Igehirdetés: 2023.11.12.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 85.

 

Hazatérés a fogságból

Olvasmány: Ezsd 1:1-11

„Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amint a szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak és örvendeztek, úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja.. (Ezsd 3:12-13).

 

A Babilonba hurcolt zsidó foglyok több mint fél évszázadon keresztül távol éltek a hazájuktól, de sohasem adták fel a reményt, hogy egyszer hazatérhetnek. Bár némelyek közülük, sokra vitték Babilonban, mégsem érezték otthon magukat. Emésztő vágyakozással tekintettek szülőföldjük, és az Isten temploma felé: „Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. A fűzfákra akasztottuk ott hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön? Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” (Zsolt 137:1-6). Végre elérkezett a várva várt nagy nap. A Babilont meghódító perzsák a vallási türelem politikáját követve, engedélyt adtak, hogy a zsidó foglyok hazatérhessenek. Az ő történetüket meséli el Ezsdrás könyve.

A látvány, ami a hazatérőket fogadta, elkeserítő volt. Jeruzsálem falai lerombolva, épen maradt épület egy sem akadt, Isten temploma pedig szintén csupán egy halom törmelék volt. A hazatérők első csoportja azonban azonnal munkához látott. Ők a templom újjáépítését tekintették a legfontosabb feladatuknak. Ehhez a nagy munkához központi állami segítséget is kaptak. A perzsák ugyanis visszaadták az elrabolt templomi ezüst és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor az egész nép üdvrivalgásban tört ki. Az örömkiáltásuk azonban sírással vegyült. Az idősebb hazatérők, akik még emlékeztek Salamon templomának pompájára, keservesen sírtak. A régi templom romokban hevert a lábuk előtt, mert egy idegen hatalom lerombolta, most pedig egy másik idegen hatalomtól kellett engedélyt kérniük az újjáépítéshez. Korábbi országuk területének csupán egy kis részét kapták vissza. Hol van már Dávid és Salamon dicsősége? Végre otthon lehetnek, de ez a nap mégis a zsidó történelem keserédes napja volt. A hazatérő száműzöttek egy földig rombolt, bozóttal benőtt szellemvárost találtak a régi Jeruzsálem helyén. Egy másik zsoltár így írja le a hazatérő foglyok érzéseit:  „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat!” (Zsolt 126:1-4). Isten megnyitotta számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy mindezt véghez vigyék.

1.      Isten a történelem ura

Ezsdrás története a következő perzsa uralkodó, Artahsasztá (más néven Artaxerxész) perzsa király idején játszódik, aki nem csupán megengedte Ezsdrásnak, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, de különleges kísérőlevéllel bocsátotta útjára, melyben küldetését támogatásáról biztosította. Amikor Artahsasztá anyagi támogatást nyújtott a hazatérő zsidók számára, sőt biztonságos utazásukról is gondoskodott, valamint adómenteséget garantált a templomi alkalmazottaknak, bizonyára azt remélte, hogy elnyeri Isten jóindulatát. Az emberiség történelme Isten kezében van. Ő bárkit fel tud használni tervei megvalósításában, még olyan uralkodókat is, akik nem ismerik el hatalmát. Akár tud róla, akár nem, a föld minden népe Isten tulajdona, akiket Isten felhasználhat terve véghezvitelében.

A Perzsa Birodalom elfoglalta a hatalmas Babilont, és a zsidók hazatérhettek őseik földjére. Ezsdrás könyve azzal kezdődik, hogy a hazatérő száműzöttek egy földig rombolt, bozóttal benőtt romvárost találtak, amelyet mintegy 50 évvel korábban a hatalmas babiloni sereg kifosztott és felégetett. Sokan kételkedtek abban, hogy Jeruzsálem számára még van új kezdet. Csak kevesen merték hinni, hogy újra felépülhet a templom és újra lesz saját országuk. Bár Isten a próféták által már korábban megígérte, hogy a fogság hetven évének letelte után hazatérhetnek, és újra felépül Jeruzsálem, mindez sokak számára mégis túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. A Babilonban szétszóródott zsidóságból így nem is tért mindenki vissza ősei földjére. A hazatérő foglyok csupán azt a szerény kisebbséget képviselték, amely évtizedek múltán sem feledkezett meg szülőföldjéről. Ők többre értékelték lelki örökségüket, mint házaikat és üzleti vállalkozásaikat, amelyeket Babilonban építettek fel. Azon a helyen akartak élni, amelyet Isten adott nekik. Bármilyen áldozatra hajlandók voltak ezért a lehetőségért. Amikor hazaértek, első gondolatuk az volt, hogy újjáépítsék a templomot, Isten házát. Ez azonban korántsem volt egyszerű feladat, még ha kaptak is hozzá segítséget és támogatást. Ők mégis bártan belevágtak a nagy munkába.

A történelem során az erős hatalmak mindig is ellentmondásos viszonyban álltak a vallással. Egyes kormányok támogatták a hitéletet, ám cserébe igyekeztek a saját politikai céljaik érdekében manipulálni az egyházakat. Mások viszont, mint pl. a sztálini Szovjetunió vagy a máig fennálló kommunista észak-koreai rezsim, szigorúan fellépnek a vallással szemben és üldözik a hívőket. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy totalitárius kormányzat nem avatkozik bele a vallási életbe.

Az asszír és a babiloni rezsim brutális elnyomása után a Perzsa Birodalom vallási toleranciája nagy megkönnyebbülést jelentett a zsidóság számára. A Biblia egyértelművé teszi, hogy Isten a pogány birodalmak uralkodóit is eszközként használja a maga céljainak végrehajtásában. Először Círus perzsa királyról hallunk, akiről így nyilatkozik Isten: „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” (Ézs 44:28). Círus egyáltalán nem tartozott az Istent követő királyok közé. Idegen, pogány népből származott, és a hatalmas Perzsa Birodalom létrehozója volt. Círus egy politikai és katonai géniusz volt, aki egyesítette a médek és a perzsák népét és így sikerült megdöntenie a babiloniak uralmát. Hatalomra jutása után a kegyetlen babiloniakhoz képest egy egészen más politika jelent meg a világban, ez volt a tolerancia. Círus ahelyett, hogy szétzúzta volna a kis államokat, legyilkolva vagy deportálva azok lakosait és felszámolva vallásukat és identitásukat, inkább toleranciát gyakorolva támogatta az etnikai kisebbségeket és mindenki számára biztosította a vallásszabadságot. Így a babiloniak által korábban elhurcolt zsidók számára is megengedte, hogy visszatérjenek hazájukba és helyreállítsák a templomukat. A zsidóság számára nagy áldást jelentett ez a politika, amint arról Ezsdrás könyve részletesen beszámol. Círus nemcsak lehetővé tette a templom újjáépítését, de a babiloniak által elrabolt templomi edényeket is visszaadatta. Isten, a történelem ura, ahogy azt Mária énekében olvassuk:  „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” (Lk 1:52).

 

2.      Az új kezdet nehézségei

Bár Ezsdrás könyve számos drámai eseményt megörökített, nézőpontja inkább a történelmi krónikásé, aki sűrűn idéz korának hivatalos dokumentumaiból, leveleiből és névsoraiból. Az olvasói fantáziájára bízza, hogy mit érezhettek a fogságból hazatérők. Ezsdrás írása helyenként nehezen követhetőnek és száraznak tűnhet, hacsak nem szánunk több időt arra, hogy magunk elé képzeljük az általa leírt jeleneteket.

Ezsdrás könyvének fő témája, az új kezdet. Isten új lehetőségeket nyitott meg az izraeliták előtt, amelyeknek a megvalósítása azonban a környező pogány népek ellenállásába ütközött.  Isten népe két tűz közé került. Ezsdrás életét tanulmányozva figyelhetjük meg, hogyan adott mintát a törvényhez való megingathatatlan ragaszkodása éppúgy, mint a mélyen megélt személyes hite.

A babiloni fogságba elhurcolt zsidók hetven éven keresztül idegen földön éltek. Közülük némelyek, mint pl. Dániel, sokra vitték az idegen országban, magas pozíciókba kerültek, de egyetlen igaz zsidó sem érezhette magát otthon Babilonban. Emésztő vágyakozással tekintettek szülőföldjük felé és vágyakoztak Isten temploma után. A Babilonba száműzött zsidók azonban nem egyszerre tértek haza, hanem több hullámban. Ezsdrás könyve a hazatérő zsidók első hullámának a történetét írja le. Az ő helyzetük volt a legnehezebb, hiszen nekik mindent elölről kellett kezdeni.

Biztos, hogy a helyzet, ami az első hazatérőket fogadta, nagyon nehéz és elkeserítő volt. A szent város falai és a lakóházak mind romokban hevertek. Szinte nem maradt egyetlen olyan épület sem, amely lakható lett volna. Isten temploma pedig szintén csupa rom volt, amit az elmúlt évtizedekben bozót nőtt be.

A hazatérők azonnal munkához láttak. A templom újjáépítését tekintették az első és legfontosabb feladatuknak. Ehhez Isten kegyelméből szinte minden szükséges forrás a rendelkezésükre állt, hiszen a perzsák visszaadták az elrabolt templomi ezüst- és aranykincseket. A templom alapkövének letételekor pedig az egész nép üdvrivalgásban tört ki és hatalmas örömünnepet tartottak. Az elképzelhetetlen mégis valóra vált. Újra otthon voltak.

Az örömkiáltásuk azonban hangos sírással vegyült. Az idősebb hazatérők, akik még emlékeztek Salamon templomának pompájára, keservesen sírtak. A régi templom romokban hevert, egy idegen hatalomtól kellett engedélyt kérniük az újjáépítéshez, és az országuk korábbi területének csupán a töredékét kapták vissza. Bizony mindenkinek látnia kellett, hogy nagyon messze kerültek Dávid és Salamon király dicsőségétől. Ez pedig keserves sírásra és bűnbánatra indította a népet.

Isten megnyitotta számukra az utat, ám a hazatérőknek nagy elszántságra volt szükségük, hogy végig is menjenek rajta. Ezsdrás könyve beszámol azokról a váratlan akadályokról, amelyekkel a hazatérőknek szembe kellett nézniük. Először is ott voltak azok a környékbeli idegen származású lakosok, akik a zsidók fogságba vitele után telepedtek le az elpusztult vidékre. A szomszédos népek részéről bizony ellenséges fogadtatásban részesültek a zsidók. Annyira, hogy a környéken élők ellenkampányba fogtak és a zsidókat lázadással vádolva sikerült elérniük a perzsa hatóságoknál a templomépítés folyamatának leállítását. Így a templom még további 20 évig romokban hevert, amikor Haggeus és Zakariás próféta buzdítására újra nekifogtak az építésnek. A másik nagy problémát a vegyes házasságok jelentették, amelyek által a zsidóság kezdett összekeveredni a körülöttük élő pogány népekkel, s ez már hitük fennmaradását veszélyeztette. Ezsdrás a pogány feleségek elbocsátásának parancsával radikális és fájdalmas megoldást kényszerített ki, mely azonban mély hitből és őszinte bűnbánatból fakadt.

3.      Az újrakezdés célja

A fogság előtti korban az izraeliták életét az ellenséges hadakkal való háborúzás határozta meg, míg a fogság után a bűn és a lelki megalkuvás elleni küzdelem került a középpontba. A perzsa uralkodó kegyelméből térhettek haza és az ő engedélyével láthattak neki Jeruzsálem és a templom újjáépítéséhez. Politikai függetlenségüktől megfosztva egyedül a vallásukba fogózkodhattak. Féltek, hogy újra elkövetik azokat a hibákat, amelyek az ország pusztulásához vezettek.

A fogságból hazatérő zsidók, akik a babiloni viszonylagos jólét helyett inkább a romokban heverő Jeruzsálemet választották, nem a politikai hatalomtól, hanem Istentől várták a segítséget. Soha ennyire nem várták a próféták által megígért Messiás érkezését. Ez a várakozás, valamint az elszántság, amellyel Isten törvényéhez ragaszkodtak, egészen Jézus koráig kitartott. Az Ezsdrás könyvében leírt események  után még mintegy 450 év telt el, amig ez a próféták által megjövendölt Messiás megérkezett.

Ezsdrás könyve nem véletlenül egy névlistával kezdődik. Egy ilyen névsor meglehetősen unalmas olvasmány szokott lenni. Ám Ezsdrásnál a nevek sajátos csoportosítása arról tanúskodik, hogy Isten igenis törődik választott népével. Az izraeliták a két generáción átívelő babiloni fogság alatt sem veszítették el nemzeti identitásukat. Számon tartották származásukat és az izraeli családoknak, a városok, valamint a templomban végzett szolgálat alapján a nemzeten belül elfoglalt helyüket. Ahogyan csodálatos módon az „Úr házának edényei” fennmaradtak (Ezs 1:7), úgy maradt fenn a nép is, hogy egy napon ismét Isten szolgálatába állhasson.

Ezsdrás könyve tehát Izrael történetének új és reményteljes szakaszát nyitja meg. A toleráns Perzsa Birodalom jóvoltából még a babiloniak által a jeruzsálemi templomból elrabolt templomi edényeket is visszakapták a hazatérők. Isten minden lehetőséget megadott  számukra. Az Ezsrdás könyvében leírt történet azt a hatalmas vállalkozást mutatja be, amelyet egyrészt a templom újjáépítése, másrészt a nemzet Isten népeként való újjáépítése jelentett. Isten az értük véghez vitt kegyelmes tettei révén beteljesítette ígéreteit, lehetővé téve, hogy az ígéret földjén lakjanak, és hogy  a templomban imádhassák őt.  A hazatérők serege emberfeletti feladatra vállalkozott.

Céljuk az volt, hogy Isten népét Isten földjén újjáépítsék. Bizonyára a fülükbe csengtek a korábbi próféták szavai is. Így Istenben bízva fogtak neki  a nagy munkának. Nemcsak az a reményük látszott ekkor valóra válni, amely szerint Isten újjáépíti a templomot, hanem abban is bíztak, hogy a szívüket is megnyitja az Úr. A hazatérők vezetőjének, Zerubábelnek a neve pl. szerepel Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában is. Ez pedig arra mutat rá, hogy amikor Isten visszavitte népét az ígéret földjére, azzal eggyel közelebb is lépett ahhoz, hogy előkészítse Jézus Krisztus eljövetelét, akinek abban az országban, Betlehem városában kellett megszületnie. Jézus által Isten ma is bűnbánatra hívja népét, hogy visszatérjen hozzá, s ha ezt megteszi, akkor Isten bűnbocsánatot ad és helyreállítja. Ámen.