Igehirdetés: 2023.02.05.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.

 

Az özönvíz vége, szövetség

Olvasmány: 1Móz 7:1-24

„Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22)

  

   Noé és családja több mint egy évet töltött bezárva a bárkában. Amikor végre kiléphettek onnan, az első dolguk volt, hogy hálaadással Istent magasztalják. Az Úr pedig ekkor kötött szövetséget Noéval és ígérte meg, hogy soha többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. Noét és családját pedig arra szólította fel Isten, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Ez valójában a teremtés hajnalán Ádámnak és Évának adott parancs megismétlése, ami azt jelzi, hogy Isten Noéval szeretné újrakezdeni a történetet. Noénak és családjának története az újrakezdés reményének lehetőségét fejezi ki. Ettől a nyolc embertől származnak majd a következő nemzedékek, és bennük folytatódik az a történet, amely Isten el nem múló szeretetéről szól.

   De vajon bevált-e Isten terve? Az, amit az elbeszélés végén hallunk Noéról, sajnos már egyáltalán nem pozitív üzenet. Az a Noé, aki fiatal korában még az Istennel járt, és mindenben az Isten parancsát követte, idős korára elfelejtkezett Istenről. Noé és utódai ott folytatják, ahol az özönvíz előtt abbahagyták.

   Megtudjuk, hogy Noé volt az első, aki szőlőt termesztett és bort készített. Sőt Noé igen megkedvelte a bort, így éppen ez okozta a vesztét. A szőlő és a bor is Isten ajándéka, de mértéktelenül fogyasztva pusztulásba döntheti az embert. Noé lerészegedett, majd mámoros állapotban meztelenül mutatkozott a fiai előtt, végül pedig dühében megátkozta egyik gyermekét és annak minden utódját. Láthatjuk tehát, hogy még az özönvíz sem volt képes megoldani a bűn problémáját, mert a bűn belül, az ember szívében tovább élt és azóta is ott van minden emberben.

   Az emberi szív állapota nem javult meg az özönvíz után sem. Az özönvizet követően ezt mondta Isten az emberről: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21). Ezt tehát Isten már nem azokról az emberekről mondja, akik az özönvíz előtt éltek. Ezt már rólunk mondja. Ez Isten értékelése a mi erkölcsi állapotunkról: Az ember nem javult meg az özönvíz következtében.

   Azt is észre kell vennünk, hogy Noé bűne, hogyan folyatódik gyermekei és utódai életében. Noé bukása a fiainak a bukásához vezet, és így van jelen a bűn minden további nemzedék életében. Látjuk tehát, hogy az ember semmit sem változott. Az özönvíz után ugyanolyan romlott maradt az emberi természet, mint amilyen előtte volt. Hit és újjászületés nélkül az ember marad az, aki volt, amit Isten már az özönvíz előtt megállapított rólunk, ami minden férfira, nőre és gyermekre igaz, hogy „szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6.5).

1.      Az özönvíz vége

   Noé történetének elbeszélése az ítélet sötét hangneme után hirtelen világosra vált. Noé és családja kilép a bárkából, arra a szárazföldre, ahol épp most kezd kihajtani és zöldellni az új élet. Az első jelzés a föld gyógyulásáról a galamb révén érkezik, amikor az egy olajággal a csőrében tér vissza a bárkához. Az olajággal visszatérő galamb képe így válik a későbbiekben a béke jelképévé. Az eredete ide, az Isten és a teremtett világ között helyreálló béke történetéhez vezet minket vissza. Az olajfa ága, amelyet a galamb a csőrében tartott, annak bizonyítéka volt Noé számára, hogy van új kezdet, a föld felszárad, a pusztulás után új élet sarjad belőle.

   Hosszú idő után most először olvasunk arról, hogy az emberek ismét Isten tetszését kezdik keresni. Noé első dolga volt, hogy hálaáldozatot mutasson be Istenek. Istenről pedig azt olvassuk: „az ÚR megérezte a kedves illatot.” (1Móz 8.21) és erre válaszul ünnepélyes ígéretet tett: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21/a-22). Ez az első szövetség a Bibliában, amelyet Isten az emberrel köt. Míg a későbbi szövetségek kifejezetten Izrael népére vonatkoztak, addig itt a szövetség minden élőlényre kiterjedt. A szövetség feltételei jól tükrözik, hogy Ádám bukása, milyen mélyen érinttette a teremtett világot. Az emberiség bűne beárnyékolja az egész természetet. A félelem és a rettegés árnyéka vetül még az állatvilágra is.

   Isten szövetsége alkalmazkodik azokhoz a szomorú változásokhoz, amelyek a teremtett világ eredeti rendjétől való eltérést jelzik: „Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt!” (1Móz 9:3-4). Az Édenkertben Isten csak a növényeket adta táplálékul az embernek. Most első ízben olvasunk arról, hogy Isten megengedi az embereknek, hogy hússal is táplálkozzanak, azzal a feltétellel, hogy a húst nem ehetik meg az éltető vérrel együtt.

   A bibliamagyarázók szerint Isten így akarta emlékeztetni az embereket az élet tiszteletére, amelybe az állatok élete is beletartozik. Isten azonban számol azzal, hogy az ember ezután is ölni fog: „bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21/b). De mindezek ellenére megígéri Isten, hogy történjen bármi, soha többé nem pusztítja el az életet ilyen tömeges méretekben, mint ahogy az özönvízben történt. Isten továbbá utalást tesz arra is, hogy módot keres majd az emberi lázadás és az erőszak kezelésére és féken tartására: „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6). Világosan kimondja Isten, hogy az emberi életnek különleges jelentősége van a teremtett világban. Különös módon éppen ezekből a versekből eredeztetik a halálbüntetés legitimitását is. Aki egy másik ember életére tör, Isten képmását támadja meg. Ezért Isten számon kéri a kiontott vért.

2.      A szövetség jelentősége

   Amikor Noé és családja kijönnek a bárkából, Isten ígéretet tesz Noénak, és ez lesz a kettejük közötti szövetség alapja: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22). A szövetség szó jelöli a Bibliában az Isten és az ő népe közötti kapcsolatot. Ez a szövetség fogalom egészen mást jelent, mint amit ma mi értünk alatta. A szövetség jelentése a Bibliában ez: „az uralkodó által kezdeményezett, vérrel szerzett kötelék.”

   A szövetséget az „uralkodó kezdeményezi”, vagyis ez a szövetség nem egyenlő partnerek között jön létre, akik kölcsönösen egyeztetik elfogadható feltételeiket. Ebben az esetben Isten az Úr, és egyedül ő szabhatja meg a szövetségi kapcsolat feltételeit.

   Ez a szövetség „vérrel szerzett”. A szövetség egy komoly, törvényesen megalapozott kapcsolat, olyan, mint a házasság, amelyet szintén szövetségként ír le a Biblia. A szövetséget szimbolizálják a rítusok, az áldozat bemutatása.

 Az oltárra vitt áldozat, a vér kiontása szimbolizálják azt, hogy a szövetség nyilvános és komoly, jelentőségteljes dolog: „Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron. Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR…” (1Móz 8:20-21).

   A szövetség „kötelék”. Egy mély, személyes kapcsolatot jelent Isten és népe között, olyan közeli kapcsolatot, hogy Istenre úgy lehet gondolni, mint aki odakötözi magát népéhez és a népét magához. A későbbi szövetségkötéseknél kedvelt kifejezés az „én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” (Jer 7:23).

   A szövetség tehát egy már létező kapcsolatra utal, hiszen Isten már az özönvíz előtt kijelentette Noénak: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt!” (1Móz 6:18).

   Az özönvíz után Isten ismét megerősíti és megújítja ezt az ígéretét. Istennek az első emberrel, Ádámmal kötött szövetsége most Noéval, mint a második Ádámmal nyer újra megerősítést: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:1,8-9).

   Noénak ugyanúgy megbízást adott Isten, ahogyan Ádámnak is. Isten újrakezdi Noéval a történetet, de a célja a teremtett világgal ugyanaz marad. Noé, mint második Ádám kap megbízást Istentől. Ráadásul Isten Noéval való szövetségének tartalma kiterjed a teljes teremtett világra. Először azt mondta Isten: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt.” (1Móz 8:21). Majd megismétli és megerősíti, hogy a Noéval és utódaival kötött szövetsége minden élőlényre kiterjed: „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:8-9).

   A szivárvány a jele ennek a kegyelmi szövetségnek, amelyet Isten köt, s amelynek nemcsak az ember, hanem minden élőlény a részese. A Noéval kötött szövetség tehát arra a különleges kapcsolatra is utal, amelynek alapja Isten szövetsége az egész teremtett világgal. Isten munkálkodni akar Noéban és Noé által, hogy beteljesítse, amit a teljes teremtett világgal eltervezett.

   Sajnos Isten új kezdete nem hozza el azt a nyugalmat, amelyet Lámek remélt, amit a fiának, Noénak nevével is kifejezett. Bár az egész földet Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet népesíti be, de a bűn pusztítása hamarosan ismét megjelenik Noé és fiai családi életében.

3.      Van-e új kezdet?

   A szivárvány valóban méltó jelképe volt az Istennel kötött első szövetségnek, az új kezdetnek. Noé, akárcsak korábban Ádám, esélyt kapott arra, hogy újat kezdjen. Új mederbe terelhette az emberi civilizációt. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Noé is az elődjei útját folytatja. Megint csak azt láthatjuk, hogy az emberi civilizáció fejlődése ellentmondásos. Egy lépés előre, kettő hátra. Egyrészről előrelépést, fejlődődést látunk. Hallunk a mezőgazdaság fejlődéséről. Noé az első, aki szőlőt ültet, és bort készít. A bor önmagában jó ajándék, de vissza is lehet vele élni. Íme, a világ első bortermelője lerészegedik, és megszégyeníti magát és családját. Hám tiszteletlensége és fecsegése apja meztelenségéről, majd Noé átka már azt jelzik, hogy a család tovább bomlik. A technikai és a kulturális fejlődés ellenére nincs előrelépés, mert hiányzik az egység és egyetértés, az ember egymás ellenségévé válik. A nagy népszaporulat és a kulturális fejlődés negatív oldalát is bemutatja tehát a Biblia. A következő fejezetben már a bábeli toronyépítésről hallunk, ahol az Isten elleni lázadás újabb tetőpontja van előttünk.

   Az özönvíz történetének fő üzenete, hogy annak ellenére, hogy az ember bűnös maradt, Isten mégsem adta fel a célját a teremtett világgal kapcsolatban. Isten az özönvízben megőrizte az egyetlen igaz embert és családját, majd áldást és feladatot adott nekik, hogy újra töltsék be a földet. A bűn azonban ugyanolyan probléma maradt.

   Az özönvízben lezajlott ítélet ugyanis nem számolta fel a bűnt. Isten kegyelmi szövetséget köt az emberrel, de ez nem tarja vissza az embert a rossztól. Ha az özönvízzel az lett volna Isten célja, hogy egy jobb világot hozzon létre, akkor Isten kudarcot vallott. De nyilvánvalóan nem ez volt Isten célja, hanem valami nagyszerűbbet készített elő, ami csak a jövőben fog kibontakozni. Ezt a jövőt pedig az Újszövetség írói beszélik el.  Ők az özönvízre úgy tekintenek, mint ami a végső ítéletet is előrevetíti, amikor Isten tűzben fogja megítélni a világot. A bárkát pedig a végső megmenekülés előképének láttták. Noé napjait pedig olyannak tekintették, mint az utolsó napokat az Isten Fiának eljövetele előtt. Így, tehát világossá válik előttünk, hogy Noé története befejezetlen történet. Hiszen Isten továbbra is gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni az embert. Az özönvíz után az ember állapota valójában nem változott meg. A bűnre akkor még nem volt megoldás. De itt van a történet kulcsa. Azt olvassuk, hogy az özönvíz után Noé áldozatot mutatott be Istennek, aki pedig erre a szövetség ígéretével válaszolt. Ez az áldozat tehát annak az előképe, hogy Isten ad megoldást a bűnre egy másik, nagyszerűbb áldozatban, Fiának, Jézus Krisztusnak az áldozatában. Így a végső megoldás a bűnre: Jézus Krisztus, aki „egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid 9:26).

   Ami az özönvíz után új kezdetnek indult, arról kiderült, hogy nem más, mint az emberi bukás régi történetének a megismétlése. Az özönvíz utáni ember a szíve mélyén ugyanolyan Isten ellen lázadó, mint amilyen előtte volt. Ádám fellázadt Isten ellen, Noé és utódai pedig ugyanezt a szívet és indulatot vitték tovább. Gyökeresen újat Isten nem Noéval kezdett, hanem valaki mással. Azzal, Akit a Biblia második Ádámnak nevez.

   Pál apostol így ír Jézus értünk hozott áldozatáról: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Noé csak előképe Krisztusnak, akiben valóban újat kezdett Isten ezen a földön. Őbenne tette lehetővé, hogy az egész emberiség visszataláljon hozzá. Ez az igazi új szövetség, amire csak távolból mutatott előre a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Erről mondja Jézus az utolsó vacsoránál: „Mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26:28).          Igazán újat, egészen újat, tehát csak Jézus Krisztus által kezdhetünk, mert: „Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt, minden újjá lett.” (2Kor 5:17). Ámen.

Igehirdetés: 2023.01.29.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 47.

 

Isten ítélete: özönvíz

Olvasmány: 1Móz 6:1-21

„Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is… Negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam.” (1Móz 6:5, 7:4).

 

   Ma az özönvíz története van előttünk, amelyben egyszerre bontakozik ki az ítélet és a kegyelem. Az előzőekben már láttuk, hogy az a világ, amelyet Isten olyan csodálatosnak teremetett, végleg elveszett. A problémát és a bajt egyetlen teremtmény, az ember okozta. A bűn egy vírusos járványhoz hasonló gyorsasággal terjedt el és fertőzte meg az egész emberiséget. A bűn abban is hasonlít a vírusokhoz, hogy át akarja venni az irányítást az ember szervezete felett.  A Biblia azt mutatja meg nekünk, hogy miképpen vette át a bűn az irányítást az ember gondolkodása felett. Hamarosan azt olvassuk, hogy Isten ezt a megállapítást teszi az emberről: „Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” (1Móz 6:5-6).

   A nagy kérdés most már az, hogy mi lesz ezután? Isten ítélete teljesedik be, vagy kap még egy második esélyt az emberiség?

 

1.      Az özönvíz előzményei és okai

   Az özönvíz történetének előzményeként a Biblia beszámol arról, hogy miképpen terjedt el az erőszakosság a földön. Először egy nemzetségtáblázaton keresztül mutatja be az emberiség fejlődésének a történetét Ádámtól egészen Noéig. Lámekről, Noé apjáról ezt olvassuk: „Lámek száznyolcvankét éves volt, amikor fiút nemzett. Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5:28-29). Megtudjuk, hogy Noé neve azt jelenti „nyugalom”, mert apjának, Lámeknek az volt a nagy reménye, hogy ebben a bűn által megfertőzött világban Isten majd a fián, Noén keresztül biztosít nyugalmat a munka fáradalmaitól az embernek. Lámek tehát nagyon is tisztában volt azzal, hogy a bűneset következményei az egész teremtett világra, és az élet minden területére kiterjednek, beleértve a munkát is, ahogy azt Isten már Ádámnak is kijelentette. Lámek azonban abban reménykedett, hogy fia, Noé születése után jobbra fordulnak majd a dolgok. Valójában azonban a dolgok mégsem fordultak jobbra, legalábbis nem azonnal. Lámek nyugalomra és megkönnyebbülésre vágyott, de pont az ellenkezője történt: „…az emberi gonoszság elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz… Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is.” (1Móz 6:5-7). Megkönnyebbülés helyett előbb a szörnyű ítélet következett.

   A dolgok tehát úgy elfajultak, hogy Isten elhatározta, özönvizet bocsát a földre és elpusztítja a világot, hogy újrakezdjen mindent. Isten terve szerint Noé lesz az új Ádám. Ő hoz majd újat, ő hozza majd el a megnyugvás lehetőségét, ahogyan azt egykor apja, Lámek remélte. Ez a megnyugvás azonban csak a szörnyű ítélet után következhet be. Az özönvíz, amelyet Isten bocsát a földre, végzetes és egyetemes. Óriási mennyiségű víz szabadul fel a földön:  „Fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre.” (1Móz 7:11-12).

   Szörnyű a büntetés, mégis megjelenik Isten kegyelme és elköteleződése az eredeti szándéka mellett. Isten elmondja Noénak mit fog tenni, és utasítja őt, hogy építsen bárkát. Így Noé, az ő családja és néhány példány minden állatból megmenekülhet az ítélet elől. Az állatoknak a bárkába való menekítése is azt példázza, hogy Isten nemcsak az emberrel, de az egész teremtett világgal törődik. A megváltás nemcsak az emberre vonatkozik, hanem felöleli az egész teremtett világot. Pál apostol írja a Római levélben: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Rm 8:20-22). Az ember üdvössége és kárhozata, öröme és bánata tükröződik az egész teremtett világ állapotában. Az állat és a növényvilág nem független partnerként, hanem az ember kísérőjeként vesz részt a szövetségben, így részesül mind az ígéretben, mind pedig az átokban is, amely beárnyékolja azt. A teremtett világ, az emberrel együtt, telve balsejtelmekkel, mégis bizakodva várja az ígéret beteljesedését. Az özönvíz története egy olyan Istent nyilatkoztat ki, aki  egy személyben Bíró és Megváltó. Egyszerre ítélő bírája ennek a világnak és kegyelmes megszabadítója.

2.      Ítélet és kegyelem

   Azt látjuk tehát, hogy az erőszak és a lázadás spirálja tovább gyűrűzik. Újra és újra ilyen beszámolókat ad elénk a Szentírás: „A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” (1Móz 6:11-12). A Biblia talán legmegdöbbentőbb kijelentése ez, amikor arról olvassunk, hogy Isten megbánta, hogy embert alkotott. Isten szomorú, mégpedig az ember miatt, aki az ő legcsodálatosabb teremtménye, de aki elbukott, s aki már az élet és a természet védelmezése helyett annak elpusztítására tör. Isten annyira megszomorodott, hogy azt a teremtett világot, amelyben ő gyönyörködött, s amelyről minden teremtési nap végén azt mondta, hogy „igen jó”, most mégis kész eltörölni. Mivel a földön elterjedő erőszakot és gonoszságot Isten nem tűrheti tovább, ezért döntő elhatározásra jut. Az emberiség teljes romlottságát látva, az Úr végül úgy határoz, hogy eltörli az embert és vele együtt a teremtményeinek egy jó részét is a földről: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.” (1Móz 6:7). Isten ítéletében azonban megjelenik a kegyelem: „De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” (1Móz 6:8). Isten úgy döntött, hogy Noét választja ki arra a feladatra, hogy mindent újrakezdjen.

   Noéról ezt a rövid jellemzést adja a Szentírás: „Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet.” (1Móz 6:9-10).

   Isten megosztja tervét Noéval: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!” (1Móz 6:13-14). Isten tervében egyszerre van jelen az ítélet és a kegyelem, a pusztítás és az újrakezdés.

   Az özönvízről nemcsak a Biblia számol be. Számos ősi kultúrában megtalálható a legenda egy hatalmas özönvízről. A Közel-Keleten és Ázsiában épp úgy ismert ez a történet, mint a Dél-Amerikai kontinensen. Különösen egy babiloni irat, a Gilgames eposz tartalmaz sok párhuzamot a bibliai beszámolóval. A Biblia azonban nem csupán egy véletlen katasztrófaként mutatja be az özönvizet, amely a klímaváltozás vagy más környezeti hatás miatt alakult ki, hanem egyértelművé teszi, hogy ez Isten közbeavatkozása, Isten ítélete volt a bűn útján egyre mélyebbre süllyedő emberiség felett. Az ítélet vízének hullámai és azok nagysága, amely a legmagasabb hegyeket is elborítja, egyben azt is jelzi, hogy milyen messzire sodródott az ember az Istentől. Az özönvíz az Isten haragjának jelképe. A hatalmas vízáradat Isten ítéletének és haragjának nagyságát fejezi ki, amely átsöpör városokon és falvakon, erdőkön és pusztákon, elpusztítva minden élőlényt és minden ember alkotta tárgyat.

   De a történetben egy másik jelkép is megjelenik előttünk. Ez pedig a bárka képe, amely az Isten irgalmának jelképe. Noé bárkája nem más, mint egy hatalmas és ormótlan hajó, egy úszó láda, amely képes átvészelni a vihart és az ítélet vízének hullámait. Isten gondoskodik róla, hogy a föld és az emberiség kapjon egy második esélyt. Ezért osztja meg tervét Noéval és parancsolja meg neki a bárka megépítését, ahol ő maga és családja, valamint az állatok is menedékre lelhetnek. Ahogy korábban az ember bűne és engedetlensége magával rántotta az ítéletbe a teremtett világot, úgy most a kegyelem is kiárad Noén keresztül az állatokra is. Nemcsak az ember kapott második esélyt, hanem az egész teremtett világ számára megadatott. Az, hogy „Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt” az egész világ számára a reménység üzenetét hordozta.

   Noé hite leginkább abban mutatkozik meg, hogy engedelmeskedett Istennek. Az „Istennel járt” kifejezés arra utal, hogy mindenben Isten akarata szerint cselekedett korábban is, meg azok után is, hogy értesült Isten tervéről. Noé kész volt keményen dolgozni, az Isten által megadott méretek alapján megépíteni azt az óriási hajót.

   A Biblia többször is kihangsúlyozza, hogy Noé valóban „mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.” (1Móz 6:22). Noéval Isten valóban egy második esélyt adott az egész emberiség számára: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek!” (1Móz 6:18-19).

3.      Az özönvíz tanúságai

   Az özönvízről nemcsak a Biblia elején az Ószövetségben olvasunk, de az Újszövetség is többször hivatkozik rá, és maga Jézus is tanít róla. Megtudjuk, hogy a történelem kezdetén azért szakadt Isten ítélete a világra, mert az ember fellázadt ellene: „özönvízzel borítván el az istentelenek világát… az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.”(2Pt 2:5; 3:6). De Isten kegyelméből egy család mégis túlélte az világ pusztulását a bárka oltalmában: „az igazság hirdetőjét, nyolcadmagával megőrizte.” (2Pt 2:5).          

   A Zsidókhoz írt levél pedig Noét is a hit hősei közé sorolja, és röviden ezt mondja róla: „Hit által kapott kijelentést Nóé azokról a dolgokról, amelyeket még nem láthatott, és Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite által ítélte el a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsid 11:7).

   Jézus Krisztus a végidőkről szóló próféciájában így hivatkozik Noé történetére: „Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24:37-39). Amint az özönvíz egy valós történeti esemény volt, úgy lesz valós történeti esemény az utolsó ítélet is. Jézus világossá tette, hogy az özönvíz történetének fontos tanúságai vannak a később élő nemzedékek számára is.

    Jézus rámutatott arra, hogy amint Noé napjaiban az emberek elmerültek a hétköznapi élet forgatagában, s nem vették észre a közelgő istenítéletet, pontosan úgy tesznek majd az emberek az ő visszajövetele, az utolsó ítélet előtti napokban is.

   Ma azokat a napokat éljük, amikről Jézus beszélt. Minket is körülvesz a hitetlen és gonosz világ, mint Noét. Az emberek esznek, isznak, adnak, vesznek, házasodnak, férjhez mennek, belemerülnek mindennapi teendőikbe és kizárólag önmagukkal foglalkoznak. Mindeközben az emberek szívében egyre jobban eluralkodik a gonoszság. A bűn egyre korlátlanabbul terjed és az élet minden területét megfertőzi: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:12), úgy ahogy az Noé napjaiban is történt: „megsokasult az ember gonoszsága a földön” (1Móz 6:5). Ezzel egyenes arányban, a földi élet egyre elviselhetetlenebbé, boldogtalanabbá válik. Miközben az istentelen világ így él, aközben Jézus Krisztus hívei, Noéhoz hasonlóan, hirdetik a kortársaiknak a közelgő végítéletet. Nem ijesztgetésből teszik ezt, hanem azért, hogy megtérésre hívjanak embereket. A Biblia szerint félelmetes árnyék vetül világunkra, közeledik az a nap, amikor Isten ítéletet tart minden ember felett, „akik az igazságot hamissággal tartóztatják fel.” (Rm 1:18). Isten, pedig még egyszer, utoljára megítéli a világot az ellene lázadó, őt és akaratát semmibe vevő ember gonoszsága miatt. Ősi ígérete szerint, most „nem víz, hanem tűz által” (2Pt 3:10) történik meg az ítélet.

   De Isten gyermekeiként mi nem csak az ítélet közelségét hirdetjük, hanem azt is, hogy még tart a kegyelmi idő. Arról teszünk bizonyságot, hogy az Isten ítéletéből való megmenekülésnek útja Jézus Krisztus.

   Péter első levelének szavai figyelmeztnek minket: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3:9).

   Egyedül Jézus Krisztus adatott nekünk, hogy legyen „bárkánk”, akiben Isten megőriz minket az utolsó ítélet tűzében, és átvisz az ő örök, dicsőségébe és boldog országába. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16:31). Nekünk szól az apostoli intés: „Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok.” (2Pt 3:14-15). Ámen.

Hirdetések: 2023.01.22.

 

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – konfirmációi felkészítés

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.01.22.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 46.

 

Az első gyilkosság

Olvasmány: 1Móz 4:1-26

„Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:7).

 

   A Biblia első három fejezete felvázolja előttünk az emberiség történetének kezdetét, amelyből a negyedik fejezetben bontakozik ki a nagy dráma.

Olvashatunk az első gyermekszülésről, amikor Éva először tapasztalja meg a fájdalmat és a kínt, de az új élet ajándékának örömét és áldását is: „Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki teherbe esett, megszülte Káint, és azt mondta: Fiút kaptam az ÚRtól! Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt.” (1Móz 4:1-2/a). Hallunk az első foglalkozásokról és az első munkamegosztásról: „Ábel juhpásztor lett, Káin pedig földművelő.” (1Móz 4:2/b). Értesülünk az első istentiszteletről: „Egy idő múlva Káin áldozatot vitt az ÚRnak a föld terméséből. Ábel is vitt elsőszülött bárányaiból, azok kövérjéből.” (1Móz 4.3-4). Olvashatunk az első kiterjedt, népes családról, az első városokról és a kultúra első jeleiről is. A szépen meginduló és virágzó fejlődést azonban egy tragikus esemény árnyékolja be: „Ezután azt mondta Káin a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Káin a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.” (1Móz 4:8). Ma Ádám és Éva gyerekeiről lesz szó, akik sok mindenben szintén az első voltak. Káin és Ábel az első civakodó testvérpár. Őket aztán még számtalan hasonló követett. Visszatérő témája ez a Bibliának.

   Káin áldozatot mutatott be Istennek, ám amikor kiderült, hogy Isten az ő ajándékát nem fogadta el, míg az Ábelét igen, akkor nagy haragra gerjedt. Azt, hogy mi volt az oka annak, hogy Isten többre becsülte Ábel áldozatát a Káinénál a Zsidókhoz írott levélből tudhatjuk meg. Amikor a Biblia itt a hit hőseiről ír, akkor a felsorolást Ábellel kezdi. De innen tudjuk meg azt is, hogy mi volt a gond Káin áldozatával: „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Kain, és hit által nyert bizonyságot arról, hogy ő igaz, mert Isten bizonyságot tett áldozati ajándékairól, úgyhogy hite által még holta után is beszél.” (Zsid 11:4). A gond tehát nem az volt, hogy Káin és Ábel más-más foglakozást választottak maguknak és így másféle dolgokat vittek áldozatként Isten elé. Az elutasítás oka, Káin a magatartásában keresendő. A Biblia keveset árul el Ábelről, sokkal többet foglalkozik Káin történtével. De ez valahol érthető is, hisz mi, bűnös emberek sokkal inkább Káinra hasonlítunk, sokkal többet láthatunk meg saját magunkból Káinban, mint Ábelben. Káin érzései a mi érzéseink, a féltékenység, az irigység, a düh, a harag, majd a hárítás, a mentegetőzés, végül pedig a szégyen és a félelem.

   Megtudjuk, hogy Isten büntetéseként Káinnak egész hátralevő életében bujdosnia kell, ugyanakkor a „Káin bélyeg” kifejezés mégis arra utal, hogy Isten valamifajta védelemben részesíti Káint. Az emberiség pedig az óta is Káin példáját követi, hiszen a káini természet tulajdonságait a következő nemzedékek is örökölték. Míg Káinról azt olvassuk, hogy mélységesen szégyellte a bűnét, addig az egyik utóda, Lámek már egyenesen dicsekszik gyilkos tetteivel.

1.      Nem előre megyünk, hanem hátra

   Káin és Ábel történetéhez kapcsolódóan a Biblia így figyelmeztet minket: „Azt az üzenetet hallottátok kezdettől fogva, hogy szeressük egymást. Ne úgy, mint Káin, aki a Gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert tettei gonoszak voltak, a testvére tettei viszont igazak.” (1Jn 3:11-12). Világosan láthatjuk tehát, hogy Ádám és Éva engedetlensége következtében a bűn belépet a világba, s a következő nemzedék már egymást gyilkolta. Meg kell értenünk, hogy Ádám és Éva bűne nem valami apró hiba volt, hanem végzetes ajtónyitás, ami által olyan erők törtek be a világunkba, amelyek az ember elpusztítására törnek. Az ördögről a következőt mondja Jézus az evangéliumban: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8:44). Káin tette pontosan ezt igazolja. Ádám és Éva nem hallgat Istenre, enged a kísértő szavának, beengedi őt a maga világába, s ezzel megjelenik a halál. Valóban igaz az ige: „Mert a bűn zsoldja a halál.” (Rm 6:23) Ádám és Éva engedetlenségének gyümölcse, fiúk Káin tettében érik be először, majd tovább folytatódik a következő nemzedékekben. Az ember egyre mélyebbre süllyed, ahogy ez Káin egyik leszármazottjának, Lámeknek a szavaiban visszatükröződik: „Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekért.” (1Móz 4:23-24).

   De Káin és Ábel történetéből megtudjuk azt is, hogy a civilizáció gyors fejlődésnek indult: megjelenik a földművelés, elterjed a réz– és vasszerszámok használata, az emberek felfedezik a zenét és a művészeteket. Az emberiség kezdi lassan birtokba venni a teremtett világot. Az előrelépések ellenére azonban a történelem a romlás felé halad, az emberiség tovább csúszik lefelé a lázadás lejtőjén. Ádám és Éva döntése után minden ember ugyanazzal a helyzettel szembesül. A bűn, az engedetlenség a pusztulásba, a halálba visz.

   Mindenkinek szól a figyelmeztetés, amit Isten Káinhoz intézett: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4:6-7). Ha valamit halad is előre az emberiség, ha tesz is valami jót, mindjárt újra a bűn útját választja. A jóra való vágyakozás megvan benne, de a bűn miatt erőtlenné lett, hamar elfordul és ismét ugyanabba a csapdába esik.

   Pál apostol a Római levélben ezt a megdöbbentő vallomást teszi az emberről: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem.” (Rm 7:21). Vagyis az ember nem előre megy, hanem hátra.

2.      Az ember tette és Isten válasza

   Ádámnak és Évának el kellett hagyniuk az Édent. Ennek ellenére azonban az Istentől kapott küldetésük érvényes maradt. Az ember az Éden kertjén kívül is az maradt, akinek Isten szánta, Isten képmására alkotott teremtmény, akinek Teremtőjét kell képviselnie a teremtett világban. Így amikor a Biblia felsorolja Ádám utódait, akkor újra megismétli a teremtéskor elhangzott kijelentést: „Ez Ádám nemzetségének könyve. Amikor Isten megteremtette az embert, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (1Móz 5:1-2). Majd az özönvíz után a Noéval kötött szövetségben Isten újra megismétli ezt a mondatot: „És az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6).

   A Biblia itt elmondja nekünk, hogy az ember Isten elleni lázadása következtében a világban gyökeresen megváltozott minden. Ez a lázadás elsősorban minket, embereket változtatott meg. Az ember életében most már egyszerre van jelen a jó és a rossz, az élet és a halál, Isten áldása és a bűn pusztító hatalma. Az ember Isten által rendelt feladata: „szaporodni és sokasodni”, „betölteni a földet”. Isten jóságát képviselve gondoskodni a teremtett világról.

   Ádám és Éva a bűnbeesésük után is házastársak maradtak, Éva két egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez a négy ember egy családot alkotott, úgy ahogyan azt Isten a bűneset előtt eltervezte. A történet folyatásából mégis az derül ki, hogy az emberek világában valami nagyon megváltozott.

   Kain és Ábel az első testvérpár, ők élik meg elsőször azt, hogy milyen a testvéri kapcsolat. De Ábelnek már a nevében is ott az utalás a hiábavalóságra, amely mintha már előre jelezné a hamarosan bekövetkező tragédiát. Foglalkozásukat tekintve Káin földműves, Ábel pedig juhpásztor. De nemcsak ebben különböznek egymástól. A testvérek ahelyett, hogy élveznék egymás társaságát és segítenék egymást a különböző faladataikban, inkább versengenek egymással. Amikor pedig mindketten bemutatják Isten előtt az áldozataikat, a helyzet végképp kiéleződik közöttük. Káin rettenetesen féltékeny lesz Ábelra, mivel Isten Ábel áldozatát elfogadta, a Káinét viszont nem. A Biblia később utal rá, hogy Káin a maga áldozatát nem hittel, nem teljes szívvel végezte, hanem csak, mint aki kényszerből vagy látszatra tesz eleget egy kötelezettségnek. Káin nem „jókedvvel adakozott”. Ezért figyelmeztet minket a Biblia: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten.” (2Kor 9:7).

   Isten bár látja Káin hibáit és hitetlenségét, mégis kegyelemmel szól hozzá, figyelmezteti őt arra, hogy ha azt teszi, ami helyes, ha változtat a gondolkodásmódján, akkor az ő áldozatát is elfogadja majd, de ha nem vigyáz, ha nem változik meg, nem tér meg az irigység és a harag útjáról, akkor a bűn, mint egy vadállat rátámad, leteperi, és a hatalmába keríti.  Káin azonban nem hallgat Istenre és nem hajlandó megváltozni. Tovább táplálja a szívében az irigység és a harag indulatait. Álnokul csapdát állít, a mezőre csalja és megöli a testvérét. Így megtörténik a legrosszabb. A család, amellyel Istennek az volt a terve, hogy a szeretetteljes kapcsolatok által az öröm forrása legyen, a féltékenység, a düh és a gyilkosság színterévé vált.

   Azt várnánk, hogy ezek után Isten mindent rögtön elpusztít, és azonnal eltörli a gonoszt a föld színéről, de nem ez történik. Káint szörnyű tettére válaszul Isten megbüntette, ugyanakkor védelem alá is helyezte. Bár szülőföldjéről száműzetésbe kell mennie és egész hátralevő életében bujdosni és vándorolni kényszerül, ugyanakkor a „Káin bélyeg” kifejezés arra utal, hogy valamifajta védelemben is részesült.

   Isten nem adta fel tervét az emberrel és a teremtett világgal kapcsolatban. A jó rend, amelyet Isten a teremtett világa számára hozott létre továbbra is megmarad, továbbra is érvényes. Ádámnak és Évának újabb gyermekei születnek, így az emberiség Isten rendelése szerint tovább szaporodik. Idővel Káin is talál párt magának, ő is családot alapít, és neki is születnek gyermekei. Káin és családja továbbra is benne van Isten tervében, Isten továbbra is gondoskodik az emberről.  A történetből azonban az is kiderül, hogy az ember a bűneset után alapvetően megváltozott, már megvan az a szörnyű képessége, hogy rossz irányba terelje az életét és mindent tönkre tegyen, amit Isten jónak teremtett. A családi élet és minden egyéb jó ajándéka Istennek a fájdalom és a bosszú forrásaivá vallhatnak. Ennek összefüggésében kell látni mindazt, amit Káin történetének végén olvasunk arról, hogy az emberek városokat építenek és kialakulnak a különböző kultúrák.

3.      Miért történt mindez?

   A baj gyökere abban van, hogy a bűnbeesett ember magát Istennek képzeli, míg a másik embert csak tárgynak tekinti. Önmagát isteníti, a másikat pedig emberszámba sem veszi. Amíg az ember Istennel közösségben élt, addig a valóságnak megfelelően látott mindent. Istenről tudta, hogy ő a Teremtő, magáról azt, hogy teremtmény, a másik emberről pedig, hogy segítőtárs, felebarát. A bűneset azonban eltorzította az ember látását. A bűnbeesett ember már önmagát képzeli a világ urának, és uralma kiterjesztésében a másik embert vagy eszközként használja, vagy akadálynak, vetélytársnak, sőt ellenségnek tekinti, és ezért félre akarja tenni az útból.

   A Biblia világosan tanítja, hogy a világmindenséget Isten teremtette, az életet is Ő alkotta, így ahhoz rajta kívül senki nem nyúlhat. Az embert pedig Isten az élet ápolásával, őrzésével bízta meg. Mivel egyedül Isten tud életet adni, éppen ezért egyedül Ő szabhatja meg az életünk végét is. Dávid a zsoltárban így vall: „életem ideje kezedben van.” (Zsolt 31:16). Aki maga akarja megrövidíteni vagy elvenni akár egy másik ember életét, akár a saját életét, az közvetlen Istennel kerül szembe, ellene lázad. Mindjárt a Biblia elején ezt olvassuk: „és az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6). Egyedül az ember az a teremtmény, aki Isten képét hordozza magán. Ez azt jelenti, hogy az ember az, akinek képviselnie kellene Isten jóságát, akinek meg kellene valósítania Isten bölcs terveit. Aki egy másik ember életére támad, az Isten képviselőjére támad rá, és az így magával Istennel kerül szembe. Jézus az életére törő farizeusoknak ezt mondja: „Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva.” (Jn 8:44/a). A kísértő célja egymás ellen fordítani és elpusztítani az embereket. Ezért fordítja Káint az édestestvére ellen, akivel kölcsönösen rászorulnának egymásra, kölcsönösen gazdagíthatnák, védhetnék, őrizhetnék egymás életét. Amikor az Úr számon kéri Káint, ő csak ennyit válaszol: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4:9). Pedig Isten valóban azt szeretné, ha a másik ember életének őrzői lennénk és nem kioltói. A bűn azonban éppen azzal állít szembe, akinek az életét őriznem kellene. Minden gyilkos indulat, gondolat mögött az áll, aki emberölő volt kezdettől fogva.

   Isten tehát nemcsak megteremtette az életet, hanem táplálja és védi is azt. A bűn azt súgja: vedd el a másikét azért, hogy neked jobb legyen. Jézus viszont azt mondta: odaadom magamat a másikért, hogy neki jobb legyen. Ezt az utóbbi magatartást nevezi a Biblia szeretetnek.  Amit Ádám és Éva elrontott, és ami Káin gyilkosságával elkezdődött, az csak Krisztusban áll helyre: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Krisztusban Isten helyreállít minket. Ezért kérjük Istent, hogy az atyáinktól örökölt káini gyilkos indulat helyett ajándékozzon meg minket a krisztusi szeretet indulatával, hogy a helyünkre állhassunk, hogy lehessünk valóban Isten képviselői a teremtett világban, azok, akik védői és őrzői az életnek! Ámen.

Ökumenikus Imahét - Bonyhád 2023

 

Ökumenikus Imahét - Bonyhád 2023

- 2023.01.16. Hétfő 17:00 Evangélikus Gyülekezeti Ház - Mészáros Zoltán ref. lelkész

- 2023.01.18. Szerda 17:00 Római Katolikus Közösségi Ház – Aradi András ev. lelkész

- 2023.01.20. Péntek 17:00 Ref. Templom - Wigand István plébános

Igehirdetés: 2023.01.15.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 45.

 

Bűn és bűnhődés

Olvasmány: 1Móz 3:1-24

„A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok!”  (1Móz 3:3).

 

   A teremtéstörténet leírása után közvetlenül a bűneset története következik a Bibliában. Amit a teológusok „bűnbeesésnek” neveznek, az nem más, mint egy hatalmas zuhanás, egy olyan bukás, amelynek következménye: lázadás, meztelenség, rejtőzködés és szégyen.

   Ádámnak és Évának mindene megvolt az Éden kertjében, amire csak az embernek szüksége lehet. A kísértő azonban egy nyugtalanító gondolatot ültetett el az ember fejében: „Nem maradunk le valamiről?” A sátán ugyanis folytonosan azt sugdosta az ember fülébe, hogy Isten féltékeny és fukar, aki bizonyos dolgokat megtagad az embertől: „Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3:3). Az emberpárt pedig egyre jobban csábítani kezdte a tiltott fa gyümölcse: „úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz.” (1Móz 3:6).       A kísértő folyamatos hazugságaival így vezette félre az embert. A Biblia csak ennyit mond erről  a titokzatos teremtményről: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az ÚRisten alkotott.” (1Móz 3:1/a).

   Isten mindössze egyetlen fától tiltotta el Ádámot és Évát: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2:17). A valódi kérdés itt igazából az volt, hogy ki határozza meg a szabályokat, az ember vagy Isten? Ádám és Éva rossz döntése örökre megváltoztatta a világot. A Biblia alapjaiban cáfolja az emberiség történelméről alkotott közkeletű feltételezéseket. A Szentírás bizonyságtétele szerint a világ és az emberiség nem a fokozatos és egyre jobb állapot felé tartó fejlődés útján halad, hanem éppen ellenkezőleg, már réges-régen zátonyra futottunk saját büszkeségünk szikláin. Bár Isten jónak teremtett mindent, az ember már a kezdetekkor engedetlenné vált Istennel szemben, és mi azóta is ennek a következményeitől szenvedünk.

   A Biblia első fejezetei segítenek annak megértésében, hogy a világ miként lehet egyszerre hihetetlenül gyönyörű és csodálatos, ugyanakkor mérhetetlenül tragikus és szomorú. Gyönyörű, mert Isten teremtette, ugyanakkor, szomorú és tragikus, mert a ránk bízott küldetésben kudarcot vallottunk, így minden elromlott. A világot érintő hatalmas változások azért következtek be, mert a teremtmények a maguk útját választották a teremtőnek való engedelmesség helyett, ezért elhatalmasodott a szenvedés, a munka gyötrelmesé vált és megismertük a halált. Ami addig tökéletes volt, az örökre elromlott. Minden háború, erőszak, minden tönkrement kapcsolat, minden gyász és szomorúság erre az édenkerti eseményre vezethető vissza.

 

1.      Lázadás Isten országában

   A bűneset története úgy jelenik meg előttünk, mint az emberiség nagy drámája. Minden dráma egyik legfontosabb eleme a konfliktus, amikor valami félresiklik, és azt helyre kell hozni. A kezdet jó volt, de aztán katasztrófa történt. Elszakadtunk Istentől és egy zűrzavar kellős közepén találtuk magunkat. A Biblia a bűn megjelenését egy az egész világra kiterjedő konfliktusként mutatja be. Ez a csapás röviddel az után tört rá a teremtett világra, hogy Isten megformálta azt. A bűn megjelenése gonoszsággal fertőzött meg mindent.

 A bűnbeesés története nemcsak egy mítosz vagy legenda. Egy olyan történetet ad elénk itt a Biblia, ami valóban megtörtént. A részletek tartalmazhatnak ugyan mitikus, szimbolikus elemeket, mint pl. beszélő kígyó vagy az élet fája, de ettől még az üzenet valós és igaz. A Biblia célja itt a bűn rejtélyes megjelenésének elbeszélése. A bűn az első emberpár Isten elleni lázadásából ered. Az ember megkísértetett, elbukott és ez katasztrofális következményekkel járt az egész teremtett világra nézve.

   A Biblia hangsúlyozza, hogy Isten jónak teremtette az embert és egy olyan kertbe helyezte el, amelyben minden a rendelkezésére állt. Az Éden egy olyan hely volt, ahol maga Isten is szívesen elidőzött, együtt sétált Ádámmal és Évával. Az ember Istennel járt, ott voltak egymás számára, és a kert mindent biztosított, amire csak szükségük volt. Mindnyájan arra vágyunk, hogy a mi életünk is ilyen legyen. Ez azonban ma lehetetlen. Miért? A Biblia erre ad itt választ.

   Először is megtudjuk, hogy az emberi léthez hozzátartozik a választás szabadsága. Ádám és Éva teljes döntésszabadságot kap Istentől. Ez azt jelenti, hogy szabadok a szeretetre, de dönthetnek másképpen is. A választás szabadsága, amivel Isten megajándékozta az embert, azt is jelenti, hogy van kísértés is. Hogy a kísértés megtapasztalása valójában mit is jelent, arra a választ a rejtélyes jó és rossz tudásának fája adja meg: „Sarjasztott az ÚRisten a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2:9).

   Amikor a kígyó megkísérti az emberpárt, akkor pontosan arra akarja rávenni őket, hogy egyenek erről a fáról, ellenszegülve annak, amit Isten kért tőlük. Mit jelent ez? A kísértés tehát nem más, mint a független létezés, amely nem az Isten rendje, hanem a saját maga szabta törvények szerint akar élni. Ádám és Éva engedelmeskedhet Istennek, vagy ellenszegülhet neki. Ha engedelmeskednek neki, akkor élvezhetik az életet, Isten áldásának minden gazdagságát, ha viszont függetlenítik magukat Istentől, ha a saját útjukat választják, akkor megtapasztalják a halált. Ádám és Éva megélheti szabadságát Isten uralma alatt, az ő életszabályai szerint. A kísértés lényege, hogy ne Isten, hanem a saját törvényeik szerint éljenek. Az autonómia azt jelenti, hogy önmagát választja az ember kiindulópontnak, hogy eldöntse, mi a jó és mi a rossz, ahelyett, hogy Isten szavára hagyatkozna.

   A kígyó nem tesz mást, mint kétségbe vonja Isten Ádámhoz és Évához intézett szavait és megkérdőjelezi Isten jóságát. Azt sugallja, hogy Isten tart attól, hogy az ember vele egyenlővé válhat, ezért tiltja meg azt, hogy egyenek a fa gyümölcséből. A kísértő viszont azt állítja, hogy ha esznek belőle, olyanok lesznek, mint Isten. Ezeknek a gondolatoknak a fényében a nő és a férfi már másként értelmezi Isten szavát, ezért szakítanak a gyümölcsből, fellázadva Isten ellen.

2.      A lázadás következményei

   Ha felületesen olvassuk a szöveget, úgy tűnhet, hogy a kígyó igazat mondott, hiszen Ádám és Éva bár ettek a tiltott fa gyümölcséből, mégsem haltak meg. Ha azonban egy kicsit mélyebben elgondolkozunk az itt leírtakon, észrevesszük, hogy a halál mégiscsak megjelent, igaz, hogy pusztító hatalma nem azonnal, hanem csak fokozatosan lepleződik le. Tehát, mi is a Biblia szerint a halál? Ádám és Éva fizikai élete valóban nem ért véget abban a pillanatban, ahogy megkóstolták a gyümölcsöt. Ez a gyümölcs, nem egy mesebeli „mérgezett alma”. Azonban valami mégis megváltozott, valami bennük és közöttük igenis meghalt. Saját maguk észlelésében és egymással való kapcsolatukban azonnali és döntő változás állt be. Ádám és Éva régi, bűneset előtti élete meghalt.

   Az ember eredeti, romlatlan tökéletes és tiszta természete végleg elveszett: „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek… az ember és a felesége elrejtőzött az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz 3:7-8). Valójában azok a dolgok, amikről itt olvasunk mind-mind a halál jelei. Ádám és Éva teljesen összezavarodnak, megjelenik szívükben a félelem, megpróbálják sietve elrejteni meztelenségüket. Az ember ekkor érez először szégyent, megromlik az egymással való kapcsolatuk, és ami még ennél is rosszabb, megszakad a kapcsolatuk az Úristennel, aki elől félve és szégyenkezve bújnak el a kert fái közé.

   Amikor pedig Isten szembesíti az embert tettének következményeivel, még nyilvánvalóbbá lesz a halál jelenléte. Isten ítélete így szólt az asszonyhoz: „Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked. Vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” A férfinak pedig ezt mondta: „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! Arcod verejtékével egyed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél! Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3:17-19). A halál jele már az is, hogy az emberi élet szenvedéssel lesz teljes, ezt ábrázolja ki a gyerekszülés fájdalma, a föld átkozottá válása, a tövis és bogáncs, a természeti csapások és betegségek, a munka keserves és örömtelen volta. Mindennek a vége pedig a „porba való visszatérés” vagyis a halál lesz. Isten ítéletének betetőzése pedig az, hogy Ádám és Éva az Édenkertből is kiűzetik, és Isten elzárja előlük az élet fájához vezető utat.

   A történet mondanivalója rendkívül gazdag és elgondolkodtató.  A bűnbeeséssel kapcsolatban sok minden rejtély marad előttünk, mert nincs minden kérdésünkre válasz, másrészt rávilágít a bűn alapvető természetére. A bűn nem más, mint lázadás Isten ellen, az ember autonómiakeresése, vágya az Istentől való elkülönülésre. A bűn következményei viszont egészen tisztán megjelennek előttünk.

   A Biblia első két fejezete elmondja, hogy mi emberek arra lettünk teremtve, hogy kapcsolatban legyünk egymással, de a bűn elidegenített egymástól. Mindenekfölött az ember arra teremtetett, hogy élvezze a kapcsolatot Istennel, de Ádám és Éva engedetlensége azzal a következménnyel járt, hogy menekülniük kellett Isten elől, félve és szégyenkezve rejtőzködtek előle. A férfi és a nő egymást hibáztatja és igyekeznek eltakarni meztelenségüket. Tetteik arra utalnak, hogy a bűn összezavarta önmaguk észlelését és kapcsolataikat is. Isten ítélete azt tükrözi, hogy, hogy életük mind társas, mind pedig a munkával kapcsolatos dimenziója megváltozik, eltorzul. Habár a férfi és a nő fizikai értelemben nem haltak meg azonnal, a halál pusztítása folyamatosan jelen van az életükben. A Biblia már itt az elején egyértelművé teszi, hogy a halál sokkal többet jelent a fizikai élet végénél. A halál a kapcsolatok eltorzulását jelenti általában, közelebbről pedig annak az egy kapcsolatnak a végét, amellyel Istenhez kötődött az ember.

3.      Az ősevangélium

   Ha csak a bűnről és annak következményeiről szólna a bibliai beszámoló, akkor nagyon rövid szomorú lenne a világ története. De Isten nem adta fel céljait a teremtett világával és az emberrel kapcsoltban. Ez jól látható még a bűn megjelenésének tragikus történetében is. Jóllehet Ádám és Éva menekülnek előle, de Isten könyörületes, kezdeményez és megkeresi őket. Ítéletet hirdet és megátkozza a kígyót, de amikor ellenségeskedést ígér a kígyó és az asszony között, akkor az ember számára egyben örömhírt is közöl: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1Móz 3:15). Itt hangzik el a Bibliában először az evangélium, annak ígérete, hogy Isten Szabadítót küld, aki az asszony utóda lesz és legyőzi a sátánt. Isten tudomásul veszi ugyan azt a fájdalmas tényt, hogy az ember elfordult tőle, elhagyta az igazság és a szeretet útját, de nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe, hanem mindent megtesz az ember megmentése érdekében.

   Először is Lelkével küzd érte, az ember belső világában, ahol „ellenségeskedést szerez” a bűnnel szemben. Az első ígéret tehát az, hogy Isten nem hagyja, hogy a teremtménye belenyugodjék a bűnbe. A lelkiismeret, de a gondolkodás segítségével is azon lesz, hogy az ember megoldást keressen.

   Az ősevangélium második ígérete arról szól, hogy a bűn elleni folytonos harc egy valakiben tökéletességre fog jutni. „Asszony magva”, azaz ugyanolyan földi édesanyától megszületendő ember lesz, aki majd a „a kígyó fejére tapos”, vagyis úgy győzi le a bűnt, hogy ő maga sohasem enged neki, bűn nélküli ember lesz. Ez a titokzatos prófécia majd Jézusban teljesedik be. Ő élt tökéletesen bűntelen életet azáltal, hogy isteni természetével és hitével sosem engedte érvényre jutni a megromlott emberi természetet.

   Jézusban teljesült be az ősevangélium harmadik ígérete is, amely arról szól, hogy a kígyó „fejére taposva” az életét sem sajnálja odaadni az emberért, hogy megszabadítsa őket a bűn és a halál rabságából. Miközben a Szabadító győz a bűn felett, az ő életét is kioltják. Isten ígérete Krisztus keresztje felé irányítja tekintetünket, ahol ez a győzelem megtörtént. Az Emberfia, Krisztus, rátaposott az ősi kígyóra! De halljuk meg ebben a nekünk szóló, felemelő ígéretet is! Hiszen ez a Jézus a mi testvérünk! Ő ezt a győzelmet nem magának vívta ki, hanem azt nekünk adta, felkínálta a Vele való közösségben! Nemcsak az első Ádámról kell tudnunk, hanem a másodikról is! Pál ezt írja: „Mert ha annak az egynek vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme még bőségesebben kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15)

   Végül a bűneset történetének utolsó mondatai is arról szólnak, hogy Isten megsegíti a szégyenkező Ádámot és Évát, amikor állatbőrökbe öltözeti őket.

   Az ókorban a ruhát levenni valakiről az örökségből való kizárást is jelentette. Az pedig, hogy Isten ruhát ad Ádámra és Évára, jel arra nézve, hogy nem adta fel terveit velük kapcsolatban. Isten nem fordult el az embertől. A fügefalevél-ruha helyett adott bőrruha, nemcsak jobban véd és melegebb öltözet, de a vele együtt járó áldozatra is emlékezteti az embert. A bőrruha elkészítéséhez ugyanis állat feláldozására volt szükség. Kifejezte ez azt, hogy az ember egyedül védtelen a gonoszsággal szemben, amit a világba engedett. Az embert be kell, hogy burkolja, fedezze Isten ereje, ami az eljövendő Megváltó áldozatában ölt majd testet. Addig azonban egy ártatlan, szelíd állat, a bárány lesz a jelképe az Eljövendőnek, akinek megjelenését majd így adja hírül az Újszövetség: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” (Jn 1:29). Ámen.