BONYHÁDI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG: augusztus 2023

2023. augusztus 31., csütörtök

Gyülekezeti alkalmaink:

Bonyhádi Református Egyházközség

Áldás Békesség!

„És te jól tetted, hogy eljöttél.” (ApCsel 10:33).

Szeretettel hívunk mindenkit a Bonyhádi Református Gyülekezet alkalmaira!

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

· Vasárnap 10:00 – Istentisztelet / Gyermekfoglalkozás

11:00 – Konfirmációi felkészítés

· Kedd 18:00 – Presbiteri Bibliaóra (Kéthetente)

· Csütörtök 18:00 – Gyülekezeti Bibliaóra / Felnőtt hittan

Lelkészi Hivatal elérhetősége:

· Cím: 7150 Bonyhád, Dózsa Gy. u. 26

· Lelkipásztor: Mészáros Zoltán, ref. lelkész

· e-mail: bonyhad@reformatus.hu

· Telefon: + 36 / 74 / 450 909

· Mobil: 06 30 345 80 39

· Honlap: https://bonyhadireformatusgyulekezet.blogspot.com

2023. augusztus 29., kedd

Presbiterképzés: Egyházismeret / 1. GYÜLEKEZETI MUNKATERV

1. GYÜLEKEZETI MUNKATERV

Lehet, hogy vannak, akik erre a szóra, „munkaterv”, felkapják a fejüket: mit tervezünk mi, hisz’ azt kell tennünk, amit Isten parancsol, amit Ő napról napra megmutat.
A gondolat első fele teljesen helytálló: azt kell tenni, amit Ő parancsol, de Ő irányt, utat mutat: „Utaid Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem.” Amint azt a választásokkal kapcsolatban is említettük, a tervkészítésnél azt kell megkeresni, hogy mi az Isten akarata. Ez nem jelenti azt, hogy nekünk nincsenek feladataink, nem kell az eszünket használni. Isten megmutatta Mózesnek a hegyen, milyen legyen a szent sátor és felszerelése, de azért az emberi munkára, a szakemberek ügyességére is szükség volt. Így tehát tervezni, gyülekezeti munkát tervezni nem valami istentelen dolog, jóllehet, van, amikor Isten keresztülhúzza terveinket.

A gyülekezeti tervezés lelki értelemben azt is jelenti, amit a 2 Kir 4,1-6-ban találunk: ki kell tenni a korsónkat, mert amennyi korsónk (=lehetőségünk) van, annyi lesz az Isten által beletöltött olaj (=áldás).

1. A tervezés fázisai

A tervezésnél általában két dolgot kell ismerni: a jelenlegi, a kiindulási állapotot és a célt, ahová el kell jutni. Az, hogy hogyan jutok el a kiindulástól a célig, az a tervezés feladata.

A tervezés első fázisa tehát a jelenlegi, a kiindulási állapot ismerete.
Ehhez először azt kell megvizsgálni, miben erős, illetve miben gyenge

· a lelkipásztor,

· a presbitérium,

· a gyülekezet.

Ezt elsősorban lelkiekben, Istentől kapott lelki ajándékokban (karizmákban) kell megvizsgálni, de nem szabad elfelejtkezni az anyagiakról sem (adakozókészség, pénzügyi helyzet, épületek, intézmények állapota).
Sem lelkész, sem presbitérium, sem gyülekezet nincs, aki mindenben erős. Kedvezőtlen, de figyelmeztető, ha mind a lelkész, mind a presbitérium ugyanabban gyenge vagy erős. Jó ezeket közös megbeszéléseken meghatározni, és írásba foglalni. Meg kell ismerni az egyházközség statisztikai adatait.

Meg kell állapítani, milyen az a környezet (település, településrész), amelybe az Isten az adott gyülekezetet telepítette: gazdag, szegény, városi, falusi, értelmiségi-kétkezi munkás, öreg-fiatal). Hányan vallották a legutóbbi népszámlálás alkalmából reformátusnak magukat – hányan vannak közelebbi-távolabbi kapcsolatban közülük a gyülekezettel, stb.

Ez utóbbi azért fontos, mert hisz’ a gyülekezet nem önmagáért van, hanem azokért, illetve elsősorban azokért, akik között a gyülekezet él.
A tervezés második fázisa annak meg fogalmazása, hogy hova akarunk eljutni, amit úgy is megfogalmazhatunk: mire akarja Isten felhasználni a gyülekezetet az adott helyen és az adott időben.

Ez a tervezés teológiai meghatározása. Most kell megkeresni, mi az Isten terve. Ehhez megint sok ige melletti beszélgetés, imádság szükséges.

Amikor ez világossá válik, akkor a célt egybe kell vetni a kiindulási állapottal. Ekkor nagy valószínűséggel az derül ki, hogy a cél elérése nem egyéves feladat, ha nem többéves.

A tervezés harmadik fázisa annak meghatározása, hogy milyen szakaszokra bontjuk a végső cél eléréséhez vezető utat és időt. Általában egy-egy évre érdemes felosztani a hosszú távú tervet, és ez lesz egy-egy év gyülekezeti munkatervének a vezérgondolata.

A tervezés negyedik fázisa ezeknek az éves célkitűzéseknek a megfogalmazása a gyülekezeti élet egy-egy közösségére, illetve az egészre, és annak időbeosztása az egyházi évre. Istentiszteletek vezérgondolata (pl. sorozatok), rendszeres kisköri alkalmak (heti, havi alkalmak) eseti alkalmak (csendesnap, evangélizáció, zenés áhítat stb.) Célszerű ezeket az egyházi évre naptárilag is betervezni.

2. A tervezéssel kapcsolatos módszertani kérdések

A tervezéssel kapcsolatban szükséges néhány módszerbeli kérdésről is szólni.
Az első az, amire az előző pontban is utaltunk már: a tervkészítés nem egy ember, a lelkipásztor vagy a gondnok munkája. Abba a gyülekezetben szolgálatot végző minden gyülekezeti tagot be kell vonni.
Tudjuk, hogy ma már a legkisebb gyülekezet sem lehet kis közösségek nélkül. Ha más nem is, de a gyülekezeti munkások és presbiterek bibliaórája, imaközössége egyetlen élő gyülekezetben sem nélkülözhető. Nagyobb gyülekezetben többféle korosztály, nemek, szolgálati területek szerinti kis közösségek lehetnek. A kis közösségeknek is el kell végezniük a tervezést a maguk területére, természetesen a teológiai alapelvekhez és a gyülekezet egész tervéhez kapcsolódva, illetve annak részeként. A kis közösségek elképzeléseit össze kell hangolni időben, térben. Meg kell vizsgálni, hogy a feltételek biztosíthatók-e, pl. van-e rá pénz. (Itt kapcsolódik a gyülekezeti munkaterv és a gyülekezeti költségvetés.) Ez az összehangolás – és majd a munkák figyelemmel kísérése, a kis közösségek vezetőinek időről időre történő beszámoltatása elsősorban a missziói, illetve a diakóniai bizottság feladata, de jó, ha ezzel egyszer-egyszer a presbiteri gyűlés is foglalkozik, sőt évente egyszer a gyülekezetnek is beszámolnak a kis közösségek vezetői, illetve a missziói, diakóniai bizottság vezetője (előadója, gondnoka).

A második módszerbeli kérdés az, amire ugyan már az előzőekben utaltunk, hogy miközben a kis közösségek vezetőinek ugyan minél nagyobb szabadságot kell adni a tervezésben, ugyanakkor biztosítani kell, hogy az a gyülekezeti munkatervbe beilleszkedjék. Egy-egy kisközösség túlzott önállósulása, a gyülekezettől szinte a leválása ott kezdődik, ha hagyjuk, hogy egy-egy kisközösség teljesen önálló tervet készítsen, örülve annak, hogy vannak elképzeléseik, és nem ügyelünk arra, hogy azok beilleszkedjenek a gyülekezet egészének terveibe. Ez az egymással szemben álló két követelmény azt jelzi, hogy a tervezés feszültségektől nem mentes. Ilyen feszültség forrása lehet a lelkiek és az anyagiak közötti feszültség: nagyszerű, de nagy költségigényű tervek nem felelnek meg az anyagi lehetőségeknek. Ezeket a feszültségeket fel kell vállalni, és a lelkipásztornak, a gondnoknak, ha kell, az egész presbitériumnak kell azokat feloldani. Tudni kell azonban, hogy ezek a feszültségek érlelik azt, hogy a kis közösségek mindig tudjanak gyülekezetben is gondolkodni. A kis közösségek a gyülekezet részei, amelyeknek közös alkalmuk a gyülekezeti istentisztelet.

A harmadik módszerbeli kérdés az, amire szintén utaltunk már: mindig meg kell határozni, kit, kiket akarunk „megcélozni”. A kis közösségek jellege (ifjúság, fiatal házasok, munkába járó nők stb.) bizonyos fokig meghatározza ezt, de a közösség összetétele szerint ezt tovább kell pontosítani. A világi kommunikációban ezt úgy fejezik ki: a „sörétes puska helyett” a „golyós puska” elvét kell vallani.

A negyedik, amit meg kell vizsgálni, az az, hogy az adott kisközösségnek jelenlegi állapotában mire van leginkább szüksége: tanításra, egymás jobb megismerésére, tapasztalatcserére, stb.

3. A gyülekezeti munkaterv megvalósítása

Egy terv nem ér semmit, ha azt nem valósítják meg. A megvalósítás során azonban óhatatlanul további részletezésre, pontosításra van szükség. Ennek ajánlható formája az, ha a gyülekezet vezetői: lelkipásztorok, főgondnok, vagy gondnok, a bizottságok vezetői havonta legalább egyszer, rendszeresen összeülnek, és a következő két hónap feladatait pontosítják, módosítják, ha kell, a feladatokat személyekre meghatározzák. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak a múlt időszak értékelésére, hogy amely hibákat elkövettek, azokat ne ismételjék, ami jó volt, azt a hálaadáson túl – bár ez is fontos – a jövőben erősítsék.

A terv megvalósulása során attól sokszor eltérünk. Egy paradox megfogalmazás szerint egy terv arra jó, hogy tudjuk, mitől térünk el. Ez még igaz is lehet, de ha nem vizsgáljuk azt, miért tértünk el, akkor a tervre alig-alig van szükség.

A miért kérdés megvizsgálása viszont nagyon fontos.
Ha a tervnél gyorsabban haladunk, vagyis többet teszünk, mint amennyit terveztünk („túlteljesítjük” a tervet), akkor meg kell vizsgálni, mi voltunk-e hitben gyengék a terv készítésekor? Ez hálaadásra indít minket. Fennáll azonban a veszélye, hogy versengésből Istennek való jobb „megfelelés” miatt haladunk – látszólag gyorsabban –, de a lelkünkben belül nem tudnak megérni a fontos üzenetek. Ennek a későbbiekben súlyos következményei lehetnek, amikor olyan lelki alapra akarunk építeni, ami nem teherbíró.
Ha lemaradunk a tervtől, programok elmaradnak, kis közösségek felbomlanak vagy kiszakadnak a gyülekezetből, akkor arról kell elgondolkoznunk, hogy valós alapokon nyugodott-e tervezetünk, imádkoztunk-e eleget, vagy emberi teljesítményként, „erőből” akartuk terveinket megvalósítani.
Mindegyik esetben vissza kell térni a teológiai alapokig. Önvizsgálatot kell tartani és ki kell igazítani terveinket, vagy meg kell vizsgálni, hogy valamilyen módon (több imádság, több együttgondolkodás, több munka) visszatérhetünk-e oda?

Itt kell megemlíteni, amiről az egyházi munkában szinte félünk beszélni: a feladatok teljesítését számon lehet kérni, ellenőrizni kell. Bármily meglepő – ez a világi munkában már beigazolódott -, az emberek nem szeretik, ha ellenőrzik őket, de ha ez nem történik meg, úgy gondolják, az nem is fontos, amit csinálnak, vagy munkájuk nincs megbecsülve.

4. A terv megvalósulásának kiértékelése

Egy-egy év végén, illetve a több évre kiterjedő terv lejártakor számot kell vetni, vajon hogyan valósultak meg elképzeléseink, elértük-e a kitűzött célt. Ez ismét jó alkalom a gyülekezeti munkások, presbiterek közösségi alkalmára. Ez is egyfajta ellenőrzés, de ekkor alkalom van arra is, hogy az kölcsönös legyen. A gyülekezeti munkások is elmondhatják, hol és miben nem kaptak kellő támogatást: imádságban, cselekedetekben, anyagiakban. Azonban nemcsak, sőt nem elsősorban a hibákra kell összpontosítani, hanem arra, hogy milyen áldásokat kapott a gyülekezet, alkalmasabb lett-e a gyülekezet arra, hogy a legfőbb szolgálatát végezze, a missziót: „Elmenve, tegyetek tanítvánnyá minden népet.”

Végül a munkánkról számot kell adnunk a gyülekezetnek. Ennek formája különféle lehet: egyházközségi közgyűlés egy vasárnapi istentiszteletet követően, megjelentetve egy beszámolót a gyülekezeti újságban, faliújságon stb.

Számot adni azonban nemcsak a gyülekezetnek kell, hanem Istennek is, nem évente csak, hanem naponta, hetente, havonta: jól használtuk-e fel azt a sok áldást, amit Tőle nyertünk, mert Ő az ő szolgáin, számon kéri azokat.

Megbeszélendő kérdések:

1. Beszélgessünk arról, hogy az ebben a fejezetben leírtak hogyan kapcsolódnak az alábbi igerészekhez: 2 Móz 35, 30-35, ApCsel 16, 6-10, Mt 14, 13-19, 1 Móz25, 40, Mt 18, 19-20, Mt 25, 14-46.

2. Töltsük ki kis csoportokban, vagy egyenként a kérdőívet! Ha egy gyülekezetből többen vannak, akkor ők együtt igyekezzenek kitölteni. Beszéljük meg az így elkészült „munkaterveket”!

3. Töltsük ki a naptári részt annak alapján, hogy gyülekezetünkben milyen rendszeres heti, havi alkalmak vannak. Tervezzük be az úrvacsorai alkalmakat a gyülekezeti szokások szerint. Tervezzük be az egyedi alkalmakat: gyülekezeti ünnepélyeket (karácsony, esetleg jubileum), evangélizációkat, kirándulásokat stb., ahogy azt jónak látjuk, vagy szeretnénk. (A minta szerinti nap-beosztást, amely egy konkrét év naptára, vegyük figyelembe.)

Ajánlott segédletek:

Egyházlátogatási adatszolgáltatás. A Presbiteri Szövetség által ajánlott A/ változatú tantervben(102 órás terv) a kérdőív kitöltésére önálló óra van. Ekkor lehet feladatul adni, hogy hozzák magukkal az egyházlátogatási jegyzőkönyv egy példányát.

Forrás: https://www.presbiterkepzes.hu/

1. A tervezés fázisai

A tervezés első fázisa tehát a jelenlegi, a kiindulási állapot ismerete.
Ehhez először azt kell megvizsgálni, miben erős, illetve miben gyenge

· a lelkipásztor,

· a presbitérium,

· a gyülekezet.

Ez a tervezés teológiai meghatározása. Most kell megkeresni, mi az Isten terve. Ehhez megint sok ige melletti beszélgetés, imádság szükséges.

Amikor ez világossá válik, akkor a célt egybe kell vetni a kiindulási állapottal. Ekkor nagy valószínűséggel az derül ki, hogy a cél elérése nem egyéves feladat, ha nem többéves.

2. A tervezéssel kapcsolatos módszertani kérdések

3. A gyülekezeti munkaterv megvalósítása

4. A terv megvalósulásának kiértékelése

Megbeszélendő kérdések:

Ajánlott segédletek:

Forrás: https://www.presbiterkepzes.hu/

2023. augusztus 27., vasárnap

Igehirdetés: 2023.08.27.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 75.

Király Izrael élén

Olvasmány: 1Sám 12:14-15.

„Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.” (1Sám 12:14-15)

Egy tucatnyi törzset egy néppé kovácsolni nem volt könnyű feladat. Láttuk azt, hogy Izrael is csak nehezen formálódott egységes nemzetté. A bírák idején a törzsek csak egy laza szövetségben álltak egymással, és nem rendelkeztek semmiféle központi kormányzattal. Csak, amikor valami vészhelyzet adódott, akkor működtek együtt egy-egy bíra vezetésével, akit Isten szabadítóként küldött a számukra. Sámuel korában azonban állandósult a filiszteusok katonai fenyegetése, ezért szükségessé vált a központi hatalom kiépítése. Sámuel már megöregedett, a fiai pedig nem voltak méltó utódai, így új vezetőre volt szükség. Mivel a környező országokban már mindenhol király állt a nép élén, ezért Izrael népe úgy gondolta, hogy számukra is ez lenne a jó megoldás. Az ellenséget csak úgy tudnák legyőzni, ha egy király fogná össze és egyesítené az országot. A királyi hatalom két előnnyel is járt. Először is egységes és erős központi kormányzást jelentett. Másodszor pedig mivel a királyt a fiai követték a trónon, így az utódlás kérdése is meg volt oldva.

Izrael tehát úgy gondolta, hogy ha királyuk lesz, akkor minden problémájuk azonnal megoldódik. A nép vezetői ezért fordultak Sámuelhez azzal a kéréssel, hogy jelöljön ki számukra egy királyt: „Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás.” (1Sám 8:4-5).

Az elgondolás valóban logikusnak tűnt és mindenki egyet is értett vele, kivéve Sámuel prófétát. Ő ugyanis arra emlékeztette a népet, hogy ez a kérésük valójában Isten elleni lázadás. Ezzel ugyanis Izrael népe azt utasította el, hogy maga Isten legyen a vezetőjük. Továbbá Sámuel arra is figyelmeztette a népet, hogy a királyok bizony visszaélnek a hatalmukkal és sanyargatják a népet. Ha királyt választanak maguknak, akkor katonai besorozásra és magas adókra is számíthatnak, valamint arra, hogy a király hatalmánál fogva akár rabszolgává is teheti az alattvalóit.

Tudnunk kell azonban, hogy Isten nem önmagában a királyság intézményét ellenezte, hanem a királykérés mögötti indok volt az, ami haragját kiváltotta. A vének ugyanis így indokolták kérésüket: „Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (1Sám 8:19-20). Isten pedig pont azt nem akarta, hogy az ő választott népe olyan legyen, mint a többi nép. Mindezek ellenére Isten engedett a nép kérésének és arra szólította fel Sámuelt, hogy válassza ki és kenje fel Sault Izrael első királyává.

1. Az első király

Sámuel, Isten szavának engedelmeskedve, keresett királyt a népnek. A bibliai leírás hangsúlyozza, hogy Isten választotta ki Sault, Ő munkálkodott az események hátterében. Saul eredetileg az apja elveszett szamarainak keresésére indulva találkozott Sámuellel, a „látóval”. Találkozásuk alkalmával Isten parancsa szerint Sámuel titokban felkente Sault királlyá. Majd pedig Sámuel Micpában „országgyűlést” hívott össze, melynek témája a királyválasztás volt. Itt sorsolással választottak királyt, ahol Saulra esett a választás. Ezt követően Saul nagy népszerűséget szerzett, amikor vezetésével legyőzték a tízszeres fölényben lévő ellenséget. Ezek után a nép egyöntetűen megerősítette Sault a királyságban. Külső adottságait figyelembe véve kiváló döntés volt Sault választani királynak. Emberi szemmel nézve imponáló megjelenése ígéretes jelöltté tette őt: „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9:2). Istennek azonban más volt a véleménye: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7).

Mindez hamarosan ki is derült. Saul életútja rossz irányba fordult és tragikus véget ért. Az első baljós jelek már nem sokkal a királlyá választása után megjelentek. A filiszteusok elleni hadjáratra készülve, miközben Sámuel érkezésére várt, akinek az áldozatot be kellett volna mutatnia, Saul egyre türelmetlenebbé vált. Végül nem törődve az Isten törvényével, amely szerint csak felszentelt pap mutathatott be áldozatot az oltáron, Saul maga végezte el a szertartást. Sámuel ezért keményen megfedte Sault: „Nem teljesítetted Istenednek, az Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:13-14).

Saul elhamarkodott tette, meggondolatlansága itt még talán nem tűnik olyan súlyos vétségnek, de a Biblia már itt is világosan rámutat azokra a belső, lelki gyengeségekre, jellemhibákra, amelyek csak később lettek nyilvánvalókká. Legfőbb hibája Saulnak abban keresendő, hogy eltért az Isten parancsától. Szorongatott helyzetben, a próbatételek alatt Saul hajlamos volt önfejűen cselekedni. Nem tartotta fontosnak, hogy Isten törvényét megtartsa, inkább a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodott. Mivel Saul a maga feje után ment, egyre több rossz döntést hozott, és egyre inkább elszakadt Istentől.

Nem sokkal később lezajlott az a bizonyos ütközet, amelyben Saul fia, Jonatán hőstettének köszönhetően megfutamodtak a filiszteusok és Izrael fényes győzelmet aratott. Ebben a győztes csatában azonban maga Saul előbb csak bizonytalanul, majd pedig elhamarkodottan cselekedve vett részt. Saul kapkodó és bizonytalan jelleme itt is megmutatkozott. Eleinte félt, és nem tudta rászánni magát a támadásra, majd egy elhamarkodott fogadalmat tett, mellyel szétzilálta az izraeli hadsereget, ezzel lehetőséget adva az ellenségnek az elmenekülésre.

A következő alkalommal, amikor ismét nehéz helyzetbe került Saul, újra csak kapkodott, és következetlenül járt el. Ebben az esetben sem követte Isten parancsát, ismét Sámuel volt az, aki leleplezte és megfeddte őt: „Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:23).

Saul volt Izrael első királya, aki nagy dolgokra hívatott el. Uralkodása kezdetén hatalmas ígéretet kapott Istentől: „Akkor megszáll téged is az ÚR lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.” (1Sám 10:6). Engedetlensége, önfejűsége következtében azonban hamarosan elvesztette vezetői képességeit. Kudarcának oka abban volt, hogy nem ismerte el, hogy nem ő, hanem az Úr az igazi uralkodó. Saul bizonytalan ember volt, aki Sámuel támogatása nélkül gyorsan elveszette a maradék önbizalmát is. A Biblia ezt a szomorú megállapítást teszi róla: „gonosz lélek kezdte gyötörni” (1Sám 16:14).

Saul királyságának a második fele a Dáviddal való vetélkedésről szól. A hatalmát féltő és egyre féltékenyebbé váló Saul ahelyett, hogy szövetségre lépett volna azzal a Dáviddal, akit mindenki hősként tisztelt, elüldözte őt az udvarából. A félelem végül úgy eluralkodott Saulon, hogy a „hatalom megszállottjaként” egy reszkető, tehetetlen és vezetésre alkalmatlan emberroncs lett belőle. Végül, ilyen körülmények között indulva csatába élete tragikus véget ért. A csatavesztést látva végső elkeseredésében ő maga öngyilkos lett, miközben a fia Jonatán is maghalt, az országra pedig ismét nehéz idők jöttek.

2. Van-e szükség királyra?

Sámuel első könyvének az elején megtudtuk, hogy a királykérdés, milyen heves vitát váltott ki Sámuel és a nép között. A nép vezetésének a kérdése ugyanis Izrael identitásának egyik meghatározója volt. Ahhoz, hogy Izrael világosság legyen és áldást hozzon a népek számára, különböznie kellett tőlük. Az azonban, hogy ők királyt kívántak maguknak, azt mutatta, hogy a különbözőség helyett inkább hasonlóvá szerettek volna válni a többi néphez. Sámuel hiába figyelmeztette őket a királysággal együtt járó veszélyekre, ők hajthatatlanok voltak és kijelentették, hogy királyt akarnak, hogy vezesse őket, biztosítsa számukra a katonai sikereket. Izrael nem mutatott semmiféle vágyat arra, hogy Istennek engedelmeskedve az Ő szövetséges népeként éljenek. Végül az Úr azt mondta Sámuelnek, hogy hallgasson a népre, és adjon nekik királyt. De azt, hogy ki legyen a király, Isten döntötte el.

Isten tehát nem csupán megengedte, hogy Izraelnek királya legyen, de azt is megmondta, ki legyen az. Istennek egyetlen feltétele az volt, hogy továbbra is az Urat tekintsék végső uralkodójuknak: „Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az Urat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! (1Sám 12:14). Izrael királya tehát egyeduralkodó volt, aki nem tartozott elszámolással semmiféle parlamentnek vagy alkotmánybíróságnak.

Isten akarata szerint ugyanakkor Izrael királya mégis különbözött a többi nép királyától abban, hogy Istennek tartozott felelősséggel. Izrael királya a hatalmát Istentől kapta, és ezért neki tartozott engedelmességgel. Ha ezt az engedelmességet megtagadta, akkor Isten is visszavonta tőle áldását. Sault pontosan ezért vetette el Isten olyan hamar, mert engedetlennek bizonyult Istennel szemben. Míg a világ népei között a legtöbb király abszolút hatalommal rendelkezett, addig Izraelben egyedül Istennek volt abszolút hatalma, a király pedig csupán Isten szolgájának számított. Saul kiválasztatott, király lett, s bár számára minden lehetőség megadatott, mivel ő maga nem volt hajlandó elismerni, hogy Izrael népének a valódi királya maga Isten, így méltatlanná vált a királyi tisztségre.

A Biblia világosan kimondja, hogy Izraelnek továbbra is meg kell tartania a „megkülönbözetett” jellegét. Ezt szolgálja az is, hogy Izrael esetében mindig az Úr választja a királyt. Így történt ez Saul és Dávid esetében is. Az Úr utasítása alapján kente fel Sámuel a két királyt, és csak azután léptek a nyilvánosság elé. A halandó király tehát egyértelműen a nagy Király, az Úr alattvalója. Amikor Sámuel, a próféta felkeni Izrael első királyát, a halandó király az Úr messiása azaz „felkentje” lesz. Ebből a képből épül fel a messiás jövőbeli reménye. A Biblia az üdvtörténet korábbi eseményeiből merít, és ezeket vetíti bele a jövőbeli szabadítás reménységébe. Létezik tehát egyfajta kapcsolat az ószövetségi királyok és az eljövendő Messiás között. De azt is láthatjuk, hogy Izraelben a királyság intézménye nem túl biztató módon vette kezdetét. Saul története arra figyelmeztet minket, hogy ha egy embert emelünk királlyá, az mindig veszélyes, mert a hatalom a legjobbakat is képes megrontani. Egy biztos, Isten olyan királyt, olyan vezetőt akar, aki őt féli és neki engedelmeskedik, aki elismeri maga felett Isten uralmát.

Igaz, hogy Izrael első királya, Saul nagy csalódást okozott, és pontosan azt tette, amitől Sámuel óvta őt, de a második király, Dávid jó vezetőnek bizonyult, és az ő utódjaként jött el Jézus, mint a mi Messiás királyunk. Isten így gondoskodott az ő engedetlen népéről.

3. Az engedelmesség és áldás

Sámuel első könyve megmutatja nekünk azt, hogy milyen áldás fakad abból, ha valaki engedelmeskedik Istennek, de azt is, hogy milyen pusztulást hoz, ha az ember a maga útját járja. Ez egy olyan alapvető téma, ami az egész Biblián végighúzódik. Sámuel így intette a népet: „Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.” (1Sám 12:14-15). Ezekből a szavakból világosan látszik ez a törvényszerűség. Az Isten iránti engedelmesség áldott életre vezet, az Istennel szembeni engedetlenség pedig nagy bajt okoz. Erre számtalan példát hoz fel a Sámuel első könyve. Pl. Éli fiai engedetlenségük miatt nem lehettek Izrael bírái, de ugyanez volt a helyzet Sámuel fiaival is. Saul élete pedig még világosabban mutatja ezt a törvényszerűséget. Saul számtalanszor volt engedetlen Istennel szemben. Türelmetlen volt, nem várta ki Isten időzítését, hanem az Úr által meghatározott idő előtt mutatta be az áldozatot. Elhamarkodottan és meggondolatlanul tett olyan fogadalmat, amelyet képtelen volt betartani. Nem hajtotta végre az Úr parancsát, hogy az ellenséget és annak minden tulajdonát pusztítsa el, és ne tartson meg magának semmit a zsákmányból. Féltékeny volt Dávidra, majd egyenesen az életére tört. Meggyalázta Istent azzal, hogy egy halottidézőhöz fordult segítségért. Saul királyságát végig az Istennel szembeni engedetlenség jellemezte, és ennek súlyos következményei lettek. Isten lelke elhagyta, kiszolgáltatva őt saját sorsának.

Ezzel szemben Dávidot úgy mutatja be a Biblia, mint aki engedelmesnek bizonyult Isten iránt. Isten nem a külső tulajdonságait vette figyelembe, amikor királlyá tette. Dávid Isten „szíve szerint való” (1Sám 13:14) ember volt, ezért Isten megáldotta őt. De Dávid sem volt képes tökéletesen megtartani Isten parancsait. Az ő élete sem volt hibátlan, és ennek meg is lettek a következményei. Így Izrael legfőbb reménye az maradt, hogy Isten ígérete szerint eljön majd az a „Nagy Király”, aki mindenben Istennek engedelmeskedik, és sohasem okoz csalódást.

Jézus életét az Atya akaratának való tökéletes megfelelés jellemezte. Ő az élete árán is engedelmes volt, és soha nem szegte meg Isten törvényét. Azt mondta: „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42). Jézus engedelmessége hozta el az igazi áldást. Ámen.

Oldalak