Igehirdetés: 2023.06.25.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 66.

 

Az ígéret földje határán

Olvasmány: 5Móz 4:1-49

„Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál, és ki ne vesszenek emlékezetedből, amíg csak élsz! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is; azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az ÚR előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd ide hozzám a népet, hogy meghallgassa igéimet, és megtanuljanak félni engem mindenkor, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.” (5Móz 4:9-10)

 

A pusztai vándorlás negyven éve után, amikor a lázadó nemzedék utolsó tagja is meghalt, eljött az idő, hogy az új nemzedék végre birtokba vegye az ígéret földjét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ennek az új nemzedéknek sem lesz könnyű dolga. Rájuk épp úgy vonatkoznak az Istennel kötött szövetség törvényei, ahogyan az előző nemzedékre is vonatkoztak. Az Isten által nekik ígért föld a számukra épp úgy magában rejti a lehetőséget a megpihenésre és azoknak az ígéreteknek a beteljesítésére, amelyeket egykor Ábrahámnak adott Isten. A Mózes 5. könyve azokat a beszédeket adja elénk, amelyeket Mózes az ígéret földje határán intézett a néphez. Maga Mózes nem mehetett be az ígéret földjére, de beszédei által igyekezett a népet felkészíteni arra. Isten népe ekkor még csak az ígéret földjének a határán volt, de már készültek a bemenetelre. Ez a szituáció adja az egész helyzetnek a drámai erejét.

Izrael népe előtt kitárulkozott az áldás lehetősége, és egyben eljött a döntés pillanata is. Nagy lehetőség, és egyben nagy kihívás pillanata ez: ha engedelmeskednek Istennek, akkor bemehetnek az ígéret földjére és az Istennel kötött szövetség szerint élve annak minden áldásában és ajándékában részesülhetnek.

Mózes beszédei egy olyan társadalmat vázolnak fel, amely egyedül Isten uralma alatt áll és egy olyan népet, amely a szövetség által mindenben Istenhez kötődik. Az ígéret földjének határán ezt a szövetséget újítják meg. Mózes először röviden áttekinti az izraeliták történelmét, különösen is azt a negyven évet, amióta elhagyták a Sínai-hegyet. Emlékezteti népét a fontos tanulságokra, amelyeket szüleik tapasztalataiból meg kellene tanulniuk. A jövőjük és boldogságuk egyedül azon múlik, hogy teljes szívükből szeretni fogják-e az Urat és szolgálják-e Őt. Mózes ezek után részletesen újratárgyalja a Törvényt, emlékezteti az izraelitákat a Tízparancsolatra és erőteljesen buzdítja őket annak megtartására. Az Úr szeretné Izraelt az élet minden területén vezetni, hiszen csak így lehet az ő népe a világosság a nemzetek számára. Nincs az életének egyetlen olyan területe sem, amire azt mondanánk, hogy az nem tartozik Istenre. A vallás nem lehet magánügy, mert az Úr azt akarja, hogy Törvénye a „Tóra”, azaz „tanítás, útmutatás” átjárja népe életének minden részletét. Isten szava adja meg az ember magánéletének is a kereteit éppúgy, mint a közügyeknek. Isten Törvénye kell, hogy formálja népének a gondolatait, cselekedeteit, életük minden napját. Isten uralma a közéletre és a családi életre egyaránt kiterjed.

1.      Mózes lelkesítő beszéde

Négy évtizeddel az egyiptomi kivonulás után Izrael népe elérkezett az ígéret földjének a határához. A korábbi hitetlen és Isten ellen zúgolódó nemzedék tagjai már mind elhullottak a pusztában. Az új nemzedék tagjai pedig izgatottan várták, hogy bevonulhassanak az ígéret földjére és végre birtokukba vehessék azt. Számukra Egyiptom és a rabszolgaság már csak halvány gyermekkori emlék volt. Az új nemzedék saját kulturális identitással rendelkezet, ők már nem kötődtek Egyiptomhoz és nem is vágytak oda vissza.

Az ígéret földje határán az idős Mózes három fontos beszédet tartott. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy még egyszer tanácsolja és lelkesítse a népet, amelyet negyven mozgalmas éven át vezetett a pusztában. Mózes szenvedélyesen beszélt népéhez, könnyeivel küszködve, lépésről lépésre haladva elevenítette fel népe történelmét. Beszédét személyes emlékek, illusztrációk és hirtelen érzelemkitörések tarkították.

A ma olvasott igeszakaszban Mózes arra a nevezetes napra emlékezik vissza, amikor Isten a szövetséget szerezte a Sínai-hegyen. Fennhangon idézi fel a fekete felhőket, a mélységes sötétséget és a lobogó tüzet. Isten semmiféle alakot nem öltött magára, ezért tehát Mózes is figyelmezteti az izraelitákat, hogy ők már ne kövessék el azt a hibát, amelybe szüleik beleestek, amikor aranyból öntöttek maguknak bálványt. Mózes újra és újra igyekszik hangsúlyozni a lecke tanulságát, amit a pusztában tanultak. De a figyelmeztetésen túl Mózes arra is buzdítja az izraelitákat, hogy vegyék komolyan egyedülálló elhívásukat, amelyet mint nemzet kaptak Istentől. Ha követik Isten törvényét, akkor a szövetség bőséges áldásokat tartogat a számukra, zavartalan békességet, egészséget és jólétet. Ha hűségesek maradnak az Istennel kötött szövetségükhöz, akkor a többi nép majd felfigyel rájuk és meg akarja ismerni őket. Mózes csodálattal szemlélte mindazt, amit Isten az izraelitákért tett. Utolsó beszédében ezt a hálát és csodálatot adja tovább a következő nemzedéknek.

Mózes így intette a népét: „De vigyázz, el ne feledkezz Istenedről, az ÚRról, megszegve parancsolatait, törvényeit és rendelkezéseit, amelyeket ma megparancsolok neked! Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz, és azokban laksz, amikor marháid és juhaid megszaporodnak, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz az ÚRról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!” (5Móz 8:13-14). Az emlékezés nagyon fontos téma az egész Szentírásban. A bibliai szerzők állandóan arra szólítják fel Isten népét, hogy emlékezzenek az ő hűségére. Figyelmeztetik a nemzetet, hogy emlékezzenek az Úrra, és forduljanak hozzá. Ezzel szemben az Urat arra kérik, hogy ne emlékezzen a bűnre, hanem inkább éreztesse és árassza ki áldását. Isten népének az életében az emlékezés elmulasztása a bűn és a lázadás ördögi körét indítja el. Amikor a nép megfeledkezett Istenről, akkor mindig sok bűn jelent meg az életükben. A Bibliában újra és újra azt látjuk, hogy milyen feledékeny Isten népe. Képtelenek szilárdan Isten ígéreteire támaszkodni. Elfelejtik Isten jóságát. De Isten ismeri népe korlátait, ezért továbbra is kegyelmét árassza ki rájuk. Ezért gondoskodik Isten eszközökről, hogy segítsen bennünket a mi emberi gyarlóságainkban. Ezért adta nekünk Isten az ő Szentlelkét, ahogy erről maga az Úr Jézus tesz bizonyságot „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14:26). A jó hír a számunkra az, hogy Krisztus emlékszik a szövetségre, amelyet velünk kötött és ő közbenjár értünk akkor is, ha mi hűtlenkedünk: „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.” (Zsid 7:25). Ha Mózeshez hasonlóan mi is visszatekintenénk magyar népünk vagy egyházunk történelmére, vajon mi milyen tanulságokat vonnánk le? Érdemes olykor számba venni mindazokat a dolgokat, amelyekért hálásak lehetünk Istennek.

2.      A siker veszélyei

A siker legnagyobb veszélye pont akkor jön el, amikor célba érünk. A legnagyobb kísértés épp akkor fenyeget minket, amikor megkapjuk, amit akarunk. A szegény és a nélkülöző ember ritkán szokta megtagadni Istent. Ellenben a gazdag és sikeres ember annál gyakrabban. Alekszandr Szolzsenyicin a következőket mondta: „Amikor rosszul állnak a dolgaink, nem szégyelljük Istenünket. Olyankor szoktuk szégyellni őt, amikor jól mennek a dolgaink” Az író így indokolja meg azt, hogy miért épen egy szibériai koncentrációs táborban tanult meg imádkozni. A letartóztatása előtt, amíg jól ment a sora, csak ritkán jutott eszébe Isten.

Tulajdonképpen ugyanerről beszél Mózes is a búcsúbeszédében. Az izraeliták a pusztai vándorlás hússzú ideje alatt megtanultak Istenre hagyatkozni. Minden egyes nap Isten gondoskodására voltak utalva, hogy élelemhez és vízhez jussanak. Most azonban, amikor már az ígéret földjenek a határához érve ott álltak a Jordán partján, egy még nehezebb hitpróba várt rájuk. Mózes jobban féltette népét az eljövendő jóléttől, mint a pusztai nélkülözéstől. Az ígéret földjén, ezen a patakokban, gyümölcsfákban és más értékes kincsekben bővelkedő földön Izrael fiai könnyen megfeledkezhetnek Istenről, és maguknak tulajdoníthatják sikereiket.

Ezért buzdítja Mózes a népet újra és újra így: „Emlékezzetek!” Izraelnek emlékeznie kell az egyiptomi rabszolgaság napjaira, és arra is, ahogyan Isten megszabadította őket. Emlékezniük kell a megpróbáltatásokra, ami a sivár pusztaságban várt rájuk, de Isten hűségére is, amelyet ott tapasztaltak meg. Emlékezniük kell különleges elhívásukra, amely arra figyelmezteti őket, hogy milyen nagy becsben tartja őket Isten.

Mózesnek tehát alapos oka volt az aggodalomra. Isten világosan elmondta nekik, hogy mi történik majd a jövőben: Mert beviszem őt arra a tejjel és mézzel folyó földre, amelyet esküvel ígértem meg atyáinak. Eszik, jóllakik, meghízik, és mégis más istenekhez fordul – azoknak szolgálnak, engem pedig megvetnek –, és megszegi szövetségemet.” (5Móz 31:20).

Azért kell minderre emlékezniük, hogy amikor majd jólétben élnek, akkor sem felejtsék el mindazt, amit a pusztai vándorlásnak a megpróbáltatásai által megtanultak. A Biblia leírásából majd az is kiderül, hogy mindaz, amit Isten előre megmondott, és amitől Mózes óva intette az izraelitákat, valóra vált. Az ígéret földjére való bevonulás után a nép hűtlenné vált Istenhez és jóvátehetetlenül megszegte a szövetséget. Így végül a jólét és boldogság helyett szolgaság és szenvedés várt rájuk. Fel kell ismernünk, hogy Mózes szavaiban nagy igazság rejlik.  Mert való igaz, hogy ha az ember sikeres, kevésbé érez késztetést arra, hogy Istenre hagyatkozzon, mint amikor sürgető szükség veszi körül. Tehát valóban súlyos veszélynek vagyunk kitéve, amikor elérjük, amit akarunk. Gondolkozzunk el azon, hogy életünknek melyik szakaszát tartjuk a legsikeresebbnek? Majd vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen volt akkoriban az Istennel való kapcsolatunk.

3.      Törvény, melynek lelke a szeretet

Kinek van szüksége törvényekre? A Biblia egy olyan szabálygyűjteményt ad elénk, melynek középpontjában a szeretet áll. Mózes így tolmácsolta a népnek Isten intését: „Tartsd meg engedelmesen mindezeket az igéket, amelyeket neked megparancsolok; akkor majd jó dolgod lesz neked és utódaidnak mindenkor, mert azt tetted, amit jónak és helyesnek lát Istened, az ÚR.” (5Móz 12:28). A Mózes 5. könyve szó szerint megismétel jó néhányat az előző három könyvben található törvények közül, mégis jóval több, mint pusztán törvénykönyv. Ezt a könyvet a szeretet légköre hatja át. Az itt található szabályok sokkal inkább hasonlítanak egy olyan útmutatóhoz, amely arról szól, hogy miképpen éljünk boldog életet, mint mondjuk egy gépjármű karbantartási kézikönyve. Egy autó karbantartásához csupán az utasításokat kell megfelelően követni. A jó kapcsolatok ápolásához azonban jóval többre van szükség: szeretetre. A Mózes 5. könyve elsősorban az okokat tartja szem előtt, vagyis azt, hogy miért kell megtartani a törvényeket. Úgy mutatja be Istent, mint szülőt, aki szeretettel gondoskodik gyermekéről.

Cserébe Isten olyan engedelmességet kér népétől, melynek alapja a szeretet, nem pedig a kötelességtudat. A könyvben legalább 15 alkalommal buzdítja Mózes az izraelitákat, hogy szeressék Istent és ragaszkodjanak hozzá. Isten nem pusztán külső alkalmazkodást kér, hanem szívből jövő engedelmességet. Később Jézus a Mózes 5. könyvéből idézi az első és legnagyobb parancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22:37-39).

Mózes 5. könyve azt is elárulja, hogy miért van szükség törvényekre. Mózes így beszél erről: „És megparancsolta nekünk az ÚR, hogy teljesítsük mindezeket a rendelkezéseket, és féljük az URat, a mi Istenünket, hogy jó dolgunk legyen mindenkor, és megtartsa életünket az ÚR, ahogyan ma is. És igazak leszünk Istenünk, az ÚR előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ő parancsolt nekünk.” (5Móz 6:24). Isten a törvényeket Izrael javára adta. A Tízparancsolat ugyan tiltó formában van megfogalmazva, ám mindegyik tiltó mondat az ember érdekében hangzik el. Céljuk a két ember közötti, illetve az Isten és az ember közötti kapcsolat védelmezése. A „Ne ölj” parancsolatot például úgy is lehetne újrafogalmazni: „védd az életet!” Isten ezzel a tiltással azt akarja kifejezni, hogy az emberi élet szent és felbecsülhetetlen értékű. Más parancsolatok hasonló módon védik a házaséletet, a magántulajdont, a becsületet vagy az Isten számára elkülönített napot. Isten népe ezek után már nem hivatkozhatott arra, hogy nem tudja mit vár tőlük Isten, hiszen törvényei kőbe voltak vésve.

Mózes ezért igen erőteljesen hangsúlyozza a törvények fontosságát: „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!” (5Móz 6:6-7). Ámen.

Hirdetések: 2023.06.25.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Csütörtök 18:00 – bibliaóra (A nyári szünet után szeptembertől folytatódik)

 

HALOTTUNK:

Életének 86. évében elhunyt Dr. Koch Henrikné szül. Kiss Emma testvérünk, akitől 2023. június 30.-án pénteken 15:00 órai kezdettel veszünk végső búcsút a bonyhádi evangélikus temetőben. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Gyülekezeti családi nap: 2023.06.18.

 Gyülekezeti családi nap:

2023. június 18-án, vasárnap 10:00 órai kezdettel a gyülekezetünkben családi napot tartottunk. Az istentisztelet után egy közös ebéddel folytattuk az együttlétet a parókia udvarán, majd  a bibliai kvízjáték következett. Isten iránti hálával köszönjük meg minden résztvevőnek, segítőnek és szervezőnek a imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárultak az alkalom létrejöttéhez.

S. D. G.

Igehirdetés: 2023.06.18.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 65.

 

A pusztai vándorlás

Olvasmány: 4Móz 11:1-34

„A nép pedig folyton csak panaszkodott az ÚRnak, hogy rosszul megy a sora. Az ÚR pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az ÚR tüze, és belekapott a tábor szélébe. Ekkor a nép segítségért kiáltott Mózeshez, Mózes pedig imádkozott az ÚRhoz, és elaludt a tűz.”  (4Móz 11:1-2)

 

   Amikor az izraeliták Istennek szabadító tetteit látva és átélve elhagyták Egyiptomot még tele voltak reménnyel és lelkesedéssel. A rabszolgaság láncaitól végre megszabadulva vándoroltak az ígéret földje felé. A hosszú hetek, hónapok azonban, melyeket a sivár pusztaságban töltöttek, felemésztették minden lelkesedésüket. A Mózes 4. könyve kendőzetlen őszinteséggel beszéli el, miként történt az, hogy a rövid kirándulásból 40 éves kerülő út lett. Ahogy az étel és az ital miatti állandó panaszkodásuk mutatja, az izraeliták gondolkodása meglehetősen kicsinyes problémák körül forgott. Kevés kivételtől eltekintve mindennap ugyanazt az ételt ették. A manna, amit Isten adott a számukra, minden éjszaka a harmattal együtt érkezett az égből és olyan látványt nyújtott reggelenként, mintha dér borítaná a földet. A helyzet azért is ironikus, mert kétségtelen, hogy a rabszolgasors után összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, de egy idő után sokan közülük mégis nosztalgiával tekintettek vissza az Egyiptomban töltött időre, s ezért folytonosan zúgolódtak vezetőjük, Mózes és Isten ellen.

   Tulajdonképpen ez a zúgolódás, amelyről a most olvasott szakasz is szól, a pusztai vándorlás egész időszakára jellemző volt. Minél gyerekesebben viselkedett a nép, vezetőiknek annál inkább szigorú szülőként kellett velük szemben fellépni. Mózest és Istent egyaránt felbőszítette az izraeliták állandó zúgolódása. Való igaz, hogy a körülmények embert próbálóak voltak. A nép a tűző napon menetelt a pusztaságban, az ellenséges törzsektől való állandó fenyegetettségben. De az egyiptomi rabszolgaságuk idején sem volt könnyebb a sorsuk, sőt sokkal rosszabb és reménytelenebb volt. Valójában Izrael népe itt egy hitpróbával szembesült. A döntő kérdés az volt, hogy bíznak-e Istenben? Képesek-e rábízni maguk Isten gondviselésére? Elhiszik-e, hogy Isten a nehéz körülmények között is velük van és meg fogja őket tartani? Képesek-e betartani az ígéreteiket, amelyeket az Istennel kötött szövetség alkalmával tettek? Az Úrra bízzák-e magukat és követik-e az Ő vezetését?

Az izraeliták zúgolódásaira válaszul Isten ezt kérdezte a néptől:  „Talán kevés ehhez az ÚR ereje?” (4Móz 11:23). A Károli fordításban ez a mondat így hangzik: „Avagy megrövidült-e az Úrnak keze?”  Majd további ígérteket adott a számukra arra nézve, hogy minden tekintetben gondoskodni fog róluk Ez a történet minket is megkérdez. Előfordult-e velünk, hogy zúgolódtunk Isten ellen? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi váltja ki belőlünk a panaszkodást és az elégedetlenséget. Vajon nem kísért-e meg minket is annak gondolata, hogy az Úr karja túl rövid? Nem esünk-e mi is abba a hibába, hogy azt gondoljuk Isten megfeledkezett rólunk?

1.      Úton az ígéret földje felé

Míg a Mózes 3. könyve Izraelnek a Sínai-hegynél eltöltött időszakáról szól, addig a Mózes 4. könyve a pusztai vándorlás időszakát beszéli el. Mielőtt elindultak volna, Isten parancsára népszámlálást tartottak, hogy számba vegyék a húsz évnél idősebb, hadra fogható izraelita férfiakat. Ekkor még úgy tűnt, hogy a rabszolgák csoportja, akiket Isten kihozott Egyiptomból, már egy jól szervezett egységes néppé formálódott, amely készen áll az ígéret földjének meghódítására. A leírás szerint a férfiak hatszázezren voltak, ami az jelenti, hogy az egész nép több mint kétmillió főből állhatott. Isten egykor megígérte Ábrahámnak, hogy nagy nemzetté teszi utódait, és most ez az ígéret valóban megvalósulni látszik.

A honfoglalás előkészületei jól haladtak. A nép úton volt az ígéret földje felé. A Mózes negyedik könyvének első tíz fejezete tele van optimizmussal. Csodálatosan fejezi ki ezt az optimizmust a papi áldás is, amelyet Isten Áronra és fiaira bízott: „Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6:24-26). A héber szövegben az áldás minden sora hosszabb, mint az előző sor, és az utolsó sor a béke, azaz „salóm” szóval zárul. Bizakodnak abban, hogy ez Izrael útjának a célja. Amikor a nép elindult az ígéret földje felé, Isten velük ment, és mutatta nekik az utat.

Szomorú, hogy ez a nagy lelkesedés és derűlátás nagyon hamar megtört. A pusztában való vándorlás nyilvánvalóan nem volt könnyű. Így bár Isten mindvégig velük volt, mégis a nehézségekkel szembesülve azonnal panaszkodni kezdtek. A lázadásra válaszképpen pedig kiáradt Isten haragja, tűz jött ki a szent sátorból és megégette a tábor egy részét. Ekkor az izraeliták Mózeshez kiáltottak segítségét, aki ismét közbejárt a népért, könyörgött Istenhez, így megszűnt a csapás. A lázadás azonban nem ért végett ezzel, hanem tovább folytatódott.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen figyelmeztetés után nem lázadoznak többet Isten ellen, de nem így történt. Nem sokkal ez után ismét zúgolódni kezdett a nép Isten ellen, most az étel miatt. Bár volt mit enniük, hiszen Isten minden nap „mennyei kenyérrel”, azaz az égből aláhulló mannával táplálta őket, de húsra vágytak. Isten válaszul fürjeket küldött nekik, hogy húst is ehessenek. A lázadás tüze azonban továbbra sem hunyt ki. A következő alkalommal a vezetők között támad ellentét, Mirjam és Áron a testvérük, Mózes vezetési stílusára panaszkodott és annak házasságát illette kritikával.

De a pusztai vándorlás legnagyobb krízise kétségtelenül akkor tört ki, amikor az ígéret földjére kiküldött kémek visszatértek. A kémek ugyanis egyrészt jelentést tettek arról, hogy az ígéret földje csodálatosan termékeny és kiváló otthona lehetne az izraelitáknak, másrészt azonban azt is kijelentették, hogy az ott élő nép hatalmas és városaik jól meg vannak erősítve. Az ellenség ereje félelmet keltett az izraelitákban, akik ahelyett, hogy bíztak volna Istenben, inkább megfutamodtak és Istent kezdték vádolni azzal, hogy meghalni hozta ki őket a pusztába.

Ekkor megint csak egyedül Mózes közbenjárása az, ami miatt Isten megkönyörül rajtuk és nem pusztítja el a lázadó népet. Isten megtartóztatta magát, nem törölte el Izrael népét a föld színéről, de megesküdött, hogy egy sem fog ebből a hitetlen nemzedékből belépni az ígéret földjére. Az lesz a lázadásuk és hitetlenségük büntetése, hogy a pusztában fognak negyven évig bolyongani, amíg kihal ez a nemzedék és csak utódaik mehetnek majd be az ígéret földjére.

Az ígéret földje felé vezető út tehát nem volt egy diadalmenet. Bár Izrael népe mindenben élvezte Isten gondoskodását és vezetését, a lázadás és a hitetlenség újra és újra felütötte a fejét. Az Úr azonban folyamatosan tanította őket. Rendelkezéseivel és büntetéseivel egyaránt a javukat kívánta szolgálni. Így a pusztai vándorlás időszaka mindvégig Isten hűségéről tanúskodik. Isten továbbra is jóságosan szólt hozzájuk, igéjével tanította őket, hogy a nép következő nemzedékét felkészítse az ígéret földjének elfoglalására.

2.      A pusztai vándorlás fordulópontja

Mózes Isten útmutatása szerint a tizenkét törzsből kiválasztott egy-egy tekintélyes embert, hogy kémcsapatot alakítsanak. Ennek a bizottságnak a megbízatása az volt, hogy kikémleljék Kánaán földjét, értesüléseket szerezzenek annak védelméről és kóstolót hozzanak a termőföld gyümölcseiből. A tizenkét kém engedelmeskedve Isten parancsának el is jutott az ígéret földjére, de aztán onnan visszatérve, mint sok más bizottság, ők is megosztottak voltak és képtelenek az egységes véleményre. A kémek közül tízen csak az akadályokat látták, és csak kettő látta a lehetőségeket. A nép pedig kétségbeesésében és hitetlenségében azzal fenyegette meg Mózest, hogy megkövezik, majd úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek Egyiptomba, mintsem, hogy szembenézzenek azzal, ami előttük áll. Végül Isten meghozta az ítéletet, amely szerint negyvenévnyi hiábavaló pusztai bolyongás vár a lázadó nemzedékre, míg mind meg nem halnak. Helyettük pedig csak a következő nemzedék mehet be az ígéret földjére.

A legtöbb ókori nép történelme hatalmas harcosok hőstetteiről és fedhetetlen vezetőkről szól.  A Biblia azonban meghökkentően másfajta képet tár elénk. Mózes negyedik könyvének nyers realizmusában ez az őszinte beszéd tükröződik, amikor Izrael népe zúgolódásairól és lázadásairól számol be.

Az Egyiptomból való kivonulás után az egyik legfontosabb esemény a nép életében az volt, amikor nyíltan fellázadtak Isten ellen. Így számol be erről a Biblia: „Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen. Ezt mondta nekik az egész közösség: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba? Majd ezt mondták egymásnak: Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14:1-4).

Ez a lázadás egy tragikus vízválasztóvonal volt Izrael népének életében. Ez azért ironikus, mert épp akkor történt mindez, amikor már ott álltak az ígéret földjének a határán. Elhagyhatták volna az embert próbáló pusztaságot, és bemehettek volna az ételben és ivóvízben gazdag Kánaán földjére, ha tényleg Istenre bízták volna magukat. A kémek, akiket kiküldtek, be is számoltak nekik az ott szerzett tapasztalataikról. A nép azonban az átélt csodák ellenére sem volt képes bízni Istenben. Amikor pedig meghallgatták a kémek jelentését, a föld gazdagságáról és bőségéről szóló beszámolóra szinte oda sem figyeltek, viszont a megerősített városokról és az ott élő népek erejéről elhangzó szavak hallatára hangos jajveszékelésbe kezdtek. A kétségbeesés és a félelem aztán nyílt lázadáshoz vezetett. Szembefordultak vezetőikkel, Mózessel és Áronnal és elhatározták, hogy visszatérnek Egyiptomba. Nem sokkal a cél előtt, az ígéret földjének határán szállt inukba a bátorság és futamodtak meg.

De ez a lázadás valójában nem is Mózes és Áron ellen irányult, hanem elsősorban Isten ellen. Az Úr elutasítását jelentette ez, akivel úgy bántak, mint egy eldobott szeretővel. Isten mindezt látva azt a következtetést vonta le, hogy ez a nép még nem áll készen arra, hogy elfoglalja az ígéret földjét. Az Úr ezért ekkor úgy határozott, hogy későbbre halasztja terve megvalósítását. A nép lázadásával szembesülve Isten úgy döntött, hogy megvárja, amíg az izraeliták egy olyan új nemzedéke felnő, akik már nem ismerik a rabszolga életet, hanem szabad emberként jöttek a világra. Azok pedig, akik fellázadtak Isten ellen és visszavágytak az egyiptomi rabszolgaságba, nem mehetnek be az ígéret földjére és mind a pusztában halnak meg. Ez az oka annak, hogy abból a sok ezer emberből, akik kijöttek Egyiptomból, mindössze két felnőtt, Józsué és Káléb élik meg azt, hogy bemehessenek az ígéret földjére. A kiküldött tizenkét kém közül, ugyanis csak ők ketten bíztak Istenben és mondták azt, hogy Úr segítségével birtokba tudják venni az ígéret földjét. A többi kém pedig a lázadó és hitetlenkedő néppel együtt lehetetlennek tartotta Kánaán földjének elfoglalását.

3.      Bizalom az Úrban

Izrael népe azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el egy olyan országot, amelyet már mások laknak. Ez kétségtelenül félelmetes feladat volt egy olyan nép számára, amely hosszú időn keresztül rabszolgaként élt, majd a pusztában vándorolt. Izrael tizenkét kémet küldött előre, hogy fölmérje, mekkora kihívást jelent ez a feladat. Ezeknek a kémeknek a többsége miután „tejjel és mézzel folyó” földként írta le a területet, ahogy azt Isten előre meg is mondta nekik, mégis megrettent a feladatottól és a visszavonulást javasolta a népnek.  Ez pedig nem másnak, mint a bizalom hiányának a jele volt. Úgy tűnik, hogy minden eddigi jel, és csoda ellenére, amellyel Isten segítette őket, Izrael továbbra sem volt képes bízni az Úrban. Csak két ember, Józsué és Káléb volt kivétel ez alól. Ők is felismerték a küldetés nagyságát és az előttük tornyosuló akadályokat, de bíztak az Urban. Nem felejtették el, hogy az Úr mindig hűséges volt népéhez. Megszabadította őket Egyiptomból, a fogságból, és megóvta őket a veszélyekkel teli pusztában is. Isten soha nem hagyta el őket. Ő olyan Isten, aki mindig beteljesíti, amit ígér, minden látszólagos akadály vagy próbatétel ellenére érdemes kitartani és az Úr hűségében bízni.

A Úr iránti bizalom hiánya már önmagában is lázadás Isten ellen. Ez a bizalmatlanság és lázadás a bűn természetének az egyik alapvető vonása. A lázadás azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy szándékosan megtagadjuk Isten parancsait és ígéreteit. Az izraeliták azt az utasítást kapták, hogy kövessék Isten rendelkezéseit és foglalják el a földet, amit Isten ígért nekik. Nem kellene mást tenniük, csak Isten parancsa szerint cselekedni és bízni az Úr hatalmában. A bűn miatt azonban képtelen erre az ember. Így volt ezzel Izrael nyakas népe is, ment a maga feje után, és nem bízott az Úrban.

Az efféle lázadás azonban mindig magával vonja Isten súlyos ítéletét. Az Újszövetségben Pál apostol a pusztai vándorlás példájára hivatkozva így intette a keresztyéneket: „Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” (1Kor 10:6-9). Ámen.

6. A PRESBITEREK MUNKÁJA

 

6. A PRESBITEREK MUNKÁJA

Az apostol búcsúszava az efézusi vénekhez: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben önzőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, melyet tulajdon vérével szerzett.” (Csel. 20, 28)

·         Mi hát a presbiter legelső feladata?

Legelőször is a presbiternek szorgalmasan kell olvasnia a Szentírást és gyakorolni magát Isten szolgálatában. Ha nem nyújt jó példát a nyájnak, akkor saját munkáját akadályozza.

Csakúgy, mint a diakónusnak, a presbiternek is meg kell őriznie a hit titkát, tiszta lelkiismerettel (Tim. 3, 91). Állandóan meg kell vizsgálnia, és helyre kell igazítania magát, annak tudatában, hogy mit kíván meg tőle ez a tisztség (1Tim. 3,1-7; 2Tim. 20,24,25; Tit. 1,6-9), valamint annak nyomán, hogy mit tartalmaznak a Szentírásnak az Isten népét pásztorlókra vonatkozó részei (pl. Ez. 34,1; Pét. 5,1-4).

·         Melyek a presbiterek kötelességei a gyülekezetben?

a) Mint a nyáj pásztora, gondozza a gyülekezetet.

b) Mint az Isten házának szolgája, vezesse a gyülekezetet.

c) Mint a hit őrzője, védje a gyülekezetet.

·         Hogyan gondozza a presbiter a nyájat?

Gondja legyen arra, hogy a gyülekezet minden tagja rendesen viselkedjék a hitvallásban és az életvitelben, híven az evangéliumhoz. Hűségesen látogassa Krisztus gyülekezetének tagjait, Isten Igéjével vigasztalva, intve és tanítva őket. Feddje meg mindazokat, akik elhajlanak az igaz hittől vagy rendetlenül élnek, s képességei szerint őrködjék a sákramentumok helyes kiszolgáltatásán. A presbitériummal egyetemben gyakorolja a keresztyén fegyelmet azok fölött, akik kitartanak bűneikben.

·         Milyen fontos módszert ismerünk Isten népének pásztorlásában?

Először is a presbiteri látogatásokat a hívek otthonaiban. Pál nemcsak tanított és prédikált a nyilvánosság előtt, hanem házról házra is járt (Csel. 20,20), mindenkit egyenként intve (Csel. 20,33). A pásztor sem várja meg, míg juhai maguktól jönnek oda hozzá, hanem utánuk megy, s megkeresi őket. Ebben különbözik a tisztségviselő a hivatalnoktól!

A presbiternek tehát el kell mennie a hívek otthonaiba. Nem azért, hogy rendőr módjára „szemlét tartson”, s azért sem, hogy házi istentiszteletet tartson, hanem inkább, hogy presbiteri minőségében személyesen keresse fel őket. Presbiteri minőségében: rajta keresztül ugyanis maga a Jó Pásztor, Jézus Krisztus gondozza a nyájat. Ily módon Krisztus belép népének mindennapi életébe. Akkor jön el hozzájuk, amikor élnek és szenvednek, nevetnek és sírnak, beszélgetnek és énekelnek. Oda lép be, ahol szól a tévé és nyitva áll a pálinkásüveg. Betegágy és halálos ágy mellett áll meg. Nehézségek és problémák közé érkezik, remény és kétség közé. Pál apostol az egész nyáj gondviselésével bízta meg a véneket (Csel. 20, 28). Senkit sem mellőzhetnek; még azokat az otthonokat sem hagyhatják ki, ahol a munka nehéznek ígérkezik, vagy annyira elidegenedtek már az egyháztól, hogy a presbiter szó jelentését sem ismerik. Különösen a „nehéz esetekben világlik ki, hogy ki az igazi tisztségviselő, azaz kicsoda a valódi szolga! Jézus Krisztus szolgája. A paplakot sem kellene kihagyni. Ott is Isten gyermekei küszködnek a maguk nehézségeivel: élő-e még az Ige a lelkipásztor számára, hiszen annyit kell vele „hivatalból” foglalkoznia. S hogyan viseli el a családja a családfő szüntelen elfoglaltságát?

Másodszor az, hogy a gyülekezet tagjainak a számon tartása keretében meglátogatja őt kórházban, ápolási intézményben, idősek otthonában is. Szükség esetén felveszi a kapcsolatot a hozzátartozókkal, segítséget nyújt az ápolási anyagok beszerzésében, vígasztalást ad az Ige eszközeivel az elesett ember számára.

·         Mi legyen a látogatás tartalma?

Vigasztalás, bátorítás és intés, ahogyan a helyzet megkívánja. A gyengéket segíteni kell, az ingadozókat bátorítani és a rendetleneket inteni, mégpedig lankadatlan türelemmel a tanításban (1Thess. 5,14; 2Tim. 4,2). A betegeket – a kórházban fekvőket is – vigasztalni kell, az ifjakat pedig arra bátorítani, hogy éljenek a konfirmációkat tett fogadalmukhoz híven. A hitehagyottakat (Róm. 16, 17) vagy rendetlenül élőket (1Kor. 5) figyelmeztetni kell bűneikre, s – szükség esetén – el kell tiltani az Úr asztalától, vagy ki kell rekeszteni a gyülekezetből (Heidelbergi Káté, 82, 85). Az elvilágiasodásnak ellent kell állni. Mindezekért a presbiternek ismernie kell a gyülekezet tagjait, férfiakat, nőket, fiúkat és lányokat, életmódjukkal egyetemben, s figyelmesen meg kell hallgatnia őket, mégpedig nemcsak a szavaikat hallva meg, hanem azt is megértve, ami azok mögött van. Ha szükséges, a presbiter olvasson fel az Igéből és imádkozzék. Ha vannak a gyülekezetben női presbiterek, ők különös felelősséget kell, hogy érezzenek a gyülekezet nőtagjainak a gondozásában, hiszen azok bizalommal csak nők felé tudnak megnyílni, problémáikról vallani.

·         Mi a presbiter teendője Isten házának szolgájaként?

Ügyelnie kell arra, hogy a gyülekezetben minden békésen és jó rendben történjék, Krisztus parancsolata szerint. Ide tartoznak az egyház anyagi ügyei is, ám ezek kezdésében nem a szabályok szigorú betartása az igazán lényeges, hanem az, hogy az egyházat Krisztus Igéje kormányozza, életét pedig Krisztus békéje kell jellemezze. Továbbá az is a presbiter – elsősorban a gondnok – kötelességeihez tartozik, hogy bárkit megakadályozzon a presbiteri tiszt betöltésében, ha nem törvényes megválasztás alapján ölti fel e tisztséget. A presbiternek lehetősége van arra, hogy építő észrevételeivel támogassa a lelkipásztort az igehirdetés szolgálatában.

·         Hogyan őrködjék a presbiter a hit tisztaságán?

A hit és a lelkipásztori munka tisztaságának megőrzése érdekében semmiféle idegen tanítást nem szabad megengedni, a gyülekezetet pedig minden tekintetben építeni kell. Pál apostol arra intette a véneket, hogy ne engedjenek gonosz farkasokat a Krisztus nyája közé (Csel. 20,28-31). Annak érdekében, hogy a presbiter megvédelmezhesse a gyülekezetet minden hamis tanítástól, otthonosnak kell lennie az Igében, s ismernie kell az egyház hitvalló iratait: a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást.

5. A PRESBITERI SZOLGÁLAT CÉLJA

5. A PRESBITERI SZOLGÁLAT CÉLJA

·         Milyen ennek a hivatalnak a jellege?

Presbiternek lenni nem díszállás, hanem szolgálat! Szolgálat Istennek és a gyülekezetnek. Legnagyobb dicsérete az, hogy – Isten munkatársaként – részt vehet Isten országának építésében. Nem azért presbiter, hogy valaki legyen, hanem azért, hogy valamit tegyen.

Péter apostol a már idézett helyen így summázta a presbiterek feladatát: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal: sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak.” (1Pét. 5,2-3)

·         Mi a presbiteri tisztség célja?

A gyülekezet tagjai együttesen Krisztus teste. Ebben a testben minden tagnak megvan a maga helye: az egyiknek ilyen adománya van, a másiknak meg olyan. Különbségek vannak. „Ha az egész test szem, hol a hallás? Ha az egész hallás, hol a szaglás?” (1Kor. 12,17).

A gyülekezet tagjainak, az Istentől kapott változatos ajándékok birtokában, együtt kell szolgálniuk az Urat. Ebből a célból „ki-ki kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa” (Heidelbergi Káté, 55). A mi Urunk Jézus Krisztus élő gyülekezetet akar, amely növekedik hitben és szeretetben. Olyan gyülekezetet akar, amely minden tekintetben Benne, a Krisztusban növekedik, Aki a Fő. (Ef. 4,15) Ebben a folyamatban a presbiterek feladata, hogy intsék, buzdítsák és vezessék a gyülekezet tagjait. Céljuk az, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére. Krisztus testének építésére, amíg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia teljes megismerésének egységére. (Ef. 4,12-13)