Feltámadott!
Olvasmány: Mt 28:1-20.
„Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta.”
(Mt
28:6)
Jézus feltámadása kétségtelenül az emberi
történelem legnagyobb csodája volt. Érdekes módon ennek az eseménynek mégsem
Jézus tanítványai voltak a közvetlen szemtanúi, hanem azok a római katonák,
akik Jézus sírját őrizték. Ezek a pogány emberek tanúi voltak annak, amikor húsvét
hajnalán megremegett a föld, nagy fényesség ragyogott fel és egy angyal jelent meg,
akitől ők megrettentek és szinte holtra váltak. Majd magukhoz térve ezek az
örök azok, akik elmennek és jelentik a főpapoknak mindazt, ami történt.
Valójában tehát ők nemcsak tanúi a húsvéti eseményeknek, de az első hirdetői is
Jézus feltámadásának. Ám itt egy döbbenetes dologról számol be a Biblia.
Ugyanezek az katonák, akik a kora hajnali órákban még a Jézus feltámadásának megcáfolhatatlan
szemtanúiként számoltak be az eseményekről, délutánra már megváltozatják a
vallomásukat. Nyilvánvaló, hogy ebben a hirtelen véleményváltoztatásban nagy
szerepe volt annak a sok ezüstpénznek, amit a főpapok ajánlottak fel a
katonáknak. Így azok, akik saját szemükkel látták Jézus feltámadását, végül
mégis az ellenkezőjét állították. Mivel a holttest eltűnését nem tudták cáfolni
a főpapok, ezért kitaláltak egy hamis történetet, amit az örök szájába adtak: „Tanítványai
éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” (Mt 28:13). A
zsidóság nagy része pedig mind a mai napig ehhez az állásponthoz tartja magát.
Jézus feltámadásnak következő tanúja az a néhány
gyászoló asszony, akik korán reggel a sírhoz mentek, hogy a zsidó temetési
szokásoknak megfelelően megkenjék Jézus testét illatos kenetekkel. Magának a
feltámadásnak ők már nem közvetlen szemtanúi, hiszen csak az üres sírt látják,
viszont hozzájuk külön szól Isten angyala és hirdeti nekik a feltámadás örömüzenetét: „Nincsen
itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol
feküdt.” (Mt 28:6). Majd a visszaúton maga a feltámadott Jézus is
megjelenik előttük és ezt mondja nekik: „Ne féljetek! Menjetek el, adjátok hírül
testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.” (Mt 28:10). Az
asszonyok tanúskodásában egyszerre van jelen a félelem és az öröm: „félelemmel
és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.” (Mt 28:8). Amire ezek az asszonyok beérnek
Jeruzsálembe, hogy beszámoljanak a világ legcsodálatosabb eseményéről, a szemtanúk
másik csoportja, a sírt őrzők katonák, már ugyanennek az eseménynek egy másik
verzióját gyakorolják. Ők így egy egészen más történet hirdetői lesznek.
Ugyanazon a napon, szinte ugyanabban az
órában, két embercsoport szalad, két embercsoport viszi a hírt, ugyanarról a történetről
két egészen különböző magyarázattal állva elő. De ne lepődjünk meg ezen. Amint
Jézus életének többi eseménye, így a feltámadása is kétféle reakciót vált ki az
emberekből. Azok, akik hisznek, megváltoznak. Akik pedig nem akarnak hinni,
azok megtalálják a módját annak, hogy figyelmen kívül hagyják a tényeket és a
bizonyítékokat.
1.
Az első tanúk
bizonyságtétele
Jézus feltámadásának tehát voltak közvetlen
és közvetett tanúi. Az evangéliumok Jézus feltámadásáról szóló beszámolóiban
újra és újra ismétlődik az a motívum, hogy azok, akik látták a feltámadott
Jézust, legtöbbször nem ismerték fel, vagy nem azonnal ismerték fel őt. Ezen mi,
mai olvasók sokszor megdöbbenünk és nem értjük, hogy miért van ez így. Az
asszonyok Jézus üres sírját látva még mindig félve és zavartan, de boldogan
térnek vissza a városba. Először nem mondják el senkinek, hogy mi történt.
Amikor pedig mégis megszólalnak és elmondják a tanítványoknak, hogy mi történt,
azok számára képtelenségnek tűnik mindaz, amiről beszélnek. Péter és János
maguk is elmennek a sírhoz, de csak azt tudják megerősíteni, amit az asszonyok
korábban már elmondtak, hogy a sír üres.
Magdalai Mária, aki először találkozik a
feltámadott Jézussal, azt gondolja róla, hogy ő a kertész, aki a sírokat
gondozza. De ugyanezt olvassuk Jézus tanítványairól is, amikor Galileában megjelenik
nekik a feltámadott Jézus. A tavon hajózó és halászó tanítványok csak nehezen
ismerik fel, hogy a parton álló és őket megszólító ismeretlen valójában nem
más, mint maga Jézus. De hasonlóképpen jártak az Emmaus felé tartó férfiak is,
akik éppen az elmúlt napok tragikus eseményeit vitatják meg egymás között, de
nem ismerik fel a hozzájuk csatlakozó és velük szóba elegyedő idegben Jézust. A
kezdeti értetlenség és kétkedés után aztán minden esetben eljön az a pillanat,
amikor mindazok, akik találkoztak a feltámadott Jézussal végül felismerik őt. A
feltámadott Jézusban kétségtelenül van valami, ami miatt elsőre a legtöbben nem
ismerik fel őt. Jézus a feltámadása után a követői számára valahogy
másmilyennek tűnik, mint előtte. A feltámadott Jézussal találkozók ugyanis itt az
Isten eljövendő országából kapnak ízelítőt. Jézus azért más, mert benne és
általa most Isten eljövendő országa, az új ég és új föld jelenik meg. Az a
világ, amelyről Jézus kijelenti: „Íme, mindent újjá teszek.” (Jel
21:5). Ez az „új” és „mennyei” nemcsak egyszerűen valami más, vagy időileg új,
hanem minőségileg is teljesen újat jelent.
A Biblia szerint a hívők legvégső reménysége
az, hogy egy napon Jézus minden létezőt újjá, tökéletesé tesz majd. A
feltámadott Jézussal találkozva ezzel a teljesen újjal találkoznak a tanítványok. Olyan
dolgokkal szembesülnek, amiről ezt mondja a Biblia: „Amit szem nem látott, fül nem
hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt
szeretőknek.” (1Kor 2:9).
A hívők legvégső reménysége a feltámadás,
azaz amikor Isten megteszi velük és az egész teremtéssel azt, amit Jézussal
tett húsvétkor, vagyis feltámaszt és mindeneket megújít. A feltámadott Jézus egyrészt
ugyanaz a Jézus, aki több mint harminchárom évig élt itt a földön, és több mint
három éven át szolgált a tanítványok között, másrészt mégis más, mert feltámadt
és a menyei dicsőségéből jött vissza. Pál apostol izgalmas bepillantást enged
nekünk ebbe az eljövendő valóságba: „Így van a halottak feltámadása is.
Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik
gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben,
feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van
földi test, van lelki test is. És amint viseltük a földinek a képét, úgy
fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. Azt mondom, testvéreim, hogy test és
vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a
romolhatatlanságot.” (1Kor 15:42-44,49-50).
Istennek terve van az övéivel Krisztusban. A
hívők biztos reménye, hogy egy napon újjá lesz az egész teremtett világ, és
minden helyre kerül. Maga Isten lakozik majd népe között, és letöröl minden
könnyet a szemükről. Ráadásul nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás,
sem fájdalom, ahogy erről a Jelenések könyvében olvasunk. Az új égen és új
földön teljes mértékben és örökké Jézus fog uralkodni, és minden olyan lesz,
amilyennek Isten megalkotta. Nem lesz bűn és a hívők végre olyan életet
élhetnek, amilyet Isten eleve, kezdettől fogva szánt nekik. Krisztus dicsőséges
feltámadása így egyben emlékeztet minket arra a reménységünkre, hogy Krisztusban
és Krisztus által mi is feltámadunk és megújulunk.
2.
Az örömhír:
Jézus él!
Mi, akik egy romlott világban élünk, nagyon
is jól tudjuk mit jelent a vereség, a kudarc. Mindenkivel előfordult már, hogy
cserbenhagyták vagy egy helyzet nem a reményei szerint alakult. Az ilyen
csalódott és bosszús pillanatok újra és újra emlékeztetnek minket arra a
tragikus tényre, hogy ez a világ már nem az, aminek Isten eredetileg
megalkotta. Mivel a bűn, az ember Isten elleni lázadása mindent megrontott,
ezért a világ állapotában súlyos hiányosságok vannak. Bár a hívőket élteti a
reménység, hogy Jézus azt ígérte, hogy a Szentlélek kitöltetik majd rájuk, így
részesülnek Isten erejében és győzelmes életet élhetnek, de mivel továbbra is
ebben a világban kell élniük, így megtapasztalják a gyászt és a fájdalmat is és
a halállal is találkozni fognak.
A hívők előtt így Jézus feltámadása fedi fel
az életre vezető igazi utat. Aki azt hiszi, hogy a bővelkedő élethez valahogyan
ki kell kerülni a szenvedést és a nehézségeket, annak téves felfogása van
arról, mit ígért Jézus. Jézus élete és példája arra tanít, hogy a teljes
élethez hozzátartozik a szolgálat, a nehézség, az ellenállás, a fájdalom és a
szenvedés. A hívők ránéznek Jézus életére, és látják, hogy Isten legjobb terve
a Fiára vonatkozóan az volt, hogy a legelképzelhetetlenebb körülmények között
is közel maradjon hozzá. Az Újszövetség sokszor rámutat, hogy Isten ott volt
Fiával egészen végig, amikor Jézus magára vette a bűnt, és szenvedett a
kereszten. A jó hír az, hogy Isten nem hagyta Fiát a sírban. Mivel Jézus
engedelmes volt mindhalálig, majd legyőzte a halált, utat készített minden
ember számára, hogy megtalálják az örök életet. Jézus alávetette magát a
halálnak, és rátalált az életre. Ahogy ezt ki is jelentette: „Ha
valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és
kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki
pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk
8:43-35). A hívők csak úgy találhatják meg a teljes életet, amelyet Isten szánt
nekik, ha engedelmeskednek Isten akaratának és követik Jézust. Aki Jézus útján
járva odaadja életét az evangéliumért, az megtalálja azt.
Jézus mindenben győzött. Őt soha nem
győzhette le a bűn, a halál vagy a sír. Győzelme abból fakad, hogy önzetlen
szolga volt. Azzal, hogy kegyelmesen odaadta életét, megteremtette az örök élethez
vezető utat. A vallási vezetők teljesen ki akarták zárni a feltámadásnak még
csak a lehetőségét is, ezért követ hengerítettek a sír szájához, amelyet
lepecsételtek, s még őrséget is állítottak. Amikor pedig a feltámadás mégis
bekövetkezett, ezüsttel vesztegették meg az őröket, hogy nehogy kiderüljön a
csoda. Azonban minden igyekezetük hiábavaló volt. Az örömhír gyorsan terjedt,
egyre többen hirdették azt, hogy Jézus feltámadt, Jézus él! Jézus győzelme a
halál felett letagadhatatlan.
3.
A feltámadás
jelentősége
Mit értettek Jézus követői feltámadás alatt?
A kifejezést, amelyet feltámadásként fordítunk, a zsidó irodalomban először metaforikusan
használták Izrael megújulására a fogságból való visszatérés után. Az Ószövetség
végén és az azt követő két szövetség közötti korban, a feltámadást szó szerint
arra értették, amikor a biológiai élet visszatért a már meghalt testbe. A
zsidók hitték, hogy az utolsó napon ez meg fog történni, de nem egyetlen
emberrel, hanem Isten népének teljes egészét kelti majd Isten újra életre a
megújult teremtésben. Ettől kezdve a feltámadás fogalma jelen volt a zsidó
gondolkodásban, és ezzel együtt hittek abban, hogy a világ végén minden
megújul, Isten népe pedig feltámad és visszatér a földi életbe. Az emberi test
feltámadását a teremtett világ teljes megújulásának részeként tekintették. Így
a feltámadás reménysége a zsidóság számára nem csupán a halottaik feltámadásának
reménye volt, hanem az egész nép megújulása is. Magában hordozta mindazt, ami a
fogságból való visszatéréshez társult, vagyis Izrael újraalapítását a szövetséges
Isten népeként, és a teljes teremtett világ megújítását. Ezért a zsidók, amikor
a feltámadásban hittek, egy nagyobb hit részeként tekintették ezt, amely a
teljes teremtett rend megújítására irányul. A test feltámadásának gondolata
tehát összefonódott a teremtett világ egészének megújulásával és Isten országa
eljövetelével is.
Jézus feltámadásának jelentősége abban van,
hogy mindent felülmúlva igazolja Jézus Isten voltát. Ennek megcáfolására törekedtek
a vallási vezetők, akiknek semmi mást nem kellene tenniük, csupán felmutatni
Jézus holtestét. Ezt azonban nem tudták megtenni. Jézusnak az ígérete, hogy
halála után testben fel fog támadni egy egészen konkrét ígéret volt. Két olyan
kételkedőről is tudunk, akik később hitre jutottak. Az egyik volt Tamás, a
másik pedig a tarszuszi Saul. Tamás azt mondta, hogy nem hisz addig, amíg meg
nem érintheti Jézus sebeit. Tarzuszi Saul pedig ott állt, amikor Istvánt halálra
kövezte a zsidó vezetőkből álló, felbőszült tömeg és egyet értett az ítélettel.
Később azért indult el Damaszkuszba, hogy az ott élő keresztyéneket üldözze. De
Saul élete gyökeresen megváltozott, miután ő is találkozott a feltámadott
Jézussal és ennek köszönhetően megváltozott az egész történelem. Saul, aki
ezután már a Pál nevet használta nyugat felé indult, Tamás pedig keletre. De
mindketten készek voltak az életüket is odaadni Jézusért. A feltámadott
Jézussal való találkozásuk után életüket a feltámadás reménysége határozta meg.
Ma azért vannak keresztyén gyülekezetek a világ keleti és nyugati felén is,
mert ezek az emberek találkoztak a feltámadt Jézussal. A halálból való feltámadása
bizonyítja leginkább Jézus Isten voltát. Jézus feltámadása a sírból az új teremtés
kezdete. Isten népe és a teljes teremtés osztozik majd a feltámadásában. Az
Újszövetségben három kép ábrázolja a szoros kapcsolatot Jézus feltámadása és a
mi feltámadásunk között. Az első szerint Krisztus az „elsőszülött a halottak közül.”
(Kol 1:18), vagyis ez azt jelenti, hogy testvérei, a hívők követni fogják őt az
új életbe. A második szerint Krisztus az „első zsenge” (1Kor 15:20), ami az
aratás kezdetét jelzi és garantálja, hogy folytatódik az aratás és lesz termés.
A harmadik kép Jézust „üdvösségünk szerzőjeként” ábrázolja
(Zsid 2:10), ő az, aki előremegy, hogy helyet készítsen és vezessen minket.
Jézus mutatja az utat Isten országába. Mi is beléphetünk oda, ha követjük őt.
Először itt a földön még csak az előízét tapasztaljuk meg az eljövendő
áldásoknak, de végül teljesen beléphetünk majd Isten országába, amikor Isten
minket is feltámaszt a Krisztus által. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése