100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.
Az özönvíz vége, szövetség
Olvasmány: 1Móz 7:1-24
„Amikor az ÚR
megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a
földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva,
és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld
lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél,
a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22)
Noé és családja több mint egy évet töltött
bezárva a bárkában. Amikor végre kiléphettek onnan, az első dolguk volt, hogy hálaadással
Istent magasztalják. Az Úr pedig ekkor kötött szövetséget Noéval és ígérte meg,
hogy soha többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. Noét és családját pedig
arra szólította fel Isten, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Ez valójában a teremtés
hajnalán Ádámnak és Évának adott parancs megismétlése, ami azt jelzi, hogy
Isten Noéval szeretné újrakezdeni a történetet. Noénak és családjának története
az újrakezdés reményének lehetőségét fejezi ki. Ettől a nyolc embertől
származnak majd a következő nemzedékek, és bennük folytatódik az a történet,
amely Isten el nem múló szeretetéről szól.
De vajon bevált-e Isten terve? Az, amit az
elbeszélés végén hallunk Noéról, sajnos már egyáltalán nem pozitív üzenet. Az a
Noé, aki fiatal korában még az Istennel járt, és mindenben az Isten parancsát
követte, idős korára elfelejtkezett Istenről. Noé és utódai ott folytatják,
ahol az özönvíz előtt abbahagyták.
Megtudjuk, hogy Noé volt az első, aki szőlőt
termesztett és bort készített. Sőt Noé igen megkedvelte a bort, így éppen ez
okozta a vesztét. A szőlő és a bor is Isten ajándéka, de mértéktelenül
fogyasztva pusztulásba döntheti az embert. Noé lerészegedett, majd mámoros
állapotban meztelenül mutatkozott a fiai előtt, végül pedig dühében megátkozta
egyik gyermekét és annak minden utódját. Láthatjuk tehát, hogy még az özönvíz
sem volt képes megoldani a bűn problémáját, mert a bűn belül, az ember szívében
tovább élt és azóta is ott van minden emberben.
Az emberi szív állapota nem javult meg az
özönvíz után sem. Az özönvizet követően ezt mondta Isten az emberről: „Nem
átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének
szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21). Ezt tehát Isten már nem
azokról az emberekről mondja, akik az özönvíz előtt éltek. Ezt már rólunk
mondja. Ez Isten értékelése a mi erkölcsi állapotunkról: Az ember nem javult
meg az özönvíz következtében.
Azt is észre kell vennünk, hogy Noé bűne,
hogyan folyatódik gyermekei és utódai életében. Noé bukása a fiainak a
bukásához vezet, és így van jelen a bűn minden további nemzedék életében. Látjuk
tehát, hogy az ember semmit sem változott. Az özönvíz után ugyanolyan romlott maradt
az emberi természet, mint amilyen előtte volt. Hit és újjászületés nélkül az
ember marad az, aki volt, amit Isten már az özönvíz előtt megállapított rólunk,
ami minden férfira, nőre és gyermekre igaz, hogy „szívének minden szándéka és
gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6.5).
1.
Az özönvíz
vége
Noé történetének elbeszélése az ítélet sötét
hangneme után hirtelen világosra vált. Noé és családja kilép a bárkából, arra a
szárazföldre, ahol épp most kezd kihajtani és zöldellni az új élet. Az első
jelzés a föld gyógyulásáról a galamb révén érkezik, amikor az egy olajággal a
csőrében tér vissza a bárkához. Az olajággal visszatérő galamb képe így válik a
későbbiekben a béke jelképévé. Az eredete ide, az Isten és a teremtett világ
között helyreálló béke történetéhez vezet minket vissza. Az olajfa ága, amelyet
a galamb a csőrében tartott, annak bizonyítéka volt Noé számára, hogy van új
kezdet, a föld felszárad, a pusztulás után új élet sarjad belőle.
Hosszú idő után most először olvasunk arról,
hogy az emberek ismét Isten tetszését kezdik keresni. Noé első dolga volt, hogy
hálaáldozatot mutasson be Istenek. Istenről pedig azt olvassuk: „az
ÚR megérezte a kedves illatot.” (1Móz 8.21) és erre válaszul ünnepélyes
ígéretet tett: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé
minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a
vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”
(1Móz 8:21/a-22). Ez az első szövetség a Bibliában, amelyet Isten az emberrel
köt. Míg a későbbi szövetségek kifejezetten Izrael népére vonatkoztak, addig
itt a szövetség minden élőlényre kiterjedt. A szövetség feltételei jól
tükrözik, hogy Ádám bukása, milyen mélyen érinttette a teremtett világot. Az
emberiség bűne beárnyékolja az egész természetet. A félelem és a rettegés
árnyéka vetül még az állatvilágra is.
Isten szövetsége alkalmazkodik azokhoz a
szomorú változásokhoz, amelyek a teremtett világ eredeti rendjétől való
eltérést jelzik: „Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom
mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel
együtt!” (1Móz 9:3-4). Az Édenkertben Isten csak a növényeket adta
táplálékul az embernek. Most első ízben olvasunk arról, hogy Isten megengedi az
embereknek, hogy hússal is táplálkozzanak, azzal a feltétellel, hogy a húst nem ehetik meg az éltető vérrel
együtt.
A bibliamagyarázók szerint Isten így akarta
emlékeztetni az embereket az élet tiszteletére, amelybe az állatok élete is
beletartozik. Isten azonban számol azzal, hogy az ember ezután is ölni fog: „bár
gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21/b). De
mindezek ellenére megígéri Isten, hogy történjen bármi, soha többé nem
pusztítja el az életet ilyen tömeges méretekben, mint ahogy az özönvízben
történt. Isten továbbá utalást tesz arra is, hogy módot keres majd az emberi
lázadás és az erőszak kezelésére és féken tartására: „Aki ember vérét ontja, annak
vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz
9:5-6). Világosan kimondja Isten, hogy az emberi életnek különleges jelentősége
van a teremtett világban. Különös módon éppen ezekből a versekből eredeztetik a
halálbüntetés legitimitását is. Aki egy másik ember életére tör, Isten képmását
támadja meg. Ezért Isten számon kéri a kiontott vért.
2.
A szövetség
jelentősége
Amikor Noé és családja kijönnek a bárkából,
Isten ígéretet tesz Noénak, és ez lesz a kettejük közötti szövetség alapja: „Nem
átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt,
ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az
aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”
(1Móz 8:21-22). A szövetség szó jelöli a Bibliában az Isten és az ő népe
közötti kapcsolatot. Ez a szövetség fogalom egészen mást jelent, mint amit ma mi
értünk alatta. A szövetség jelentése a Bibliában ez: „az uralkodó által kezdeményezett, vérrel szerzett kötelék.”
A szövetséget az „uralkodó kezdeményezi”, vagyis ez a szövetség nem egyenlő
partnerek között jön létre, akik kölcsönösen egyeztetik elfogadható
feltételeiket. Ebben az esetben Isten az Úr, és egyedül ő szabhatja meg a
szövetségi kapcsolat feltételeit.
Ez a szövetség „vérrel szerzett”. A szövetség egy komoly, törvényesen megalapozott
kapcsolat, olyan, mint a házasság, amelyet szintén szövetségként ír le a
Biblia. A szövetséget szimbolizálják a rítusok, az áldozat bemutatása.
Az oltárra vitt áldozat, a vér kiontása
szimbolizálják azt, hogy a szövetség nyilvános és komoly, jelentőségteljes
dolog: „Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, majd vett minden tiszta
szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az
oltáron. Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR…”
(1Móz 8:20-21).
A szövetség „kötelék”. Egy mély, személyes kapcsolatot jelent Isten és népe
között, olyan közeli kapcsolatot, hogy Istenre úgy lehet gondolni, mint aki
odakötözi magát népéhez és a népét magához. A későbbi szövetségkötéseknél
kedvelt kifejezés az „én Istenetek leszek, ti pedig az én népem
lesztek.” (Jer 7:23).
A szövetség tehát egy már létező kapcsolatra
utal, hiszen Isten már az özönvíz előtt kijelentette Noénak: „Veled
azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid
feleségeivel együtt!” (1Móz 6:18).
Az özönvíz után Isten ismét megerősíti és
megújítja ezt az ígéretét. Istennek az első emberrel, Ádámmal kötött szövetsége
most Noéval, mint a második Ádámmal nyer újra megerősítést: „Szaporodjatok,
sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg
minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi
vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz
9:1,8-9).
Noénak ugyanúgy megbízást adott Isten,
ahogyan Ádámnak is. Isten újrakezdi Noéval a történetet, de a célja a teremtett
világgal ugyanaz marad. Noé, mint második Ádám kap megbízást Istentől. Ráadásul
Isten Noéval való szövetségének tartalma kiterjed a teljes teremtett világra.
Először azt mondta Isten: „Nem átkozom meg többé a földet az ember
miatt.” (1Móz 8:21). Majd megismétli és megerősíti, hogy a Noéval és
utódaival kötött szövetsége minden élőlényre kiterjed: „Íme, szövetségre lépek veletek és
utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral,
jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött,
minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:8-9).
A szivárvány a jele ennek a kegyelmi
szövetségnek, amelyet Isten köt, s amelynek nemcsak az ember, hanem minden
élőlény a részese. A Noéval kötött szövetség tehát arra a különleges
kapcsolatra is utal, amelynek alapja Isten szövetsége az egész teremtett
világgal. Isten munkálkodni akar Noéban és Noé által, hogy beteljesítse, amit a
teljes teremtett világgal eltervezett.
Sajnos Isten új kezdete nem hozza el azt a
nyugalmat, amelyet Lámek remélt, amit a fiának, Noénak nevével is kifejezett.
Bár az egész földet Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet népesíti be, de a bűn pusztítása
hamarosan ismét megjelenik Noé és fiai családi életében.
3.
Van-e új
kezdet?
A szivárvány valóban
méltó jelképe volt az Istennel kötött első szövetségnek, az új kezdetnek. Noé,
akárcsak korábban Ádám, esélyt kapott arra, hogy újat kezdjen. Új mederbe
terelhette az emberi civilizációt. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Noé
is az elődjei útját folytatja. Megint csak azt láthatjuk, hogy az emberi
civilizáció fejlődése ellentmondásos. Egy lépés előre, kettő hátra. Egyrészről
előrelépést, fejlődődést látunk. Hallunk a mezőgazdaság fejlődéséről. Noé az
első, aki szőlőt ültet, és bort készít. A bor önmagában jó ajándék, de vissza
is lehet vele élni. Íme, a világ első bortermelője lerészegedik, és megszégyeníti
magát és családját. Hám tiszteletlensége és fecsegése apja meztelenségéről,
majd Noé átka már azt jelzik, hogy a család tovább bomlik. A technikai és a kulturális
fejlődés ellenére nincs előrelépés, mert hiányzik az egység és egyetértés, az
ember egymás ellenségévé válik. A nagy népszaporulat és a kulturális fejlődés
negatív oldalát is bemutatja tehát a Biblia. A következő fejezetben már a
bábeli toronyépítésről hallunk, ahol az Isten elleni lázadás újabb tetőpontja
van előttünk.
Az özönvíz történetének fő üzenete, hogy
annak ellenére, hogy az ember bűnös maradt, Isten mégsem adta fel a célját a
teremtett világgal kapcsolatban. Isten az özönvízben megőrizte az egyetlen igaz
embert és családját, majd áldást és feladatot adott nekik, hogy újra töltsék be
a földet. A bűn azonban ugyanolyan probléma maradt.
Az özönvízben lezajlott ítélet ugyanis nem számolta
fel a bűnt. Isten kegyelmi szövetséget köt az emberrel, de ez nem tarja vissza
az embert a rossztól. Ha az özönvízzel az lett volna Isten célja, hogy egy jobb
világot hozzon létre, akkor Isten kudarcot vallott. De nyilvánvalóan nem ez
volt Isten célja, hanem valami nagyszerűbbet készített elő, ami csak a jövőben
fog kibontakozni. Ezt a jövőt pedig az Újszövetség írói beszélik el. Ők az özönvízre úgy tekintenek, mint ami a
végső ítéletet is előrevetíti, amikor Isten tűzben fogja megítélni a világot. A
bárkát pedig a végső megmenekülés előképének láttták. Noé napjait pedig olyannak
tekintették, mint az utolsó napokat az Isten Fiának eljövetele előtt. Így,
tehát világossá válik előttünk, hogy Noé története befejezetlen történet.
Hiszen Isten továbbra is gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni az embert. Az
özönvíz után az ember állapota valójában nem változott meg. A bűnre akkor még
nem volt megoldás. De itt van a történet kulcsa. Azt olvassuk, hogy az özönvíz
után Noé áldozatot mutatott be Istennek, aki pedig erre a szövetség ígéretével
válaszolt. Ez az áldozat tehát annak az előképe, hogy Isten ad megoldást a
bűnre egy másik, nagyszerűbb áldozatban, Fiának, Jézus Krisztusnak az
áldozatában. Így a végső megoldás a bűnre: Jézus Krisztus, aki „egyszer
jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid
9:26).
Ami az özönvíz után új kezdetnek indult,
arról kiderült, hogy nem más, mint az emberi bukás régi történetének a
megismétlése. Az özönvíz utáni ember a szíve mélyén ugyanolyan Isten ellen
lázadó, mint amilyen előtte volt. Ádám fellázadt Isten ellen, Noé és utódai pedig
ugyanezt a szívet és indulatot vitték tovább. Gyökeresen újat Isten nem Noéval
kezdett, hanem valaki mással. Azzal, Akit a Biblia második Ádámnak nevez.
Pál apostol így ír Jézus értünk hozott
áldozatáról: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább
igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus
kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Noé csak előképe Krisztusnak,
akiben valóban újat kezdett Isten ezen a földön. Őbenne tette lehetővé, hogy az
egész emberiség visszataláljon hozzá. Ez az igazi új szövetség, amire csak
távolból mutatott előre a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Erről mondja
Jézus az utolsó vacsoránál: „Mert ez az én vérem, a szövetség vére,
amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26:28). Igazán újat, egészen újat, tehát csak
Jézus Krisztus által kezdhetünk, mert: „Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi
elmúlt, minden újjá lett.” (2Kor 5:17). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése