A hit próbája
Olvasmány: 1Móz 22.
„Isten ezt
mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el
Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd
megmondok neked!” (1Móz 22:2)
Ábrahám az erős hitéről lett nevezetes. De
sok próbatételen kellett keresztülmennie, amíg eljutott a hitnek erre a fokára.
Isten Ábrahám számára már az elhívásakor kijelentette tervét és aztán többször
meg is erősítette azt. Az isteni ígéretek beteljesedéséhez, azonban még sok
időnek kellett eltelnie. Az Úr terve ugyanis nem azonnal valósult meg. Sokáig
teljesen rejtve maradt mindaz, amit Isten ígért, sőt már-már úgy tűnt, hogy
semmi sem valósul meg belőle. Például Isten még az elején, Ábrahám elhívásakor,
azt ígérte, hogy földet és hazát ad neki. Mégpedig olyan földet, ahol bőségben
élhet majd Ábrahám és az ő utódai, akik majd itt nagy néppé lesznek. Ábrahám
Isten ígéretére hagyatkozva elhagyta otthonát, hogy azon a földön telepedjen
le, amit majd Isten mutat neki. Amikor
azonban Ábrahám megérkezik Kánaán földjére, hamarosan szárazság sújtja azt a
földet és éhség támad. Ábrahám ezért elhagyja az ígéret földjét és a
családjával együtt Egyiptomba költözik. Itt aztán jó dolga lesz Ábrahámnak,
mindezt azonban hazugsággal éri el, amikor gyakorlatilag kiárusítja a feleségét,
a húgának hazudva őt. Végül az egyiptomi kaland csúfos lelepleződése után
Ábrahám kénytelen volt mégis visszatérni Kánaánba.
Ábrahám próbatételei azonban ezután sem értek
véget. Isten eredetileg utódok sokaságát ígérte Ábrahámnak, azonban sokáig nem született
gyermeke. Sára meddő volt, így elmaradt a gyermekáldást. Ahogy Ábrahám és felesége
Sára egyre idősebbek lettek, úgy vált egyre reménytelenebbé a helyzetünk. A
családról és a sok utódról szóló ígérete Istennek csak egy durva tréfa lenne?
Amikor Ábrahám 85 esztendős lesz, nem vár tovább Isten ígéretének beteljesedésére,
hanem a maga módján próbálja megoldani a helyeztet. Sára egyik
szolgálólányának, Hágárnak nemz gyermeket, hogy így gondoskodjon utódról. Isten
azonban kijelenti, hogy áldását csak a Sárától születendő utódja fogja
megkapni. Ábrahám félrelépése sok bajt és bonyodalmat hoz a családjára.
Isten végül a 99 éves Ábrahámnak ismét
megerősíti, hogy fia fog születni. Sára a hír hallatán csak nevet, mert számára
teljesen képtelenségnek tűnik, hogy 90 éves korában gyermeket szüljön. De
bármilyen különös és hihetetlen Ábrahámnak és Sárának mégis fia születik, és
ezzel valóban beteljesedik Isten ígérete. A várva várt gyermeket pedig Izsáknak
nevezik el, ami annyit jelent: „nevetés”, mert öreg koruk ellenére mégis
nevetéssel és örömmel lett teljes az életük.
Ábrahám számára azonban még csak ekkor
érkezik el a legnagyobb próbatétel. Ez próba minden eddiginél súlyosabb.
Ábrahámtól azt kéri Isten, hogy áldozza fel neki az egyszülött fiát. Ábrahám
ezúttal nem keres kifogást, engedelmeskedik Istennek. Az Úr azonban miután látja Ábrahám hitét és
engedelmességét, nem kéri tőle ezt az áldozatot.
1.
A próbatétel
A Biblia egyik legmegdöbbentőbb mondata, amit
Isten Ábrahámnak mond: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit
szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az
egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Móz 22:2). Ezt a
mondatot hallva mindnyájan azt kérdezzük:
„Hogyan kérhet Isten ilyet?” Milyen Isten az, aki egy ártatlan gyermek
halálát kívánja. Hogy lehet egy édesapától azt kérni, hogy a saját gyermekét
ölje meg? Miért hitegette Isten Ábrahámot azzal, hogy sok utódja lesz, ha most
azt az egyetlent is visszakéri tőle? Ilyen kegyetlen játékot űzne velünk Isten,
hogy az egyik kezével ad, a másikkal elvesz?
Bizonyára Ábrahámot is úgy érte Isten kérése,
mint derült égből a villámcsapás. Mi lesz ezek után Isten ígéreteivel, a nagy
néppel, az áldással és mit ér a föld, ha nincs, aki örökölje?
Mi, akik már ismerjük az egész történetet, és
annak végkifejletét is, tudjuk a választ, hogy mindez csupán próbatétel volt. Ugyanakkor
a nyugtalanító kérdés mégis ott marad bennünk. Lehetséges lenne, hogy Isten
ilyen kegyetlen módon tegyen próbára valakit?
A Biblia csak annyit mond el, hogy Isten mindenható,
szuverén Úr. Így az ember nem kérheti számon őt. Mert ki az közülünk, aki
bölcsebbnek vagy igazságosabbnak vélheti magát Istennél?
Azt biztosan tudjuk, hogy Isten nem kegyetlen
és nem is játszadozik az emberrel. Így minden próbának, amit Isten megenged,
célja és értelme van. Itt is erre mutat rá
a Biblia: „Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt,
mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a
te egyetlenedet.” (1Móz 22.12). Isten üzenetéből egyértelműen kiderül,
hogy mi volt ennek a próbának a célja.
Ha valakit az Isten megpróbál, akkor azt azért
teszi, hogy megerősítse hitében. Isten a próbák által mindig fontos igazságok
megismerésére tanít minket. A próba sohasem céltalan, mert az mindig hűségre,
kitartásra nevel minket, az elköteleződésünkben erősít meg.
Ábrahám ezeken a próbákon keresztül értette
meg, mit jelent az, hogy magát teljesen rá kell bíznia Istenre. Így tanulta meg
Ábrahám azt a fontos leckét, hogy Istent nem lehet fél szívvel szolgálni, csak
teljes szívvel.
Így érthetjük meg, miért tette Isten ily
módon próbára Ábrahámot, hogy az egyszülött fiát kéri tőle. Hiszen ekkorra
Ábrahám vágya, amire annyi ideig várakoznia kellett, beteljesedett,
megszületett Izsák. Ábrahámon pedig az Úr áldása nyugodott, gazdagságban és
jólétben élt. Isten ígéretei tehát beteljesedtek. Ábrahám elégedett és boldog
ember, aki most már bátran mondhatja, hogy a jövője biztosítva van. Van földje,
sok jószága, nagy vagyona, és van már gyermeke is, aki utóda lesz, aki örökli
mindezt, s aki egyben a záloga is annak, hogy Isten többi ígérete is be fog
teljesedni.
De itt kell felismernünk azt is, hogy milyen
könnyen válhat mindaz, ami Isten ajándéka, bálvánnyá az életünkben. Aki
gazdagságban és jólétben él, akinek megvan mindene, milyen könnyen feledkezik
meg Istenről. Amikor jól mennek a dolgaink, milyen könnyen gondoljuk azt, hogy
megy ez nekünk egyedül is, már nincs is szükségünk Istenre. S az ember észre sem
veszi, s egyszer csak eljut oda, hogy már nem Istenben bízik, hanem magában,
nem az Úrtól várja a segítséget, hanem úgy gondolja, hogy pénzzel mindent meg
lehet oldani, a sorsát és jövőjét már nem Isten kezében látja biztosítva, hanem
a nagy vagyon, a kiváló kapcsolatok, vagy éppen egy gyermek, egy örökös által. Kiben
bízik ezek után Ábrahám?
Úgy tűnik, Isten mintha pontosan ezt akarná a
próba által megkérdezni Ábrahámtól. A próba által derül majd ki, hogy Ábrahám továbbra
is Istenben bízik-e, rá hagyatkozik, vagy most már azt gondolja, hogy megy ez
neki egyedül is. A próba célja tehát az, hogy kiderüljön ki fontosabb Ábrahám
számára? Kihez ragaszkodik Ábrahám, az ajándékhoz, vagy az ajándékozóhoz. Kiben
látja Ábrahám az ígéretek beteljesedésének garanciáját, a fiában, Izsákban vagy
Istenben? Kitől várja, kiben látja a jövőt, Izsákban, vagy az Úrban? Csak így derülhet ki, hogy kiben bízik, kit
szeret jobban, ki neki a legfontosabb az életben.
2.
A bizalom
Ábrahám válasza az Istentől kapott parancsra egészen
megdöbbentő. Nincs nyoma sem a kételynek, sem pedig a vitának, vagy a
késlekedésnek. Nem próbál Ábrahám menekülni sem vagy kitérni a nehéz helyzet
elől, mint amikor az éhség idején Egyiptomba ment. Nem is akarja a maga módján
megoldani a helyzetet, mint amikor, a szolgálólány, Hágár által akart utódot
szerezni, és Isten tervét egy maga által kitalált alternatív módon
beteljesíteni. Ábrahám most teljesen ráhagyatkozik Istenre és engedelmeskedik
szavának. Az útja az Isten által kijelölt helyre három napig tartott. Ez alatt
volt ideje gondolkodni. De, hogy pontosan mi ment végbe benne, azt elképzelni
sem tudjuk. Az azonban biztos, hogy amikor a harmadik napon odaért arra a
helyre, nem torpant meg, hanem a szolgáit hátrahagyva és Izsákot maga mellé
véve felment a hegyre. Ekkor következik egy különösen nehéz beszélgetés, amikor
fia, Izsák kérdezi Ábrahámot: „Egyszer csak Izsák megszólította apját,
Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a
tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd
gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”
(1Móz 22:7-8). Itt találjuk az egész történet kulcsmondatát. Ábrahámnak ez a
válasza: „Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam”, azt
mutatja, hogy Ábrahám továbbra is bízik Istenben, aki majd megoldást ad a
megoldhatatlan problémára. Itt láthatjuk az egyik legszebb példáját az Istenben
való teljes és feltétel nélküli bizalomnak. A Biblia szerint a hit nem csak ismeret,
hanem bizalom és engedelmesség is. Ábrahám a hitéről és engedelmességéről már
többször bizonyságot tett. De itt most a feltétel nélküli bizalmára is fény
derül. Ábrahám itt nem elkeseredetten, a fogait összeszorítva, gyűlölködve, a legyőzött
ember keserűségével megy fel a Mórijjá hegyére, hanem úgy, mint aki hiszi, hogy
Isten a legjobbat hozza majd ki ebből az egészből. Ábrahám úgy bízza magát rá az
Istenre, hogy nincs benne sem vád, sem harag, mert Istenről csak jót tud
feltételezni.
A nehéz helyzetben is végig ott él szívében a
bizonyosság, hogy Isten jó, Isten szeret, hűséges, igaz és gondviselő. A
gondviselés szó a Bibliában előrelátást is jelent. De ez ebben az esetben nem
jelenti azt, hogy Ábrahám előre tudta, hogy mi fog történni. Az előrelátás, a
gondviselés igazából az Isten tulajdonsága. Ábrahám nem tesz mást, mint erre az
előrelátó, gondviselő Istenre bízza az ügyét.
A Gondviselő Istenbe vetett bizalom nem azt jelenti, hogy az
események majd úgy alakulnak, ahogy azt mi szeretnénk, hanem hogy elfogadjuk,
akárhogy is alakul majd az ügyünk, abban Isten terve valósul majd meg és azt mi
készséggel és jó szívvel elfogadjuk. Így érthetjük meg azt, amit Pál apostol így
ír a Római levélben: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik,
azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint
elhívott.” (Rm 8:28).
Amikor Ábrahám fia kérdésére annyit mond csak,
hogy Isten majd gondoskodik az áldozathoz szükséges bárányról, még nem tudja,
mi fog történni, semmit sem tud biztosan, de bízik az Úrban. Ábrahám a számára
még ismeretlen jövőt, az általa jónak megismert Istenre bízza. Erre a bizalomra
tanít Ábrahám története, és a Szentírás még sok más helyen is: „Hagyd
az Úrra utadat, bízzál benne, ő munkálkodik!" (Zsolt 37:5). „Bizony
a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim. Mert
amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti
utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55:8-9).
3.
Kicsoda a mi
Istenünk?
Isten úgy áll előttünk ebben a történetben,
mint aki egyszerre próbatevő és gondoskodó. Mi persze leginkább csak a
gondoskodó Istenről akarunk tudni. Arról az Istenről, aki köteles mindig
segíteni rajtunk, ha bajba kerülünk. Sőt ha szeret minket, akkor nem is engedi
meg, hogy bármi rossz történhessen velünk vagy a szeretteinkkel. Sokan úgy gondolják,
hogy ezért érdemes jóban lenni Istennel, mert akkor Isten mindig megsegít
minket. Hiszen ez az ő kötelessége. Elvárjuk Istentől a gondoskodását akkor is,
ha mi maguk sem követjük őt teljes szívvel.
Érdemes végiggondolni, hogy vajon minket nem
kísért-e ez a gondolkodás? Ki a mi Istenünk? Az, akihez feltételekkel,
elvárásokkal közeledünk, vagy az, akihez a feltétel nélküli bizalommal? Isten
azt szeretné, ha igazán megismernénk őt, ezért néha próbára tesz, néha nem úgy
cselekszik, nem úgy gondoskodik, ahogy azt mi várnánk. Olykor egyszerre ad
fájdalmas parancsot és csodálatos ígéretet.
Az Újszövetségből megtudjuk, hogy Jézus is ezzel
a dilemmával találta magát szemben. Kereszthalála volt Isten próbájának a
csúcspontja. Jézusnak választania kellett, hogy saját életét szereti jobban, vagy
pedig az Atya akaratát. Jézus ugyanazt tette, mint itt Ábrahám, bízott Istennek
a gondoskodásában: „Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet.” (Lk 23:46). Mi ekkor
még csak a próbatevő Istent látjuk, de a kereszthalál próbája után aztán
felragyog előttünk a Gondviselő Isten is. Megmutatkozik az Atya gondoskodása, aki
feltámasztja a Fiút. Jóllehet Izsák esetében mindez még csak előkép volt, ugyanakkor
Ábrahám számára ugyanolyan valóságos próba volt, amikor fel kellett emelnie a
kést, hogy beteljesítse Isten parancsát. Isten angyala azonban kiáltott hozzá: „Ne
nyújtsd ki a kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy
istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor
fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál
fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl
égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22:12-13). De a történet végén
van itt még egy fontos mondat: „Azután így nevezte el Ábrahám azt a
helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.”
(1Móz 22:14). Ábrahám ekkor két alapvető elvet értett meg az áldozattal
kapcsolatban.
Először azt, hogy csakis maga Isten tudja
meghozni a valódi áldozatot, és véghezvinni az ember megváltását. Az Úr az,
akinek gondoskodnia kell, és Ő meg is teszi. Ábrahám megörökítette ezt az
elvet, amikor a helyet így nevezte el: „Az
Úr gondot visel.” Másodszor, azt is megértette, hogy a valódi áldozat
helyettes áldozat, mint ami megmentette Izsák életét. A kost„az ő fia helyett áldozta fel Ábrahám. Az Úr által
biztosított áldozat Isten Bárányát, vagyis Jézus Krisztust jelképezte, hiszen „az Úr mindnyájunk vétkét őrá vetette.
Izsák tehát megmenekült, de Jézus Krisztus
feláldoztatott. Amit Ábrahámnak nem kellett megtennie azt Isten megtette. Az
Atya nem kímélte az ő saját Fiát, hanem mindent nekünk adott: „Aki
tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna
nekünk vele együtt mindent?” (Rm
8:32). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése