100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 70.
Bírák kora, Gedeon
Olvasmány: Bírák 7:1-25
„Akkor az ÚR
ezt mondta Gedeonnak: Túl sok ez a nép, amely veled van, nem adhatom a kezükbe
Midjánt. Különben még így fog dicsekedni Izráel velem szemben: A saját kezem
szabadított meg engem! Most azért hirdesd ki a nép előtt: Aki fél és retteg, az
térjen vissza, távozzék Gileád hegyvidékéről! Erre visszatért a hadinépből
huszonkétezer ember, és csak tízezer maradt ott.” (Bírák 7:2-3)
Azzal,
hogy Isten Izrael népének adta az ígéret földjét, beteljesítette Ábrahámnak
adott ígéretét. Ezek után Izraelre várt a
feladat, hogy ő is beteljesítse az Isten tervét: „A népek világosságává teszlek,
hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” (Ézs 49:6). A Bírák könyve
azonban ismét Izrael kudarcáról számol be. Izrael birtokba vette ugyan az
ígéret földjét és élvezte az Isten nekik adott minden áldását, de a „tejjel és mézzel folyó” jó földön élve
hamar megfeledkezett Istenről és a küldetéséről.
A
Bírák könyve elején megtudjuk, hogy Mózestől eltérően Józsuénak nem volt utódja
Izrael élén. Józsué halála után az izraeliták közvetlen az Úr uralma alatt
éltek, Őt tekintették egyetlen vezetőjüknek. Az országnak nem volt központi
kormányzata, a törzsek élén a vének álltak. A Bírák könyvében újra és újra
ismétlődik ez a kijelentés: „Abban az időben nem volt király Izráelben:
mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bírák 17:6). Ez az
ismétlődő mondat jelzi a korszak kaotikus voltát.
A
történetek arról számolnak be, hogy az izraeliták újra és újra fellázadnak
Isten ellen, elkövetnek valami olyat, ami Isten szemében gonosz, ezért
büntetésképpen az Úr az ellenségeik kezére adta őket. „Izráel fiai azt cselekedték,
amit rossznak lát az ÚR, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az URat, atyáik
Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek
istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az URat. De amikor elhagyták
az URat, és Baalt meg az Astartékat tisztelték, föllángolt az ÚR haragja
Izráel ellen, és fosztogatók kezébe adta, hogy fosztogassák őket.
Kiszolgáltatta őket a körülöttük levő ellenségeiknek, úgyhogy nem tudtak többé
ellenségeiknek ellenállni. Valahányszor kivonultak, az ÚR keze bajt hozott
rájuk, ahogyan megmondta az ÚR, és ahogyan megesküdött nekik az ÚR. Így nagyon
szorult helyzetbe jutottak.” (Bírák 2:11-15). A Bírák könyvét olvasva
tanúi lehetünk a lázadás lefele húzó örvényének és annak, ahogy minden
tekintetben megromlik és széthullik a nép élete. Úgy tűnik Izrael, a
kiválasztott nép, túl gyenge volt ahhoz, hogy elhívatását betöltse. Ahelyett,
hogy a környezetükben élő pogány népeket az Isten ismeretére megtanították
volna, inkább ők tanulták el ezektől a pogány népektől isteneiknek az imádatát.
Isten népe tehát megszegte az Úrral kötött szövetséget. Ez a lázadás már ott
elkezdődött, amikor Izrael nem űzte ki az összes kánaáni népet az országból és
nem szálltak hadba a pogány bálványimádás ellen. Így megmaradt a kísértés,
Kánaán régi isteneinek követésére. Isten ezért haragjában újra és újra
megítélte a szövetségszegő népét.
1.
Bírák
fegyverrel a kézben
Józsué
könyvének örömteli hangneme után a Bírák könyve már egy sokkal komorabb
hangnemre vált. Isten jobb sorsot szánt népének annál, mint amiről itt
olvasunk. Ő szabadította meg népét az egyiptomi rabszolgaságból, gazdagon termő
földeket adott neki és nagyszerű istentiszteleti és kormányzati rendszerről
gondoskodott, amelynek középpontjában Ő maga állt. A kezdeti lelkesedés után
azonban az izraeliták letértek az Isten által kijelölt útról. A Bírák könyvéből
megtudjuk, hogy az izraeliták figyelmen kívül hagyva Isten parancsát nem
tisztították meg teljesen az országot az idegen népektől. A kánaáni lakosság
egy részét életben hagyták és szolgáikká tették. A közéjük keveredő pogányoktól
aztán lassan a szokásaikat és vallási hiedelmeiket is kezdték átvenni az
izraeliták. Megindult a vallási és etnikai keveredés. Továbbá az is nagy baj
volt, hogy Mózes és Józsué után, Izrael népe vezető nélkül maradt, ráadásul az
ország és a nép sem volt egységes, hanem különböző, egymással is versengő
törzsszövetségekre bomlott szét. Az egymástól távoli vidékeken szétszóródva
letelepült 12 törzs irányítását ebben az időszakban a törzsek helyi vezetői, az
úgynevezett bírák látták el.
A
Bírák könyvében szereplő bírókat ma akár szabadságharcosoknak vagy egyfajta
betyárvezéreknek is nevezhetnénk. Elsősorban nem jogi vagy közigazgatási
ügyeik, hanem inkább katonai hadjárataik tették őket híressé. De mint minden
katonai vezetőnek, időnként nekik is meg kellett oldaniuk vitás kérdéseket. Ők
nem voltak képzett vezetők és a legtöbb esetben nem is ragaszkodtak a
hadviselés szabályaihoz. Egyetlen céljuk az volt, hogy az országba betörő
idegenektől megszabadítsák hazájukat. Az izraeliták többnyire a hegyek között
bujkáltak, míg ellenségeik, akiknek sokkal jobb fegyvereik és fejlettebb
haditechnikájuk volt, a síkságot tartották ellenőrzés alatt. A harci szekerek
olyan pusztító erővel bírtak a sík terepen, mint ma a tankok, de szinte használhatatlanok
voltak a sáros, és sziklás terepen. A létszámbeli hátrányuk miatt az izraeliták
inkább rajtaütésszerű hátbatámadáshoz folyamodtak.
A
Biblia lelkesítően beszél a zsidó nép korai történelmének katonai hőseiről. De
a történetek középpontjában mégsem a hősök állnak, hanem inkább az, hogy miként
munkálkodott Isten Izrael életében. Ezek a hősök számos jellembeli hiányossággal
küzdöttek. Gedeon csatát nyert, majd bálványimádásba vitte a népet. Sámsont
szánalmasan kiszolgáltatottá tette a kéjvágya. Az előbb kitagadott, majd mégis
hadvezérré választott Jefte pedig alig ismerte azt az Istent, akinek a szolgálatába
szegődött. A könyvben bálványimádásról, polgárháborúról, rablásról, nemi
erőszakról és gyilkosságokról olvasunk. A Bírák könyve a lecsúszás folyamatát
erősíti meg. Izrael népe a rossztól a még rosszabb felé halad.
A
bírák sorában Gedeon az egyik legismertebb. Először akkor találkozunk vele,
amikor szokatlan módon, a présházban elrejtőzve titokban csépeli a gabonát,
nehogy az országot fosztogató midjániták elkobozzák tőle is a terményt. A
midjániták ugyanis rabló hadjárataik során minden élelmet begyűjtöttek és
elvittek az országból.
A
fejezet rövid bevezetéséből megtudjuk, hogy a nép ismét mélypontra jutott: „Izráel
fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az ÚR, ezért az ÚR Midján kezébe adta
őket hét esztendőre, Midján pedig kemény kézzel bánt Izráellel.” (Bír
6:1-2). Olyan erős elnyomás alatt élt a nép, hogy a földjük minden termését
kénytelenek voltak odaadni az idegeneknek. Sokan ezért a hegyekben és a
barlangokban rejtőztek el és próbáltak egy kevés élelmiszert elrejteni az
idegen hadsereg katonái elől.
Ekkor
Gedeonban a vezetői képességnek vagy bátorságnak még a legkisebb jelét sem
fedezhetjük fel. Nincs semmiféle terve, vagy különleges képessége. Egyetlen
említésre méltó „hőstette”, hogy megkockáztatja azt a „merészséget”, hogy
titokban némi gabonát csépel és rejt el a maga számára. Amikor az Úr angyala
váratlanul megjelenik neki, mégis így szólítja meg: „Az ÚR veled van, erős vitéz!” (Bír 6:12/b) Talán ő az, aki a
legjobban meglepődik. Nem csoda, hogy lelkesedés helyett, csak a keserű kételyeivel tud
válaszolni: „Kérlek, Uram,
ha velünk van az ÚR, miért ért bennünket mindez?” (Bír 6:13).
2.
Gedeon sereget gyűjt
Gedeon
nehezen akarta rászánni magát arra a feladatra, amire Isten elhívta őt. A
kételyei nem alaptalanok. Ha közelebbről megvizsgáljuk életét és családját,
számos hiányossággal szembesülünk. Családja és törzse a Baalt imádta, nem az Urat.
Maga Gedeon gyáván megbújva vár és észébe sem jutna szembeszállni az
ellenséggel. Még a csata előestéjén is megbénította őt a félelem. Isten világos
útmutatásaival szemben egyfolytában csak ellenkezett és újra és újra jelet
kérve Istentől húzta az időt. Apja Baal oltárát is csak az éj leple alatt merte
lerombolni.
De
milyen bizonyítékokra van szükség ahhoz, hogy az ember megbizonyosodjon Isten
akarata felől? A „gyapjú kitevése” ma a vallásos emberek körében azt jelenti,
hogy szokatlan dolgot kérek Istentől, hogy megbizonyosodjam az isteni vezetés
felől. Ez a szólásmondás Gedeontól ered, aki ily módon kérte többször is Isten
vezetését és megerősítését. Valójában azonban az, amit Gedeon tett, nem az
isteni vezetés keresésének a mintájaként van előttünk, hanem sokkal inkább a
hit hiányát jelképezi. Valójában Gedeon Isten akarta próbára tenni. Azzal, hogy kitette azt a fürt gyapjút a
földre, mintegy a saját kezébe vette az irányítást, és elárulta, hogy igazából
nem bízik igazán Istenben. Isten egyszer már megmondta neki, hogy Ő maga fog
küzdeni a népért, de Gedeon, úgy tűnik, képtelen az Isten szavának hinni. Ezzel
a kézzel fogható jellel, a nedves gyapjúfürttel Isten hűségét akarta
ellenőrizni. Isten, Gedeon minden gyarlósága és ingatag hite ellenére,
felhasználta népe megszabadításában. Amikor eljött az idő, hogy Gedeon harcba
szólítsa Izrael népét, Isten olyan utasításokat adott neki, amelyek egy
tapasztalt vezetőt is pánikba ejtenének, nemhogy egy olyan zöldfülű hadvezért,
mint Gedeon. A hívására ugyanis egy harminckétezer fős sereg gyűlt össze, Isten
azonban arra kérte Gedeont, hogy csökkentse le seregének a létszámát háromszáz
főre. Ha ekkora létszámbeli hátránnyal is képesek lesznek győzelmet aratni, az
minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Isten munkálkodik, és méltó a
bizalmukra.
Ismerve
Gedeon gyávaságát és bizonytalanságát, Isten fokozatosan csökkenti Gedeon
seregének a létszámát, türelmesen készíti fel őt és seregét a csatára és önt
beléjük bátorságot. Isten addig bíztatja és látja el tanácsokkal Gedeont, míg
végül, a csata előtti éjszakára, erős és határozott hadvezérré formálódik. Így
történik aztán, hogy a kicsiny sereg a kürtöket és a fáklyákat megfélemlítő
hadicselként használva, megfutamítja a többszörös túlerőben levő ellenséget.
Mielőtt
Gedeonból Isten „erős vitézt”, vezetőt faragott volna, Izrael népe
kiszolgáltatva élte az életét. Az országba rendszeresen betörő idegen
fosztogatók pedig elorozták a helyi földművesek terményét és javait. Most
azonban kiderült, hogy Gedeon irányításával harcba szálló kicsiny sereg is
képes megfutamítani a midjániakat. A Gedeon vezetésével kivívott győzelem által
visszakapta Izrael népe a reménységét és a szabadságát, esélyt egy jobb életre.
3.
Tökéletlen
vezetők
Gedeon
valószínűtlen kiválasztása, a döbbenetes győzelméről nem is beszélve, olyan
mintát állít elénk, amely a Bírák könyvében többször ismétlődik. Abban a
korban, amikor a nőket másodrangú állampolgároknak tekintették, Isten először
egy nőt, Debórát választotta ki, hogy vezesse a népét. Egy másik vezető, Jefte,
egy gyülevész népségből álló banda vezéreként szintén a társadalom kivetettjének
számított, Isten mégis őt jelölte ki népe bírájának. Valójában az egész
Szentírás arról beszél, hogy mindnyájan romlottak vagyunk, Isten tehát
kénytelen ilyen „selejt anyagból” dolgozni, amikor vezetőket keres népe
számára. Maga Izrael népe sem a lenyűgöző képességei miatt lett kiválasztott.
Műveletlen rabszolga nép volt, amely minduntalan megfeledkezett Isten
jóságáról. Izrael népe, akárcsak vezetőik, újra és újra érdemtelennek
bizonyultak. Isten választása azonban soha nem a látszólag kiváló képességű
emberekre esik, de még nem is azokra, akik magukat „jó embernek” mutatják.
Isten a tökéletlen alapanyagból hoz ki nagyszerű dolgokat, azért hogy az egész világ
előtt nyilvánvalóvá legyen, hogy a dicsőség egyedül és kizárólag őt illeti meg.
Az
Újszövetségben ugyanezt a gondolatmenetet folytatja Pál apostol, amikor ezt
írja: „Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat,
testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek,
hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ
szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki
Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és
azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt
lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember
se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban
vagytok.”
(1Kor 1:26-30). Ha őszinték vagyunk, akkor bűnbánattal be kell ismernünk azt,
hogy körülményeinket és a képességeinket tekintve mindnyájan alkalmatlanok
vagyunk arra, hogy Istent szolgáljuk, csak Isten kegyelme, hogy Ő mégis kézbe
vesz minket, újjáformál, és terve részévé tesz bennünket.
A
Biblia világosan bemutatja, hogy az emberi vezetés a bűneset után teljesen
megromlott. Az Isten ellen lázadó emberiség olyan civilizációkat épített, mint
amit a bábeli torony szimbolizált, amit Isten megítélt és elvetett. Isten a
pogány népek világában az általa kiválasztott Ábrahámon és utódain keresztül
kezdett újat. Eredetileg Isten terve szerint Izrael népének teokráciában kellett
volna élnie, azaz egyedül Isten, a legfőbb Úr vezetése alatt. A Bírák könyvéből
azonban az tűnik ki, hogy Izrael népe inkább arra vágyik, hogy a pogány
népekhez hasonlóan ők is egy emberi vezetőt emeljenek maguk fölé. Ez a
méltóságteljes hatalmi pozíció azonban, még ha egy istenfélő ember kapta is
meg, mindig elhajlásra csábító erőt jelent. Azt látjuk ugyanis, hogy bármilyen
vezetői rangról is van szó, ez igen gyakran a gőgnek és a lázadásnak ad teret.
A
Bírák könyve részletesen bemutatja, hogy micsoda nagy rombolást végez, ha a
vezetők nem hajlandók Istennek alárendelni magukat, hanem a saját hatalmuk
bűvöletében élnek. Az ilyen vezetők nemcsak az Isten elleni lázadás irányába
vitték a népet, hanem ráadásul üldözték is azokat, akik megpróbáltak mégis
Isten útján járni. Az emberi vezetők alkalmatlanságáról és Isten népének az
üldözéséről Jézus is szólt a Hegyi beszédben. E bukott világban a rossz emberi
vezetés mindig is az élet valóságához tartozott, ami választás elé állítja az
egyházat. Vagy rettegve visszahúzódik, vagy hűségesen kitart, és Istent
dicsőítő módon igyekszik a világ világosságaként jelen lenni. Isten, a
mindenható Úr, kezében tartja a világ sorsát, a vezetők szívét is. Ha a vezetők
felfuvalkodnak és hűtlenné is lesznek Istenhez, az Úr akkor is hűséges és mindent
a javunkra, és az ő országa építésére használ fel. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése