100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 50.
Isten elkezdi az újjáépítést
Olvasmány: 1Móz 11:26-12:9
„Az ÚR ezt
mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a
földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá
teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a
téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3)
Az özönvíz történetében egyszerre volt
előttünk az ítélet és a kegyelem, s láthattuk, hogy az emberiség kapott egy második
esélyt, hogy mindent újrakezdjen. Most Ábrahám története van előttünk, aki
által Isten Noéhoz hasonlóan ismét valami újat akar kezdeni. A Biblia itt
Ábrahám történetének elbeszélésével nézőpontot vált. A világ történetének
távlati áttekintése után most az elbeszélés egyetlen személyre irányítja a
figyelmünket, de nem egy nagy birodalom hatalmas uralkodójára, nem is egy királyra
vagy egy hatalmas hadvezérre, hanem egy jelenetéktelennek tűnő, gyermektelen
nomád pásztorra, Ábrahámra.
A történet
bevezetéséből megtudjuk, hogy még Ábrahám apja Táré volt az, aki elindult a
családjával Úr-Kaszdímból Kánaán felé. Ábrahámról itt csak annyit mond el a
történet, hogy felesége Sára meddő volt, de magukkal vitték Ábrahám korábban
meghalt testvérének a gyerekét, Lótot is. Ábrahám apja, Táré azonban nem jutott
el a céljáig. Táré csak a következő nagyobb városig, Háránig ment el, ahol
letelepedett és nem folytatta tovább útját.
Itt, Háránban
szólította meg Isten Ábrahámot: „Menj el földedről, rokonságod közül és
atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és
megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s
megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”
(1Móz 12:1-3).
Ábrahám engedelmeskedett Isten szavának és
folytatta a vándorutat Kánaán felé. Elhagyta a biztonságos és kényelmes városi
létet, vállalva a nomád vándorélet minden bizonytalanságát. A nyájait terelve,
vadállatokkal és rablókkal küzdve, ellenséges őslakosokkal egyezkedve, legelők
és vízforrások után kutatva vándorolt tovább. De Ábrahám különlegessége nem
ebben rejlik, hiszen hozzá hasonlóan sok más nomád pásztor is ugyanezt tette.
Nomád törzsek százai vándoroltak akkoriban a Közel-Kelet pusztaságain. Ábrahám
személye azért válik fontossá, mert Isten őt választotta ki, hogy benne és
általa bontakozzék ki az egész emberiség megmentésére szóló hosszú távú
üdvterve. Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor teljesednek be, amikor eljön
Jézus, mint Ábrahám utóda. Nem csoda, hogy az Újszövetség több mint
nyolcvanszor említi Ábrahámot. Pál apostol pedig a keresztyéneket egyenesen
Ábrahám igazi leszármazottainak nevezi: „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók,
azok Ábrahám fiai. Mivel pedig előre látta az Írás, hogy Isten a népeket hit
által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad
nyer áldást a föld minden népe.” Eszerint a hitből valók nyernek áldást a hívő
Ábrahámmal.” (Gal 3:6-9).
1.
A kiválasztott
Az özönvíz okozta hatalmas pusztítás után
Isten Ábrahámot választotta ki arra, hogy ősatyja legyen egy új népnek, amely
által tervét tovább viszi majd. Isten többször is megjelent még Ábrahámnak
megismételve ígéretét és megerősítve vele szövetségét. Isten tehát ismét
közvetlenül szól és beszélget egy emberrel, úgy ahogy egykor az Édenkertben
tette. Ábrahámnak azt ígéri az Úr, hogy
földet és hazát ad neki és utódainak: „Neked és utódaidnak adom a földet,
ahol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.” (1Móz 17:8). Továbbá azt is megígéri Isten
Ábrahámnak, hogy naggyá teszi a családját: „Olyanná teszem utódaidat, mint a föld
porát: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni majd a te
utódaidat is.” (1Móz 13:16). „Tekints föl az égre, és számold meg a
csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz!” (1Móz 15:5).
De miért éppen
Ábrahámot választotta Isten? Hiszen mindez emberileg nézve eléggé
valószínűtlenül hangzott. Ábrahám felesége ugyanis meddő volt, ő maga pedig már
túl öreg ahhoz, hogy gyermekei legyenek. Isten azonban csak annyit kért
Ábrahámtól, hogy bízzon benne. Ábrahám
személyének a különlegességét abban ismerhetjük fel, hogy amikor Isten szólt
hozzá, ő kész volt engedelmeskedni. A Zsidókhoz írott levél ezt mondja
Ábrahámról: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy
induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva,
hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére.” (Zsid 11:8).
Megtudjuk
Ábrahámról azt is, hogy ő sem volt tökéletes és hibátlan ember. Sokszor letért
az útról, amelyen Isten elindította őt. Az is előfordult, hogy hazudott. Amikor
az éhség elől Ábrahám Egyiptomba menekült, a feleségét a húgának mondta, hogy a
maga életét mentse: „Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez
a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy
a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad.” (1Móz
12:12-13).
Máskor az
Isten ígéretét próbálta meg Ábrahám a maga módján beteljesíteni, ezért a
felesége szolgálólányához, Hágárhoz ment be, hogy általa legyen fiú utódja.
Tudjuk azonban, hogy ezzel az engedetlenségével mérhetetlenül sok háborúságot
zúdított későbbi útódaira. Ábrahámnak a Hágártól született gyermekéről, Izmaelről
ugyanis Isten ezt a kijelentést tette: „Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár.
Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy
választ táborhelyet magának.” (1Móz 16:12).
Mindezek
ellenére életének sorsdöntő pillanataiban Ábrahám kész volt Istennek
engedelmeskedni. Amikor Isten próbára tette, kész lett volna egyetlen fiát,
Izsákot is feláldozni, de Isten végül megállította őt: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra,
és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg
tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22:12).
Ábrahám
cselekedetei nem voltak tökéletesek, de felismerve hibáit, bűnbánattal Istenhez
tudott fordulni. Nemcsak magáért, de másokért is imádkozott. Még a romlott
Sodomáért is közbenjárt Istennél. A Biblia Ábrahámot nem a cselekedetei, hanem
a hite miatt állítja példaként elénk: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be
neki igazságul.” (1Móz 15:6).
Abban is
különleges volt Ábrahám, hogy őt és utódait Isten egy különös módon, a
körülmetélés jele által megjelölte a maga számára, hogy ő és leszármazottai is
mindörökké az ő népeként legyenek ismertek: „Szövetségre lépek veled, sőt
utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és
utódaidnak is.” (1Móz 17:7).
2.
Isten terve
Nem lehet eléggé hangsúlyozni Ábrahám személyének
a jelentőségét. A zsidóság számára nyilvánvalóan ő a nemzetük várszerinti
ősatyja. De keresztyének számára is nagy jelentősége van Ábrahám személyének. A
Szentírás Ábrahámot a hit példaképeként állítja elénk. Ábrahámnak olyan szoros
kapcsolatban volt Istennel, hogy évszázadokon keresztül Istent is úgy
emlegették, mint „Ábrahám Istenét”.
Isten tehát
először kiválasztott egy embert, majd ezen az egy emberen keresztül egy család
és egy nép vált kiválasztottá, akikkel aztán egy egészen egyedülálló
kapcsolatot épített ki. Ez a kiválasztott ember, kiválasztott család, majd
kiválasztott nép, a többi embertől, családtól és néptől elkülönítve az Isten
saját nagyra becsült tulajdonává vált. Isten úgy döntött, hogy ahelyett, hogy
egy csapásra próbálná helyreállítani az egész emberiséget, inkább szépen lassan
egy kiválasztott népet formál a maga számára, akik majd saját példájukkal utat
mutathatnak a többi népnek. Ennek az új népnek az ősatyjává lett Ábrahám.
De mi volt a
célja Istennek Ábrahámmal? Mi Isten új terve az emberiség helyreállítására?
Ábrahám
történetének már az elején kiderül, hogy Istennek egy különös terve van ezzel
az emberrel: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás
leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer
áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3).
A föld népei
megismétlik mindazt a bűnt és gonoszságot, ami az özönvíz előtt már megvolt.
Isten elleni lázadásuknak a csúcspontja a bábeli toronyépítés, amikor
megpróbáltak Istennel szemben nevet és dicsőséget szerezni maguknak, vagyis egy
saját Isten nélküli földi birodalmat felépíteni. A „Bábel” szó jelentése:
összezavarodás. Bábel így lett az ember bukásának, a Teremtő elleni lázadásnak a
szimbóluma. Isten pedig nem tűri meg az ember hamis és bálványimádó
építkezését, ezért összezavarva a nyelvüket szétszéleszti Bábel építőit.
Válaszul a
bábeli katasztrófára, amely a bűn tetőpontja volt, az Úr új tervvel áll elő,
ismét elindít valamit, de most egy emberrel, Ábrahámmal kezdi meg a terve
megvalósítását.
Az embereknek
is volt egy saját tervük. A föld népei, a bábeli torony építése által, a maguk
erejéből, Istentől függetlenül próbáltak nevet szerezni maguknak. Ezt a tervet
Isten elutasította. Most azonban Isten az, aki megígéri egy embernek, hogy
naggyá teszi nevét és nagy néppé teszi őt.
Ambiciózus
terv volt, amit a bábeli tornyot építő emberek kitűztek maguk elé, hogy nevet
szerezzenek magunknak. De a maguk erejéből ezt ők nem érhették el. Most azonban
arról hallunk, hogy Isten ajándékként megadja Ábrahámnak, a nagy nevet.
3.
Új kezdet
Itt kezdjük
megérteni, hogy miképpen válaszol Isten mindarra, amit az ember elrontott a
teremtett világban. Isten terve, hogy
Ábrahám által egy új népet hoz létre, s e nép által pedig áldást hoz a föld
többi népe számára is. Ábrahámon keresztül kíván Isten tovább munkálkodni azon,
hogy visszafordítsa a teremtett világra rótt büntetés hatását. Mert bár a bűn
Isten ítéletét hozta a teremtett világra, de Isten továbbra is azon
munkálkodik, hogy helyreállítsa, amit az ember elrontott. Ennek a helyreállító
munkának a kiválasztott eszközévé lett Ábrahám, majd pedig az ő utódai, a zsidó
nép. Isten a megváltást most egyetlen emberre, majd egyetlen nemzetre szűkíti
le, de végső célja mégis az, hogy a megváltás áldásaiban részesítse a teljes
teremtett világot. Isten ígérete így tulajdonképpen válasz a bűnre. Ábrahám,
mint előtte Noé, Isten kiválasztott embere, ő is egy második Ádám. Az Éden
kertjét Ádámnak adta az Úr, Ábrahámnak pedig Kánaánt ígéri. Isten
megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy sokasodjanak, Ábrahámnak pedig annyi
utódod ígér, mint égen a csillag. Ádám és Éva, majd Noé is „Istennel járt”,
most Ábrahámnak ugyanazt parancsolja az Úr: „Én vagyok a Mindenható Isten.
Járj színem előtt, és légy feddhetetlen!” (1Móz 17:1). A Bábel tornyát
építő emberek nevet akartak szerezni maguknak, de Isten azt ígéri, hogy ő fog
nagy nevet szerezni Ábrahámnak és utódainak, a vele való együttműködés és a
belé vetett bizalom által. Ábrahám elfogadta Isten hívását, engedelmeskedett
neki, így lett Isten eszközévé terve véghezvitelében.
A Szentírás
ezt mondja Ábrahámról: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki
igazságul.”
(1Móz 15:6). Ábrahám Isten iránt tanúsított bizalma lett az alapja annak a
szövetségnek, amely közte valamint az ő utódai és Isten között jött létre.
Isten
valóban újat akar kezdeni, ennek jele az a szövetség, amit Ábrahámmal köt
meg. Ebben a szövetségben Isten személyes kapcsolatot ígért, úgy ahogy azt
egykor Ádámnak és Évának is tette. Egy család majd egy nemzet számára ígér
növekedést, áldást, földet és hazát. Ezek az ígéretek azonban mindig előre
tekintenek Isten minden nemzetre kiterjedő áldására. Az Ószövetség további
részeiben ezeknek az ígéreteknek a részleges beteljesedéséről és Isten népének
fokozatos formálódásáról olvashatunk. Az Ábrahámmal kötött szövetség ígéretei
és áldásai mind Isten kezdeményezései voltak, egy olyan világban, ahol az
emberi kezdeményezések mindig szerencsétlenséghez és bukáshoz vezettek. Amikor
az ember Isten nélkül, a maga erejéből akart újat kezdeni, birodalmat építeni,
földi paradicsomot létrehozni, a „szép új világot” megvalósítani, annak a vége
mindig katasztrófa és pusztulás lett.
Világossá
válik, hogy az új kezdet nem jöhet mástól, csak Istentől, mert a bűn
problémájára csak Ő tud megoldást adni, csak Ő képes egy új világot teremteni.
Ábrahámmal mindez az új kezdetét veszi. Az Újszövetség ezért ezt a kijelentést
teszi Ábrahámról és utódairól: „Mert várta azt a várost, amelynek szilárd
alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.” (Zsid 11:10).
Majd így folytatja: „Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül,
hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt
Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.” (Zsid
11:13,16). Az a város és az a birodalom, az a civilizáció, amelyet az ember
épít, Bábelhez hasonlóan, múlandó és ingatag, előbb-utóbb mindig összeomlik,
ahogy minden nagy emberi kezdeményezés kudarchoz és pusztuláshoz vezetett a
történelem során.
Az a város azonban, amit Isten készít az
ember számára „szilárd alapokkal” bír, azaz örökké megáll. Ez „az alapokkal
bíró város”, ahogy a Károli fordítás mondja, nem más, mint maga a
menny, ahová Isten az Ő népét összegyűjti. A Szentírás végén, János apostol
mennyei látomásaiban olvasunk majd ezeknek az ígéreteknek a beteljesedéséről: „És
láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a
tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint
alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje
számára van felékesítve.” (Jel 21:1-2). Ábrahám valóban példa a számunkra,
mert hite és engedelmessége által nem a láthatókra, hanem, a láthatatlanokra,
azaz az égre nézett, várva Isten eljövendő országát. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése