Igehirdetés: 2022.12.18.

 

Példázat a talentumokról

Olvasmány: Mt 25:14-30

„Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza.” (Lk 19:11-12).

 

   Az adventről a legtöbbünknek a várakozás jut eszünkbe. Sokan azt gondolják, hogy az advent szavunk is ezt jelenti. Valójában azonban az advent jelentése: „eljövetel”. Talán mondhatnánk így is: „Várakozás az eljövetelre.” De minek vagy kinek az eljövetelét várjuk? Akik olvassák a Bibliát, tudják, hogy amikor adventről, vagyis várakozásról beszélünk, akkor az Ószövetségben megígért Messiás eljövetelére kell gondolnunk.

   Sokan egy diadalmas hadvezért, egy dicsőséges király eljövetelét várták. Jézus azonban újszülött gyermekként érkezett az emberek világába. Ez egy fordulópont volt a világ történetében. Az Isten, aki alkotta ezt a világot, egy kiszolgáltatott csecsemő képében eljött a saját világába, nem királyi palotában, hanem egy istállóba születve meg. Mindazok a próféciák, amelyek az Isten Fia eljöveteléről szóltak, kétezer évvel ezelőtt beteljesedtek. Viszont számunkra van egy másik ígéret, amely arról szól, hogy ugyanez a Jézus az idők végén ismét el fog jönni. A Biblia utolsó mondatai Jézusnak ezt az ígéretét erősítik meg: „Bizony, hamar eljövök.” (Jel 22:20).

   A Biblia végén tehát az eljövetel és a várakozás kifejezések ismét összekapcsolódnak. Az adventi időszakban a nagytakarításon, karácsonyfa vásárláson, ajándékbeszerzésen túl, vajon számunkra mit jelent ez a várakozás? Arra is készülődünk, hogy Jézus egyszer visszatér? Valóban várunk erre? Készen állunk rá?

   Az órát kétféleképpen is lehet nézni. Az egyik az, ha az óra járásával megegyezően azt látjuk, hogy miképpen múlik az idő. A másik pedig az, amikor úgy tekintünk a mutató mozgására, hogy az tulajdonképpen a visszaszámlálást jelenti. Az idő így nem „múlik”, hanem „betelik”, azaz minden perccel közelebb kerülünk az Istennel való találkozásunkhoz. A homokóra még jobban szemlélteti ezt. Isten tudja, hogy mennyi homok van még a mi személyes homokóránkban, és azt is tudja, hogy az ő homokórájában mennyi van még a visszatéréséig.

   Mit tegyünk? A régi rómaiak ezt hirdették: „Carpe Diem!” – Élj a mának! Csak a ma számít, a holnappal nem érdemes törődni, hiszen lehet, hogy el sem jön. Egy másik olvasatban a „carpe diem” inkább azt fejezi ki, hogy élj a mában, tehát élj meg és élvezz minden pillanatot. Mindezt lehet nagyon világiasan gondolni, de úgy is, hogy elgondolkodunk azon, hogy Jézus szerint, mit kell ma megtennem, hogyan kell a mában élnem. A karácsonyt várjuk, azt ünnepeljük, hogy eljött hozzánk Jézus! Azt, hogy megváltotta a világot, hogy „velünk az Isten!” (Mt 1:23). De vajon készen állunk-e arra is, hogy viszont lássuk őt? Ha az ő szolgáinak valljuk magunkat, akiket a Mennyei Gazda talentumokkal ajándékozott meg, készek vagyunk-e a nagy számadásra is?

 

1.      Advent, a köztes idő

   A példázatnak a Lukács evangéliumában található változatából megtudjuk, hogy Jézus éppen úton van Jeruzsálembe, a szent város felé. A követői pedig azt gondolják, hogy hamarosan meg fog jelenni Isten Országa. Ők úgy vélik, hogy ha Jézus az Isten megígért Messiása, a végidők uralkodója, akkor ez azt is jelenti, hogy Jézus hamarosan helyreállítja Isten uralmát Izraelen, majd rajtuk keresztül az egész világban. A követői közül sokan úgy mennek Jézussal az úton Jeruzsálem felé, hogy biztosak benne: „hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa.”  (Lk 19:11).

   Jézus a tanítványainak erre a felfokozott várakozására válaszol a talentumokról szóló példázatával. Olyan történetet mesél itt el Jézus, amelynek a segítségével megpróbálja felnyitni a szemeiket. Megértetni a tanítványaival, hogy mit is jelent a várakozás, az advent.

   Így kezdi a példázatot Jézus: „Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza.”  (Lk 19:12). Eljön majd az Isten országa, eljön majd Jézus dicsőséges uralkodásának az ideje, de nem most, nem azonnal. Jézus, a király visszajön, amint a példázatbeli előkelő ember is, de még várni kell rá. Az advent pontosan ezt jelenti. Köztes időben vagyunk. A két eljövetel között éljük az életünket.

   Mire hívja azokat, akik már lelkesen beülnének vele együtt az uralkodásba, akik legszívesebben maguk mögött hagynák ezt a világot, ahol még várni kell? Mire hív minket, akik szintén várakozunk? Mit mond Jézus erről a köztes időről? Mi tölti ki azt az időt, amíg az Ő uralma ki nem teljesedik?

   Várni kell, ezért ma még jelen van a bűn, a betegség, az erőszak, a halál. Várni kell a király visszajövetelére, ezért ma még igazságtalanság és jogtalanság vesz körül minket. Várni kell, így a szegénység sem szűnik meg, a gonosz erői is munkálkodnak még, a csalók és az erőszakosok boldogulnak, a szelídek és irgalmasok pedig üldöztetést szenvednek. A hívőknek várni kell, mert az Isten Országa nem azonnal jelenik meg. A köztes idő, az advent – a próbatétel ideje is.

2.      Advent, a munkálkodás ideje

   Máté evangéliumának leírásában így kezdődik a példázat: „Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát.” (Mt 25:14). Lukács evangélista ezt még néhány megjegyzéssel kibővíti: „Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” (Lk 19:12-13). A példázatbeli gazdag ember a sajátjából ad szolgáinak, hogy azok tovább szaporítsák vagyonát. Egyértelmű az elvárás, a szolgák javakat és feladatot kaptak, ezekkel kell gazdálkodniuk addig, amíg a gazda vissza nem tér. Jézus itt az advent lényegére mutat rá. Éljünk a talentumunkkal, vagyis a Tőle kapott időnkkel, erőnkkel, tudásunkkal, képességeinkkel, úgy, hogy megszaporítjuk azt, és másokat is gazdagítunk vele. Jézus követőinek várniuk kell, mert Uruk távozott tőlük egy időre, hogy „királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza” (Lk 19:12). De azt is megígérte, hogy visszajön, és arra szólítja fel követőit, hogy addig is a rájuk bízott ajándékokkal az Isten országa építésén munkálkodjanak. „Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” (Lk 19:13) – mondja a példázatbeli gazda.

   Jézus így folytatja a példázatot: „Hosszú idő múlva azután megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, hozott másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot bíztál rám: nézd, másik öt talentumot kerestem.” (Mt 24:19-20). Ez a szolga értette a feladatot. Tudta, hogy az, amit az ura neki adott, az nem kizárólag az övé. Elszámolással tartozik. És boldogan állt a királyi méltósággal visszatérő gazdája elé. Boldogan, mert tudta, hogy nem volt hiábavaló munka. A hűségnek pedig meg is van a jutalma: „Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 24:21). A hű szolga gazdagon és dicsőségben léphet be az Isten Országába.

 

3.      Advent félreértése

   A többi szolga is jön aztán, hogy számot adjon. Aki két talentumot kapott és másik kettőt szerzett hozzá, az is jutalomban részesült. Azonban az, aki egyet kapott, nem szerzett másikat hozzá, mivel így gondolkodott: „Uram, tudtam, hogy könyörtelen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van az, ami a tied.” (Mt 25:24-25). Ebben az esetben elmarad a dicséret és a jutalom, mert a példázatbeli gazda ezt felei: „Te gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam. Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamatostul kaptam volna vissza azt, ami az enyém.” (Mt 25:28-30).

   Miért gondolkodott így ez a szolga? Talán attól félt, hogy majd rosszul gazdálkodik, hogy elrontja a rábízott feladatot, ezért inkább bele sem fogott? De ami igazán nagy baj, hogy félreismerte az ő gazdáját. Rosszat feltételezett uráról, ezért nem akar neki szolgálni. A példázat minket is megkérdez. Mi hogyan tekintünk a mi Mennyei Gazdánkra? Bennünk is félelem, előítélet vagy vád van vele szemben? Azért nem tenni semmit a ránk bízott javakkal, mert attól félünk, hogy hibázunk, és Urunk számon kér majd, ugyanúgy bűn. Valóban Istent akarjuk vádolni azokért a dolgokért, amelyek nem sikerültek az életünkben? Haragszunk Istenre, mert azt gondoljuk, hogy játszadozik velünk, csak felhasznál minket, hogy ő „ott is arat, ahol nem vetett?” Vagy talán féltékenyek vagyunk, hogy mások többet kaptak és úgy gondoljunk, hogy nekünk nem adott eleget, ezért nem is teszünk semmit? A példázatbeli szolga restségének, sokféle oka lehetett, ahogy mi is sokféle menteséget tudunk magunknak találni. De vajon megállnak-e a magyarázkodásaink? Nem csak arról van szó, hogy, megfeledkeztünk a feladatunkról, hogy fontosabb volt kényelmünk, semmint hogy Urunk ügyében munkálkodjunk, hogy inkább foglalkoztunk a magunk dolgával, semmint a Krisztuséval?

4.      Advent felelőssége

   A példázatbeli gazda ítélete kemény: „Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”  (Mt 25:28-30). Kérdezhetnénk, hogy nincs itt valami tévedés? Nem túloz-e a gazda? Nem igazságtalan-e ez az ítélet? Miért kell elvenni az egyet is ettől a szolgától azért, hogy éppen annak legyen több, akinek már tíz van? Jézus azonban külön is megerősíti, hogy a példázatbeli gazda helyesen döntött „Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” (Lk 19:26).

   A választ Jakab apostol levelében találjuk meg, ahol ezt olvassuk: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jak 4:17). Az egy talentumos szolga bűne az, hogy nem kamatoztatta, hanem elásta a neki adott talentumot. Lett volna lehetősége azzal a kevéssel is, amit kapott, szolgálni és jót tenni, de ő nem tette meg. Advent most erre a felelősségünkre emlékeztet minket. Meg kell tehát kérdeznünk, hogy azokkal az ajándékokkal, amelyeket kaptunk Istentől, mi hogyan sáfárkodtunk? Van-e valami, amit nem cselekedtünk meg, pedig lett volna rá lehetőségünk és képességünk is?

   Szerte a világban sok nyomorúság és baj van. Persze nem tudunk mindig és mindenkin segíteni. De nem is ezt kéri számon rajtunk a mi Urunk. Hanem csak azt az egyet, azt a kicsit, amit mi is meg tudunk tenni.

   Kivel tegyünk jót? Talán nem is idegenekre, hanem épp a saját családunkra, az ismeretségi körünkre kell gondolnunk. Ott ahol élünk, azok között, akikkel nap, mint nap kapcsolatban vagyunk. Hányszor van lehetőségünk szólni, bizonyságot tenni, a nekünk adott talentumot megosztani, szolgálni vele másoknak? Élünk-e ezekkel a lehetőségekkel, teszünk-e valami jót?  Isten nekünk adott áldásaiból gazdagodtak-e mások is?

   Vegyük észre, hogy nem nagy dolgokról van itt szó. Isten a kevesen kíván tőlünk hűséget.

   Ha még gyermekek vagy ifjak vagyunk, talán kevesebb a felelősségünk, kevesebb kéretik rajtunk számon, de van, amiben igenis számon kér Isten: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön” (Ef 6:1-2).

   Ha már felnőttek vagyunk és vannak gyerekeink, akkor van szülői felelősségünk. Ez a felelősség nemcsak abban áll, hogy etessük és ruházzuk gyermekeinket, de abban is, hogy szeressük őket, legyünk jelen az életükben, neveljük őket türelemmel a Biblia útmutatása szerint: „ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef 6:4).

   Ha házasságban élünk, vegyük észre a másik szomorúságát, bánatát, és az ige intése eszerint „hordozzuk egymás terhét” (Gal 6:2), „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel.” (Ef 4:2).

   Ha dolgozunk, akkor a munkánkban, a ránk bízott feladatainkban legyünk becsületesek, megfogadva az apostol intését: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem, mint embereknek.” (Ef 6:6-7).        Ha pedig az átlagnál is több felelősség bízatott ránk, ha vezető pozíciót töltünk be, ha mások felé rendeltetünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy nekünk is van gazdánk: „Ti pedig, urak, ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nekik is, nektek is Uratok, és aki nem személyválogató.” (Ef 6:9).

   Ha pedig eddig úgy éltünk, hogy semmiért nem vállaltunk felelősséget, ha mások tartottak el, ideje megtanulni, hogy mit jelent a munka és a felelősségteljes élet, amely nemcsak kapni és elvenni akar, de kész adni, megosztani, ajándékozni: „A tolvaj többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek.”  (Ef 4:28).

   Így lehet az egy talentumból kettő, öt vagy akár tíz, „mert mindenkinek, akinek van, adatik.” (Mt 5:28). Így lehetséges majd, hogy a végén a mi Mennyei gazdánk nekünk is ezt mondja: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 24:21). Ámen.