Hirdetések: 2023.07.02.

 

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

HALOTTUNK:

A Boldog Feltámadás Reménységét hirdetve vettük végső búcsút 2023. június 30-án Dr. Koch Henrikné szül. Kiss Emma testvérünktől. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2023.07.02.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 67.

 

Megújult reményekkel

Olvasmány: Józsué 2:1-24.

„Azután visszaindult a két férfi, lejött a hegyekből, átkelt a Jordánon, és megérkezett Józsuéhoz, Nún fiához. Elbeszélték neki mindazt, ami velük történt. Ezt mondták Józsuénak: Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:23-24)

 

   A Józsué könyve arról az időszakról számol be olvasóinak, amikor az izraeliták Józsué vezetésével elfoglalták az ígéret földjét. Az Egyiptomból elmenekült rabszolganemzet számára óriási változást hozott, hogy saját földjük és hazájuk lett. Ebben a pillanatban lett Izrael valóban „új teremtéssé”. A rabszolgák, akiknek korábban csak tulajdonosuk volt, már maguk is tulajdonnal rendelkezhettek. Gyámoltalan árvákból, fiakká és örökösöké lettek, Isten gyermekeivé, akik mennyei Atyjuk miden áldását élvezhetik. Kánaánt csak harcok árán tudták elfoglalni, de az elbeszélés mégis végig azt hangsúlyozza, hogy a sikereket egyedül az Úrnak köszönhették. A föld valóban az Úr ajándéka volt, Istennek az Ábrahám, Izsák és Jákob számára adott ígéretének a beteljesedése. Józsuénak Isten adta parancsba, hogy készítse fel a népet, hogy átkeljenek a Jordánon és belépjenek a földre, amit nekik akar adni: „Most azért indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok. Nektek adok minden helyet, amelyre lábatokkal léptek, ahogyan megígértem Mózesnek.” (Józs1:2-3).

   Józsué pedig arra buzdítja a népet, hogy legyenek erősek és bátrak, mert az Úr valóban nekik adja a földet, hogy ezzel beteljesítse az elődeiknek adott ígéretét. Az ország elfoglalására készülve Józsué először kémeket küldött ki, hogy vegyék szemügyre a földet. Amikor a kémek visszatértek és elbeszélték mindazt, amit láttak, és ami velük történt, már nem volt félelem a hangjukban, mint korábban a Mózes által kiküldött kémeknek. A Józsué által kiküldött két kém eljutott Jerikó városába, ahol egy Ráháb nevű prostituált házában találtak menedékre, az őket üldöző katonák elől. Ráhábnak ezért megígérték a kémek, hogy amikor visszatérnek, hogy elpusztítsák ezt a várost, vele és családjával irgalmasan bánnak majd. Ezek a kémek arról is beszámoltak, hogy már elterjedt az Úr híre Kánaánban és félni kezdtek tőle a föld lakói. A kémek kedvező beszámolóját hallva az izraeliták fellelkesültek és útnak is indultak az új hazájuk felé. A Jordánon való átkelésnél a szövetség ládája ment előttük, Isten pedig visszatartotta a vizet, hogy száraz lábbal kellhessenek át. Az izraeliták ekkor tizenkét követ emeltek ki a folyómederből és emléköveket állítottak Kánaán határán belül, hogy ne felejtsék el, hogy az Úr volt az, aki lehetővé tette számukra, hogy átkeljenek a folyón és birtokba vegyék a földet. Majd egy angyal jelent meg Józsué előtt, aki ezt mondta neki: „Én az ÚR seregének a vezére vagyok; éppen most érkeztem.” (Józsué 5:14). Hasonlóan ahhoz, ahogy Mózesnek az égő csipkebokorban megjelenő Úr előtt le kellett tennie saruját, mert szent helyen állt, most Józsuénak is ezt kell tennie. Mindebből világos, hogy itt az Úr munkálkodott a népért.

1.      Kémek Jerikóban

Látszólag nem sok minden változott a pusztában eltöltött negyven év során. A Jordán partján felsorakozó nép nagyban emlékeztet a négy évtizeddel korábbi önmagára. Annak idején pánikba estek és meghátráltak. Vajon most is ez történik majd?

Izrael népe nyomasztó túlerővel nézett szembe. Nem voltak harci szekereik, de még lovaik sem. Csupán primitív fegyvereik voltak, egy még a harcban tapasztalatlan vezetőjük és egy alaposan megkésett menetparancsuk Istentől.

Más tekintetben azonban minden megváltozott. Azok az egyiptomi fogságból szabadult izraeliták, akik nem tudták levetkőzni a rabszolga-mentalitásukat és visszarettentek a cél előtt, már meghaltak a sivatagban. Az idősebb nemzedékből csupán Józsué és Káléb, a két legendás harcos élt még. Az új nemzedék pedig eltökélte magában, hogy bármi történik is, bízni fognak Istenben.

Isten népe tehát most új lendülettel vágott neki az ígéret földje elfoglalásának. Az egykor Mózes által kiküldött kémekhez hasonlóan most ismét kémek indultak Kánaán földjére. Ezek a Józsué által kiküldött új kémek, új lendülettel indultak, és egészen különleges kalandokban volt részük, többek között egy prostituált segítette őket küldetésük végrehajtásában. Izrael népének a története a pusztai vándorlás idején, ahogy azt a korábbiakban már láttuk számos negatív tanulsággal szolgált. Ráadásul Mózes búcsúbeszédei is további kudarcokat vetítettek előre. Azonban a Biblia felcsillantja a reménység fénysugarait, amelyek között talán Jerikó elfoglalásának története ragyog a legfényesebben az egész Ószövetségben.

Józsué könyvének nyitó jelenete először egy korábbi eseményt idéz fel. Miután az izraeliták végighallgatták Mózes utolsó beszédeit, felsorakoztak a Jordán folyó partján, hogy számot adjanak hitükről és bátorságukról. Készen állnak végre arra, hogy átkeljenek az ígéret földjére? Legendás vezetőjük, Mózes nélkül is boldogulnak majd? Sikerül-e végre belépniük az ígéret földjére, vagy újra megismétlik elődeik hibáit és megfutamodnak?

Negyven évvel korábban Izrael népe az ígéret földjének a határához érve, a kockázatok láttán gyáván meghátrált. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezt az új nemzedéket már egészen új lendület jellemezte. Ezt mutatja a Jerikóba küldött kémek kalandos története is. A 40 évvel korábban kiküldött felderítő misszió után a tizenkét kém közül mindössze ketten nyilatkoztak derűlátóan. Ez alkalommal azonban éppen Józsué, a két optimista kém egyike vezette az izraelitákat. Józsué gondosan megválogatta a kémeit, akiknek jelentése éles ellentétben állt a korábbi kémek beszámolójával. A Józsué által kiküldött kémek azzal a hírrel tértek vissza, hogy Isten egyértelműen az izraeliták kezébe adta Kánaán földjét, sőt azt is kijelentették, hogy a kánaániták valósággal reszketnek az izraeliták közeledésének hírére. A Mózes által kiküldött kémekkel ellentétben ezek most így nyilatkoznak: „Bizony, kezünkbe adta az ÚR azt az egész földet, máris reszket tőlünk annak a földnek minden lakója.” (Józsué 2:24).

Itt már egy szó sem esett a vezetők elleni lázadásról vagy az Istennel szembeni zúgolódásról. Józsué könyve jóleső megkönnyebbülést hoz a pusztai vándorlás időszakának csüggesztő hangulata után. Izrael népe sokat változott a 40 év alatt.

A kémek mellett a fejezet egyik főszereplője az a Ráháb, aki pogány származása és megvetett foglalkozása ellenére az idők során a zsidó történetek kedvelt alakjává vált. A bibliai szerzők mindig nagy elismeréssel szólnak Ráhábról a prostituált nőről, aki segítséget nyújtott a kémeknek. Példája mutatja, hogy a nagy mélységből is meg lehet térni, és hogy Isten méltányolja minden emberben a valódi hitet, oly annyira hogy Ráháb, Jerikó ostromának pogány túlélője, Jézus egyenes ági felmenője lesz.

A történet érdekessége, hogy a Mózes által egykor kiküldött kémek és a Józsué által kiküldött kémek ugyanazt a feladatot kapták, ugyanazt a földet tekintették meg, mégis teljesen másként nyilatkoztak. Érdemes magunkat is megkérdezni, hogy amikor akadályokkal találjuk magunkat szemben, problémát vagy inkább lehetőséget látunk-e bennük?

2.      Jerikó elfoglalása

Jerikó elfoglalása kétségtelenül a történelem egyik különösen is sajátos katonai hadművelete volt. A taktikájuk lényege egyetlen dologra épült: Isten útmutatásainak követésére. Izrael népe Kánaánba érve pontosan követte Isten utasításait, még akkor is, amikor minden hitüket össze kellett szedni hozzá. Jerikó lakosai bezárkóztak kőfalaik mögé, várva a rettegett izraeliták támadását. De vajon hogyan töltötték idejüket az izraeliták? Mivel telt az ígéret földjén eltöltött első hetük? A Jordán folyón való csodálatos átkelés után először is emlékműveket állítottak Istennek, majd körülmetélési rituálét végeztek és megtartották a páska ünnepét. Soha egyetlen hódító hadsereg sem viselkedett ilyen különös módon. Józsué könyvének minden aprólékosan kidolgozott részlete azt húzza alá, hogy valójában mindvégig Isten kezében volt az irányítás. A leírt történetek, pl. a Jerikó ostromáról szóló beszámoló is, mind azt húzzák alá, hogy Izrael akkor volt sikeres, amikor nem magában, nem saját katonai erejében, hanem Istenben bízott.

Azok a súlyos kudarcok, amelyeket az izraeliták a pusztában elszenvedtek, engedetlenségük következményei voltak. Ennek ellenére az isteni vezetés mindvégig félreérthetetlenül jelen volt, ezt fejezte ki az is, hogy Isten nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlop formájában mindig előttük járt. A nép azonban nem mindig követte Isten útmutatásait, hanem inkább a saját feje után ment. Az ígéret földjének határához érve a nagy kérdés az volt, hogy az új nemzedék, amely most újra ott áll, ahol egykor apáik álltak, másként viselkedik-e?

Kánaán lakosai, akiknek a fülébe jutott a hír, hogy az izraeliták hódító szándékkal közelednek, a legrosszabbra készültek. A honfoglalók útjába eső első város, Jerikó lakói úgy készültek a támadásra, hogy elbarikádozták magukat a város falai között. A jerikóiak tehát bezárkóztak és döbbenten figyelték, amint az izraeliták katonai műveletek megindítása helyett egy istentiszteleti szertartáshoz készülődtek.

Isten többször is próbára tette az izraeliták engedelmességét. Az izraelitáknak ahelyett, hogy megrohamoznák a falakat, folyamatosan kerülgetniük kellett azt. Kardok helyett kürtöket használtak. Az izraeliták bizarr taktikája, amelyet Jerikó ostrománál alkalmaztak, nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül Isten az, aki cselekszik, hiszen egy hadsereg aligha remélhet győzelmet pusztán attól, hogy körbejár és kiáltozik.

De bármilyen különös és meglepő volt is ez a készülődés, úgy tűnik a dolog működött. Jerikó falai leomlottak és az izraeliták elfoglalták a várost. Jerikó városáról tudni kell, hogy a holdisten tiszteletének kánaáni központja volt. Így akárcsak az Egyiptomot sújtó tíz csapás, Jerikó pusztulása is, nyílt hadüzenet volt a térség pogány istenségeinek.

Bár ma a számunkra Jerikó elpusztítása és a kánaániakkal való kegyetlen bánásmód elfogadhatatlannak tűnik, azt látni kell, hogy a Biblia világossá teszi, hogy Kánaán lakosai saját bűneikkel és romlottságukkal Isten ítéletét vonták magukra. Isten ezért egyszerűen úgy döntött, hogy elvesztették jogukat arra nézve, hogy ezen a földön éljenek.  A történészek a kánaáni népek gonoszságának számos bizonyítékát tárták fel. A kánaáni templomok a prostitúció, az orgiák és emberáldozatok helyszínei voltak. A régészeti feltárások során számos korsó került elő, melyekben a kánaáni egyik fő istenség, Baál számára feláldozott gyermekek csontjai voltak.

Mielőtt az izraeliták átkeltek volna a Jordán folyón Isten ezt az ígéret adta nekik: „Amikor tehát elűzi őket előled Istened, az ÚR, ne gondold majd magadban: a magam igazságáért hozott be ide engem az ÚR, hogy birtokba vegyem ezt a földet. Ezeket a népeket gonoszságuk miatt űzi ki előled az ÚR. Nem a magad igazságáért vagy szíved tisztaságáért mégy be oda, hogy birtokba vedd a földjüket, hanem gonoszságuk miatt űzi ki előled Istened, az ÚR ezeket a népeket, hogy teljesítse ígéretét, amelyre esküt tett az ÚR atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” (5Móz 9:4-5). Ám, amint azt Ráháb története is mutatja, azok a kánaániak, akik Istenhez fordultak, megmenekültek és tovább élhettek földjükön.

3.      Egy parázna nő Isten tervében

Lehet-e Isten tervének részese egy parázna nő? Ráháb ugyanis nemcsak Jerikó ostromának a túlélője és családja megmentője volt, de azon túl Dávid királynak és így Jézusnak is az egyik egyenes ági felmenője lett. A kémeket elrejtette a házában, az üldözőket hamis nyomra vezette, majd házának ablakán át leengedve kimenekítette őket a városból. Mindezt azért tette, mert már hallott arról, hogy Isten hogyan szabadította meg népét és tudta, hogy Jerikót is a kezükbe fogja adni. Cserébe azt kérte, hogy a város elfoglalásakor kíméljék meg az életét. Jerikó lakosai közül egyedül Ráháb volt az, aki jóindulattal tekintett Isten népére, sőt a saját életét is kockára téve kész volt segíteni nekik. Megdöbbentő, hogy az egész Jerikóban egyedül egy prostituált nő az, akiben van hit és bátorság. Jerikó lakosairól azt olvassuk, hogy az izraeliták közeledésének a hírére szinte „megolvadtak” a félelemtől. Majd dühödt haraggal készültek a városuk védelmére. Ráháb azonban a város lakói közül egyedüliként ennek épp az ellenkezőjét tette. A rettegés helyett hinni kezdett Istenben, és elhatározta, hogy Isten népének a segítségére lesz. Ő ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Izrael Istene, az igazi Isten, ezért ahelyett, hogy ellene harcolna, inkább a szolgálatába állt.  Ráháb megvetett személy volt, aki a társadalom perifériájára szorulva élte az életét. Tudjuk azt is, hogy évszázadokkal később, amikor Jézus eljött a földre, Ráhábhoz hasonló módon, a társadalom perifériáján élők sokkal inkább keresték és könnyebben elfogadták Megváltóként.

Ráháb hitét a Szentírás példaként állítja elénk. A Zsidókhoz írott levél őt is a hit hősei közé sorolja: „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, amikor a kémeket békességgel befogadta.” (Zsid 11:30-31).

Ráháb története így reménysugár lehet mindazok számra, akik távol vannak Istentől, hogy, ha megtérnek az Úrhoz, rájuk is kiáradhat Isten kegyelme és ők is részeseivé lehetnek Isten tervének és eljövendő országának.  Ráháb is azok sorába tartozik, akik legkevésbé voltak méltók rá, mégis elnyerték Isten kegyelmét.  Ráháb nemcsak megmenekült a haláltól, hanem bekerült Isten családjába és részt kapott Isten népének örökségéből. Története erőteljes biztatás a későbbi nemzedékek kirekesztettjei, névtelenjei és mindenféle bűnben vétkes személyei számára. Isten kegyeleme minden emberre kiterjed. Sőt Isten kegyelme akkor ragyog a legfényesebben, amikor olyan embereket ment meg és formál át, akiknek egyébként semmi reményük nem lett volna. Ámen.

Igehirdetés: 2023.06.25.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 66.

 

Az ígéret földje határán

Olvasmány: 5Móz 4:1-49

„Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál, és ki ne vesszenek emlékezetedből, amíg csak élsz! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is; azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az ÚR előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd ide hozzám a népet, hogy meghallgassa igéimet, és megtanuljanak félni engem mindenkor, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.” (5Móz 4:9-10)

 

A pusztai vándorlás negyven éve után, amikor a lázadó nemzedék utolsó tagja is meghalt, eljött az idő, hogy az új nemzedék végre birtokba vegye az ígéret földjét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ennek az új nemzedéknek sem lesz könnyű dolga. Rájuk épp úgy vonatkoznak az Istennel kötött szövetség törvényei, ahogyan az előző nemzedékre is vonatkoztak. Az Isten által nekik ígért föld a számukra épp úgy magában rejti a lehetőséget a megpihenésre és azoknak az ígéreteknek a beteljesítésére, amelyeket egykor Ábrahámnak adott Isten. A Mózes 5. könyve azokat a beszédeket adja elénk, amelyeket Mózes az ígéret földje határán intézett a néphez. Maga Mózes nem mehetett be az ígéret földjére, de beszédei által igyekezett a népet felkészíteni arra. Isten népe ekkor még csak az ígéret földjének a határán volt, de már készültek a bemenetelre. Ez a szituáció adja az egész helyzetnek a drámai erejét.

Izrael népe előtt kitárulkozott az áldás lehetősége, és egyben eljött a döntés pillanata is. Nagy lehetőség, és egyben nagy kihívás pillanata ez: ha engedelmeskednek Istennek, akkor bemehetnek az ígéret földjére és az Istennel kötött szövetség szerint élve annak minden áldásában és ajándékában részesülhetnek.

Mózes beszédei egy olyan társadalmat vázolnak fel, amely egyedül Isten uralma alatt áll és egy olyan népet, amely a szövetség által mindenben Istenhez kötődik. Az ígéret földjének határán ezt a szövetséget újítják meg. Mózes először röviden áttekinti az izraeliták történelmét, különösen is azt a negyven évet, amióta elhagyták a Sínai-hegyet. Emlékezteti népét a fontos tanulságokra, amelyeket szüleik tapasztalataiból meg kellene tanulniuk. A jövőjük és boldogságuk egyedül azon múlik, hogy teljes szívükből szeretni fogják-e az Urat és szolgálják-e Őt. Mózes ezek után részletesen újratárgyalja a Törvényt, emlékezteti az izraelitákat a Tízparancsolatra és erőteljesen buzdítja őket annak megtartására. Az Úr szeretné Izraelt az élet minden területén vezetni, hiszen csak így lehet az ő népe a világosság a nemzetek számára. Nincs az életének egyetlen olyan területe sem, amire azt mondanánk, hogy az nem tartozik Istenre. A vallás nem lehet magánügy, mert az Úr azt akarja, hogy Törvénye a „Tóra”, azaz „tanítás, útmutatás” átjárja népe életének minden részletét. Isten szava adja meg az ember magánéletének is a kereteit éppúgy, mint a közügyeknek. Isten Törvénye kell, hogy formálja népének a gondolatait, cselekedeteit, életük minden napját. Isten uralma a közéletre és a családi életre egyaránt kiterjed.

1.      Mózes lelkesítő beszéde

Négy évtizeddel az egyiptomi kivonulás után Izrael népe elérkezett az ígéret földjének a határához. A korábbi hitetlen és Isten ellen zúgolódó nemzedék tagjai már mind elhullottak a pusztában. Az új nemzedék tagjai pedig izgatottan várták, hogy bevonulhassanak az ígéret földjére és végre birtokukba vehessék azt. Számukra Egyiptom és a rabszolgaság már csak halvány gyermekkori emlék volt. Az új nemzedék saját kulturális identitással rendelkezet, ők már nem kötődtek Egyiptomhoz és nem is vágytak oda vissza.

Az ígéret földje határán az idős Mózes három fontos beszédet tartott. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy még egyszer tanácsolja és lelkesítse a népet, amelyet negyven mozgalmas éven át vezetett a pusztában. Mózes szenvedélyesen beszélt népéhez, könnyeivel küszködve, lépésről lépésre haladva elevenítette fel népe történelmét. Beszédét személyes emlékek, illusztrációk és hirtelen érzelemkitörések tarkították.

A ma olvasott igeszakaszban Mózes arra a nevezetes napra emlékezik vissza, amikor Isten a szövetséget szerezte a Sínai-hegyen. Fennhangon idézi fel a fekete felhőket, a mélységes sötétséget és a lobogó tüzet. Isten semmiféle alakot nem öltött magára, ezért tehát Mózes is figyelmezteti az izraelitákat, hogy ők már ne kövessék el azt a hibát, amelybe szüleik beleestek, amikor aranyból öntöttek maguknak bálványt. Mózes újra és újra igyekszik hangsúlyozni a lecke tanulságát, amit a pusztában tanultak. De a figyelmeztetésen túl Mózes arra is buzdítja az izraelitákat, hogy vegyék komolyan egyedülálló elhívásukat, amelyet mint nemzet kaptak Istentől. Ha követik Isten törvényét, akkor a szövetség bőséges áldásokat tartogat a számukra, zavartalan békességet, egészséget és jólétet. Ha hűségesek maradnak az Istennel kötött szövetségükhöz, akkor a többi nép majd felfigyel rájuk és meg akarja ismerni őket. Mózes csodálattal szemlélte mindazt, amit Isten az izraelitákért tett. Utolsó beszédében ezt a hálát és csodálatot adja tovább a következő nemzedéknek.

Mózes így intette a népét: „De vigyázz, el ne feledkezz Istenedről, az ÚRról, megszegve parancsolatait, törvényeit és rendelkezéseit, amelyeket ma megparancsolok neked! Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz, és azokban laksz, amikor marháid és juhaid megszaporodnak, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz az ÚRról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!” (5Móz 8:13-14). Az emlékezés nagyon fontos téma az egész Szentírásban. A bibliai szerzők állandóan arra szólítják fel Isten népét, hogy emlékezzenek az ő hűségére. Figyelmeztetik a nemzetet, hogy emlékezzenek az Úrra, és forduljanak hozzá. Ezzel szemben az Urat arra kérik, hogy ne emlékezzen a bűnre, hanem inkább éreztesse és árassza ki áldását. Isten népének az életében az emlékezés elmulasztása a bűn és a lázadás ördögi körét indítja el. Amikor a nép megfeledkezett Istenről, akkor mindig sok bűn jelent meg az életükben. A Bibliában újra és újra azt látjuk, hogy milyen feledékeny Isten népe. Képtelenek szilárdan Isten ígéreteire támaszkodni. Elfelejtik Isten jóságát. De Isten ismeri népe korlátait, ezért továbbra is kegyelmét árassza ki rájuk. Ezért gondoskodik Isten eszközökről, hogy segítsen bennünket a mi emberi gyarlóságainkban. Ezért adta nekünk Isten az ő Szentlelkét, ahogy erről maga az Úr Jézus tesz bizonyságot „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14:26). A jó hír a számunkra az, hogy Krisztus emlékszik a szövetségre, amelyet velünk kötött és ő közbenjár értünk akkor is, ha mi hűtlenkedünk: „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.” (Zsid 7:25). Ha Mózeshez hasonlóan mi is visszatekintenénk magyar népünk vagy egyházunk történelmére, vajon mi milyen tanulságokat vonnánk le? Érdemes olykor számba venni mindazokat a dolgokat, amelyekért hálásak lehetünk Istennek.

2.      A siker veszélyei

A siker legnagyobb veszélye pont akkor jön el, amikor célba érünk. A legnagyobb kísértés épp akkor fenyeget minket, amikor megkapjuk, amit akarunk. A szegény és a nélkülöző ember ritkán szokta megtagadni Istent. Ellenben a gazdag és sikeres ember annál gyakrabban. Alekszandr Szolzsenyicin a következőket mondta: „Amikor rosszul állnak a dolgaink, nem szégyelljük Istenünket. Olyankor szoktuk szégyellni őt, amikor jól mennek a dolgaink” Az író így indokolja meg azt, hogy miért épen egy szibériai koncentrációs táborban tanult meg imádkozni. A letartóztatása előtt, amíg jól ment a sora, csak ritkán jutott eszébe Isten.

Tulajdonképpen ugyanerről beszél Mózes is a búcsúbeszédében. Az izraeliták a pusztai vándorlás hússzú ideje alatt megtanultak Istenre hagyatkozni. Minden egyes nap Isten gondoskodására voltak utalva, hogy élelemhez és vízhez jussanak. Most azonban, amikor már az ígéret földjenek a határához érve ott álltak a Jordán partján, egy még nehezebb hitpróba várt rájuk. Mózes jobban féltette népét az eljövendő jóléttől, mint a pusztai nélkülözéstől. Az ígéret földjén, ezen a patakokban, gyümölcsfákban és más értékes kincsekben bővelkedő földön Izrael fiai könnyen megfeledkezhetnek Istenről, és maguknak tulajdoníthatják sikereiket.

Ezért buzdítja Mózes a népet újra és újra így: „Emlékezzetek!” Izraelnek emlékeznie kell az egyiptomi rabszolgaság napjaira, és arra is, ahogyan Isten megszabadította őket. Emlékezniük kell a megpróbáltatásokra, ami a sivár pusztaságban várt rájuk, de Isten hűségére is, amelyet ott tapasztaltak meg. Emlékezniük kell különleges elhívásukra, amely arra figyelmezteti őket, hogy milyen nagy becsben tartja őket Isten.

Mózesnek tehát alapos oka volt az aggodalomra. Isten világosan elmondta nekik, hogy mi történik majd a jövőben: Mert beviszem őt arra a tejjel és mézzel folyó földre, amelyet esküvel ígértem meg atyáinak. Eszik, jóllakik, meghízik, és mégis más istenekhez fordul – azoknak szolgálnak, engem pedig megvetnek –, és megszegi szövetségemet.” (5Móz 31:20).

Azért kell minderre emlékezniük, hogy amikor majd jólétben élnek, akkor sem felejtsék el mindazt, amit a pusztai vándorlásnak a megpróbáltatásai által megtanultak. A Biblia leírásából majd az is kiderül, hogy mindaz, amit Isten előre megmondott, és amitől Mózes óva intette az izraelitákat, valóra vált. Az ígéret földjére való bevonulás után a nép hűtlenné vált Istenhez és jóvátehetetlenül megszegte a szövetséget. Így végül a jólét és boldogság helyett szolgaság és szenvedés várt rájuk. Fel kell ismernünk, hogy Mózes szavaiban nagy igazság rejlik.  Mert való igaz, hogy ha az ember sikeres, kevésbé érez késztetést arra, hogy Istenre hagyatkozzon, mint amikor sürgető szükség veszi körül. Tehát valóban súlyos veszélynek vagyunk kitéve, amikor elérjük, amit akarunk. Gondolkozzunk el azon, hogy életünknek melyik szakaszát tartjuk a legsikeresebbnek? Majd vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen volt akkoriban az Istennel való kapcsolatunk.

3.      Törvény, melynek lelke a szeretet

Kinek van szüksége törvényekre? A Biblia egy olyan szabálygyűjteményt ad elénk, melynek középpontjában a szeretet áll. Mózes így tolmácsolta a népnek Isten intését: „Tartsd meg engedelmesen mindezeket az igéket, amelyeket neked megparancsolok; akkor majd jó dolgod lesz neked és utódaidnak mindenkor, mert azt tetted, amit jónak és helyesnek lát Istened, az ÚR.” (5Móz 12:28). A Mózes 5. könyve szó szerint megismétel jó néhányat az előző három könyvben található törvények közül, mégis jóval több, mint pusztán törvénykönyv. Ezt a könyvet a szeretet légköre hatja át. Az itt található szabályok sokkal inkább hasonlítanak egy olyan útmutatóhoz, amely arról szól, hogy miképpen éljünk boldog életet, mint mondjuk egy gépjármű karbantartási kézikönyve. Egy autó karbantartásához csupán az utasításokat kell megfelelően követni. A jó kapcsolatok ápolásához azonban jóval többre van szükség: szeretetre. A Mózes 5. könyve elsősorban az okokat tartja szem előtt, vagyis azt, hogy miért kell megtartani a törvényeket. Úgy mutatja be Istent, mint szülőt, aki szeretettel gondoskodik gyermekéről.

Cserébe Isten olyan engedelmességet kér népétől, melynek alapja a szeretet, nem pedig a kötelességtudat. A könyvben legalább 15 alkalommal buzdítja Mózes az izraelitákat, hogy szeressék Istent és ragaszkodjanak hozzá. Isten nem pusztán külső alkalmazkodást kér, hanem szívből jövő engedelmességet. Később Jézus a Mózes 5. könyvéből idézi az első és legnagyobb parancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22:37-39).

Mózes 5. könyve azt is elárulja, hogy miért van szükség törvényekre. Mózes így beszél erről: „És megparancsolta nekünk az ÚR, hogy teljesítsük mindezeket a rendelkezéseket, és féljük az URat, a mi Istenünket, hogy jó dolgunk legyen mindenkor, és megtartsa életünket az ÚR, ahogyan ma is. És igazak leszünk Istenünk, az ÚR előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ő parancsolt nekünk.” (5Móz 6:24). Isten a törvényeket Izrael javára adta. A Tízparancsolat ugyan tiltó formában van megfogalmazva, ám mindegyik tiltó mondat az ember érdekében hangzik el. Céljuk a két ember közötti, illetve az Isten és az ember közötti kapcsolat védelmezése. A „Ne ölj” parancsolatot például úgy is lehetne újrafogalmazni: „védd az életet!” Isten ezzel a tiltással azt akarja kifejezni, hogy az emberi élet szent és felbecsülhetetlen értékű. Más parancsolatok hasonló módon védik a házaséletet, a magántulajdont, a becsületet vagy az Isten számára elkülönített napot. Isten népe ezek után már nem hivatkozhatott arra, hogy nem tudja mit vár tőlük Isten, hiszen törvényei kőbe voltak vésve.

Mózes ezért igen erőteljesen hangsúlyozza a törvények fontosságát: „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!” (5Móz 6:6-7). Ámen.

Hirdetések: 2023.06.25.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

Csütörtök 18:00 – bibliaóra (A nyári szünet után szeptembertől folytatódik)

 

HALOTTUNK:

Életének 86. évében elhunyt Dr. Koch Henrikné szül. Kiss Emma testvérünk, akitől 2023. június 30.-án pénteken 15:00 órai kezdettel veszünk végső búcsút a bonyhádi evangélikus temetőben. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára!

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Gyülekezeti családi nap: 2023.06.18.

 Gyülekezeti családi nap:

2023. június 18-án, vasárnap 10:00 órai kezdettel a gyülekezetünkben családi napot tartottunk. Az istentisztelet után egy közös ebéddel folytattuk az együttlétet a parókia udvarán, majd  a bibliai kvízjáték következett. Isten iránti hálával köszönjük meg minden résztvevőnek, segítőnek és szervezőnek a imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárultak az alkalom létrejöttéhez.

S. D. G.

Igehirdetés: 2023.06.18.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 65.

 

A pusztai vándorlás

Olvasmány: 4Móz 11:1-34

„A nép pedig folyton csak panaszkodott az ÚRnak, hogy rosszul megy a sora. Az ÚR pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az ÚR tüze, és belekapott a tábor szélébe. Ekkor a nép segítségért kiáltott Mózeshez, Mózes pedig imádkozott az ÚRhoz, és elaludt a tűz.”  (4Móz 11:1-2)

 

   Amikor az izraeliták Istennek szabadító tetteit látva és átélve elhagyták Egyiptomot még tele voltak reménnyel és lelkesedéssel. A rabszolgaság láncaitól végre megszabadulva vándoroltak az ígéret földje felé. A hosszú hetek, hónapok azonban, melyeket a sivár pusztaságban töltöttek, felemésztették minden lelkesedésüket. A Mózes 4. könyve kendőzetlen őszinteséggel beszéli el, miként történt az, hogy a rövid kirándulásból 40 éves kerülő út lett. Ahogy az étel és az ital miatti állandó panaszkodásuk mutatja, az izraeliták gondolkodása meglehetősen kicsinyes problémák körül forgott. Kevés kivételtől eltekintve mindennap ugyanazt az ételt ették. A manna, amit Isten adott a számukra, minden éjszaka a harmattal együtt érkezett az égből és olyan látványt nyújtott reggelenként, mintha dér borítaná a földet. A helyzet azért is ironikus, mert kétségtelen, hogy a rabszolgasors után összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, de egy idő után sokan közülük mégis nosztalgiával tekintettek vissza az Egyiptomban töltött időre, s ezért folytonosan zúgolódtak vezetőjük, Mózes és Isten ellen.

   Tulajdonképpen ez a zúgolódás, amelyről a most olvasott szakasz is szól, a pusztai vándorlás egész időszakára jellemző volt. Minél gyerekesebben viselkedett a nép, vezetőiknek annál inkább szigorú szülőként kellett velük szemben fellépni. Mózest és Istent egyaránt felbőszítette az izraeliták állandó zúgolódása. Való igaz, hogy a körülmények embert próbálóak voltak. A nép a tűző napon menetelt a pusztaságban, az ellenséges törzsektől való állandó fenyegetettségben. De az egyiptomi rabszolgaságuk idején sem volt könnyebb a sorsuk, sőt sokkal rosszabb és reménytelenebb volt. Valójában Izrael népe itt egy hitpróbával szembesült. A döntő kérdés az volt, hogy bíznak-e Istenben? Képesek-e rábízni maguk Isten gondviselésére? Elhiszik-e, hogy Isten a nehéz körülmények között is velük van és meg fogja őket tartani? Képesek-e betartani az ígéreteiket, amelyeket az Istennel kötött szövetség alkalmával tettek? Az Úrra bízzák-e magukat és követik-e az Ő vezetését?

Az izraeliták zúgolódásaira válaszul Isten ezt kérdezte a néptől:  „Talán kevés ehhez az ÚR ereje?” (4Móz 11:23). A Károli fordításban ez a mondat így hangzik: „Avagy megrövidült-e az Úrnak keze?”  Majd további ígérteket adott a számukra arra nézve, hogy minden tekintetben gondoskodni fog róluk Ez a történet minket is megkérdez. Előfordult-e velünk, hogy zúgolódtunk Isten ellen? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi váltja ki belőlünk a panaszkodást és az elégedetlenséget. Vajon nem kísért-e meg minket is annak gondolata, hogy az Úr karja túl rövid? Nem esünk-e mi is abba a hibába, hogy azt gondoljuk Isten megfeledkezett rólunk?

1.      Úton az ígéret földje felé

Míg a Mózes 3. könyve Izraelnek a Sínai-hegynél eltöltött időszakáról szól, addig a Mózes 4. könyve a pusztai vándorlás időszakát beszéli el. Mielőtt elindultak volna, Isten parancsára népszámlálást tartottak, hogy számba vegyék a húsz évnél idősebb, hadra fogható izraelita férfiakat. Ekkor még úgy tűnt, hogy a rabszolgák csoportja, akiket Isten kihozott Egyiptomból, már egy jól szervezett egységes néppé formálódott, amely készen áll az ígéret földjének meghódítására. A leírás szerint a férfiak hatszázezren voltak, ami az jelenti, hogy az egész nép több mint kétmillió főből állhatott. Isten egykor megígérte Ábrahámnak, hogy nagy nemzetté teszi utódait, és most ez az ígéret valóban megvalósulni látszik.

A honfoglalás előkészületei jól haladtak. A nép úton volt az ígéret földje felé. A Mózes negyedik könyvének első tíz fejezete tele van optimizmussal. Csodálatosan fejezi ki ezt az optimizmust a papi áldás is, amelyet Isten Áronra és fiaira bízott: „Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6:24-26). A héber szövegben az áldás minden sora hosszabb, mint az előző sor, és az utolsó sor a béke, azaz „salóm” szóval zárul. Bizakodnak abban, hogy ez Izrael útjának a célja. Amikor a nép elindult az ígéret földje felé, Isten velük ment, és mutatta nekik az utat.

Szomorú, hogy ez a nagy lelkesedés és derűlátás nagyon hamar megtört. A pusztában való vándorlás nyilvánvalóan nem volt könnyű. Így bár Isten mindvégig velük volt, mégis a nehézségekkel szembesülve azonnal panaszkodni kezdtek. A lázadásra válaszképpen pedig kiáradt Isten haragja, tűz jött ki a szent sátorból és megégette a tábor egy részét. Ekkor az izraeliták Mózeshez kiáltottak segítségét, aki ismét közbejárt a népért, könyörgött Istenhez, így megszűnt a csapás. A lázadás azonban nem ért végett ezzel, hanem tovább folytatódott.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen figyelmeztetés után nem lázadoznak többet Isten ellen, de nem így történt. Nem sokkal ez után ismét zúgolódni kezdett a nép Isten ellen, most az étel miatt. Bár volt mit enniük, hiszen Isten minden nap „mennyei kenyérrel”, azaz az égből aláhulló mannával táplálta őket, de húsra vágytak. Isten válaszul fürjeket küldött nekik, hogy húst is ehessenek. A lázadás tüze azonban továbbra sem hunyt ki. A következő alkalommal a vezetők között támad ellentét, Mirjam és Áron a testvérük, Mózes vezetési stílusára panaszkodott és annak házasságát illette kritikával.

De a pusztai vándorlás legnagyobb krízise kétségtelenül akkor tört ki, amikor az ígéret földjére kiküldött kémek visszatértek. A kémek ugyanis egyrészt jelentést tettek arról, hogy az ígéret földje csodálatosan termékeny és kiváló otthona lehetne az izraelitáknak, másrészt azonban azt is kijelentették, hogy az ott élő nép hatalmas és városaik jól meg vannak erősítve. Az ellenség ereje félelmet keltett az izraelitákban, akik ahelyett, hogy bíztak volna Istenben, inkább megfutamodtak és Istent kezdték vádolni azzal, hogy meghalni hozta ki őket a pusztába.

Ekkor megint csak egyedül Mózes közbenjárása az, ami miatt Isten megkönyörül rajtuk és nem pusztítja el a lázadó népet. Isten megtartóztatta magát, nem törölte el Izrael népét a föld színéről, de megesküdött, hogy egy sem fog ebből a hitetlen nemzedékből belépni az ígéret földjére. Az lesz a lázadásuk és hitetlenségük büntetése, hogy a pusztában fognak negyven évig bolyongani, amíg kihal ez a nemzedék és csak utódaik mehetnek majd be az ígéret földjére.

Az ígéret földje felé vezető út tehát nem volt egy diadalmenet. Bár Izrael népe mindenben élvezte Isten gondoskodását és vezetését, a lázadás és a hitetlenség újra és újra felütötte a fejét. Az Úr azonban folyamatosan tanította őket. Rendelkezéseivel és büntetéseivel egyaránt a javukat kívánta szolgálni. Így a pusztai vándorlás időszaka mindvégig Isten hűségéről tanúskodik. Isten továbbra is jóságosan szólt hozzájuk, igéjével tanította őket, hogy a nép következő nemzedékét felkészítse az ígéret földjének elfoglalására.

2.      A pusztai vándorlás fordulópontja

Mózes Isten útmutatása szerint a tizenkét törzsből kiválasztott egy-egy tekintélyes embert, hogy kémcsapatot alakítsanak. Ennek a bizottságnak a megbízatása az volt, hogy kikémleljék Kánaán földjét, értesüléseket szerezzenek annak védelméről és kóstolót hozzanak a termőföld gyümölcseiből. A tizenkét kém engedelmeskedve Isten parancsának el is jutott az ígéret földjére, de aztán onnan visszatérve, mint sok más bizottság, ők is megosztottak voltak és képtelenek az egységes véleményre. A kémek közül tízen csak az akadályokat látták, és csak kettő látta a lehetőségeket. A nép pedig kétségbeesésében és hitetlenségében azzal fenyegette meg Mózest, hogy megkövezik, majd úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek Egyiptomba, mintsem, hogy szembenézzenek azzal, ami előttük áll. Végül Isten meghozta az ítéletet, amely szerint negyvenévnyi hiábavaló pusztai bolyongás vár a lázadó nemzedékre, míg mind meg nem halnak. Helyettük pedig csak a következő nemzedék mehet be az ígéret földjére.

A legtöbb ókori nép történelme hatalmas harcosok hőstetteiről és fedhetetlen vezetőkről szól.  A Biblia azonban meghökkentően másfajta képet tár elénk. Mózes negyedik könyvének nyers realizmusában ez az őszinte beszéd tükröződik, amikor Izrael népe zúgolódásairól és lázadásairól számol be.

Az Egyiptomból való kivonulás után az egyik legfontosabb esemény a nép életében az volt, amikor nyíltan fellázadtak Isten ellen. Így számol be erről a Biblia: „Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen. Ezt mondta nekik az egész közösség: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba? Majd ezt mondták egymásnak: Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14:1-4).

Ez a lázadás egy tragikus vízválasztóvonal volt Izrael népének életében. Ez azért ironikus, mert épp akkor történt mindez, amikor már ott álltak az ígéret földjének a határán. Elhagyhatták volna az embert próbáló pusztaságot, és bemehettek volna az ételben és ivóvízben gazdag Kánaán földjére, ha tényleg Istenre bízták volna magukat. A kémek, akiket kiküldtek, be is számoltak nekik az ott szerzett tapasztalataikról. A nép azonban az átélt csodák ellenére sem volt képes bízni Istenben. Amikor pedig meghallgatták a kémek jelentését, a föld gazdagságáról és bőségéről szóló beszámolóra szinte oda sem figyeltek, viszont a megerősített városokról és az ott élő népek erejéről elhangzó szavak hallatára hangos jajveszékelésbe kezdtek. A kétségbeesés és a félelem aztán nyílt lázadáshoz vezetett. Szembefordultak vezetőikkel, Mózessel és Áronnal és elhatározták, hogy visszatérnek Egyiptomba. Nem sokkal a cél előtt, az ígéret földjének határán szállt inukba a bátorság és futamodtak meg.

De ez a lázadás valójában nem is Mózes és Áron ellen irányult, hanem elsősorban Isten ellen. Az Úr elutasítását jelentette ez, akivel úgy bántak, mint egy eldobott szeretővel. Isten mindezt látva azt a következtetést vonta le, hogy ez a nép még nem áll készen arra, hogy elfoglalja az ígéret földjét. Az Úr ezért ekkor úgy határozott, hogy későbbre halasztja terve megvalósítását. A nép lázadásával szembesülve Isten úgy döntött, hogy megvárja, amíg az izraeliták egy olyan új nemzedéke felnő, akik már nem ismerik a rabszolga életet, hanem szabad emberként jöttek a világra. Azok pedig, akik fellázadtak Isten ellen és visszavágytak az egyiptomi rabszolgaságba, nem mehetnek be az ígéret földjére és mind a pusztában halnak meg. Ez az oka annak, hogy abból a sok ezer emberből, akik kijöttek Egyiptomból, mindössze két felnőtt, Józsué és Káléb élik meg azt, hogy bemehessenek az ígéret földjére. A kiküldött tizenkét kém közül, ugyanis csak ők ketten bíztak Istenben és mondták azt, hogy Úr segítségével birtokba tudják venni az ígéret földjét. A többi kém pedig a lázadó és hitetlenkedő néppel együtt lehetetlennek tartotta Kánaán földjének elfoglalását.

3.      Bizalom az Úrban

Izrael népe azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el egy olyan országot, amelyet már mások laknak. Ez kétségtelenül félelmetes feladat volt egy olyan nép számára, amely hosszú időn keresztül rabszolgaként élt, majd a pusztában vándorolt. Izrael tizenkét kémet küldött előre, hogy fölmérje, mekkora kihívást jelent ez a feladat. Ezeknek a kémeknek a többsége miután „tejjel és mézzel folyó” földként írta le a területet, ahogy azt Isten előre meg is mondta nekik, mégis megrettent a feladatottól és a visszavonulást javasolta a népnek.  Ez pedig nem másnak, mint a bizalom hiányának a jele volt. Úgy tűnik, hogy minden eddigi jel, és csoda ellenére, amellyel Isten segítette őket, Izrael továbbra sem volt képes bízni az Úrban. Csak két ember, Józsué és Káléb volt kivétel ez alól. Ők is felismerték a küldetés nagyságát és az előttük tornyosuló akadályokat, de bíztak az Urban. Nem felejtették el, hogy az Úr mindig hűséges volt népéhez. Megszabadította őket Egyiptomból, a fogságból, és megóvta őket a veszélyekkel teli pusztában is. Isten soha nem hagyta el őket. Ő olyan Isten, aki mindig beteljesíti, amit ígér, minden látszólagos akadály vagy próbatétel ellenére érdemes kitartani és az Úr hűségében bízni.

A Úr iránti bizalom hiánya már önmagában is lázadás Isten ellen. Ez a bizalmatlanság és lázadás a bűn természetének az egyik alapvető vonása. A lázadás azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy szándékosan megtagadjuk Isten parancsait és ígéreteit. Az izraeliták azt az utasítást kapták, hogy kövessék Isten rendelkezéseit és foglalják el a földet, amit Isten ígért nekik. Nem kellene mást tenniük, csak Isten parancsa szerint cselekedni és bízni az Úr hatalmában. A bűn miatt azonban képtelen erre az ember. Így volt ezzel Izrael nyakas népe is, ment a maga feje után, és nem bízott az Úrban.

Az efféle lázadás azonban mindig magával vonja Isten súlyos ítéletét. Az Újszövetségben Pál apostol a pusztai vándorlás példájára hivatkozva így intette a keresztyéneket: „Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” (1Kor 10:6-9). Ámen.