100
TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 56.
Jézus a király!
Olvasmány: Mt 21:1-17
„Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták
a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltozták:
Hozsánna Dávid Fiának! – haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod, mit
mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok:
„Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” (Mt 21:15-16)
Az Ószövetségben sok királlyal találkozunk,
akik fontos szerepet játszottak Isten népe életében. Egyesek közülük jók, míg
mások gonoszak voltak. Királyok jöttek és mentek, s az idő múlásával egyre
halványult Isten népe szívében a remény. Izrael népe ugyanis régóta vágyott
arra a megígért Királyra, aki elhozza Isten békességét és szabadítását. Közben
azonban a szemük láttára buktak el a legjobb uralkodók is, s a nemzet romlásba
hanyatlott, végül pedig száműzetésbe került. A fogság idején a próféták tovább
éltették a reménységet. Végül Malakiás üzenetével lezárult Isten ószövetségi
kijelentése és egy hosszas hallgatás következett.
Az Újszövetség viszont azzal veszi kezdetét,
hogy Máté evangéliuma kihirdeti, hogy Jézus a királyok Királya, akit már régóta
vártak, akire az egész Ószövetség mutatott. Máté evangélista, aki zsidó volt,
hosszas nemzetségtáblázattal kezdi a Jézus életéről és szolgálatáról írt beszámolóját,
mert így össze tudja kapcsolni az Úr eljövetelét a réges-régen Dávidnak adott
isteni ígéretekkel.
Jézus is király volt, mint Dávid, csakhogy ő
sikerrel járt azon a téren is, ahol Dávid elbukott, és elvégezte azt, ami
Dávidnak nem sikerült. Az evangélium végén, ironikus módon, éppen ezt teszi
közzé a Jézus feje fölé függesztett felirat is a kereszten: „Ez
Jézus, a zsidók királya.” (Mt 27:37). A könyve nyitánya és vége között
pedig Máté evangélista világosan és meggyőzően érvel Jézus isteni eredete és
népe körében betöltött királyi szerepe mellett. Bár kortársai közül sokan nem
ismerték fel Jézus kilétét, Máté összekapcsolja Jézus életét és küldetését
Isten ószövetségi ígéreteivel. Több mint hetven ószövetségi idézetet vagy
utalást alkalmaz, így mutatja be, hogy Jézus a megígért Király, aki eljött,
hogy betöltse népe reménységét. Máté felszólítja olvasóit, hogy fogadják el ezt
a jogos királyt hittel és bűnbánattal és éljenek engedelmesen az Isten
országában. Aki ennek a királynak az alattvalója lesz, az rájön, hogy Jézus
igaz és szeretetteljes uralkodó, aki alázatosan szolgálja országa polgárait. Ez
a király hívja népét, hogy vegyenek részt a világra irányuló küldetésében, és
alapítsák meg királyságát a földön úgy, ahogy a mennyben van. Isten országában
zsidók és pogányok egyaránt bűnbocsánatot nyernek, békességre lelnek Istennel,
és reménységet kapnak erre az életre és az elkövetkezőre. Jézus küldetése tehát
Jeruzsálemben ért véget. A virágvasárnap történetének leírásából megtudjuk,
hogy Jézus hogyan érkezett meg Jeruzsálembe, ahol utolsó napjaiban a zsidó
vezetők növekvő ellenségeskedéseivel kellett szembenéznie. A tömeg, amely egy
pillanatra ünnepelte Jézust, hamarosan hátat fordított neki.
1.
Jézus
királyként érkezik Jeruzsálembe
Azzal, hogy Jézus szamárháton vonult be
Jeruzsálembe az összegyűlt sokaság üdvrivalgása és dicsőítése közepette,
betöltötte a Király voltára vonatkozó ószövetségi próféciákat. Amit Jézus tesz,
és ami itt történik, az egyrészt Ézsaiás próféta jövendölésének beteljesedése:
„Mondjátok meg
Sion leányának: Jön már Szabadítód! Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért
fáradozott.” (Ézs
62:11). Másrészt pedig Zakariás próféta szavainak beteljesedése: „Örvendj
nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki
igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak
9:9).
A legtöbb királyi menet elképesztő
pazarlással jár, Jézus viszont alázatosan, egy egyszerű szamáron ülve érkezett
Jeruzsálembe. Az Ószövetség arról tanít, hogy az uralkodók háború idején lóra
ülhetnek, de békeidőben szamárháton kell vonulniuk, hogy ezzel is kifejezzék a
nép iránti alázatukat. Így történt ez például Salamon királlyá koronázásakor
is: „Salamont
Dávid király öszvérére ültették, és levezették a Gíhónhoz. Cádók pap pedig
kihozta a sátorból az olajosszarut, és fölkente Salamont. Majd megfújták a
kürtöt, és az egész nép ezt kiáltozta: Éljen Salamon király! Azután
fölvonult mögötte az egész nép, sípokkal sípoltak, és olyan lelkesen ujjongtak,
hogy majd meghasadt a föld a kiáltozásuktól.” (1Kir 1:38-40).
Jézus itt pontosan ezeket a próféciákat és
tanításokat teljesíti be, amikor bemutatja, milyen az, amikor békével tér
vissza egy király Jeruzsálembe. Azzal, hogy Jézus szamáron ül, azt üzente, hogy
kegyelmet hoz, nem pedig ítéletet. Az is lényeges, hogy Jézus szamárcsikót
használt, fiatal, még be nem tört szamarat. Általában nagyon nehéz megmaradni a
még tapasztalatlan, be nem tört állat hátán, különösen is egy ilyen zsúfolt
zajos tömegben, mint ami itt Jézust körülveszi. Jézus számára azonban ez nem
jelentett gondot, mert ő valóban az a Király, aki ég és föld Ura, s az egész
teremetett világ alkotója, akinek minden teremtmény engedelmeskedik.
Jézus bevonulása Jeruzsálembe valóban királyi menet volt, ahogy erről
számtalan ószövetségi történetben olvasunk: „Így szól az ÚR: Fölkentelek
téged Izráel királyává! Akkor mindnyájan sietve fogták a ruhájukat,
leterítették elé a lépcsőre, azután megfújták a kürtöket, és ezt kiáltották:
Jéhú a király!” (2Kir 9:13). Ám Jézus
mindeddig látványosan kerülte az ilyen megnyilvánulásokat. Amikor követői és az
érte rajongó sokaság királlyá akarja tenni, Jézus mindig kitér ez elől és
elrejtőzik. Máté evangélista pl. ezt a megjegyzést teszi: „És sokan követték őt, ő pedig
meggyógyította mindnyájukat, és megparancsolta nekik, hogy ne fedjék fel,
kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én
szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akiben gyönyörködöm! Lelkemet
adom neki, és ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem
lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör
el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az ítéletet.” (Mt
12:16-21). Most azonban Jézus úgy látta, hogy elérkezett annak ideje, hogy nyilvánosan
fellépve, Messiásként és Királyként mutatkozzon be. Ez volt Jézus utolsó útja
Jeruzsálembe, és úgy döntött, bevonulásával szemernyi kételyt sem hagy a felől,
hogy ő a megígért Messiás, aki azért jött, hogy megmentse a népet. A városban
így senkinek a figyelmét nem kerülhette el a hír, a Jézus érkezése által
hordozott, próféciákat beteljesítő üzenet.
Jézus bevonulása Jeruzsálembe tagadhatatlanul
magán hordozza egy királyi menet jegyeit. Az érkező királyt ünneplő, ujjongó
emberek köszöntik, A szentíró ügyesen szövi össze a történelmi utalásokat és
profetikus hivatkozásokat, annak kiemelésére, hogy Jézus valóban Izrael
megígért királya. Az hogy szamárcsikón ékezett, mindenkit arra emlékeztetett,
amikor Salamont királlyá kiáltották ki. Az hogy az emberek buzgón Jézus elé
terítették ruháikat, nagyjából megfelel a vörös szőnyeg leterítésének manapság.
Így mindenki számára világossá válik, hogy Jézus az a régóta várt Király, aki
elhozza a békességet Isten és az emberek között.
2.
A királyt
elutasítja népe
A Jeruzsálembe való bevonulás azon ritka
pillanatok egyike Jézus életében, amikor hagyja, hogy a tömeg üdvrivalgással
fogadja. Korábban, ahogy láttuk, Jézus kerülte a nyílt konfrontációt a népe
vallási vezetőivel. Amikor a sokaság királlyá akarta tenni, ő mindig kitért ez
elől és elrejtőzött az őt kereső tömeg elől. Jézus tehát sokáig palástolta
kilétét, ezen a napon azonban kész volt felvállalni, hogy a sokaság királyként
üdvözölje őt. Jézus most nem tiltakozott és nem tért ki az elől, hogy a
jeruzsálemi sokaság győztes királyként, igazi Messiásként köszöntse őt. Ennek a
nyílt fellépésnek azonnal meg is lett a következménye. Márk evangélista pl. ezt
a megjegyzést fűzi a virágvasárnapi események leírásához: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és
keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert az egész
sokaság álmélkodott a tanításán.” (Mk 11.18).
A római császárok ünnepi felvonulásainak
pompájához képest Jézus jeruzsálemi bevonulása meglehetősen szegényes volt.
Jézus szamárháton vonult be a városba és nem aranyozott harci kocsin. De a
zsidóság számára ez a szimbólum mély jelentéssel bírt. Ez volt az a jel, amit a
próféták sok száz évvel korábban megjövendöltek. Nem véletlen, hogy Jézus
ünnepi bevonulása az egész várost lázba hozta. Az által, hogy Jézus nyíltan
kihirdette magáról, hogy ő a Messiás, nemcsak a Jézussal szimpatizáló tömegek
mozdultak meg, hanem az ellenségei is. A vallási vezetők a vészharangot
kongatják, de még a római hatóságok is felfigyelnek arra az emberre, aki
királynak mondja magát. Az evangélisták a nagyhét eseményeinek leírásában
bemutatják azt is, hogy milyen tragikusan rövid életűnek bizonyult ez a nagy
népszerűség. Az evangéliumban arról olvashatunk, hogy Jézus életének utolsó
néhány napjában csak tovább fokozódott az a feszültség, amely a Jézust
királynak tekintők és az őt elutasítók drámai konfrontációjából fakadt. Jézus
jeruzsálemi bevonulásakor az őt királyként üdvözlő tömeg élén egyenesen a
templomba ment, hogy megtisztítsa azt.
Ekkor Jézus valóban királyként cselekedett,
kiűzte az árusokat és a pénzváltókat, helyreállította az istentisztelet igaz
rendjét. Az ószövetségi próféták szellemében Jézus rablóknak nevezte a kapzsi,
haszonéhes árusokat, de ezzel egyben a papok és vallási vezetők felett is
ítéletet mondott, akik mindezt jóváhagyták, sőt anyagi hasznot is húztak ebből.
Jézus itt már nyíltan beszél, nem próbálja tompítani üzenete élét. Éppen ellenkezőleg,
úgy tűnik, hogy szinte szándékosan provokálja a vallási vezetőket, amikor a
terméketlen fügefáról mond el egy példázatot. Úgy utal ebben a példázatban
magára, mint az utolsó esélyre, Isten utolsó próbálkozására, hogy áttörje az
emberek makacs ellenállását. Jézus jeruzsálemi bevonulása által tehát a
frontvonalak élesen kirajzolódnak. Az egyik oldalon Jézus áll, akinek
biztonságát csupán széles körű népszerűsége jelenti. Ez a népszerűség azonban
nagyon ingatag és csalóka. A másik oldalon a vallási vezetők állnak, akik
fenyegetőnek érzik Jézus radikális felhívását a bűnbánatra és a megújulásra,
ezért elhatározzák, hogy csapdába csalják őt és szembefordítják vele a tömeget.
Jézus jeruzsálemi bevonulásakor a tömeg egy pillanatra ünnepelte Jézust, majd
hátat fordított neki. A virágvasárnap hozsannát zengedező tömege, nagypénteken
már azt kiáltja: „feszítsd meg!”
Azok, akik Jézus jeruzsálemi bevonulásakor még királyként üdvözlik,
nagypénteken már megtagadják királyukat: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn
19:15).
3.
Hogyan valósul
meg Jézus királysága?
Az evangélisták Jézus tettében a
próféciák beteljesedését látták: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj,
Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és
szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9:9). Zakariás próféciája úgy
ábrázolja Izrael királyát, mint aki egy katonai győzelem után tér vissza
Jeruzsálembe. A történelmi leírások szerint mintegy másfél évszázaddal Jézus
születése előtt így vonult be Jeruzsálembe Makkabeus Júdás, miután győzelmet
aratott Izrael ellenségein. A győztes királyt örömteljes éljenzéssel fogadta
Jeruzsálem népe.
Izrael királyának az egész világra
kiterjedő uralma, amelyet már régóta vártak, akkor nem valósult meg Makkabeus
Júdással. Így a zsidók újabb királyra vártak, aki majd megalapozza Dávidnak és
a prófétáknak ígért, egész világra kiterjedő királyságot. Egy olyan királyra
vártak, aki Makkabeus Júdás nyomában járva végre valóban betölti a zakariási
próféciát. De a királyok közül, akik követték Makkabeus Júdást a trónon, egyik
sem hozta el Isten királyságát, az ígéret még nem teljesedett be.
Ezen előzmények után érthető meg
igazán mindaz, ami Jézus jeruzsálemi bevonulásakor történik. Nyilvánvaló, hogy
a zsidók közül sokan ekkor Jézusra úgy tekintenek, mint aki azért jött, hogy
Izrael trónját követelje, és felállítsa a királyságot, amelyet Júdás
Makkabeusnak nem sikerült felállítania. A jeruzsálemi tömeg, tehát úgy tekint a
szamárháton érkező Jézusra, mint aki jelképes tettével ezt a reménységet
teljesíti be. Kiáltásaikkal, üdvözléseikkel és dicséreteikkel is ezt fejezik
ki. A sokasság a 118. zsoltárból idéz, ahol ezt mondja a Biblia: „Ez
az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ó, URam,
segíts meg! Ó, URam, adj szerencsét! Áldott, aki az ÚR nevében jön!”
(Zsolt 118:24-26).
Valójában azonban sem Jeruzsálem népe,
sem pedig a tanítványok nem értették meg, hogy milyen király Jézus. A zsidók
egy harcias Messiást, egy hadvezért vártak, aki majd szabadságharcot indít és
megszabadítja népét a római uralom alól. Máté, aki elsősorban zsidóknak írja az
evangéliumát, ezért azt hangsúlyozza elbeszéléseiben, hogy Jézus úgy jött el,
mint egy szelíd és alázatos király. Zakariás próféta szavait idézve rámutat: „Királyod
érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó
hátán.” (Zak 9:9).
Ezt az üzenetet húzza alá az is, hogy Jézus a
bevonulásra egy szelíd igavonó állatot, a szamarat választotta, nem pedig a
katonai hódításhoz illő harci paripát, mert Jézus nem háborúzni, hanem békét
hozni jött. Jeruzsálem lakói azért nem ismerték fel meglátogatásuk idejét, mert
félreértették a király természetét, aki szelíd, és szolgálni akar, nem pedig
háborúzni és zsarnokoskodni. De ez a történet minket is megkérdez. Mi milyen
királynak látjuk őt? Mi készek vagyunk arra, hogy ne csak szánkkal dicsérjük
őt, hanem engedjük, hogy ő legyen szívük és életünk ura? Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése