100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 78.
A nemzet szétesik
Olvasmány: 1Kron 10:1-19
„Ám a király keményen válaszolt nekik.
Nem fogadta meg Roboám király a vének tanácsát, hanem az ifjak tanácsa
szerint így szólt hozzájuk: Apám nehéz igát rakott rátok, én még nehezebbé
teszem azt. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én pedig majd szeges
korbáccsal!” (2Krón
10:13-14)
Salamont a fia
Roboám követte a trónon. De míg Salamon az uralkodásnak a kezdetén Istentől
kért és kapott is bölcsességet az ország kormányzásához, addig Roboám ennek épp
az ellenkezőjét cselekedte.
Bár
az országban, különösen is az északi törzsek között, nagy volt az elégedetlenség
a Salamon által bevezetett magas adók és a kényszermunka miatt, amit palotái és
új városai építéseihez alkalmazott, mégis hajlandók lettek volna hűséget
esküdni Roboámnak. A nép vezetői és elöljárói csak annyit kértek az új
királytól, hogy enyhítsen egy kicsit a korábban kirótt kemény adóterheken és a
kényszermunkán.
Roboám
nem adott azonnal választ, hanem három nap gondolkodási időt kért. Ekkor az új
király a tanácsadóihoz fordult segítségért. Az apja idősebb és tapasztaltabb
tanácsadói azt javasolták az ifjú királynak, hogy hallgasson a nép vezetőire és
tegyen engedményeket, akkor maga mellé állíthatja a vezetőket is és megnyerheti
az egész ország bizalmát. Azok az ifjak viszont, akik Roboámmal együtt nőttek
fel, és a barátai voltak, azt tanácsoltak, hogy bánjon csak kemény kézzel, a
néppel és ne tegyen engedményeket.
Az
ifjú király balga módon az ifjak szavára hallgatott, akik azt tanácsolták, hogy
mutassa meg már az elején, hogy „ki az úr
a házban”, különben sohasem fogják úgy tisztelni, mint az apját.
Roboám
így a lehető legrosszabb módon kezelte az indulatokat és az országban egyre
erősödő elégedetlenséget. Ahelyett, hogy a még hozzá hűségesnek mutatkozó
vezetőket ügyesen megnyerte volna magának, büszke szavaival csak olajt öntött a
tűzre. A király gőgös válasza tovább erősítette az elégedetlenség és a lázadás
hullámát. Roboám kemény válaszára felkelés robbant ki az országban, ami végül
az ország tragikus kettészakadásához vezetett. A tíz északi törzs Salamon egyik
korábbi főembere, Jeroboám vezetésével elszakadt Roboámtól, és Izrael néven
külön királyságot hozott létre. Salamon fiához, Roboámhoz egyedül Júda törzse
maradt hűséges. Az ekkor kirobbant testvérháború évszázadokon át tovább
folytatódott, és kisebb szünetekkel egészen addig fennmaradt, amíg az északi
országrész teljesen el nem pusztult. Mindezt egyetlen ember elhamarkodott
döntése, büszkesége és hősködése okozta.
De
Roboám legnagyobb hibája nem abban keresendő, hogy az ifjak tanácsára
hallgatott, hanem abban, hogy nem figyelt Istenre és nem járt az Úr útján. Ha a
kezdeti hibák után bűnbánattal kereste volna az Istennek a vezetését, talán
megszilárdíthatta volna a királyságát, de ő nem tette ezt. Nem Isten
vezetésére, hanem az emberi bölcsességre és a maga erejére támaszkodott, így
végleg kudarcot vallott. A szentíró végül ezt az ítéletet mondja ki róla: „Gonoszságot cselekedett, mert nem
kereste állhatatos szívvel az URat.” (2Krón 12:14).
1. A lázadás polgárháborúhoz vezet
A Salamon
halála utáni időszakról ezt a rövid leírást adja a Szentírás: „Állandó
háborúskodás folyt Roboám és Jeroboám közt.” (1Kir 14:3). Izrael
népének a története itt egy újabb meghatározó fordulóponthoz érkezett. Az előző
120 év során Saul, Dávid és Salamon megszilárdította a királyi hatalmat,
kiterjesztette az ország határait, és erős kormányzati rendszert épített ki.
Azonban Salamon halála után az ország kettészakadt. Északon fellángolt az ellenségeskedés
addig hamu alatt izzó parazsa, és az északi tíz törzs elszakadt Salamon fiától
Roboámtól és Jeroboám vezetésével létrehozta a saját királyságát. Ezt az északi
országrészt Izraelnek nevezték el. Csupán két törzs, Júda és Benjámin maradt
hűséges Salamon utódjához. A déliek a Júda nevet vették fel, és Jeruzsálemet, a
templom városát tették fővárossá. Az egységes izraeli nemzet megszűnt létezni.
Az északiak lázadása szörnyű polgárháborút zúdított az országra, amely több
mint 50 éven át tartott. Bár a két országrész végül békeszerződést kötött
egymással, az ellenségeskedés időről időre újra fellángolt.
A Királyok két
könyve ennek a két országrésznek a történetét beszéli el nekünk. Cselekménye
váltakozva követi az északi Izrael, illetve a déli Júda országának történetét.
Az északi országrész története Jeroboám uralkodásával veszi kezdetét.
Megtudjuk, hogy ezek az északi törzsek eredetileg egy reformmozgalmat szerettek
volna elindítani, a Salamon uralkodása idején történt túlkapások korrigálása
céljából. De már az első királyuk, Jeroboám uralkodásakor kiderült, hogy ez a
szándékuk kudarcot vallott. Nem akadt egyetlen olyan király sem, aki azt tette
volna, ami az Isten szemében helyes. Ezért a Biblia Jeroboámtól kezdve az
összes izraeli királyt elmarasztalja. Jeroboám ugyanis megrontotta a vallási
élet tisztaságát, megjelent a bálványimádás, az országban pedig eluralkodott a
korrupció. Uralma alatt az elnyomás és az igazságtalanság, ami ellen eredetileg
fellázadtak az északi törzsek, csak még keményebb lett. Mivel Izrael hűtlenné
lett Istenhez, így léte fennmaradása is megkérdőjeleződött.
Ironikus módon
az északi királyság uralkodói ugyanazt az elnyomást alkalmazták, mint ami miatt
korábban tiltakoztak és fellázadtak. Kemény adórendszert vezettek be,
elhallgattatták Isten prófétáit és visszaéltek a hatalmukkal. A 19 északi
király közül nyolc vagy gyilkosság áldozata lett vagy maga vetett véget
életének. Akadt közöttük olyan király is, aki mindössze hét hónapig uralkodott.
A leggonoszabb uralkodó Aháb király volt, aki feleségével Jezábellel együtt
bevezette a Baál imádatát, az Isten prófétáit pedig üldözte. Izrael története
Aháb király uralma alatt érte el a mélypontját, aki a gonoszság szimbólumaként
jelenik meg a későbbiekben. Ezért az utána következő gonosz királyokat már csak
egyszerűen „Ahábokként” emlegeti a Biblia, ahogy ma Hitlerhez vagy Sztálinhoz
hasonlítjuk a kegyetlen zsarnokokat. Izrael sorsa megpecsételődött, s már csak
idő kérdése volt, hogy mikor jön el a vég.
Miközben az
északi országrész a teljes megsemmisülés felé sodródott, a két déli törzs által
létrehozott Júda királysága egy jó ideig hűséges maradt Istenhez. Itt jó néhány
olyan királlyal találkozunk, aki istenfélő uralkodó volt és uralma alatt
virágzott az ország. Amikor idegen népek támadtak rájuk, képesek voltak
összefogni. Júda kicsinysége ellenére az Istenbe vetett erős hite által képes
volt megküzdeni a nehézségekkel. A Jeruzsálemi templom továbbra is az igaz
Isten imádatának fenséges jelképe maradt. Néhány Istenhez hűséges nemzedék után
azonban itt is felütötte fejét a bálványimádás, a korrupció és a romlás.
Az északi
királyság, Izrael, 250 év után eltűnt a föld színéről. Júda 135 évvel élte túl
Izraelt, mielőtt hasonló sorsra jutott az idegen hódítók keze által. Bizonyos
értelemben elmondható, hogy az ország sorsa már a kettészakadáskor
megpecsételődött. Ézsaiás próféta például úgy beszél a szakadásról, mint ami
népe történelmének legszörnyűbb katasztrófája volt: „Hoz majd az ÚR rád, népedre és
atyád házára olyan napokat, amilyenek még nem voltak, mióta Efraim elvált
Júdától.” (Ézs 7:17). Látjuk
tehát, hogy az Istentől való elfordulás hogyan vezetett polgárháborúhoz, az
ország kettészakadásához, majd pedig a teljes pusztuláshoz.
2.
A
megosztottság következményei
Az ország
megosztottságának maradandó következményei lettek. Salamon fiának, Roboámnak a
kevélysége, büszkesége és keményszívűsége kiváltotta Izrael népének a
kettészakadását. Az Izrael nevet megtartó, tíz törzsből álló északi királyságot
az a Jeroboám vezette, aki korábban Salamon munkásainak a felügyelője volt. A
déli királyság, Júda fölött Salamon fia, Roboám maradt a király. Ezzel az Úr
által már korábban adott prófécia beteljesedett: „Ahijjá megragadta a rajta levő
új köpenyt, tizenkét darabra hasította, és ezt mondta Jeroboámnak: Végy
magadhoz tíz darabot! Mert ezt mondta az ÚR, Izráel Istene: Íme, kiszakítom az
országot Salamon kezéből, és tíz törzset neked adok. Egy törzs azonban az övé
marad szolgámért, Dávidért és Jeruzsálem városáért, amelyet kiválasztottam
Izráel összes törzse közül. Azért lesz ez így, mert elhagyott engem, és
Astóretet, Szidón istenét, Kemóst, a móábiak istenét és Milkómot, az ammóniak
istenét imádta; nem az én utaimon járt, rendelkezéseimet és törvényeimet,
amelyeket én helyesnek látok, nem teljesítette úgy, ahogyan az apja, Dávid.”
(1Kir 11:30-33).
Az egységes
királyság tehát kettészakadt. A megosztottság következtében az ország elindult
a romlás útján. A Bibliának a nemzet széthullásáról és a bűn eluralkodásáról
szóló beszámolója itt egy egyszerű igazságot fedd fel, azt hogy a bűn soha nem
stagnál, hanem növekszik, terjed és megfertőz mindent, amihez hozzáér. Egyetlen
személy vagy nemzet sem immunis, a bűn romboló természetével szemben, még Isten
választott népe, Izrael sem. Az emberi kormányzás képtelen mentesülni a bűn
hatásai és a bűneset következményei alól. Ebbe az összetört világba Jézus hozza
majd el Isten új országát.
Izraelt ettől
fogva belharcok, viszály, zavargások és megosztottság jellemezték. Azt a népet,
amely rendeltetése szerint a nemzetek világossága és Isten dicsőségének
bizonysága lett volna. Egyetlen földi király sem lett volna képes soha többé
egyesíteni Isten népét. Az embereknek jobb királyra volt szükségük, olyanra, aki
helyre tudja hozni a bűn okozta problémát.
Isten népének
nagy egyesítője végül Krisztus Urunk személyében jött el. Ő rontotta le a
válaszfalat az emberiségen belül és önmagában új, egységes népet hozott létre
Isten számára: „Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő
testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes
parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a
kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben
Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, és
eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a
közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az
Atyához.” (Ef 2:14-18). Jézus Krisztus által Isten a két népet,
zsidókat és pogányokat egyaránt egy új egységes néppé formál és az ő egyházába
von be.
Jézus elhozta
számunkra az Isten országát. A bűn korforgását csak akkor tudjuk megtörni, ha
alávetjük magunkat az Ő uralmának, aki olyan reményt és békét ad, amelyet
egyetlen emberi király sem adhat meg.
3.
A királyok
átka
A bírák idején
Izrael népe királyt követelt magának: „Olyanok akarunk lenni, mint az összes
többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse
harcainkat!” (1Sám 8:19-20).
Akkor Sámuel próféta az Úrhoz fordult imádságában, mivel bántotta őt a nép
lázadó lelkülete. Az Úr ezt válaszolta neki: „Hallgass a nép szavára
mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el,
hogy ne én legyek a királyuk.” (1Sám 8:7). Isten arra is rámutatott,
hogy Izrael már régóta konok: „Veled is ugyanúgy cselekszenek, ahogyan
velem cselekedtek, mióta fölhoztam őket Egyiptomból, mindmáig: elhagytak, és
más isteneknek szolgáltak.” (1Sám 8:8). Végül Isten arra utasította a prófétát,
hogy a nép kívánsága szerint adjon királyt nekik: „Hallgass tehát a szavukra, de
szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga,
aki uralkodni fog felettük.” (1Sám 8:9).
A próféta
tehát előre figyelmeztette Izrael népét mindazokra a nehézségekre, amelyekkel
egy király uralkodása jár, az ifjak besorozása katonának, a termény és az
állatállomány megadóztatása, a magántujádon kisajátítása és a személyi
szabadság elvesztése.
A későbbiekben
pedig azt is leírja a Szentírás, hogy mindezek a figyelmezetések visszatérő
problémává váltak a zsidók számára. Izrael népének helyzete így azok után, hogy
földi királyt választottak magunknak, nem jobb, hanem csak rosszabb lett.
A kérdés tehát
az, hogy Isten miért engedte meg mégis, hogy Izraelnek királya legyen? Isten
tisztában volt vele, hogy azzal, hogy Izrael királyt kívánt, tulajdonképpen
ellene lázadt fel. Isten azonban szuverén Úr, aki még az emberek, a vezetők
vagy a népek rossz döntéseit is felhasználhatja a maga céljaira. A Biblia
bemutatja Izrael rossz döntésének minden káros és megalázó következményét.
Isten megengedte, hogy így döntsenek és megengedte a rossz döntés
következményeit is, de soha nem hagyta el népét, a nehéz időben is velük maradt,
akkor is, amikor népe hűtlenné vált hozzá, ő akkor is hű maradt népéhez.
Isten eredeti
terve az volt, hogy Izrael más legyen, mint a többi nép: „Most azért, ha engedelmesen
hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész
föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága
és szent népem lesztek.” (2Móz 19:5-6). Izraelnek tehát a többi világi
államformától eltérően szó szerint teokratikus államnak kellett volna lennie, azaz
egy olyan népnek, amely Isten uralma alatt áll. Izrael azonban világi utat
választva, egy-egy ember-királyt iktatott be ebbe a méltóságba.
A Biblia pedig
azt mutatja be, hogy ezek az ember-királyok, hajlamosak a saját akaratukat úgy
tekinteni, mint ami Isten akarata felett áll, még akkor is, ha az ilyen
magatartás mindig katasztrófához vezet.
Elmondhatjuk,
hogy a Bibliát olvasva könnyű lenne a fejünket rázni, látva Izrael istentelen,
önző döntéseit. De előfordulhat, hogy mi magunk is vakok vagyunk arra, hogy a
saját életünkben mindezt észevegyük. Érdemes ezért önmagunktól is megkérdezni,
hogy a mi életünkben ki a király, ki uralkodik? Nincs-e a mi életünknek is
olyan területe, amiről azt gondoljuk, hogy mi tartjuk ellenőrzés alatt és
Istennek ahhoz semmi köze vagy beleszólása nincs? Izrael egykor úgy döntött,
hogy a maga útját járja, a Menyei Király helyett földi királyt választottak. Mi
kinek az uralma alatt akarunk élni? Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése