Igehirdetés: 2023.09.03.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 76.

 

A juhok őrzésétől a nemzet vezetéséig

Olvasmány: 1Sám 16:1-23.

„Érte küldött tehát, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt. Akkor ezt mondta az ÚR: Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az! Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt. Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt. Sámuel pedig elindult, és elment Rámába. (1Sám 16:12-13)

 

A Bibliában sok olyan híres emberrel találkozunk, akik nagy hatással voltak az emberiség történetére. Dávid személye kiemelkedik valamennyi közül. Élettörténete rendkívül fordulatos. Sokoldalú ember volt: juhpásztor, zenész, költő, harcos, ünnepelt hős, üldözött közellenség, egyszer elmebetegséget színlelt, máskor ünnepi táncot lejtett. Látjuk könnyáztatta arccal, amikor a legjobb barátjának haláláról értesül, majd a palotája tetején sétálva, amikor kéjsóvár tekintettel bámulta a fürdőző Betsabét. Később a bűnei miatt bánkódott, amikor Nátán próféta nyíltan rámutatott vétkére és lelepleződött, mint házasságtörő és gyilkos. Látjuk őt lehajtott fejjel kitámolyogni Jeruzsálemből, amikor az ellene fellázadt fia üldözte. Dávid sok válságos helyzetet élt át. Hol fönt, hol lent. De valahogy mindig sikerült talpra állnia. Az Isten iránti őszinte bizalma, hűsége és ragaszkodása sohasem rendült meg. A Biblia nem próbálja hibátlannak bemutatni, nem retusálja azokat a foltokat, amelyek ott vannak az életén. Nem sugallja azt, hogy ő lett volna a jellem és a becsület tökéletes mintaképe.

A Szentírás Dávidot hozzánk hasonló emberként mutatja be. Neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Személyét az teszi rokonszenvessé, hogy kész volt a hibáiból tanulni, képes volt a bűneivel Istenhez fordulni és tőle kérni a kegyelmet és a megbocsátást. Nem a maga érdemeiben bízott, nem a maga erejére támaszkodott, hanem rábízta magát Isten kegyelemére és az Ő szeretetében bízott.

Sámuel első könyve elsősorban Dávid fiatalkorát és a hosszú száműzetés időszakát beszéli el. A Sámuel második könyve viszont már Dávidra, a királyra összpontosít, aki egyesíti, vezeti és lelkesíti népét. Az ország leromlott állapotban volt, amikor Dávid átvette az irányítást. A déli országrész lakói Saul halála után elismerték Dávidot királyuknak, de az északi országrészben polgárháború tört ki. Egy nagyhatalmú tábornok lázadást indított Dávid ellen és Saul egyik fiát akarta a trónra jutatni. A hatalmi harc tele volt intrikákkal, gyilkosságokkal és árulásokkal. Dávidnak végül sikerült leszámolnia minden ellenfelével. Bölcsen arra törekedett, hogy megbékéltesse egymással a szembenállókat. Igazságosan megbüntette azokat, akik ok nélkül erőszakoskodtak vagy gyilkoltak, de tisztelettel bánt ellenfeleivel. Dávid elfoglalta Jeruzsálemet és az ország politikai és vallási központjává tette.

A belső egység megteremtése után a külső veszéllyel is leszámolt, sikerült legyőznie a retteget filiszteusokat. A békének és biztonságnak köszönhetően hamarosan felvirágzott a kereskedelem, így az ország gyors fejlődésnek indult. Dávid kétségtelenül az ország legnépszerűbb és leghíresebb királya volt.

1.      Mi volt Dávid titka?

Mi tette Dávidot alkalmassá a királyságra? Bár első ránézésre talán nem tett Dávid olyan lehengerlő benyomást a környezetére, mint Saul, mégis Dávid lett az „Isten szíve szerint” való király. Egyszerűen azért, mert Dávid engedte, hogy Isten munkálkodjon a szívében. Egész élete azt bizonyítja, hogy szerette Istent és teljes szívéből bízott benne, épp úgy, ahogyan azt Isten törvénye megkívánta.

Amikor először találkozunk Dávid nevével a Bibliában, akkor egy kis pásztorfiúként ismerjük meg, aki „éppen a juhokat őrzi” (1Sám 16:11/b). Ez a történet beszámol arról, hogy Izrael első királya, Saul kudarcot vallott. A történet bevezetéséből azt is megtudjuk, hogy Isten Sámuel prófétának, aki korábban Sault is királlyá kente, most ezt a kijelentést tette:  „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya!” (1Sám 16:1/a). Majd hamarosan ezzel a feladattal bízta meg Sámuelt: „Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt!” (1Sám 16:1/b). Isten tehát az engedetlen Saul helyett talált megának mást, olyat, aki valóban a „szíve szerint” való királya lesz népének. Isten világosan ki is jelentette ezt Saul számára: „Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:14). De ki lesz az az ember, az a kiválasztott, aki valóban az Isten „szíve szerint való” királya lesz Izraelnek? Amikor az első királyt, Sault királlyá választották, róla ezt mondta a szentíró: „Egy fejjel kimagaslott az egész nép közül.” (1Sám 10:23/a). Majd Sámuel is a termetes növésére, daliás alakjára utalva így mutatta be őt a nép előtt:  „Látjátok, hogy kit választott az ÚR! Hiszen nincs hozzá hasonló az egész nép között!” (1Sám 10:23/b.) Ezt a választást pedig az egész nép nagy megelégedettséggel nyugtázta: „Ekkor ujjongásban tört ki az egész nép, és ezt kiabálták: Éljen a király!” (1Sám 23/c).

Most újra királyválasztásra került sor Izraelben. Bár egyelőre még csak titokban történt az új király kiválasztása, de mégis döntő fontosságú kérdés volt, hogy az első választás nyilvánvaló kudarca után, végre az alkalmas ember kerüljön a trónra. Isten Betlehembe küldte Sámuel prófétát, még pedig egy Isai nevű férfi házához. Azt is megtudjuk, hogy ennek az Isainak hét fia volt. De a hét fiú közül vajon melyik az Isten által kiszemelt utód? Az apa természetesen a legidősebb fiát mutatta be elsőként a prófétának, aki azt azonnal szimpatikusnak találta, de Isten figyelmeztette őt: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7). Így aztán az elsőszülött után sorba jöttek a többiek is, de a próféta válasza mindig ugyanaz volt: „Őt sem választotta az ÚR.” (1Sám 16:8/b). Csak a legkisebb maradt végül, akit akkor még nem vettek férfiszámba, ezért nem is hívták meg az ünnepi lakomára, hanem kint a legelőn vigyázott a nyájra. Senki, még saját apja sem látta a legkisebb fiában, Dávidban, a kis pásztorgyerekben a királyt. Isten azonban egészen másféle mércével mér, mint az emberek. Bár Dávid szinte mindenben különbözött az elődjétől, Saultól, és a saját családjában, a testvérei között sem számított sokat, mégis ő lett az Isten által kiszemelt utód. Az utolsóról, a legkisebbről, az emberek által lenézett és megvetettről mondta Isten ezt Sámuelnek: „Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az!” (1Sám 16:12/b). Amikor Dávid megjelent Sámuel próféta előtt, ezt a leírást adja róla a szentíró: „Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt.” (1Sám 16:12/b). De ez csupán az, amit az emberi szem lát. Isten számára azonban nem a külső számít. Dávid azért lett Isten kiválasztottja, mert megnyitotta a szívét Isten előtt, engedte, hogy Isten munkálkodjon benne. Dávid teljes szívéből szerette Istent, emberi gyarlóságai, bukásai után is mindig az Isten kegyelmét kereste. A történet itt ezzel a mondattal zárul: „Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” (1Sám 16:13/b).

2.      Dávid a hűséges uralkodó példája

Izrael első királya, Saul, hatalmas ígéretet kapott Istentől uralkodása elején, ám hamarosan elvesztette vezetői képességeit. Kudarcának az oka, hogy nem volt hajlandó elismerni, hogy Izrael valódi királya maga Isten. Miután Saul csillaga leáldozott, Isten keresni kezdte az utódját. Ez a kiszemelt utód pedig szinte mindenben különbözött az elődjétől. Senki, még a saját apja sem látta Dávidban, a fiatal pásztorfiúban a királyi képességeket. Isten azonban egészen másfajta mércével mér: „Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7). A szerény kezdetek és a sok hiányosság ellenére lett Dávid Izrael történelmének legnagyobb uralkodójává.

Saul halála után háború tört ki a Saul házához hűséges emberek és a Dávidot támogató párt között, amelyből végül Dávid pártja került ki győztesen. Először Júda választotta meg királyának Dávidot, majd az egész Izrael. Mivel Dávid további katonai sikereket ért el a filiszteusok ellen, így sikerült hatalmát az egész ország felett megerősítenie. Az ország egyesítése érdekében elfoglalta és az ország fővárosává tette Jeruzsálemet. Ide hozatta a szövetség ládáját, ezzel is kifejezve, hogy Jeruzsálem, azaz Dávid városa, az a hely ahol Isten a népe között lakik. Dávid palotát építtetett magának Jeruzsálemben, és szeretett volna az Úrnak is templomot építeni. De Isten Nátán próféta által a tudtára adta, hogy ezt nem ő, hanem a fia fogja majd megtenni. Az Úr megerősítette Dávid királyságát és megígérte neki, hogy Dávid utódait megszilárdítja Izrael dinasztikus uralmi rendszerében.

A Dáviddal kötött szövetségben Isten megígérte, hogy Dávid nevét naggyá teszi, népének Izraelnek pedig helyet biztosít a népek között, így biztonságban lesznek, és nyugalmat kapnak ellenségeiktől. A dávidi szövetség az Ábrahámmal kötött szövetség elemeit idézi fel és erősíti meg. Dávid válaszul imádságában hálát ad Istennek és felmagasztalja őt, Isten ígéreteit pedig egyértelműen az Ábrahámnak tett ígéretekkel hozza kapcsolatba.

Az új elem a dávidi szövetségben az volt, hogy a királyság a Sínai-hegyi szövetségbe van beoltva. Izrael most már hivatalosan megalapított királyság, amely képes betölteni az elhívását, hogy világosság legyen a népek számára. Izrael földi királya arra hívatott, hogy vezesse ezt a népet, hogy szent nép és papok királysága legyen. Mindez pedig az által valósulhat meg, hogy a király eltávolítja a bálványokat az országból és Izraelnek nyugalmat és békét, azaz „sálómot” biztosit.

Valóban Dávid uralkodása alatt lett először nyugalom és béke Izraelben. Dávid hihetetlenül sikeres hadvezér volt, aki nagyon megerősítette Izrael határait. Uralkodása alatt jogot és igazságot szolgáltatott az egész népnek. Nagylelkű győztes volt, aki megkereste Saul rokonait, jóindulattal fordult hozzájuk és gondoskodott róluk.

Mindamellett Dávid sem volt makulátlan. A Biblia őszintén beszél Dávid bűneiről és elhibázott döntéseiről is. Dávid házasságtörést követett el Betsabéval, majd összeesküvést szőtt a nő férjének megölésére. Amikor Nátán próféta egy példázat által szembesítette Dávidot a bűnével, sírva borult Isten elé, megbánva mindazt, amit tett és Isten megbocsátott neki. De tettének tragikus következményeit viselnie kellett. A gyermek, aki Dávidnak a Betsabéval való házasságtörő kapcsolatából született, meghalt. Dávid tágabb családjában pedig felütötte fejét a lázadás, majd nemi erőszak és gyilkosság is történt. Végül Isten legszörnyűbb ítélete is elérte Dávidot, amikor szeretett fia, Absolon lázadt fel ellene, majd a lázadás leverése során életét vesztette.

Egészében véve azonban a Biblia pozitívan értékeli Dávid királyságát. Dávidot őszinte, istenfélő királyként ábrázolja.

Amint láttuk, Izraelnek a királysággal való kísérletezésében semmi sem ment egyszerűen. Minden lépésnél nehézségekkel kellett megküzdeni, és ez igaz volt Dávid király utódlásának a kérdésére is. Isten megígérte, hogy örökre megerősíti Dávid vonalát, de ez nem akadályozta meg Dávid örököseinek hatalmi harcát. Absolon lázadása és halála után végül Dávid Betsabé fiát, Salamont tette meg királynak és ezzel megalapította a dávidi dinasztiát.

3.      Mi a király feladata?

Dávid a juhok őrzésétől jutott el a nemzet vezetéséig. Ezt mondja róla az Úr:  „Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek.” (2Sám 7:8). A Biblia Dávidot példaként állítja elénk. Életéből izgalmas képeket látunk felvillanni. Hárfázik, verseket ír, csatákban harcol, ünnepi táncban dicséri Istent. Dávid válságos helyzetek tucatjait élte túl, de mindig sikerült talpra állnia, mert az Isten iránti szenvedélyes bizalma soha nem rendült meg. De neki is megvoltak a gyenge pontjai. Személyét épp az teszi rokonszenvessé, hogy minden helyzetben Istenhez tudott fordulni. Isten iránti szeretete sohasem lankadt. Dávidban megtestesült mindaz, amit Isten Izraeltől elvárt.

A Biblia olyannak mutatja be nekünk Dávidot, mint, aki más volt, különbözött mindattól, amit az emberek elvártak egy királytól. Ő nem az a király volt, akit Izrael remélt, hanem olyan, amilyet Isten szánt neki. Hasonlóképen elmondhatjuk, hogy Jézus sem olyan ember volt, amilyennek a zsidó vallási vezetők elképzelték a Messiást. Jézus Dávidhoz hasonlóan Betlehemben született, egy egyszerű szegény családban. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a megváltó, akit Izrael szeretett volna. Ők inkább egy hős, harcos királyt vártak, helyette Isten egy szenvedő szolgát adott, aki alázatosan föláldozta magát másokért. A legtöbben nem ismerték föl, hogy ki is ő valójában, és végül meg is ölték. Azt képzelték, hogy az eljövendő messiás király majd elpusztítja minden ellenségüket, de Isten Jézust küldte, aki azért jött, hogy megmentse az ellenségeiket, úgy hogy meghívja őket is a mennyei királyságába. Jézus Isten volt testben közöttünk, a szíve tökéletesen tiszta. Lehet, hogy külsőleg nem volt különleges, de Isten tökéletes szeretetét és kegyelmét testesítette meg itt a földön.

 

Izrael királyainak története arra mutatott rá, hogy Isten miként vezeti népét bizonyos emberek megbízásán keresztül. Ezek a vezetők azt a feladatot kapták, hogy Isten igéjét közvetítsék, és Isten jelenlétét tükrözzék vissza, ezáltal úgy vezetve Izraelt, hogy Istennek engedelmeskedjen mindenben. A bűn meggátolta ezeket az embereket abban, hogy ilyen vezetők legyenek. Egyetlen ember sem lehet tökéletes vezető Isten népe számára. Egyedül az igazi Király, Jézus az a vezető, aki hűségesen képviseli Istent és az ő akaratát az emberiség számára. Ezért mondja a Sámuel első könyve már ez elején: „Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.”  (1Sám 2:2). Ámen.