Igehirdetés: 2023.08.20.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 74.

 

Izraelnek vezetőre van szüksége

Olvasmány: 1Sám 3:1-21

„Sámuel felnövekedett. Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül. És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az ÚR prófétájául rendelte Sámuelt. Az ÚR még többször is megjelent Sílóban, és kijelentette magát az ÚR Sámuelnek igéje által Sílóban..”  (1Sám 3:19-20)

 

Isten legtöbb ígérete, amelyet Izrael népének adott, a bírák korára beteljesedett. A nép immár a saját földjén élhetett,            ahol megvolt mindenük. Ennek ellenére valami mégis hiányzik. A Bírák könyvéből megtudtuk, hogy Izrael ekkor még nem volt egységes nemzet. A törzsek között felosztott területeknek ezt a lazán összetartozó halmazát nehezen lehetett országnak nevezni. Az izraelita törzsek ebben az időszakban legalább annyiszor keveredtek összetűzésbe egymással, mint ahányszor ellenséges szomszédjaikkal harcoltak. Sámuel első könyvének a kezdetén arról olvasunk, hogy Izrael állandó ellenségei, a filiszteusok, kihasználva az izraeliták egységének a hiányát, egyre beljebb nyomulnak az országba. Mivel Izrael képtelen volt megállítani a filiszteusokat, azok végül a szövetség ládáját is zsákmányul ejtették. Ezek után sokan már azt kezdték gondolni, hogy Isten végleg elhagyta Izraelt. A könyv 3. fejezete ezzel a mondattal kezdődik: „Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.” (1Sám 3:1).

Mindez azt mutatja, hogy Isten közvetlenül beavatkozik a dolgok menetébe, ahogy Ábrahám vagy Mózes esetében is tette, amikor új vezetőt hívott el a nép számára. Isten ezt a kijelentést adta Sámuel prófétának: „Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.” (1Sám 3:11).

Sámuelről megtudjuk, hogy még gyermek volt, amikor először szólt hozzá Isten. Továbbította Isten üzenetét, még akkor is, ha az feddést tartalmazott Éli főpap számára, aki gyermekkora óta nevelte őt. Ez  a korai jelzés is arra utalt, hogy Sámuelből igazi próféta lesz, aki mindig kendőzetlenül hirdeti Isten szavát. A hamis próféták viszont mindig olyan híreket közöltek, amelyek tetszettek az embereknek.

Sámuel azonban nemcsak próféta volt, de a bírák korábból a királyság korába való átmenet nehéz időszakának a politikai vezetője is. Képzettsége szerint Sámuel pap volt, így Izrael vallási vezetőjeként is a nép élén állt. De, amikor a szükség úgy hozta, a hadsereg irányítását is a kezébe vette, és győzelmes hadjáratot vezetett a filiszteusok ellen, visszafoglalva az elvesztett területeket.

Végül pedig Isten útmutatása alapján Sámuel választotta ki és kente fel Izrael első két királyát is. E sokféle szerep betöltésével Sámuel fontos örökséget hagyott maga után. Egy évszázadnyi széthúzás után, neki sikerült egyesítenie a törzseket.  A vezetése alatt érkezett el az ország az államiság küszöbéig. Sámuelnek köszönhetően mindenki számára világossá vált, hogy Isten mégsem feledkezett meg a szövetségről, és továbbra is népével van.

1.      Követelmények a vezetővel szemben

Egyetlen ország, sem lehet naggyá, ha nincsenek jó vezetői. De hogyan lehet megtalálni ezt a jó vezetőt? Izrael népnek ez volt az egyik legfontosabb kérdése. A bírák korszakának végére az ország mélypontra jutott, amikor a nép fennmaradása csupán egy hajszálon függött. Az már a Bírák könyvében egyértelművé vált, hogy túlélésért vívott harcban Izraelnek vezetőre volt szüksége. De az is kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ember ez vezető. A Szentírás elvárásokat fogalmaz arról, hogy milyen legyen a vezető. A Sámuel első könyvének rögtön az elején például ezt olvassuk: „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. Összetörnek, akik az ÚRral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben.” (1Sám 2:9-10). Sámuel első könyve három olyan férfit mutat be nekünk, akik a hatalom csúcsára emelkedve Izrael vezetői lettek. Ezek voltak Sámuel, Saul és Dávid. Mindegyikükről elmondható, hogy megnyerő, erőteljes személyiségek voltak, akik csodálatot és tiszteletet váltottak ki az emberekből. Ketten közülük, Sámuel és Dávid, sikeres vezetők lettek. Saul azonban az ígéretes kezdet ellenére megbukott.

Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben Izrael népe a fennmaradásáért küzdött, nem volt mindegy, hogy milyen vezető állt az ország élén. Az izraelitákkal nagyjából egy időben érkezetek a térségbe legnagyobb ellenségeik, a filiszteusok. A filiszteusok a földközi tenger partján alapítottak városokat, majd innen kiindulva fokozatosan egyre beljebb nyomultak a szárazföld belseje felé, az izraeliták által lakott területeket veszélyeztetve. Fejlett haditechnikával rendelkeztek, különösen a gyors harci kocsikról voltak híresek. Bár létszámukat tekintve kevesebben voltak, mint az izraeliták, de sokkal jobban szervezett nép volt. Izrael népének ekkoriban még sem központi közigazgatása, sem állandó hadserege nem volt.  A tizenkét törzs csak egy nagyon laza szövetségben állt egymással és csak vészhelyzet esetén fordultak egymáshoz segítségért. Az ilyen „vészhelyzetek” esetén alkalmi vezetők, az ún. bírák álltak az ország élére.

Mintegy száz éven keresztül így működött az ország. A törzsek teljesen függetlenek voltak egymástól, és ezt a szabadságukat a nagy összefogások és közösen elért győzelmek után is igyekeztek megőrizni. A korszak végére azonban filiszteusok minden területen Izrael felé kerekedtek így a törzsek kénytelenek voltak elgondolkodni azon, hogy változtassanak a korábbi politikai és társadalmi helyzetükön. Kénytelenek voltak elismerni, hogy egységes vezetés hiányában olyan válság bontakozott ki, amely már létében fenyegette az országot. Érdekes módon a Sámuel első könyve mégsem egy csatajelenettel kezdődik, de még csak nem is a vezetési válság következtében beállt nyomorúság leírásával, hanem egy intim családi problémával. Két elkeseredett és egymásra végtelenül féltékeny feleséget látunk, akik már hosszú ideje harcban állnak egymással. Az egyik asszony gúnyolódik a másik asszony meddőségén. Anna, a gyermektelen asszony végső elkeseredésében Istenhez fordult segítségért. Imádságában Istennek ajánlotta fel a születendő gyermekét. Egy idő múlva Anna teherbe esett és fiút szült, akit Sámuelnek nevezett el. Anna megtartotta Istennek tett fogadalmát és gyermekét elvitte a szentélybe, ahol Éli pap mellett nevelkedett. Sámuelből pedig Izrael egyik legkiemelkedőbb vezetője vált. Hármas szerepet töltött be. Egyrészt próféta volt, aki Isten akaratát közvetítette. Másrészt pap volt, aki Izrael népének istentiszteleti szertartásait vezette. Harmadrészt pedig katonai vezető is volt, akik csatába vezette az izraelitákat. De Isten vezetése alatt ő választotta ki Izrael első két királyát is. Sámuel erős személyisége mindvégig hatással volt az országra, akkor is, amikor már nem ő állt annak élén.

Sámsonhoz hasonlóan Sámuel is názír volt, azaz Istennek felajánlott, de Sámsonnal ellentétben ő valóban be is töltötte ezt a szerepét. Karizmatikus vezető volt, aki bátorsággal vezette és szabadította meg Izraelt az ellenségeitől. Bölcsen rendezte a törzsek közötti vitákat. Sámuel Mózeshez is hasonlított, mivel ő is intette a népét, hogy forduljak el a bálványoktól és teljes szívükből az Urat szolgálják.

2.      Egy meddő nemzet

Nem véletlenül kezdődik Anna történetével a könyv. Anna nyomorúsága és a gyermekért való küzdelme, Izrael küzdelmét jelképezi. Anna története arra mutat rá, hogy a keserű fájdalomból hatalmas ígéret születhet, ha az ember Istenhez fordul, és benne bízik.

Anna története arra is emlékeztet minket, hogy az Isten által kiválasztott vezetők nem mindig a megszokott úton érkeznek. Megtudjuk, hogy nép élén Éli főpap romlott életű fiai következtek volna a sorban, Isten azonban elvetette őket. Ellenben megáldott egy olyan asszonyt, aki nyomorúságában hozzá fordult, és áldásról biztosította az asszony születendő fiát is, mindaddig, amíg Istentől várja a segítséget. Isten tehát olyan vezetőt választott ki, aki hallgat rá és törvényei szerint él. Az Úr ezt a kijelentést adta: „Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.”  (1Sám 2:30).

Sámuel soha nem felejtette el ezt a leckét. Ő kente fel Sault, az első királyt, és amikor Saul már nem félte Istent, megfosztotta őt hatalmától. Számos nagyszerűnek látszó férfi közül Dávidot, a fiatal pásztorfiút választotta ki Saul helyére. Dávid uralma alatt aztán Izrael valóban gazdag és biztonságos ország lett. A Biblia azt is bemutatja, hogy mindez nem Dávid nagyszerű vezetői képességeinek volt köszönhető, hanem annak, hogy Dávid állhatatosan Istenhez fordult vezetésért. Hiszen a legjobb vezető maga Isten.

Sámuel könyve tehát egy meddő nő és egy meddő nemzet történetével kezdődik. A meddő nő Anna, aki az elnyomás alatt élő izraelitákhoz hasonlóan az Úrhoz kiált, és azt kéri, hogy Isten vegye el szégyenét. A nemzet is meddő volt abban az értelemben, hogy nem hozta meg az Istennel kötött szövetség szerinti gyümölcseit. Még a hivatalos istentisztelet is megromlott. Izraelben és eltávolodott Isten szent voltától. Éli főpap fiai, csupán a saját érdekeiket szolgálták, és „nem törődtek az Úrral.” (1Sám 2:12). A helyzet komolyságát jól szemlélteti a név is, amelyet Éli egyik unokájának adnak: „Ikábód”, azaz „odavan Izrael dicsősége” (1Sám 4.21).

Azzal azonban, hogy a filiszteusok elvették Izraeltől a szövetség ládáját, eltávolodott tőlük Isten dicsősége is. A szövetség ládája egy különlegesen díszített, fából készült doboz volt, amely a Tíz ige másolatát tartalmazta, és ez által az Istennek élő jelenlétét szimbolizálta a népe között. Az izraeliták azonban egy idő után kezdték úgy kezelni ezt a ládát, mint egy mágikus, szerencsét hozó tárgyat, amellyel Isten mindig, minden helyzetben a saját oldalukra állíthatják, ha ellenség fenyeget. Amikor Izrael vereséget szenvedett egy filiszteusok elleni csatában, akkor a következő csatába a ládát is elvitték, mert azt gondolták, hogy az majd biztosítja számukra a győzelmet. Az izraeliták, azonban csatát vesztették és a filiszteusok a szent ládát is elvitték. A csatában Éli két fia is meghalt, a rossz hír hallatán pedig az idős Éli is meghalt.

Izrael valóban meddő volt. Az ígéret földjén élt ugyan, de gyümölcstelen volt. Az Isten jelenlétét szimbolizáló láda pedig az ellenség birtokában került. Izraelnek már csak egy reménye maradt, hogy Istenhez kiáltanak és kérik, hogy Isten teremtsen bennük új életet. Végül mivel a szentláda pusztulást hozott a filiszteusokra, ezért azok visszaadták Izraelnek. Ahogy Isten Anna imájára is válaszolt, amikor megszabadította a meddőségből, úgy válaszol Izrael kiáltásra is. Isten fiút adott Annának. Azt a Sámuelt, aki a legutolsó és legnagyobb bíró volt.

3.      A vezető, aki hallja Isten szavát

Sámuel már kicsiny gyermekkorától Éli főpap mellet szolgált. Egy éjjel aztán Sámuel hangot hallott, amely őt szólította. Először azt gondolta, hogy Éli hívja, ezért megkérdezte, hogy mit kíván tőle. Miután ez háromszor megismétlődött, Éli rájött, hogy bizonyára Isten szólította Sámuelt. Ezért azt mondta neki, hogy így feleljen a hívásra: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3:9). Éli tudta, hogyha Isten szól, akkor arra az embernek oda kell figyelnie. Isten egy olyan korban hívta el Sámuelt a prófétai szolgálatra, amikor a népnek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy valaki Isten üzenetét közvetítse a számára. Isten Sámuelt bízta meg, hogy átvezesse népét a bírák korából a királyság korába. Sámuel a népe nagy prófétája és papja lett.

A Biblia ezt mondja Sámuelről: „Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül.” (1Sám 3:19). Isten nagy feladatra hívta el Sámuelt. Mindezt azonban csak úgy tölthette be, ha kész volt meghallani Isten szavát. Ez a téma valójában végighúzódik az egész Szentíráson. Amikor Isten valaki arra hív, hogy népét vezesse, azt gyakran egy olyan időszak előzi meg, amelyben az illetőnek meg kell tanulnia hallani Isten szavát. Dávid már felkent király volt, de mielőtt elfoglalhatta volna a trónt, meg kellett tanulnia az Isten szavára figyelni, ezt a célt szolgálta a pásztorkodással töltött idő az életében. Pál apostolt Isten arra hívta el, hogy nagy misszionárius legyen, de mielőtt nekikezdhetett volna a munkának, három évet töltött azzal. hogy Istent hallgassa. Jézustól is azt tanulhatjuk, hogy semmit sem tett úgy, hogy előzőleg ne szólt volna hozzá az Atya. Később pedig azt mondta tanítványoknak, hogy Isten a Szentlélek által szól hozzájuk, aki megmutatja nekik a helyes utat. A keresztyéneknek az a dolguk, hogy hallgassanak Isten szavára, amely megszólal a Lélek és az Ige által. Sámuel egész életében ilyen Isten szavára figyelő vezető volt. Egy olyan korban, amikor az ország mélypontra jutott, megbízható vezetőre volt szükség. Sámuel mint próféta, pap és bíra is becsülettel helyt állt és mind a három területen kiváló vezetőnek bizonyult. Prófétaként a bálványimádásból való megtérésére hívta népét. Mint pap közbenjárt az övéiért. Továbbá egész életében hűséges bírája volt az országnak. Ez az Istenre figyelő vezetés nagy áldást hozott a nép számára. Sámuel hűséges szolgálata előremutatott arra, amire Izraelnek igazán szüksége volt. Ez pedig egy olyan vezető, aki próféta, pap és király egy személyben. Aki a népét megtérésre hívja, aki közbenjár érte, és aki igazságosan és kegyelmesen uralkodik.

 Így Sámuel Jézus előképe volt. A múltban Isten a próféták által szólt, de utóbb Fia, Jézus által szólt hozzánk, aki mindennek az örököse és teremtője. Ő a nagy főpap, aki bűnből való megtisztulást szerzett népének. Isten trónjára ült, és igaz királyaként uralkodik. Olyan király, amilyenre Isten népe mindig is vágyott. Sámuel idején békében és biztonságban élt Isten népe, de Jézus uralma alatt Isten országának tökéletességét élvezhetjük majd, ahol minden örökre a helyére kerül. Sámuel hűsége ráirányítja a figyelmünket arra, aki még nagyobb prófétaként, papként és bíróként szolgál majd. Jézus lett a legfőbb próféta, aki hatalommal hirdette Isten Igéjét. Ő lett a legfőbb pap, aki saját magát ajánlotta fel engesztelő áldozatul a világ bűneiért. Legbőbb bíróként pedig megáll majd az Atya előtt, tökéletes ártatlanságában felajálva magát a bűnösök helyett. Ámen.