100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 52.
Amikor elfogy Isten türelme
Olvasmány: 1Móz 19:1-38
„A férfiak
akkor ezt kérdezték Lóttól: Ki van még itt, aki hozzád tartozik? Vődet, fiaidat
és leányaidat meg mindenedet, ami a tied a városban, vidd el erről a
helyről! Mert mi el fogjuk pusztítani ezt a helyet, mivel eljutott az
ÚRhoz az a nagy jajkiáltás, amelyet okoztak. Az ÚR azért küldött bennünket,
hogy elpusztítsuk a várost.” (1Móz 19:12-13)
Ebben a fejezetben azzal szembesülünk, hogy
miközben Isten azon munkálkodik, hogy egy általa kiválasztott ember, Ábrahám
által egy új és istenfélő népet hozzon létre és így az egész emberiség számára
megteremtse az új kezdet lehetőségét, az özönvíz után a földön szétszóródó
emberiség ismét egyre gonoszabbá és romlottabbá válik. Bábel tornya építésének története
után Sodoma és Gomora pusztulásának története lesz az emberiség bukásának és romoltságának
újabb csúcspontja.
Megtudjuk, hogy Ábrahám unokaöccse, Lót,
miután külön váltak útjaik, Sodoma városában telepedett le. Akkor, amikor
Ábrahám és Lót pásztorai a szűkös legelők miatt összevesztek, Lót számára jó
választásnak tűnt, hogy Sodoma vidékére költözik, mert az „bővizű föld” volt.
Isten azonban másképpen vélekedett: „A sodomai férfiak pedig igen romlottak és
vétkesek voltak az ÚR előtt.” (1Móz 13:13). Megtudjuk a történetből,
hogy a sodomaiak csoportos nemi erőszakot akartak elkövetni Lót vendégeivel. De
a nemi erőszak csak egy volt a sodomaiak számos más vétke között.
Ezékiel próféta pl. így ír Sodoma népéről: „Bár
fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része… a nincstelent és
a szegényt mégsem támogatta. Felfuvalkodtak, és utálatos dolgokat műveltek
előttem; azért elvetettem őket, amikor ezt láttam.” (Ez 16:49-50). Isten
ezért úgy határozott, hogy elpusztítja Sodomát, de tervét megosztotta
Ábrahámmal, úgy ahogy egykor az özönvíz idején megosztotta tervét Noéval.
Ábrahám pedig közbenjárt és esedezett, hogy Isten ne pusztítsa el a várost. A
szörnyű állapotok ellenére végül Isten Ábrahám kérésére mégis beleegyezik, hogy
megkíméli a várost, ha talál benne tíz igazat. Amikor azonban nem talál
Sodomában tíz igazat sem, elfogy Isten türelme. Az özönvíz történetéhez
hasonlóan Isten ismét az ítélet eszközével lép fel, de ezúttal nem az egész
földet bünteti meg, csupán az emberi romlottságot és gonoszságot megtestesítő
két várost, Sodomát és Gomorát törli el a föld színéről.
Hogyan értelmezzük a természeti
katasztrófákat? Az árvizek, éhínségek, földrengések Isten haragjának
következményei? A Biblia válasza erre az, hogy igen is meg nem is. Olvashatunk
olyan katasztrófákról, amelyek kifejezetten Isten büntetéseként következnek be.
De van, amikor ezek az események csak úgy bekövetkeznek, anélkül, hogy Istennek
bármi köze lenne hozzá. Van, amikor pedig azt halljuk, hogy Isten az ő akaratától
függetlenül bekövetkező tragédiát használ fel a maga céljának megvalósításához.
Sodoma és Gomora pusztulásának a történetét pl. Jézus is idézi, így
emlékeztetve azokat a városokat, akik látták csodáit, de mégsem tértek meg.
1.
A lázadás
következményei
Valami baj van az emberiséggel.
Megpróbálhatjuk a legjobb oldalunkat mutatni a világnak, de lényünk mélyén ott
rejtőzik a gonoszság. Hiába próbáljuk tagadni ennek valóságát, a történelem
eseményei mind-mind az emberiség zűrös múltjának állítanak emléket.
Ha valaki ezt másképpen gondolná, elég
felkeresnie az auschwitzi gázkamrákat, ahol az emberiség e kibeszélhetetlen
gyilkos tettéről tanúskodik minden. Az emberiség történelme során sok ilyen
szégyenletes esemény történt. Égbekiáltó gazságokra vagyunk képesek.
A Biblia elmondja, hogy az első emberpárt
Isten egy jónak teremett világban helyezett el. Az embert pedig úgy alkotta meg
Isten, hogy szabadságában állt eldönteni, hogy Istent követve áldás lesz az
életén, vagy a saját akarata szerint teszi a dolgokat, szembeszegülve Isten
akaratával és megtapasztalva a halált. Ádám és Éva a lázadás útját választották
és így mi valamennyien viseljük bukásuknak a következményeit.
Mindazt, ami az édenkertben történt,
leginkább a lázadás szóval lehet jellemezni. Az emberiség ekkor döntött úgy,
hogy az Istennek való engedelmesség helyett a maga útját járja. Bár mi emberek,
Istennek köszönthetjük a létünket, és az ő tulajdonai vagyunk, mégis
megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni Őt. Az Isten ellen lázadó ember azt
gondolja, hogy jól elboldogul ő Isten nélkül is. Pontosan ezt tette Sodoma és Gomora népe is.
Isten útmutatásait figyelmen kívül hagyva a maga módján és a maga törvényei
szerint kívánt élni. Így Sodomában minden a feje tetejére állt. Ezért vált
aztán Sodoma az erkölcstelenség és az emberi gonoszság szimbólumává.
De ne higgyük azt, hogy csak Sodoma és Gomora
népe volt ilyen romlott, a többiek pedig jobbak voltak. Azt se gondoljuk, hogy
mi jobbak vagyunk, hogy a mi társadalmunk mentes mindezektől a bűnöktől. Isten
szemében nincs különbség a kis és a nagy bűnök között, így minden ember
ugyanabban az állapotban van. Erre utal Pál apostol is, amikor így ír: „Mert
nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét.”
(Rm 3:23).
Ézsaiás próféta ezt mondja az emberiség
egyetemes bűnösségéről: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok,
mindenki a maga útját járta.” (Ézs 53:6). A Zsoltáros pedig így
fogalmazott: „Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz
jót, egyetlen ember sem.” (Ézs 14:3). Ádámhoz és Évához hasonlóan mi is
mindnyájan lázadók vagyunk, akik folyamatosan arra törekszünk, hogy Isten
uralma alól kivonva magunkat, mi határozzuk meg azt, hogy mi a jó és mi a
rossz. A bűn gyökere ugyanis pontosan ebben az Isten elleni lázadásban
keresendő. Ha igazán őszintén magunkba tekintünk, el kell, hogy ismerjük, hogy
ugyanazt tesszük, amint Ádám és Éva tett az Édenkertben, Isten akaratát
figyelmen kívül hagyva megyünk a magunk útján. Ahogy Pál apostol mondja a bűnös
emberről: „A halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték halandó emberek, sőt
madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Ezért kiszolgáltatta őket Isten
szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét.”
(Rm 1:23-24). Isten életet ígért, és meg akarta óvni az embereket a
pusztulástól és haláltól. A kígyó kiforgatta Isten szavait, és a világ ma is
ezt teszi körülöttünk. Kultúránk ma nevetség tárgyává teszi azt, ami ártatlan
és tiszta, közben pedig ünnepli azt, ami perverz és erkölcstelen. A
becsületességet és szemérmességet megbélyegzik és nevetségessé teszik. Ha
azonban az igazságot hazugságra cseréljük fel, az nem marad következmények
nélkül. Pál apostol nagyon szépen
levezeti ennek a romlásnak az útját: „Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal
cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki
áldott mindörökké. Ámen. Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos
szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a
természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való
természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal
fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.”
(Rm 1:25-27).
2.
Isten ítélete
Az előzőekben azt már láthattuk milyen
szörnyű következményei lettek az Isten elleni lázadásunknak. De azt is meg kell
látnunk és értenünk, hogy a szent, igaz és igazságos Isten nem hunyhat szemet
lázadásunk fölött. Mi megpróbálhatjuk megmagyarázni a tetteinket, mentegetni
magunkat, Isten azonban nem tagadhatja meg saját természetét. Az emberiség
bűnös lázadása magát a teremetett világot is alapjában rendítette meg. A
teremtett világban ma már semmi sem olyan, mint amilyennek Isten eredetileg
szánta. Mindent megfertőzött a bűn. Romlás és halál fémjelzi az emberi létezés
minden pillanatát. Családok töredeznek szét. Házasságok omlanak össze.
Állandóan perben állunk valakivel. Egyre sűrűbb a megtévesztés homálya. A
függőségek összezúznak. A közönyösség elaltat. Az erőszak elborít mindent. Az
őrület terjed. Az élvezetek mindennél fontosabbá válnak. A vagyon és a pénz
becsap. Az előítélet megvakít. A bizonytalanság elgyengít. A féltékenység
bomlaszt. A félelem letaglóz. A hatalom megront.
Mindez pedig azt hozza magával, hogy
lázadásunk és annak következményei miatt Isten haragjának össztűzébe kerülünk.
Isten jogos haragja azt célozza meg, hogy mindazt, ami az élet ellen tör, ami a
teremtett világban Isten jó rendjét veszélyezteti, azt eltörölje. Számunkra
sokszor felfoghatatlan és értehetetlen, hogy miért ítél Isten olyan szigorúan.
Miért kellett az özönvíz által minden életet elpusztítani? Noén, a családján és
a bárkába bevitt állatokon kívül miért kellett az összes többi élőlénynek
meghalnia? Sodoma és Gomora esetében miért kell mindenkinek elpusztulnia,
nemcsak a felnőtteknek, de az ártatlan gyermekeknek és még az állatoknak is?
De ha jól végiggondoljuk, valójában mi is
sokszor ezt kívánjuk. Ha valami igazságtalansággal szembesülünk, ha a gonoszság
tobzódását és az ártatlanok szenvedését látjuk, mi is azt kívánjuk, hogy valaki
tegyen igazságot. Ha van Isten, akkor lépjen közbe, ítélete sújtson le a
gonoszokra és teljes mértékben semmisítse meg őket.
Isten haragja és ítélete pedig valóban lesújt.
Csakhogy Isten szerint minden ember egyformán lázadó. Az emberiségnek nincs
mentsége. A szent Isten előtt nincs egy igaz ember sem, mindenki egyformán
bűnös és méltó az örök büntetésre. A lázadás nemcsak egyszerűen romlottá tett
minket, hanem lelki halottakká lettünk: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm
6:23).
Szerencsére azonban a történet nem itt ér
véget. Isten már az édenkerti bűneset alkalmával kijelentette, hogy megoldást
fog adni a bűn problémájára, szabadítót ígér, aki legyőzi a kígyót és megszabadítja
az embert. Miközben Isten jogos ítélete lesújtott Ádámra és Évára, valamit a
teremtett világra, ugyanakkor megjelent a látóhatáron a kegyelem is. Isten
kiűzte Ádámot és Évát az Éden kertjéből, de ugyanakkor gondoskodott is róluk,
ruhát készítet nekik és felöltöztette őket. Isten egyrészről megítélte az ember
tetteit, másrészről pedig közbelépett irgalma, hogy elfedezze szégyenüket és
mezítelenségüket. A bőrruha előképe lett annak az áldozatnak, aki majd kiontja
vérét, hogy általa mindenkinek lehetősége legyen megmenekülni. Az Isten Fia,
Jézus hozta meg ezt a végső áldozatot a bűnért, amikor vállalta helyettünk a
csapásokat és elhordozta helyettünk az ítéletet, magára vette szégyenünket: „Mert
azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk
őbenne.” (2Kor 5:21).
Sodoma és Gomora pusztulásának története
bizonyság Isten ítéletére. Bár e két város lakóit ugyanaz az általános
romlottság jellemezte, amely Ádám és Éva óta uralkodott, bűnüket sajátos módon
és igazságosan ítélte meg Isten. Sodoma és Gomora katasztrófája emlékeztet és
figyelmeztet minket. Az emberiség történetében e két város nevét mind a mai
napig a bűnnel és az erkölcstelenséggel azonosítják. Isten ítélete csak akkor
következett be, miután kegyelmesen időt adott neki a bűnbánatra és a
megtérésre. Az Újszövetség azt mondja, hogy intő jel ez mindazoknak, akik
lázadnak Isten ellen, és nem térnek meg bűnükből: „Elhamvasztotta és pusztulásra
ítélte Sodoma és Gomora városát, intő példaként azoknak, akik istentelenül élnek.”
(2Pét 2:6).
3.
Sodoma és
Gomora példája
Sodoma mi vagyunk. Sodoma bűne nem csak
a homoszexualitás volt, valójában sok másban is vétkesek voltak Isten előtt. Ne
feledkezzünk meg pl. gazdagságáról. Olyan társadalom van itt előttünk, ahol a
gazdagság okozta unalom is fokozza a perverzitást. Az emberek a jólétben már
nem tudják, mit találjanak ki. De a Biblia szerint Sodoma lakói másban is
erőszakosak voltak, pl. az özvegyek, árvák elnyomásában (Ézs 1:17), továbbá
büszkék, felfuvalkodottak, könyörtelenek voltak a rászorulók iránt (Ez 16:49).
Öntörvényűek, akik így vélekedtek Lótról: „Ő az egyetlen jövevény köztünk
és ő akar törvényt szabni?" (1Móz 19:9). Nincs erkölcs, nincs
törvény, csak az, amit ők jónak tartanak. Így gondolkodik a mai társadalom is.
Vigyázzunk, mert a környezetünk ránk is
hatással van, formál minket, ahogyan Lótot, és családját is formálta. Ne
engedjük magunkat becsapni a viszonylagos igazságunkkal. Láthattuk, hogy Lót
gyakorolta a vendégszeretet, de szíve mégis Sodomához kötötte. Találhatunk a
magunk számára egy ilyen viszonylagos igazságot mondván: „én jobb vagyok, mint a környezetem.” De ez a viszonylagos igazság
nem ment meg minket Isten ítéletétől. Kérdezzük meg magunktól, hogy nem
foglalta-e el a világ lelkülete a mi szíveket is? Parázna vágyak? Pénzimádat? Mivel
van tele a szívünk? Mi az, amit semmiképpen nem akarunk magunk mögött hagyni?
Mi az, ami miatt esetleg hátranézünk?
Jézus, amikor az ítélet napjáró beszél, ezt
mondja: „Éppen úgy
lesz, mint ahogy Lót napjaiban történt: ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek,
építettek; de amely napon Lót kiment Sodomából, tűz és kénkő esett az
égből, és elpusztított mindenkit. Ugyanígy lesz azon a napon is, amelyen
az Emberfia megjelenik.” (Lk 17:28-30).
Urunk figyelmeztet minket: „Emlékezzetek
Lót feleségére!" (Lk 17:32). Azaz, ne nézzünk hátra, ne
kötődjünk semmihez se jobban, mint őhozzá. Ezért folytatja aztán az intést így: „Aki
meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja
azt." (Lk 17:33). Aki mindent meg akart szerezni, amit a
világ adhat, és ezért eltávolodik Istentől, az mindent elveszít. Ábrahám, aki
kész volt mindent odaadni Istennek, végül megnyerte az életet, Lót viszont, aki
magának akarta megtartani, elveszítette.
Ne elégedjünk meg a
magunk viszonylagos igazságával, hanem keressük Isten országát és az ő
igazságát. Ha Istent választottuk, akkor szakadjunk el Sodomától, szakadjunk el
a világtól és kövessük az Ő szavát. Ne csak látszatra szolgáljunk az Úrnak, hanem
teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése