2023. január 28., szombat

Igehirdetés: 2023.01.29.

 


100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 47.

 

Isten ítélete: özönvíz

Olvasmány: 1Móz 6:1-21

„Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is… Negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam.” (1Móz 6:5, 7:4).

 

   Ma az özönvíz története van előttünk, amelyben egyszerre bontakozik ki az ítélet és a kegyelem. Az előzőekben már láttuk, hogy az a világ, amelyet Isten olyan csodálatosnak teremetett, végleg elveszett. A problémát és a bajt egyetlen teremtmény, az ember okozta. A bűn egy vírusos járványhoz hasonló gyorsasággal terjedt el és fertőzte meg az egész emberiséget. A bűn abban is hasonlít a vírusokhoz, hogy át akarja venni az irányítást az ember szervezete felett.  A Biblia azt mutatja meg nekünk, hogy miképpen vette át a bűn az irányítást az ember gondolkodása felett. Hamarosan azt olvassuk, hogy Isten ezt a megállapítást teszi az emberről: „Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” (1Móz 6:5-6).

   A nagy kérdés most már az, hogy mi lesz ezután? Isten ítélete teljesedik be, vagy kap még egy második esélyt az emberiség?

 

1.      Az özönvíz előzményei és okai

   Az özönvíz történetének előzményeként a Biblia beszámol arról, hogy miképpen terjedt el az erőszakosság a földön. Először egy nemzetségtáblázaton keresztül mutatja be az emberiség fejlődésének a történetét Ádámtól egészen Noéig. Lámekről, Noé apjáról ezt olvassuk: „Lámek száznyolcvankét éves volt, amikor fiút nemzett. Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5:28-29). Megtudjuk, hogy Noé neve azt jelenti „nyugalom”, mert apjának, Lámeknek az volt a nagy reménye, hogy ebben a bűn által megfertőzött világban Isten majd a fián, Noén keresztül biztosít nyugalmat a munka fáradalmaitól az embernek. Lámek tehát nagyon is tisztában volt azzal, hogy a bűneset következményei az egész teremtett világra, és az élet minden területére kiterjednek, beleértve a munkát is, ahogy azt Isten már Ádámnak is kijelentette. Lámek azonban abban reménykedett, hogy fia, Noé születése után jobbra fordulnak majd a dolgok. Valójában azonban a dolgok mégsem fordultak jobbra, legalábbis nem azonnal. Lámek nyugalomra és megkönnyebbülésre vágyott, de pont az ellenkezője történt: „…az emberi gonoszság elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz… Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is.” (1Móz 6:5-7). Megkönnyebbülés helyett előbb a szörnyű ítélet következett.

   A dolgok tehát úgy elfajultak, hogy Isten elhatározta, özönvizet bocsát a földre és elpusztítja a világot, hogy újrakezdjen mindent. Isten terve szerint Noé lesz az új Ádám. Ő hoz majd újat, ő hozza majd el a megnyugvás lehetőségét, ahogyan azt egykor apja, Lámek remélte. Ez a megnyugvás azonban csak a szörnyű ítélet után következhet be. Az özönvíz, amelyet Isten bocsát a földre, végzetes és egyetemes. Óriási mennyiségű víz szabadul fel a földön:  „Fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre.” (1Móz 7:11-12).

   Szörnyű a büntetés, mégis megjelenik Isten kegyelme és elköteleződése az eredeti szándéka mellett. Isten elmondja Noénak mit fog tenni, és utasítja őt, hogy építsen bárkát. Így Noé, az ő családja és néhány példány minden állatból megmenekülhet az ítélet elől. Az állatoknak a bárkába való menekítése is azt példázza, hogy Isten nemcsak az emberrel, de az egész teremtett világgal törődik. A megváltás nemcsak az emberre vonatkozik, hanem felöleli az egész teremtett világot. Pál apostol írja a Római levélben: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Rm 8:20-22). Az ember üdvössége és kárhozata, öröme és bánata tükröződik az egész teremtett világ állapotában. Az állat és a növényvilág nem független partnerként, hanem az ember kísérőjeként vesz részt a szövetségben, így részesül mind az ígéretben, mind pedig az átokban is, amely beárnyékolja azt. A teremtett világ, az emberrel együtt, telve balsejtelmekkel, mégis bizakodva várja az ígéret beteljesedését. Az özönvíz története egy olyan Istent nyilatkoztat ki, aki  egy személyben Bíró és Megváltó. Egyszerre ítélő bírája ennek a világnak és kegyelmes megszabadítója.


2.      Ítélet és kegyelem

   Azt látjuk tehát, hogy az erőszak és a lázadás spirálja tovább gyűrűzik. Újra és újra ilyen beszámolókat ad elénk a Szentírás: „A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” (1Móz 6:11-12). A Biblia talán legmegdöbbentőbb kijelentése ez, amikor arról olvassunk, hogy Isten megbánta, hogy embert alkotott. Isten szomorú, mégpedig az ember miatt, aki az ő legcsodálatosabb teremtménye, de aki elbukott, s aki már az élet és a természet védelmezése helyett annak elpusztítására tör. Isten annyira megszomorodott, hogy azt a teremtett világot, amelyben ő gyönyörködött, s amelyről minden teremtési nap végén azt mondta, hogy „igen jó”, most mégis kész eltörölni. Mivel a földön elterjedő erőszakot és gonoszságot Isten nem tűrheti tovább, ezért döntő elhatározásra jut. Az emberiség teljes romlottságát látva, az Úr végül úgy határoz, hogy eltörli az embert és vele együtt a teremtményeinek egy jó részét is a földről: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.” (1Móz 6:7). Isten ítéletében azonban megjelenik a kegyelem: „De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” (1Móz 6:8). Isten úgy döntött, hogy Noét választja ki arra a feladatra, hogy mindent újrakezdjen.

   Noéról ezt a rövid jellemzést adja a Szentírás:Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet.” (1Móz 6:9-10).

   Isten megosztja tervét Noéval: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!” (1Móz 6:13-14). Isten tervében egyszerre van jelen az ítélet és a kegyelem, a pusztítás és az újrakezdés.

   Az özönvízről nemcsak a Biblia számol be. Számos ősi kultúrában megtalálható a legenda egy hatalmas özönvízről. A Közel-Keleten és Ázsiában épp úgy ismert ez a történet, mint a Dél-Amerikai kontinensen. Különösen egy babiloni irat, a Gilgames eposz tartalmaz sok párhuzamot a bibliai beszámolóval. A Biblia azonban nem csupán egy véletlen katasztrófaként mutatja be az özönvizet, amely a klímaváltozás vagy más környezeti hatás miatt alakult ki, hanem egyértelművé teszi, hogy ez Isten közbeavatkozása, Isten ítélete volt a bűn útján egyre mélyebbre süllyedő emberiség felett. Az ítélet vízének hullámai és azok nagysága, amely a legmagasabb hegyeket is elborítja, egyben azt is jelzi, hogy milyen messzire sodródott az ember az Istentől. Az özönvíz az Isten haragjának jelképe. A hatalmas vízáradat Isten ítéletének és haragjának nagyságát fejezi ki, amely átsöpör városokon és falvakon, erdőkön és pusztákon, elpusztítva minden élőlényt és minden ember alkotta tárgyat.

   De a történetben egy másik jelkép is megjelenik előttünk. Ez pedig a bárka képe, amely az Isten irgalmának jelképe. Noé bárkája nem más, mint egy hatalmas és ormótlan hajó, egy úszó láda, amely képes átvészelni a vihart és az ítélet vízének hullámait. Isten gondoskodik róla, hogy a föld és az emberiség kapjon egy második esélyt. Ezért osztja meg tervét Noéval és parancsolja meg neki a bárka megépítését, ahol ő maga és családja, valamint az állatok is menedékre lelhetnek. Ahogy korábban az ember bűne és engedetlensége magával rántotta az ítéletbe a teremtett világot, úgy most a kegyelem is kiárad Noén keresztül az állatokra is. Nemcsak az ember kapott második esélyt, hanem az egész teremtett világ számára megadatott. Az, hogy „Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt” az egész világ számára a reménység üzenetét hordozta.

   Noé hite leginkább abban mutatkozik meg, hogy engedelmeskedett Istennek. Az „Istennel járt” kifejezés arra utal, hogy mindenben Isten akarata szerint cselekedett korábban is, meg azok után is, hogy értesült Isten tervéről. Noé kész volt keményen dolgozni, az Isten által megadott méretek alapján megépíteni azt az óriási hajót.

   A Biblia többször is kihangsúlyozza, hogy Noé valóban „mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.” (1Móz 6:22). Noéval Isten valóban egy második esélyt adott az egész emberiség számára: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek!” (1Móz 6:18-19).


3.      Az özönvíz tanúságai

   Az özönvízről nemcsak a Biblia elején az Ószövetségben olvasunk, de az Újszövetség is többször hivatkozik rá, és maga Jézus is tanít róla. Megtudjuk, hogy a történelem kezdetén azért szakadt Isten ítélete a világra, mert az ember fellázadt ellene: „özönvízzel borítván el az istentelenek világát… az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.”(2Pt 2:5; 3:6). De Isten kegyelméből egy család mégis túlélte az világ pusztulását a bárka oltalmában: „az igazság hirdetőjét, nyolcadmagával megőrizte.” (2Pt 2:5).          

   A Zsidókhoz írt levél pedig Noét is a hit hősei közé sorolja, és röviden ezt mondja róla: „Hit által kapott kijelentést Nóé azokról a dolgokról, amelyeket még nem láthatott, és Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite által ítélte el a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsid 11:7).

   Jézus Krisztus a végidőkről szóló próféciájában így hivatkozik Noé történetére: „Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24:37-39). Amint az özönvíz egy valós történeti esemény volt, úgy lesz valós történeti esemény az utolsó ítélet is. Jézus világossá tette, hogy az özönvíz történetének fontos tanúságai vannak a később élő nemzedékek számára is.

    Jézus rámutatott arra, hogy amint Noé napjaiban az emberek elmerültek a hétköznapi élet forgatagában, s nem vették észre a közelgő istenítéletet, pontosan úgy tesznek majd az emberek az ő visszajövetele, az utolsó ítélet előtti napokban is.

   Ma azokat a napokat éljük, amikről Jézus beszélt. Minket is körülvesz a hitetlen és gonosz világ, mint Noét. Az emberek esznek, isznak, adnak, vesznek, házasodnak, férjhez mennek, belemerülnek mindennapi teendőikbe és kizárólag önmagukkal foglalkoznak. Mindeközben az emberek szívében egyre jobban eluralkodik a gonoszság. A bűn egyre korlátlanabbul terjed és az élet minden területét megfertőzi: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:12), úgy ahogy az Noé napjaiban is történt: „megsokasult az ember gonoszsága a földön” (1Móz 6:5). Ezzel egyenes arányban, a földi élet egyre elviselhetetlenebbé, boldogtalanabbá válik. Miközben az istentelen világ így él, aközben Jézus Krisztus hívei, Noéhoz hasonlóan, hirdetik a kortársaiknak a közelgő végítéletet. Nem ijesztgetésből teszik ezt, hanem azért, hogy megtérésre hívjanak embereket. A Biblia szerint félelmetes árnyék vetül világunkra, közeledik az a nap, amikor Isten ítéletet tart minden ember felett, „akik az igazságot hamissággal tartóztatják fel.” (Rm 1:18). Isten, pedig még egyszer, utoljára megítéli a világot az ellene lázadó, őt és akaratát semmibe vevő ember gonoszsága miatt. Ősi ígérete szerint, most „nem víz, hanem tűz által” (2Pt 3:10) történik meg az ítélet.

   De Isten gyermekeiként mi nem csak az ítélet közelségét hirdetjük, hanem azt is, hogy még tart a kegyelmi idő. Arról teszünk bizonyságot, hogy az Isten ítéletéből való megmenekülésnek útja Jézus Krisztus.

   Péter első levelének szavai figyelmeztnek minket: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3:9).

   Egyedül Jézus Krisztus adatott nekünk, hogy legyen „bárkánk”, akiben Isten megőriz minket az utolsó ítélet tűzében, és átvisz az ő örök, dicsőségébe és boldog országába. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16:31). Nekünk szól az apostoli intés: „Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok.” (2Pt 3:14-15). Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése