100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 84.
A
babiloni fogság
Olvasmány: 2Kir 25:1-30
„Az ötödik hónap hetedikén,
Nebukadneccar királynak, Babilónia királyának tizenkilencedik évében eljött
Jeruzsálembe Nebuzaradán testőrparancsnok, Babilónia királyának az udvari
embere. Felgyújtotta az ÚR házát és a királyi palotát, fölperzselte
Jeruzsálem minden házát és valamennyi nagy palotáját. A
testőrparancsnokkal levő egész káldeus haderő pedig körös-körül lerombolta
Jeruzsálem várfalait. A nép maradékát – akár a városban maradtak életben,
akár átpártolók voltak, akik átpártoltak Babilónia királyához – a megmaradt
kézművesekkel együtt fogságba hurcolta Nebuzaradán testőrparancsnok. (2Kir 25:8-1).
Isten
választott népe számára a babiloni fogság a végső katasztrófát jelentette.
Mivel az ígéret földjén való lakozás, valamint Jeruzsálem és a templom volt Izrael
nemzeti voltának és Isten szeretett népeként megélt identitásának a jelképe,
így ezek elpusztulása által Izrael puszta léte is megkérdőjeleződött. A
babiloni fogság, a választott népnek az idegen földre való hurcolása kétségtelenül olyan katasztrofális
élményt jelentett az izraeliták számára, amit csak nehezen tudtak feldolgozni.
Ráadásul Isten törvénye azt is világossá tette, hogy mindaz, ami történt, a
nagy nemzeti katasztrófa, nem volt más, mint Isten ítélete a nép felett Az ítélet végrehajtóiként pedig az Úr a kor
nagyhatalmait használta fel eszközként. Isten a történelem ura, akinek kezében
a birodalmak csak eszközök.
Az Úr először Asszíriát
használta, amely az északi országrészt, Izraelt pusztította el, majd pedig
Babilont, amely a déli országrészt, Júdát. A Közel-Keleten ebben az időszakban
egymást váltották a nagy birodalmak. A történelmi feljegyzésekből is ismert,
hogy Asszíria Kr. e. 612-ben bekövetkezett bukása után Babilon vette át az
irányítást az egész Közel-Kelet felett. Amikor Nabukadneccar, Babilon királya
megverte az egyiptomiakat Karkemisnél Kr. e. 605-ben, ő és utódai uralkodtak
egészen addig, míg Círus, Perzsa király le nem győzte a babiloniakat Kr. e. 539-ben.
A karkemisi csata után Júda Babilon alattvalója lett, de néhány évvel később
Júda királya, Jójákím fellázadt Babilon ellen.
Nabukadneccar ekkor vette ostrom alá először Jeruzsálemet, és Jójákim
örökösét Jójákínt Babilonba hurcolta fogolyként. Tíz évvel később, Cidkijja,
Júda bábkirálya, szintén fellázadt Babilon ellen. Ekkor Nabukadneccar ismét
visszatért Jeruzsálembe, serege most végleg lerombolta a várost és a templomot,
a nép nagy részét pedig fogsága hurcolta (Kr. e. 587/586). Így használta fel tehát
az Úr előbb Asszíria majd Babilon istentelen birodalmát, hogy megítélje népét,
Izraelt. Júda történelmének utolsó néhány évtizede olyan volt, mint egy
rémálom. Még az istenfélő királyok sem voltak képesek a nép szívére hatni és
döntő változást elérni. A gonoszságnak ugyan egy időre gátat szabtak, de
haláluk után tovább folytatódott a romlás. Így végül Nabukadneccár személyében
és a babiloni seregek képében Isten ítéletének sötét fellege borította el a
népet. Júda, mivel nem volt hajlandó tanulni északi testvére, Izrael
példájából, átélte ugyanazokat a csapásokat: halál, pusztulás és a fogságba való
hurcoltatás.
1.
A keserves vég
A Királyok első
könyve az izraeli királyság kettészakadásáról számolt be. A Királyok második
könyve még ennél is nagyobb tragédiáról tudósít, az ígéret földjének
legsötétebb napjait beszéli el. Megtudjuk, hogy elsőként az északi királyság,
Izrael esett el, és került idegen megszállók kezére. Majd Júda, a déli
királyság is erre a sorsra jutott. Már a legelső fejezettől érzékelhetjük az
északi országrész egyre mélyülő válságát. Nem akadt egyetlen északi király sem,
aki az Isten útján járt volna. Az ország politikai élete intrikák és véres
felkelések végtelen örvényébe süllyedt. Ebben az időben Illés és Elizeus
próféta hirdette Isten Igéjét, egyre keményebben ostorozva a királyokat. Bár a
próféták Isten ítéletét hirdették, de Isten megtérésre hívó kegyelmeként sok
csoda is történt általuk. Mivel Izrael mégsem tért meg, így végül az asszírok
keze által végleg elpusztult a tíz törzs alkotta északi királyság, Izráel. Az
ígéret földjén már csak két törzs maradt, a kicsiny déli királyság, Júda területén.
Ezek után
Szanhérib, Asszíria királya, Júda ellen fordult és seregei benyomultak az
országba, egyenesen Jeruzsálem kapujáig jutottak. Ekkora már Júda minden vidéki
falva és városa elpusztult, több mint 200.000 embert hurcoltak el, és csak
Jeruzsálem maradt talpon. Az asszírok gúnyosan „kalitkába zárt madárnak” nevezték Ezékiást, Júda királyát. Ezékiás azonban az Úrhoz imádkozott, aki
megkönyörült rajta és a maradék népen.
Júda királysága így még 135 éven át fennmaradhatott.
Úgy tűnik
azonban, hogy bár Júda kapott kegyelmi időt, de semmit nem tanult az északi
királyság, Izrael pusztulásának drámai leckéjéből. A legtöbb király, aki
Ezékiást követte, nem engedelmeskedett Istennek. Így a következő megszálló
hatalom, Babilon végül a földig rombolta Jeruzsálemet. A királyok második
könyve azzal a komor képpel zárul, hogy a nép maradékát idegen hatalom hurcolja
rabszolgaként egy távoli országba. Isten háza, a jeruzsálemi templom immár
romokban hever, kincseit pedig szintén Babilonba szállítják el. Mire a harcok
véget értek, Izrael népe úgy szétszóródott az egész föld színén, hogy csak
mintegy 2500 év elteltével volt képes független nemzetként újra egyesülni.
A zsidók számára
így Jeruzsálem a legszörnyűségesebb bukás helyszínének szimbólumává vált. A valaha
oly tekintélyes Jeruzsálem romjait, a semmivé lett templomot és a lerombolt falakat
látva, biztosan a szíve szakadt meg Isten népe minden fiának. Elhagyták az
Urat, a saját bűnös útjaikon jártak és végül lesújtott rájuk Isten ítélete.
Bár az Isten
által küldött próféták egész idő alatt ékesszóló szavakkal figyelmeztették az
izraelitákat, hogy mi történik azzal a néppel, amely hátat fordít Istennek, úgy
tűnik mindez kevés volt. A próféták szávainál
ezek után már csak egy dolog lehetett hatásosabb, a történelem tragikus
szemléltető leckéje. A zsidóság számára az asszír és babiloni elnyomás sötét
korszaka szolgáltatta ezt a történelmi a leckét.
De ne gondoljuk
azt, hogy az Úr hirtelen és váratlanul űzte el népét az ígéret földjéről.
Ellenkezőleg. A Szentírás bemutatja nekünk azt a hosszú folyamatot, amelynek
során Isten újra és újra megkönyörült a népén és újabb és újabb esélyt és
lehetőséget adott nekik a megtérésre. Az ószövetségi történetek úgy ábrázolják
Istent, mint aki lassan és szánalommal telve halad az ítélet felé. Például
Hóseás próféta erőteljesen ábrázolja, hogyan gyötrődik Isten, amikor meghozza a
döntést, hogy elüldözi Izraelt a földről. A próféta által leírt mondatok Isten
fájdalmas kiáltásai: „Hogyan adnálak oda, Efraim, hogyan
szolgáltatnálak ki, Izráel? Hogyan adnálak oda, mint Admát, hogyan bánnék veled
úgy, mint Cebójimmal? Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom.” (Hós
11:8). Az ószövetségi próféták bőségesen
tanúskodtak arról, hogy Isten nagy türelemmel, sokszor próbálkozott
visszatéríteni népét a szövetség iránti hűséghez. Habakuk például akkor kezdett
a déli királyságban prófétálni, amikor Babilon árnyéka már egyértelműen
rávetült Júdára. Amikor a próféta megkérdezte Istentől, hogy miként engedheti
meg az igazságtalanságot és az erőszakot Júdában, rendkívül meglepő választ kapott.
Isten kijelentette neki, hogy a babiloniakat fogja használni eszköznek, hogy
megbüntesse Izraelt. Habakuk azért perelt Istennel, mert nehezen tudta
elfogadni, amit Isten tenni készült a népével.
2.
Isten
figyelmeztetése
Isten tehát a
próféták által szembesítette népét bűneikkel, erkölcsi csődjükkel illetve
bűnbánatra és megtérésre hívta őket. Júda babiloni fogságáról, amelyet a
Királyok második könyvében olvasunk már jóval korábban prófécia szólt. Még
azelőtt, hogy Izrael birtokba vette volna az ígéret földjét, figyelmeztetést
kapott arra nézve, hogy ha nem engedelmeskednek Istennek, és nem tartják meg az
Úr parancsolatait, el fogják veszíteni az országot. A Mózes
ötödik könyvében így olvassuk az Úrnak a népéhez szóló intését: „Rád
hoz majd az ÚR messziről, a föld széléről egy népet, amely lecsap rád, mint a
saskeselyű; olyan nemzetet, amelynek a nyelvét nem érted, vad tekintetű
nemzetet, amely nem kíméli az öreget, és nem kegyelmez a gyermeknek sem. Megeszi
állataid ivadékát és a földed termését, amíg ki nem pusztulsz. Nem hagy neked
semmit a gabonából, a mustból és az olajból, teheneid elléséből és nyájaid
szaporulatából, amíg tönkre nem tesz téged. Ostrom alá veszi minden városodat,
míg egész országodban le nem omlanak a magas és erőssé tett kőfalak, amelyekben
bízol; ostrom alá veszi minden városodat egész országodban, amelyet neked adott
Istened, az ÚR.” (5Móz 28:49-52). Külön figyelmet érdemel, hogy Izrael
sorsát a saját honfoglalása vetítette előre. Isten ugyanis azt parancsolta
népének, hogy űzze el arról a földről az ott lakó népeket, és így foglalja el
örökségét, ugyanakkor figyelmeztette is őket, hogy ha nem engedelmeskednek,
akkor ők maguk is hasonló sorsra jutnak.
Ézsaiás,
Jeremiás és a többi próféta előre látta, hogy a bűne miatt milyen katasztrófa
fenyegeti Isten népét. Évekkel az események előtt Ézsaiás prófétált arról, hogy
a babiloniak révén Isten majd eltávolítja népét az országból: „Eljön
majd az idő, amikor mindazt elviszik Babilóniába, ami a palotádban van, és amit
elődjeid gyűjtöttek mindmáig, semmi sem marad meg. Ezt mondja az ÚR! Utódaid
közül is, akik tőled származnak, akiket te nemzel, elvisznek néhányat, és
udvaroncok lesznek Babilónia királyának a palotájában.” (Ézs 39:6-79).
Jeremiás szintén
arra figyelmeztette a népet, hogy ha nem térnek meg, akkor pusztulás és fogság
vár rájuk: „Mivel nem hallgattatok az én igéimre, elhozatom észak valamennyi
nemzetségét – így szól az ÚR – meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia
királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre.
Kiirtom őket, hogy megborzadva felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá
teszem őket. Megszüntetem náluk a hangos, vidám örvendezést, a vőlegény és
a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű
romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven
esztendeig.” (Jer 25:8-11). Amikor pedig mindez Isten ítéleteként
valóban bekövetkezett, akkor Jeremiás visszatekintve ismét emlékeztette őket
Isten szavára, de az Úr kegyelmét és a reménység igéit is hirdette számukra: „De
ha majd letelik a hetven év, megbüntetem Babilónia királyát és népét – így szól
az ÚR – meg a káldeusok országát bűnei miatt, és pusztasággá teszem
örökre. Mert beteljesítem mindazt, amit erről az országról mondtam,
mindazt, ami meg van írva ebben a könyvben, amelyet Jeremiás a népekről
prófétált. Ők is szolgálni fognak hatalmas népeknek és nagy királyoknak.
Így fizetek meg nekik tetteikért, amelyeket elkövettek.” (Jer
25:12-14).
A próféták intő
szavai kettős célt szolgáltak. Egyrészt nyilvánvalóvá tették, hogy mindent
Isten irányit. A Mindentudó és Mindenható Isten bepillantást adott a
prófétáknak a sokkal később bekövetkező események részleteibe. Másrészt a
próféták rámutatnak arra, hogy Isten figyelmeztetései egyértelműek. Az Úr nem
nyugodott bele abba, hogy népe szíve kemény és csökönyössége miatt a végső
pusztulásba jut, hanem újra és újra embereket küldött, akik a hozzá való
visszatérésre hívták a népet. Sajnos azonban minden intő szó hiábavaló volt. Ez
ma is így van. Isten ma is mindent a
kezében tart és irányít. Ő még a próbatételeket is a javunkra fordítja: „Azt pedig tudjuk, hogy akik
Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök
elhatározása szerint elhívott.” (Rm 8:28).
3.
Amikor elfogy
Isten türelme
A mai történet
arra figyelmeztet minket, hogy Isten türelme is véges. Az Úr nem engedi, hogy a
végtelenségig gúnyolják Őt. Isten maga a szeretet, ez vitathatatlan, s
szeretetből történik gyakran, hogy türelmes azokkal szemben is, akik nem
szeretik, és nem szolgálják Őt. A Biblia Istennek erre a tulajdonságára utal a „hosszútűrés”
kifejezéssel. De a hosszútűrés magában hordozza annak végességét is. A Biblia azt
is hirdeti, hogy az Úr „emésztő tűz” (5Móz 4,24; 9,3).
Különösen akkor ítél szigorúan, amikor tiszteletét és dicsőségét lopják meg. A
legszörnyűbb bűn az Úr ellen az, amikor az ember megtöri a Vele kötött
szövetséget, és faragott képet vagy istenszobrot emel. Isten korábban világossá
tette, hogy mi történik Izráel népével, ha nem tartják magukat a szövetséghez: szétszórtatnak
a pogányok között. De ha a nép visszatér hozzá, akkor irgalmaz nekik, mert nem
felejti el Izráel őseivel kötött szövetségét.
Milyen gyakran
halljuk, hogy az emberek Istent igazságtalansággal vádolják. Ez leggyakrabban
olyankor hangzik el, amikor valami szörnyű tragédia történik a világban. Ökölbe
szorított kezek emelkednek az ég felé. De gondol ilyenkor valaki arra is, hogy
az emberek mit tettek, és hogyan fordultak el az Úrtól, hogy más „isteneket”
imádjanak? Az izraeliták jól tudták, hogy mi vár rájuk, ha a szövetséget
bálványimádással megtörik. A ma élő emberek is tudhatják Isten igéjéből, hogy
az Úr nem enged minket büntetlenül vétkezni. Ő már rég megmutatta az ember
iránti irgalmát, amikor Fiát áldozta értük a kereszten. Az Úr hosszútűrő és
irgalmas, de nem hagyja azt sem, hogy az emberek őt gúnyolják vagy semmibe
vegyék. Aki Isten dicsőségét meglopja, aki hamis isteneket imád, az ítéletet
von magára. A bűnnek, az Úr elleni lázadásnak bizony következménye van. „A
bűn zsoldja a halál” (Rm 6.23).
Jeremiás próféta
világossá tette, hogy Jeruzsálem és a templom pusztulása az Úr ítélete volt. Az
Úr maga rombolta le oltárát és szentélyét. Nem „véletlenül” történt mindez,
hanem ez az Úr ítélete az engedetlen népén. A Biblia, miközben a
fogság szomorú leírását adja, az Isten kegyelmét az ítéletben is bemutatja, hirdetve,
hogy a fogságból majd megszabadítja az Úr a megítélt népét. Nagy jövőt készít
nekik, és szabadulást. Ezt élhették majd át a hazatértek nemzedékei. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése