Igehirdetés: 2023.10.08.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 81.

 

Az északi királyság pusztulása

Olvasmány: 2Kir 17:1-41

„Ezért az ÚR így intette Izráelt és Júdát összes prófétája és látnoka által: Térjetek meg gonosz útjaitokról! Tartsátok meg parancsolataimat és rendelkezéseimet: mindazokat az utasításokat, amelyeket őseiteknek adtam, és amelyeket az én szolgáim, a próféták által küldtem el hozzátok! De ők nem hallgattak rájuk, hanem ugyanolyan keménynyakúak voltak, mint őseik, akik nem hittek Istenükben, az Úrban.” (2Kir 17:13-14)

 

Ahogy a korábbiakban láttuk, a hozzá hűtlenné vált népéhez Isten számos prófétáját elküldte, hogy változásra bírja őket. Ám sem Illés, sem Elizeus csodatételei, sem pedig a többi próféta szenvedélyes bizonyságtétele nem vezetett eredményre. Amikor pedig Isten ítéleteként közeledni látszik az ország végső pusztulása, a nép hitetlen vezetői, kapkodva, különböző katonai szövetségeket és szerződéseket kötnek a szomszéd népekkel, tőlük remélve oltalmat és segítséget. Ezeknek a szövetségeknek gyakran az is része volt, hogy Izrael átvette ezeknek a népeknek a vallását és isteneinek imádatát. A mai igeszakaszban Izrael halotti bizonyítványát látjuk. Az északi királyság ekkor tűnik el a térképről. Megtudjuk, hogy a királyai, minden prófétai intés ellenére, előbb Asszíriától, majd pedig Egyiptomtól próbálnak politikai védelmet vásárolni. Amikor azonban Izrael árulása lelepleződött, a korábbi szövetséges, az elárult Asszíria megszállta és elpusztította az országot.

Az asszírok arról voltak nevezetesek, hogy a hódításaik során legyőzött népeket teljesen kiirtották. Akiket pedig a legyőzöttek közül nem öltek meg, azokat deportálták és a helyükre más idegeneket telepítettek. A meghódított népek ez után aligha voltak képesek újraszerveződni és fellázadni, így nem jelentettek többé fenyegetést a birodalom számára.

Asszíria az északi királyság meghódítása és elpusztítása után ennek a deportáló politikának a jegyében több mint 27.000 embert hurcolt el a szülőföldjéről. Izrael népének tíz törzse ezzel végleg elveszett és szétszóródott. A helyükre más meghódított népcsoportokat telepítettek. Ide vezethető vissza a samaritánusok eredete is, amely népcsoport később az újszövetségben is megjelenik, sőt megtalálható a mai modern Izraelben is. Ez az etnikailag vegyes népcsoport vallását tekintve is kevert volt.

A Biblia ezek után a déli királyság, Júda történetére tér át, amely a megmaradt 2 törzsből állt. Az északi királyság, Izrael pusztulásának okaként a Biblia egyértelműen a bálványimádást nevezi meg. Az Egy Élő Isten elhagyása és a hamis istenek imádása vezetett az asszír invázióhoz és az ország teljes pusztulásához. Mindaz, ami az északi országrészben megtörtént, hamarosan a déli országrészben is bekövetkezett, a bálványimádás ugyanis itt is megvetette a lábát.

Izrael és Júda pusztulásáról olvasva érdemes megkérdezni magunktól, hogy minket nem fenyeget-e ugyanez a veszély. A fogyasztói javak „imádata”, az érzéki örömök, különböző eszmék és ideálok bálványozása nincs e jelen a mi életünkben is?

 

1.      Maradt-e még remény?

A Királyok második könyve beszámol mind az északi mind pedig a déli országrész történetéről. Párhuzamos történeteket olvashatunk itt egymáshoz kísértetiesen hasonló folyamatokról és katasztrófákról. Megtudjuk, hogy északon Aháb halála után Isten Jéhut hívja el, akit Elizeus próféta ken fel Izrael királyává, azzal a konkrét utasítással, hogy irtsa ki a gonosz Aháb minden leszármazottját. Ezt meg is teszi Jéhú, kegyetlenül kiirtva az elődje egész családját, de a korábban elterjedt bálványimádást nem szünteti meg. Így Izrael továbbra is megállíthatatlanul sodródik a katasztrófa felé. Asszíriának, az akkori nagy közel-keleti birodalomnak árnyéka egyre jobban rávetül az északi királyságra. Végül Hóséa király uralkodása alatt Asszíria megtámadja az északi királyságot, a fővárosát, Samáriát három évig ostromolja, és Asszíriába hurcolja az izraelitákat. Így szűnik meg az északi királyság.

Ennél a pontnál aztán a bibliai beszámoló megáll és hosszasan elmélkedik arról, hogy mindez miért történhetett meg Izraellel. Az ország teljes pusztulása, a fogságba vitel és a teljes szétszóródás, alapvető kérdéseket vet fel az izraeliták számára. Nem az Úr ajándéka volt az ország? Akkor hogyan történhetett meg, hogy Isten mégis megengedte, hogy az ország elpusztuljon és népét elvigyék onnan? Hol vannak Isten ígéretei? Mi lesz ezek után a déli királyság, Júda sora? Isten valóban elállt az Ábrahámnak, Mózesnek és Dávidnak tett ígéreteitől? A válaszokat ezekre a kérdésekre itt a Királyok második könyve 17. részében adja meg a Szentírás. A szentíró világossá teszi, hogy az Úr bűntette meg az északi királyságot, azért mert megszegte a szövetséget. Isten újra és újra figyelmeztette a népet a prófétái által a bálványimádás következményeire, ők azonban mégis ragaszkodtak bűneikhez és tovább lázadtak. Így végül beteljesedet rajtuk Isten ítélete: „Igen megharagudott ezért az ÚR Izráelre, és eltávolította őket színe elől.” (2Kir 17:18). Tehát nem Asszíria hatalma miatt kerültek fogságba, hanem azért, mert az Úr nem bírta őket tovább elviselni.

Visszatekintésében a szentíró Jeroboámot veszi elő, az első északi királyt, és felidézi, hogy ő adott példát a későbbi királyoknak a hit megtagadására és a lázadásra, és ez a minta megfertőzte az északi királyságot fennállásának kezdetétől a végéig. A szentíró baljóslatú megjegyzése hozzáfűzi azt is, hogy sajnos a déli országrész, Júda is ezen az úton jár: „Bár Júda sem tartotta meg Istenének, az ÚRnak a parancsolatait, hanem Izráel szokásai szerint élt, úgy, ahogyan ott viselkedtek.” (2Kir 17:19). Úgy tűnik a déli királyság, Júda, hajlamos volt arra, hogy az északiak rossz példáját kövesse. További komoly problémát jelentett az is, hogy Asszíria mellett egy új nagyhatalom is megjelent a színen, ez pedig a Babiloni birodalom volt. Babilon árnyéka így egyre jobban rávetült Júdára, egyre fokozódott a nyomás, míg végül Júda is elpusztult. Jeruzsálemet és a templomot lerombolták a babiloniak, a nép nagy részét pedig fogságba hurcolták. Ezeket a bibliai történeteket olvasva a végén akár meg is állapíthatnánk, hogy „ezzel vége”.

Valami ilyesmit mond például Ezékiel próféta is, amikor így ír: „Vége van, jön a vég az ország négy oldalán! Most véged lesz! Rád zúdítom haragomat, elítéllek úgy, ahogy megérdemled, megbüntetlek minden utálatos tettedért. Nem szánakozom rajtad, és nem leszek könyörületes, hanem úgy bánok veled, ahogy megérdemled: utálatos tetteid következménye utolér. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR.” (Ez 7:1-2).

Jogosan merülhet fel tehát a kérdés, hogy mi történt Isten nagy ígéreteivel, amelyeket Ábrahámnak adott, a szövetséggel, amelyet Izraellel kötött a Sínai hegyen, a fogadalmával, hogy Dávid háza mindörökké megmarad? Vagy ami még rosszabb, ezek után akkor meghiúsulnak Isten tervei, hogy a teremtett világot Izraelen keresztül áldja meg? Ezekre a nehéz kérdésekre csak az Úrtól remélhetett választ Isten népe. Ezért volt fontos a próféták hangja ebben az időszakban. Ők hirdették tovább Isten üzenetét, rámutatva arra, hogy az izraeliták saját engedetlenségüknek köszönhetik mindazt, de Jahve még mindig Úr, és céljai változatlanok.

2.      A próféták hangja

A Biblia újszövetségi részében olvassuk ezt a kijelentést: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által.” (Zsid 1:1). Vagyis az Ószövetségnek egy jó része, amelyet a próféták könyvei tesznek ki, erről szól, hogy Isten miképpen figyelmeztette és hívta megtérésre újra és újra az ő népét.

Illés és Elizeus próféta szolgálatát már áttekintettük az előzőekben. Rajtuk kívül azonban még számos más próféta is szolgált Isten népe között. Hóseás például igen erőteljesen hirdette Isten szavát az északi királyságnak. Izraelt egy olyan asszonyhoz hasonlította, aki prostituált lett, de férje még így sem tud lemondani róla. Gyötrődik miatta, vágyakozik arra, hogy visszatérjen a felesége, és hűséges házastársa legyen. A házasságtörés tragikuma lesz a metaforája annak, amit Izrael az Úr ellen tesz. Hóseás olyan neveket ad gyermekeinek, amelyek Izrael szánalmas állapotára utalnak: „Isten magot vet”, „Nincs irgalom” és „Nem népem.” Isten büntetést vet el a hűtlen nép számára. A próféta gyermekeinek nevei erőteljes érzelmeket hívnak elő, és ijesztő dorgálásként hangzanak Izrael számára.

Ámósz prófétát, aki a Kr. e. 9-8. században élt, és egy egyszerű pásztor volt, arra hívta el Isten, hogy mindkét országrészben hirdesse az Úr szavát. Ámósz igehirdetése nagyon kreatív volt és üzenete elsöprő erejű. Úgy ábrázolta az Urat, mint egy oroszlánt, amely éppen lecsap a zsákmányára. Ámósz ítéletes szavai először az Izraellel szomszédos népeket szólítják meg. szinte halljuk a hangos „áment” Izrael részéről, amint ellenségeik felett Isten ítéletét kihirdeti a próféta. Ekkor jön azonban a csavar, mert Ámósz tovább lép és a következőkben már Júdára és Izraelre is ugyanezt az ítéletet hirdeti. Mivel Isten népe elutasította az Urat, rendelkezéseit figyelmen kívül hagyta, az ország pedig megtelt bálványimádással és igazságtalansággal, ezért nekik is szörnyű ítéletben lesz részük. A saját népére vonatkozó ítéletes próféciák kihirdetése után már Ámosz sem volt annyira közkedvelt, mint korábban.

A fogságba vitel időszakában Jeremiás és Ezékiel voltak az Úr prófétái. Jeremiás még a nagy bukás előtt, Jósiás király idejében kezdte meg szolgálatát. Arra figyelmeztette Júda népét, hogy ne bízzanak Isten jelenlétének puszta szimbólumaiban, mint például a templom épületében. Az Úr megparancsolta Jeremiásnak, hogy álljon a templom kapujába és ott hirdesse Isten üzenetét: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: Az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha egymással szemben igazságosan jártok el, ha a jövevényt, az árvát és az özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan esküsztök, Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet rólam neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Hát rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet rólam neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az ÚR.” (Jer 7:3-8). Az ilyen prédikáció általában nem népszerű. Jeremiás szavai is rettenetes felháborodást és ellenállást váltottak ki népe körében. Mivel Jeremiás próféta arra merészkedett, hogy felemelje szavát az országban uralkodó igazságtalanság és romlottság ellen, közellenségnek nyilvánították és üldözni kezdték. Újra és újra bebizonyosodott, hogy nem könnyű az Úr prófétájának lenni.

Ezékiel próféta már a babiloni fogság idején szolgált. Próféciájában leírja az Úr dicsőségének eltávozását Jeruzsálemből, és elmagyarázza az izraeliták számára, hogy mi történik a fogságban. Rámutat arra, hogy a fogság még nem a vég, az Úr tervei megmaradtak, ahogyan Ábrahámnak, Mózesnek és Dávidnak tett ígéretei is. A nemzet egykor majd vissza fog térni a fogságból és ismét birtokába veszi majd az ígéret földjét.

3.      Mi Isten célja?

A Királyok második könyve arról számol be, hogy Izrael történetének utolsó harminc éve alatt összesen 6 király uralkodott, akik közül négy hivatalában esett brutális gyilkosság áldozatául. Az ötödik királyt pedig fogságba vitték, és senki nem hallott róla többé. Isten népe kifogyott az időből. Habár Isten hallatlan türelmet tanúsított a konok népe iránt, ítéletének kardja ott lebegett Izrael feje felett, és többé semmi sem tarthatta vissza. Illés távozása és Elizeus próféta halála után a nép egyre távolabb került Istentől és már megállíthatatlanul rohant lefelé a lejtőn. A királyok, akiknek Isten terve szerint eredetileg az lett volna a feladatuk, hogy Isten üzenetét hirdessék és törvényét betartassák a néppel, maguk is a bálványimádás és a kicsapongás mocsarába süllyedtek. Az északi országrész uralkodói közül egy sem akadt, aki ügyelt volna Isten akaratára. Végül Asszíria megadta a „kegyelemdöfést”, hatalmába kerítette és szétszórta Isten népét, és véget vetett az északi királyságnak.

Hogyan történhetett meg mindez? Hiszen az országban fennálló feltételek a lehető legjobbak voltak. Jómód és felemelkedés jellemezte ezt az időszakot. Izrael országa virágzott, gazdagsága és hatalma csúcsára ért. De ha lehántjuk a jómód és a ragyogás külső rétegét, egész mást találunk alatta. A tündöklés és a dicsőség helyett erkölcsi romlás, igazságtalanság és korrupció jellemzi az országot. Ha a dolgok mélyére tekintünk, akkor a virágzás és a fejlődés helyett csak romlást és pusztulást találunk. Ha Jézus szavaival akarunk élni, akkor mondhatjuk, hogy a nép és vezetői olyanok voltak, mint a „meszelt sírok” (Mt 23:27), vagyis kívül szépnek látszanak, de belül csak halál és romlás van. A látszólagos jómód vékony rétege alatt lelki csőd és erkölcsi romlás húzódott meg.

Mindezeket olvasva érdemes magunktól is megkérdezni, hogy velünk vajon mi a helyzet? Ha elcsendesedve és imádságos lélekkel Isten elé állunk, vajon mit látunk a lelki tükörben, amit a Biblia elénk is odaállít? Ha Isten nézőpontjából vizsgáljuk meg életünket, vajon milyen kép rajzolódik ki rólunk? A külső egyezik a belsővel? Tényleg azok vagyunk belül is, aminek kívül mutatjuk magunkat? A cselekedeteink összhangban vannak a szavainkkal? A másoknak mutatott tündöklő keresztyén megjelenés mögött nem húzódik-e meg romlás és pusztulás? Legyen segítségünkre ebben az önvizsgálatban János apostol figyelmezetése: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1:8-9). Ámen.