma kiterjed az egész teremtett mindenségre.
Az ókori világban egy király szavát
parancsként kellett minden alattvalójának fogadnia, aki azt hallotta. Az akkori
olvasók számára tehát egyértelmű volt, hogy amikor a Teremő szól, szent
parancsa által az egész teremtett világ életre kel, ahogyan azt pancsba kapta.
Amikor Isten teremt, akkor meg is nevezi azt, amit teremt, ez pedig szintén az
ő hatalmát és szuverenitását fejezi ki. A névadás, minden alkotás elnevezése,
szemlétesen azt fejezi ki, hogy Isten a Királyok Királya, aki uralkodik a
teremtményei fölött.
2.
Az ember, mint
Isten képmása
A teremtéstörténet csúcspontja az ember megteremtése.
Ádám és Éva, a férfi és a nő, Isten világában élő teremtmények, akiket Isten a
saját terve szerint hozott létre. Az ember egyedülálló a teremtmények között.
Isten a teremtményei közül csak a férfit és s nőt szólítja meg, velük áll
szóba, velük létesít személyes kapcsolatot. Augustinus egyházatya ezt mondta az
emberről: „Isten számára teremtettünk, és
a szívünk mindaddig nyughatatlan, amíg benne nem találunk nyugalmat.” A
Teremtő Isten és alkotása, az ember közötti kapcsolatot mutatja be nekünk a
Biblia már az első lapjain. Arról hallunk, hogy Isten szokásához híven „szellős alkonyatkor sétált a kertben”
és találkozott a férfival és a nővel. A Biblia úgy ábrázolja ezt a kertet, mint
szent hajlékot, amelyben Isten az ő népe között él. Férfi és nő arra
teremtetett, hogy bensőséges kapcsolatban legyenek Istennel. Isten rendszeresen
sétál Ádámmal és Évával a hatalmas kertben, amelyet nekik adott. Megbeszéli
velük, hogy miként fejlődik ez a nagyszerű kert, hogyan növekednek a növényei
gondoskodásuknak köszönhetően, és hogyan fejlődnek az állatok.
Megtudjuk azt is, hogy Isten az embert a maga
képmására és hasonlóságára teremtette. A „képmás” és a „hasonlóság” szavak
tulajdonképpen ugyanazt fejezik ki. Habár Isten a végtelen Teremtő, és az ember
csupán az ő véges teremtménye, van valami hasonló bennük. A kép egy metafora,
aminek az a célja, hogy felhívja a figyelmünket egy meglepő hasonlóságra, de ez
nem jelent egyenlőséget.
A teremtő Isten radikálisan különbözik
mindentől, amit teremtett, az embert is beleértve. Az ember, mint „Isten képmása”
metafora, nem egyenlőséget, hanem feladatot, küldetést jelent. Isten először
ezt mondta az emberről: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk
hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes
vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik.”
(1Móz 1.26). Majd ezzel a feladattal bízta meg az embert: „Szaporodjatok, sokasodjatok,
töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger
halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1Móz
1:28). Ezekből a kijelentésekből világossá válik, hogy az ember
„istenképűsége”, nem más, mint az ember különleges hívatása, Isten általi
megbízatása. Az ember Isten uralma alatt áll, de uralkodnia kell a teremtés
földi része felett, ahogyan Isten is uralkodik mindenekfölött. Az ember tehát
sáfársággal bízatott meg. Istent kell „képviselnie” a teremtett világban, úgy
gondoskodnia a világról, hogy abban Isten hírneve növekedjen. Ez az „uralkodás”
azonban nem kizsákmányolást, erőszakot jelent. Isten arra ad megbízást az
embernek, hogy az általa jónak teremtett világban Isten gondoskodását, védelmét
és rendjét képviselje, azaz, annak építésén és megtartásán munkálkodjon. A
Zsoltárok könyvében ugyanez a gondolat így jelenik meg: „Ha látom az eget, kezed
alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a
halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van
rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal
koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél.”
(Zsolt 8:4-7). Az ember „uralkodása” a földön abban is kiábrázolódik, hogy Ádám
nevet ad az állatoknak. Először Isten adott nevet a teremtett világnak, most
hozzá hasonlóan az ember feladata lesz az élőlények elnevezése. Ádámnak
kapcsolata van Istennel és kapcsolata van az állatvilággal is. De Ádám az
emberi kapcsolatra is teremtetett. Ennek legmélyebb kifejeződése a házastársi
kapcsolat, eggyé válása Évával.
Ádám és Éva elhívása ugyanis az, hogy együtt
uralkodjanak a teremtett világ felett: „Fogta tehát az ÚRisten az embert, és
elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.”(1Móz 2:15). Embernek
lenni nagy szabadságot és nagy felelősséget jelent. Sáfárok vagyunk, akik
felelősséggel tartozunk a Teremtőnek. Az emberpár sétál a kertben, Isten beszélget
velük, ők pedig felelnek neki, mert ez is része az „istenképségüknek”, azaz
felelősségüknek.
Van-e nekünk közösségünk Istennel?
Beszélgetünk-e vele naponta? Ha ő kérdez minket, készek vagyunk-e felelni neki?
Válaljuk-e a felelősséget? Mi betöltjük-e az Isten által nekünk adott
küldetésünket?
3.
A világ, mint
Isten országa
A keresztyénséget gyakran éri az a vád, hogy
túlságosan a túlvilágra koncentrál, így nem törődik a világgal és az ember
földi problémáival. Ez azonban egyáltalán nem igaz. A Biblia már az első
lapjain a teremtet világot, mint Isten dicsőségének színterét jeleníti meg, ez
az ország az, amelyben Isten uralkodik. A teremtéstörténet lírásában azért
ismétlődik a „minden, amit alkotott, igen
jó” kifejezés, hogy ez is emlékeztessen bennünket, hogy az egész teremtett
világ Istentől származik és kezdetben híven és gyönyörűen tükrözte Isten
tervét. A teremtett világot nagy változatosság jellemzi: fény és sötét,
szárazföld és tenger, folyók és hegyek, növények és állatok, madarak és halak,
hímek és nőstények, férfi és nő együtt alkotják. Isten akarata volt ez a
gazdagság és sokszínűség a teremtett dolgok csodálatos harmóniájában. A világ,
akár egy zenekar, a Teremtő dicséretét zengi. A változatosságban rend van, amit
Istennek a teremtő szava biztosit. A bibliai teremtéstörténet a teremtett
világot nemcsak térben, de időben is elhelyezi. Isten megteremti a nappalt és az
éjszakát. Ő az idő és a történelem ura. Istennek a világgal való tervéről itt
még keveset tudunk meg, de az már világos, hogy a fejlődés benne van a
tervében. A férfi és a nő egy testté
lesznek és ennek az egyesülésnek utódokat kell létrehoznia. Ezek a jövőbeli
generációk terjeszkednek majd és uralmuk alá hajtják az egész földet.
A világ tehát nem más, mint Isten országa. Ha
feltesszük azt a kérdést, hogy miért teremtette Isten az világot, akkor a
Biblia válasz az, hogy a saját dicsőségére. Ézsaiás könyvében így olvassuk
Isten kijelentését: „dicsőségemre
teremtettem, formáltam és alkottam.” (Ézs 43:6-7). Egy másik helyen pedig
Isten angyalai mondják ezt a teremtett világról: „Szent, szent, szent a Seregek
URa, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézs 6:3).
Miért élhetünk egy ilyen lélegzetelállító
világban? Mire való ez a hatalmas világegyetem? A Biblia egyértelmű válasza ez: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét,
kezének munkájáról beszél a menny.” (Zsolt 19:2).
Ha valaki megkérdezné: „miért teremtett Isten ilyen hatalmas világegyetemben, ha csak a Föld
az egyetlen lakott bolygó”, akkor a Biblia válasza az, hogy azért mert ez nem
rólunk szól, hanem Istenről. Vagyis a teremtett világ nagysága nem túlzás,
hanem inkább kicsinyítés. Isten arra teremtett minket, hogy megismerjük,
szeressük és bemutassuk őt, Aki mindennél nagyobb. Még abban is az Isten
teremtési célját ismerhetjük fel, amikor a Biblia a bűnbe esett ember állapotát
írja le: „Mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten
nyilvánvalóvá tette számukra. Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és
istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva. Ezért
nincs mentségük, mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy
áldották mint Istent, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és
sötétség borult oktalan szívükre.” (Rm 1:19-21). A világegyetem nagy
tragédiája, hogy noha Isten az embert az ő dicsőítésére teremtette, mi kudarcot
vallottunk ennek betöltésében, mert felcseréltük „az örökkévaló Isten dicsőségét
mulandó emberek képmásával.” (Rm 1:23).
Isten tehát pusztán a természetből is
megismerhető? Kálvin szerint erre a kérdésre a válasz három fokozatban adható
meg. Elsőször: Igen. Az egész teremtett világ Isten dicsőségét zengi, „Theatrum gloriae Dei”, azaz Isten
dicsőségének a színtere. Másodszor: Mégsem. Azért nem, mert a bűnös ember „nézvén
néz és nem lát és hallván hall és nem ért.” (Ézs
6:9). A természet így csak „néma tanú” marad. Harmadszor: Mégis
igen. Azért igen, mert Isten kegyelméből elküldte Jézust, aki által mi
visszatalálhatunk Istenhez. Ha Jézus Krisztusban megismertük az Istent,
akkor a természet gyönyörűségében is Isten dicsőségét fogjuk felismerni. Isten
a saját dicsőségére teremtette a világot. Azért teremtette a világot, hogy
megmutassa dicsőségét, hogy az emberek megismerhessék, gyönyörködhessenek
benne, és bemutathassák őt. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése