Igehirdetés: 2023.08.06.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 72.

 

Újra mélyponton

Olvasmány: Bírák 19:1-30

„Aki csak látta, ezt mondta: Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig. Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok, és beszéljétek meg!” (Bírák 19:30)

 

   Ebben a történetben a vendégszeretet hiánya Izrael népének a teljes megromlását jelzi.  Az ókori Közel-Keleten nagy hangsúlyt fektettek a vendégszeretetre. Amikor a történetbeli lévita leült egy izraeli város főterére, arra számított, hogy a rokonai, vagy a helybeliek majd szálláshellyel kínálják. Ám csak egy idős ember fogadta be házába, aki ugyanarról a vidékről származott, mint a városon átutazó lévita. A tősgyökeres helyiek ellenben jelét sem mutatták a vendégszeretetnek. Az öregember azonban láthatóan igen komolyan vette a vendéglátás kötelességét. Sőt megdöbbentő módon még tulajdon lányát is kész volt kiszolgáltatni a felbőszült csőcseléknek, csakhogy ne bántsák a vendéget. Viselkedése Lót cselekedetét idézi Sodoma pusztulásának előestéjén. Ez a történet arról tesz bizonyságot, hogy Izrael is oda jutott, hogy semmiben sem különbözik az egykori Sodomától. A Bírák könyvének utolsó fejezetei arról számolnak be, hogy Izrael népe újabb mélypontra jutott. Sorsa, jövője talán már csak egy hajszálon függ, mielőtt Isten ítélete beteljesedne rajtuk.  Az országot a lopás, a nemi erőszak, a gyilkosság, a bálványimádás jellemzi. Izrael népe igazából önmagát pusztítja el.

A Bírák könyve végén egyetlen történetre közelít rá, amelyen keresztül az egész ország állapotát kívánja bemutatni. Itt már nem egy külső ellenség fenyegeti a népet, az ellenség itt maga Izrael. Ez a fejezet igen sötéten ábrázolja az országban uralkodó állapotokat. Az értelmetlen és erőszakos cselekedetek sora azzal kezdődik, hogy egy fiú meglopja az anyját, majd azzal ér véget, hogy egy szülő hozzájárul lánya elrablásához.  A kettő között pedig találkozunk csoportos nemi erőszakkal, gyilkossággal, bálványimádással, fegyveres rablással és tömegmészárlással. Mindezt pedig nem egy ellenséges nép műveli, hanem az izraeliták teszik egymással. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Izrael, a kiváltságos nemzet, Isten választott népe teljesen megfeledkezett a küldetéséről. Míg a Bírák könyvének elején arról olvasunk, hogy valamilyen ellenséges nemzet támadta meg és pusztította Izrael népét, és akkor a nyomorúság idején Istenhez kiáltottak, itt a könyv végén sokkal rosszabb a helyzet. Itt már nincs ellenség, nem egy idegen nép pusztít, hanem Izrael népe pusztítja önmagát, mert „mindenki azt tette, ami jónak tűnt neki a maga szemében.” (Bír 21:25). Ez a kijelentés, hogy „mindenki azt tette, amit jónak látott”, talán ma nem hangzik különösebben negatívan, mivel korunk nagyra értékeli az individualizmust és a személyes szabadságot. A Biblia azonban az egységet értékeli többre. Isten azt akarja, hogy népe az iránta és az egymás iránti szeretetben legyen eggyé. Ezért a törvényben is előírta népe számára az egymásról való gondoskodás kötelességét. A Bírák könyve végén azonban már egy széttöredezett társadalom van előttünk, amely képtelen erre.

1.      Hajszálon függve

A Józsué könyvében még azt láttuk, hogy az engedelmes nép az Istenbe vetett hit által meghódította az ígéret földjét. Ezzel szemben a Bírák könyvében már egy engedetlen, bálványimádó néppel találkozunk, amely a legtöbbször vereséget szenved Isten elleni lázadása miatt. A Biblia nagyon szépen mutatja be azt a folyamatot, ahogy Izrael népe először csak megfeledkezett Isten törvényéről, majd végül eljutott a „mindenki tegye, amit jónak lát” törvényig. Mivel Izrael ellenszegülve Isten örök parancsainak, a kánaániakhoz való igazodást választotta a velük szembeni ellenállás helyett, ezáltal utat nyitott az istentelenség és a kicsapongás előtt. A nép megalkuvó magatartása miatt Isten megengedte, hogy a szomszédos hatalmak háborúval tegyék próbára Izraelt. Izrael végül elbukott a próbában és egy lefelé tartó spirálba került mind lelki, mind politikai és erkölcsi értelemben.

 A Könyv hét bíró történetén keresztül mutatja be, hogy a ciklikusan visszatérő bűnt, ami az egész korszakot jellemzi: „Mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” (Bír 17:5). Ez az önzés és a bűn legmélyebb állapota. Miért történhetett ez meg? Miért lett Izrael lelki értelemben olyan gyengévé, hogy ilyen mélyre süllyedt a romlás mocsarában?

A válasz egyszerű. A romlás azzal vette kezdetét, hogy hiányzott a nép életéből az Isten rendelkezéseibe vetett hit és az engedelmesség. Így Izrael a bűn körforgásának a börtönébe került. Izrael ezt a halálos kört hétszer is újrafutotta, de nem sikerült megváltoznia, sőt csak egyre távolabb került az Úrtól.

Az „ördögi kör” rendszerint az Isten rendelkezései elleni lázadással kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az Úr úgy torolta meg a bűnt, hogy engedte az ellenséget benyomulni az országba. Ezt aztán a nép vétke feletti bűnbánat követte, majd Isten szabadítóul egy bírát küldött és helyreállította a néppel való közösségét.

A nép egy rövid időre megtapasztalhatta a megnyugvás idejét, hogy aztán újabb lázadó időszak következzen.

Minden újabb körnél a nép egyre mélyebbre süllyedt a romlásban, míg végül már csak egy hajszálon függött léte, fennmaradása.

A Bírák könyvének végén kiderült, hogy Izrael legveszélyesebb ellensége nem valamely idegen nép, hanem önmaga. Az izraeliták ahelyett, hogy a népek világosságaként Isten szentségéről és igazságáról tettek volna bizonyságot a kánaáni népek között, inkább átvették ellenségeik szokásait. Izrael mindenben hasonlóvá lett a többi kánaáni néphez, ők is bálványokat kezdtek imádni, erkölcstelenségben éltek, nem ismerték a szülők tiszteletét és már nem is emlékeztek arra, hogy eredetileg milyen életvitelt szánt nekik Isten. Úgy tűnik, hogy Izrael népe már szemernyit sem különbözik az ellenségeitől.

A könyv végén egyetlen halvány reménysugár csillan fel, amikor a Benjáminiak által elkövetett csoportos nemi erőszak valósággal sokkolja Izrael népét, és felébredt a lelkiismeretük. Ennek a sokknak a hatására képesek voltak összefogni, hogy megbüntessék ezt a súlyos gaztettet és Isten elé vigyék a történteket.

Ezt az erkölcsi mélységbe süllyedt népet azonban már össze sem lehet hasonlítani azzal a reményteljes néppel, amelyet Józsué vezetett be az ígéret földjére. Mi történik amikor „mindenki azt csinálja, amit jónak látott?”

Azok a szörnyű események, amelyekről ezek a fejezetek beszámolnak, megadják a kellő választ arra, hogy hová vezet a bálványimádás, fajtalankodás, brutalitás, kicsapongás és Isten igéjének teljes figyelmen kívül hagyása. Amikor pedig Izrael népének nemzeti lelkiismeretét felpiszkálja egy sokkoló esemény, az arra adott válasz is csak egy újabb brutális erőszak lesz.

A bűn soha nem elégszik meg, hanem gyűlik, növekszik, terjed és elpusztít mindent, ami az útjába kerül. A névtelen lévita és Gibea lakói jól szemléltetik, milyen mélységes romlottságra képes az ember. Úgy tűnik, az emberiség önzése nem ismer határokat.

Isten kegyelmes közbelépése nélkül az ember képes lenne mindent elpusztítani. Az emberiségnek ezért Szabadítóra, Megváltóra van szüksége, aki képes megtörni a bűn körforgását.

 

2.      Hogyan jutottunk ide?

Izrael fiai döbbenten állapították meg: „Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig.” (Bír 19:30). Vagyis: hogyan jutottunk ide?

Az egyik nyilvánvaló ok, a környező kultúra hatása. Mivel Izrael elfordult Istentől és bálványokban bízott, a nép között egyszer csak elszabadult az erőszak, a paráznaság, a szegények elnyomása. Egyszerűen azért, mert olyanná lesz az ember, mint amilyenek az istenei. Amikor Izrael népe a körülötte élő kánaáni népek bálványimádását kezdte követni, ezeknek a népeknek a kultúráját is átvette. Kánaán istenei azonban erőszakosak és aberráltak, ők a harc, a háború, a termékenység, a szexualitás istenei, amelyek tiszteletéhez hozzá tartozik a kultikus prostitúció is. A nép pedig olyanná válik, mint az istenek, amelyeket imád.

Mindez pedig a mi világunkra is igaz. A mai kultúra pontosan olyan, mint a bírák korának kultúrája. Mindenki azt csinálja, ami neki tetszik. A 21. századi posztmodern humanizmus, az ebből fakadó hihetetlenül erőteljes individualizmus lényege éppen ez, és ez igaz az Istennel való kapcsolatra nézve is: „úgy tiszteld Istent, ahogyan neked tetszik, ahogy az neked jó. A vallás mindenkinek a legbensőbb magánügye, ebbe ne szóljon bele senki.”

Általánosságban sok nyomorúsága van korunknak, de ebből ma csak egyetlen égető kérdést szeretnék kiemelni, ez pedig a férfi és nő kapcsolata. Ugyanis a modern nyugati világban ez az a terület, ahol Isten teremtési rendje leginkább eltorzul, és valami nagyon-nagyon más alakot ölt, mint amit Isten törvénye diktál. Ez az a terület, ahol a bírák kori állapotokhoz hasonlóan, ma mindenki azt teszi, amit jónak lát. És itt ne a hitetlen világot akarjuk megítélni, hanem elsősorban önmagunkat. Mert ez az a terület, ahol ma a kereszténynek is azt gondolják a szívük mélyén, hogy azt tehetnek, amit jónak látnak. Kétségtelenül igaz, hogy a szexualitás, a házasság, a férfi-nő kapcsolat témában jobban formál minket, erősebb hatással van ránk a mai kultúra, mint a Biblia.

Gondoljunk például az együttélés kérdésére. Az egész bibliai kijelentésen, amint az emberiség történelmén is, végighúzódik, hogy a házasság férfi és nő halálig tartó, elkötelezett, nyilvános és törvényes kapcsolata. Ez a házastársi szövetség. Ez a legtöbb kultúrában jelen volt egészen az elmúlt időkig. A Biblia azt mondja, hogy az együttélés, a házasságon kívüli nemi élet, teljes mértékben ennek a felrúgása. De ma a keresztények nagy része lazán átírja Isten rendjét, mert azt mondja: a 21. században ez tarthatatlan. Vagy gondolhatunk a válás kérdésére is. Mára teljesen elfogadottá vált a keresztény közösségekben is, hogy a házasságot fel lehet bontani. Pusztító fertőzésként vonul ez a gondolkodás végig rajtunk, az egyházunkon. Sokszor hallunk olyan lelkipásztorokról, hívő emberekről, akik elválnak. De hogyan jutottunk ide? Miért történhet meg mindez? Egyszerűen azért, mert mi akarunk magunknak törvényt szabni. Amit a Bírák könyve így mond: „Nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, ami neki tetszett.” (Bír 17:5). Úgy jutottunk ide, a mélypontra, hogy elhagytuk Istent, az egyetlen Királyt. Úgy jutottunk ide, hogy nagyobb hatással volt ránk környezetünk, mint Istenünk.

3.      Ki képes megtörni a bűn körforgását?

A Bírák könyvének végén bemutatott mélyponton egy reményvesztett népet látunk. A Biblia ezen a ponton érzékelteti velünk, hogy közvetlen összefüggés van az emberi gonoszság és a király hiánya között:  „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bír 17:6). Több van ebben a kifejezésben egyszerű ténymegállapításnál, miszerint Izrael még nem koronázta meg első királyát. Valójában annak megállapítása ez a mondat, hogy a nép elhagyta valódi Királyát, atyáik Istenét és ennek lett a következménye az a sok zűrzavar és romlás, amiről itt olvasunk. Az Úr ezt később maga is egyértelművé teszi, amikor kijelenti:  „Engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.” (1Sám 8:7/b). Sokkal többről van itt szó egy kormányzati rendszernél. Az igazi kérdés itt a nép hozzáállása a legfőbb kormányzójához, a menny és a föld Urához.

Azt is láthattuk, hogy az emberi gonoszság kiterjedése és romboló hatása minden egyes alkalommal fokozódott. Annak a népnek az életét, amely egy csodás országot kapott, hogy ott lakhasson és felhőtlenül élvezhesse az Istennel való közösséget, ekkora megosztottság és félelemi jellemzi. A felelősség egyértelműen az embereket terhel.  Azt tették, amit ők láttak jónak, így nem tudtak megfelelni annak, amit Isten jónak látott. Ahogy Ádám és Éva az Édenkertben, így most Izrael népe is figyelmen kívül hagyta Isten bölcsességét és a saját fejük után mentek.

Isten népe újra és újra áldozatul esett a sátán kísértésének, aki folytonosan arra sarkalja az embert, hogy egyedül saját magában bízzon, és saját vágyait kövesse. János apostol ezt nagyon pontosan kifejtette: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:16-17). Az emberek minden korban olyan vágyakat követnek, amelyek képtelenek tökéletes megelégedést adni a lelküknek.

A Szentírás arról tesz nekünk bizonyságot, hogy az élet útját csak egy valaki által találhatjuk meg. Ő nem akármilyen király, hanem a Királyok Királya, Jézus Krisztus. A Biblia arra hív minket, hogy Jézust, a mi igazi vezetőnket kövessük. Jézus egyrészt a tökéletes engedelmesség példája, aki képes volt arra, amire Ádám nem. Másrészt ő a mi tökéletes vezetőnk, aki arra hív, hogy az ő útján járjunk. Jézus sokkal többet tett, mint, amire bármely világi, emberi király valaha képes lett volna, Jézus magára vette Isten ítéletét. Halála és feltámadása által megszerezte népének az Isten előtti igazság ajándékát. Általa lehetünk elfogadottak, szeretettek, általa nyertünk bűnbocsánatot.

Amint láttuk, Izrael népe azért jutott mélypontra, mert a szívük nem volt Istené, nem az Úr volt az igazi királyuk. Ez így van ma is. Minden baj és nyomorúság, amely ma bennünket körülvesz azért lehetséges, mert ma is igaz, hogy nincs királyunk. Azaz, mert az ember nem ismeri el maga felett az egyetlen Királyt. Izrael története során, a bírák korában megfogant a vágy, hogy kell egy király. Az Úr azért nem akart földi királyt adni Izraelnek, mert egyedül Ő volt az, aki megszabadította Izraelt Egyiptomból, szövetséget kötött velük, mintegy kinyilatkoztatta számukra, hogy ő az egyedüli királyuk. Törvényét adta nekik és ezen keresztül kormányozta őket. De a nép makacskodott, hogy nekik akkor is király kell, mert a szomszéd népeknek is van látható, földi királyuk. Így Isten végül királyt adott Izraelnek. Az Ószövetség következő könyvei majd erről a korszakról, a királyok történetéről szólnak. Ámen.