Igehirdetés: 2023.11.19.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 86.

 

Az ország újjáépítése

Olvasmány: Neh 2:1-20

„Én azonban így válaszoltam nekik: Maga a menny Istene vezet bennünket sikerre, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” (Neh 1:20)

 

Nehémiás könyve arról az időszakról számol be, amikor az újonnan felépített templom már állt, de Jeruzsálemet még mindig omladozó falak vették körül. Nyilvánvaló volt, hogy még sok munka van hátra. A városfal újjáépítésének a feladatára Isten Nehémiást választotta ki, aki a Perzsiából visszatérő zsidók harmadik, egyben utolsó csoportját vezette. Annak ellenére, hogy a helyreállítás érdekében kifejtett erőfeszítések jelentős ellenállásba ütköztek, Nehémiás vezetésével mégis 52 nap alatt elvégezték a munkát. Nehémiás buzgalma nemcsak a város újjáépítésére, hanem a városlakók életének megreformálására is kiterjedt. Ez a feladat egy igazán nagy formátumú vezetőt kívánt. A helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy az ókorban egy város csak akkor számított biztonságosnak, ha falak vették körül. Ami Jeruzsálemet illeti, a korábbi perzsa uralkodó kegyeinek köszönhetően a templom újra felépülhetett, viszont a városfal visszaépítése a szomszédos pogány népek vádaskodása miatt elmaradt. Ekkor jelent meg Nehémiás, aki a perzsa király főpohárnokaként kellő hatalommal és befolyással bírt ahhoz, hogy újjáépíthesse a város erődítéseit is. Megtudjuk róla, hogy mielőtt belevágott volna ebbe a feladatba, négy hónapon keresztül imádkozott Istenhez, közbenjárva népéért. Amikor pedig elérkezettnek látta az időt, tervekkel a szívében a király elé tárta kívánságát.

De Isten kegyelme munkálkodott a pogány uralkodó szívében is, és jó indulatra indította Nehémiás iránt, így nemcsak engedélyezte neki a hazatérést, de politikai és anyagi támogatásáról is biztosította. Nehémiás pedig miután megérkezett Jeruzsálembe, először is megszemlélte a város és a falak állapotát. Majd ezzel a hittel és teljes meggyőződéssel gyűjtötte maga köré honfitársait: „Maga a menny Istene vezet bennünket sikerre, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” (Neh 1:20).

Azonban, ahogy korábban Ezsdrás újjáépítési erőfeszítése, úgy most Nehémiás munkája is ellenállásba ütközött, mind kívülről mind belülről. Ahogyan a fal emelkedett, úgy növekedett a környező népek vezetőinek ellenállása. Nehémiás azonban imádságos szívvel minden problémára megtalálta a megoldást. A gúnyolódásra imádsággal válaszolt, az erőszakos fenyegetésre kellő felkészültséggel és megfontoltsággal reagált, az elkedvetlenítésre, pedig Isten hatalmába vetett személyes hittel és példamutatással.

Nehémiás, valahányszor újabb kihívásokkal találkozott, nagy hozzáértéssel, jó üzleti érzékkel, bátorsággal és Istenbe vetett bizalommal oldotta meg a problémákat, még akkor is, ha rögtönöznie kellett. Munkacsoportokat hozott létre és mozgósított, felvette a harcot az ellenséggel, megreformálta a bírósági rendszert, megtisztította a vallási életet, és amikor szükséges volt, lelkesítő beszédekkel szólította harcra embereit. S mindezt abban a rövid időben tette, amig átmenetileg felmentést kapott a perzsa udvarban betöltött közigazgatási feladatai alól. Nehémiás buzgalma nemcsak a város újjáépítésére, hanem a városlakók lelki életének megújítására is kiterjedt.

1.      Isten egy új vezetőt ad

A zsidók babiloni fogságból való hazatérése után már több évtized eltelt, több megtorpanás után végül felépült a templom, azonban még sok tennivaló maradt. A szent város, Jeruzsálem még mindig romos volt és csak gyéren lakott. A hazatérők nagy része ezért inkább a környező falvakban élt. Az idegenekkel való keveredés és a vegyes házasságok miatt a zsidóság kulturális és vallási öröksége így veszélybe került.

A nagy kérdés az volt, hogy mikképpen lehetne megállítani a további lecsúszást? A Babilonba száműzött zsidók közül nem mindenki tért haza. Az ott maradottak közül néhányan egész magas pozícióba kerültek a perzsa államigazgatás rendszerében. Egykor ilyen szerepet töltött be Dániel is. Most Nehémiáson volt a sor. Dánielhez hasonlósan Nehémiás is magas rangra emelkedett és idegenként is sikeres pályát futott be. Amikor Nehémiás fülébe jutottak a Jeruzsálemről szóló csüggesztő hírek, úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Mivel közvetlenül a király szolgálatában állt, így sikerült engedélyt kérnie a hazatérésre, továbbá királyi felhatalmazást kapnia a város falainak újjáépítésére.

Nehémiás Izrael olyan kiemelkedő vezetőinek a sorába tartozott, mint Mózes, Sámuel vagy Dávid. Napjaink vezetői közül sokan ma is ihletet merítenek Nehémiás vezetői és menedzseri képességeinek tanulmányozásából.

Nehémiás nem volt próféta, inkább egy államigazgatásban dolgozó kormányhivatalnok, de mindenképpen imádkozó és Bibliát olvasó ember volt. Amikor a király előtt megjelent, egy gyors imában Isten segítségét kérte a sorsdöntő beszélgetéshez. Nehémiás nem prófétai könyvet írt, műve inkább emlékiratnak tekinthető, ugyanakkor spontán imádságait is lejegyezte, melyek az Istenbe vetett hit gyönyörű bizonyságtételei. Nehémiás emlékiratai ékes bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy milyen ereje van az imádságnak Isten gyermekei életében. Nehémiás nem azért imádkozott, hogy magának kérjen kényelmes életet, hanem népéért és azért, hogy ő maga pedig minden helyzetben használható és készséges eszköz lehessen Isten akaratának véghezvitelében.

Nehémiásnak a perzsa udvarban eltöltött évek során lehetősége volt felkészülnie erre a vezetői szerepre. Szemmel láthatólag nem jelentett számára nehézséget sem az építkezés irányítása, sem pedig a szomszédok ellenséges hozzáállásának kezelése. A bibliai leírásból egy kiemelkedő vezető képe rajzolódik ki előttünk, akit szenvedélyes szónoki képesség, imádkozó lelkület, szervezőkészség, elszántság, Istenbe vetett bizalom, gyors és határozott problémamegoldás jellemez. Nehémiás azonban több volt, mint jó menedzser. Ő Isten embere volt. Soha, semmit nem tett imádság nélkül. De imádságát mindig követte a cselekvés, mert nemcsak az imádság, de a tettek embere is volt. Olyan vezető volt, akit nem az önzés, a haszonszerzés vezérelt. Ha a maga hasznát leste volna, akkor sohasem hagyta volna ott a Perzsa udvarban betöltött fontos pozícióját, hogy egy ilyen kényes és kockázatos vállalkozásba fogjon. Nehémiás olyan vezető volt, aki Isten jelenlétében élve, magát teljesen odaszánta népe szolgálatára.

De azt is megtudjuk Nehémiásról, hogy kiváló szónok is volt. A megfelelő időben bátran előállt és bátorítani tudta a rábízottokat. Nemcsak azért volt jó vezető, mert kitűnő politikai kapcsolatokkal rendelkezett, de ugyanakkor Istenben bízó imádkozó ember is volt, és azért is, mert merész optimizmusával lelkesíteni tudta népét. Lelkesítő szavait pedig hiteles személyisége, erkölcsi ereje és tartása támasztott alá.

2.      Az ország újjáépítése

Nehémiás könyvén keresztül bepillantást nyerhetünk az ország újjáépítésébe, aminek kétségtelenül Nehémiás volt a motorja. Jó szervező és vezető volt, nyilván azért kerülhetett „csúcspozícióba” a Perzsa Birodalomban is, amely a világ egyik leghatalmasabb birodalma volt akkor. Nehémiást, azonban a szépen induló karrier helyett a szülőföldje felé vonzotta a szíve. Egy a messzi és sok baj sújtotta városba, amely bizony meglehetősen távol esett a hatalom központjától. Nehémiás azonban a népéért kész volt az egész karrierjét, sőt életét kockáztatva a király elé tárni a kérését. Jeruzsálembe megérkezve pedig azonnal, még az éj leple alatt bejárta a várost és felmérte a helyzetet, majd munkához is látott.

Amit tapasztalt, az nagyon elszomorító volt. Majdnem száz év telt el azóta, hogy a foglyok első csoportja hazatért Babilonból Jeruzsálembe. Bár a templomot már újjáépítették, a városban mégis csak alig néhányan laktak. Mivel az a kevés zsidó lakos is egyre jobban összekeveredett az idegen népekkel, fennállt annak a veszélye, hogy elvesztik identitásukat. Ennek a romlásnak és bajnak az egyik jelképes kifejtése volt az, hogy a város körül nem voltak falak. A falra pedig mind lelki mind pedig fizikai értelemben szükség volt. Falak nélkül a zsidóságot egyrészt a szomszédos népekkel való keveredés, az asszimiláció veszélye fenyegette. De akkoriban egy fal nélküli város könnyű préda volt a rablóbandák számára is. A zsidóság, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, Jeruzsálemben való letelepedés helyett, inkább szétszóródott a környező vidék falvaiban, ahol az oda korábban betelepült pogányok között voltak kénytelenek élni. A vegyes házasságok révén aztán lassan összekeveredtek velük és fokozatosan kezdték elveszíteni anyanyelvüket, kultúrájukat és vallásukat. A fal jelentette az egyetlen esélyt, hogy Jeruzsálem zsidó város maradjon, hiszen a városfal biztonságot nyújt és lehetővé teszi a ki-be közlekedők ellenőrzését.

De mi tartotta vissza a zsidó népet közel 100 éven keresztül attól, hogy helyreállítsa a lerombolt falakat? Miért vártak ennyi időt egy ilyen fontos feladat elvégzésével? Az egyik nagy akadályt a helyiek, azaz a babiloni fogság idején betelepült pogány népek ellenállása jelentette.

A zsidósággal szomszédos népek ugyanis kezdettől fogva féltékenységgel és irigységgel tekintettek a hazatérő zsidókra. Erőskezű és nagyhatalmú vezetőik igyekeztek minden eszközzel megakadályozni Jeruzsálem falainak újraépítését és a zsidóság megerősödését.

A másik ok pedig talán az lehetett, hogy a zsidóság részéről mindeddig hiányzott egy olyan erőskezű vezető, mint amilyen Nehémiás volt. Most azonban végre megvolt a megfelelő ember, így Isten segítségével befejeződött az elkezdett, de félbemaradt munka. Jeruzsálem falainak felépülésével elérkezett az az időszak, amikor az izraeliták végre újra szabad népként élhettek a saját hazájukban.

3.      A lelki építkezés

Nehémiás könyvének 8. fejezete beszámol arról az időszakról is, amikor a zsidóknak már sikerült befejezniük a falak helyreállításának hatalmas munkáját. Ekkor végre biztonságban tudhatták magukat az ellenségeiktől és ebből az alkalomból egy nagy ünnepet rendeztek. Ezsdrás pap, a nép vallási vezetője ekkor felolvasta az összegyűlt tömeg előtt az Istennel kötött szövetség törvényeit. A nép a megindultságtól zokogásban tört ki. Ekkor állt elő Nehémiás, a nép politikai vezetője, aki bátorító szavaival lelkesítette a népet, hogy ne csüggedjenek, s a múlt bűnei miatti bánkódás helyett a jövő felé tekintsenek és annak építésén munkálkodjanak. Nehémiás, aki kiváló szónok volt, Isten törvényének fontosságára hívta fel a nép figyelmét. A zsidóság számára ekkor egy új korszak kezdődött. Ugyanis itt kezdődik el az a folyamat, amely a zsidóságot a „Könyv népévé” tette. Az izraeliták korábban három erőforrásából merítettek. Isten törvénye mellett ott volt a templom felséges épülete, amelyben Istent imádták, valamint egy-egy kiemelkedő vezetőjük, mint amilyen Mózes, Józsué, a bírák vagy Dávid király volt. Mindez azonban nem mentette meg a népet a bukástól. A Dávid után következő királyok jó része hűtlenné lett Istenhez és romlásba vezette az országot.

És mivé lett a templom? Még bálványokat is elhelyeztek benne, míg végül Isten engedte, hogy a babiloniak minden fenségessége ellenére elpusztítsák. A babiloni fogságból hazatérő zsidóság egyik legfontosabb feladatának tekintette ugyan a templom felépítését, de tanultak a leckéből és tisztában voltak azzal, hogy egy szent helyhez vagy épülethez való ragaszkodás, nem helyettesítheti az Isten iránti hűséget. A templom továbbra is fontos szerepet töltött be a vallási életben, de megértették, hogy nem lehet ezzel bebiztosítani magukat. Mivel a fogság utáni Izrael továbbra is perzsa uralom alatt élt és még hosszú időn keresztül nem volt saját királya, így a vezetők szerepe sem volt már olyan erőteljes, mint korábban. Az izraeliták az új erőforrásukat az Isten szavában találták meg. Most már a templom és a vezetőik helyett, egyedül az Isten törvénye volt az, amiben reménykedhettek.

A Nehémiás vezetésével felépült kőfalnál is erősebb, védelmet és biztonságot nyújtott a nép számára az Isten szava. Ettől kezdve a zsidóság valóban, mint a „Könyv népe” lett ismerté az egész világon. Mivel továbbra is idegen uralom alatt kellett élniük, ezért a politikai vezetés szerepe másodlagossá vált a számukra. A templom, bármilyen fontos szerepet töltött is be, de soha többé nem jelentette Isten jelenlétének garanciáját. Az izraeliták ezért egyre buzgóbban tanulmányozták Isten törvényét és igyekeztek megtartani annak szavait. Nehémiás példája nyomán egy új vezető típusa emelkedik ki, ez pedig az írástudóé. Az írástudók a Szentírásban járatos tanítók és vezetők voltak. Izrael népe többé már nem az uralkodóiban és nem is a vallási rituálékban látta erőforrását, hanem Isten igéjének tanulmányozásában. Az a nép, amely Nehémiás könyvében előttünk van, nagyon hasonlít ahhoz a néphez, amellyel 400 évvel később találkozunk, amikor Jézus megszületik. Maga Jézus is, Nehémiáshoz hasonlóan kiváló szónok volt, aki vándortanítóként járva az országot, minden alkalmat megragadott, hogy Isten Igéjét hirdesse népének. Talán nem véletlen az sem, hogy hogyan zárult le Isten kijelentése.

Nemémiás kortársra volt Malakiás próféta, aki az utolsó ószövetségi könyv szerzője. Ezután egy négy évszázados prófétai csönd következett, ami egészen Jézus eljöveteléig tartott. Itt a Nehémiás könyvében leírt események idején Izrael jövője még elég bizonytalannak tűnik. Az izraeliták ugyan újra a saját földjükön élhettek, továbbá a templomot is újjáépítették, a nép léte mégis bizonytalannak tűnt. Az új templomnak már nem volt olyan dicsősége, mint a korábbinak volt. Izrael politikai helyzete  szintén nagyon bizonytalan volt. Így komoly kétségek merülhetnének fel az olvasóban Izrael jövőjét illetően.

 

A próféták azonban mégis reménységet adnak, amikor „Dávid Fiának”, „Sion hegyének” és „Izraelnek, mint Isten szolgájának” a jövőjéről beszélnek. Jeremiás próféta „új szövetségről” beszél, Ezékiel próféta egy „új templomról” ír. Ézsaiás próféta  a „szenvedő szolga” eljövetelét hirdeti. A Messiás el fog jönni, Izrael őszintén meg fog térni, és a nép egyedül Istent imádja majd. Ez lesz majd a megváltás ideje  a nemzetek számára. Isten tehát nem felejtette el ígéretét. Meg fogja újítani Izraelt, és aztán a népeket magához fogja vonni, ahogy Ábrahámnak megígérte. Ebben a folyamatban az egész teremtett világnak meg kell újulnia. Isten királysága létre fog jönni az egész földön. Ezzel a reménnyel fejeződik be az Ószövetség. Ámen.