Igehirdetés: 2023.02.19.

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 50.

 

Isten elkezdi az újjáépítést

Olvasmány: 1Móz 11:26-12:9

„Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3)

 

   Az özönvíz történetében egyszerre volt előttünk az ítélet és a kegyelem, s láthattuk, hogy az emberiség kapott egy második esélyt, hogy mindent újrakezdjen. Most Ábrahám története van előttünk, aki által Isten Noéhoz hasonlóan ismét valami újat akar kezdeni. A Biblia itt Ábrahám történetének elbeszélésével nézőpontot vált. A világ történetének távlati áttekintése után most az elbeszélés egyetlen személyre irányítja a figyelmünket, de nem egy nagy birodalom hatalmas uralkodójára, nem is egy királyra vagy egy hatalmas hadvezérre, hanem egy jelenetéktelennek tűnő, gyermektelen nomád pásztorra, Ábrahámra.

   A történet bevezetéséből megtudjuk, hogy még Ábrahám apja Táré volt az, aki elindult a családjával Úr-Kaszdímból Kánaán felé. Ábrahámról itt csak annyit mond el a történet, hogy felesége Sára meddő volt, de magukkal vitték Ábrahám korábban meghalt testvérének a gyerekét, Lótot is. Ábrahám apja, Táré azonban nem jutott el a céljáig. Táré csak a következő nagyobb városig, Háránig ment el, ahol letelepedett és nem folytatta tovább útját.

   Itt, Háránban szólította meg Isten Ábrahámot: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3).

   Ábrahám engedelmeskedett Isten szavának és folytatta a vándorutat Kánaán felé. Elhagyta a biztonságos és kényelmes városi létet, vállalva a nomád vándorélet minden bizonytalanságát. A nyájait terelve, vadállatokkal és rablókkal küzdve, ellenséges őslakosokkal egyezkedve, legelők és vízforrások után kutatva vándorolt tovább. De Ábrahám különlegessége nem ebben rejlik, hiszen hozzá hasonlóan sok más nomád pásztor is ugyanezt tette. Nomád törzsek százai vándoroltak akkoriban a Közel-Kelet pusztaságain. Ábrahám személye azért válik fontossá, mert Isten őt választotta ki, hogy benne és általa bontakozzék ki az egész emberiség megmentésére szóló hosszú távú üdvterve. Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor teljesednek be, amikor eljön Jézus, mint Ábrahám utóda. Nem csoda, hogy az Újszövetség több mint nyolcvanszor említi Ábrahámot. Pál apostol pedig a keresztyéneket egyenesen Ábrahám igazi leszármazottainak nevezi: „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. Mivel pedig előre látta az Írás, hogy Isten a népeket hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” Eszerint a hitből valók nyernek áldást a hívő Ábrahámmal.” (Gal 3:6-9).

1.      A kiválasztott

   Az özönvíz okozta hatalmas pusztítás után Isten Ábrahámot választotta ki arra, hogy ősatyja legyen egy új népnek, amely által tervét tovább viszi majd. Isten többször is megjelent még Ábrahámnak megismételve ígéretét és megerősítve vele szövetségét. Isten tehát ismét közvetlenül szól és beszélget egy emberrel, úgy ahogy egykor az Édenkertben tette. Ábrahámnak azt ígéri az Úr, hogy földet és hazát ad neki és utódainak: „Neked és utódaidnak adom a földet, ahol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.” (1Móz 17:8). Továbbá azt is megígéri Isten Ábrahámnak, hogy naggyá teszi a családját: „Olyanná teszem utódaidat, mint a föld porát: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni majd a te utódaidat is.” (1Móz 13:16). „Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz!” (1Móz 15:5).

   De miért éppen Ábrahámot választotta Isten? Hiszen mindez emberileg nézve eléggé valószínűtlenül hangzott. Ábrahám felesége ugyanis meddő volt, ő maga pedig már túl öreg ahhoz, hogy gyermekei legyenek. Isten azonban csak annyit kért Ábrahámtól, hogy bízzon benne. Ábrahám személyének a különlegességét abban ismerhetjük fel, hogy amikor Isten szólt hozzá, ő kész volt engedelmeskedni. A Zsidókhoz írott levél ezt mondja Ábrahámról: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére.” (Zsid 11:8).

   Megtudjuk Ábrahámról azt is, hogy ő sem volt tökéletes és hibátlan ember. Sokszor letért az útról, amelyen Isten elindította őt. Az is előfordult, hogy hazudott. Amikor az éhség elől Ábrahám Egyiptomba menekült, a feleségét a húgának mondta, hogy a maga életét mentse: „Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad.” (1Móz 12:12-13).

   Máskor az Isten ígéretét próbálta meg Ábrahám a maga módján beteljesíteni, ezért a felesége szolgálólányához, Hágárhoz ment be, hogy általa legyen fiú utódja. Tudjuk azonban, hogy ezzel az engedetlenségével mérhetetlenül sok háborúságot zúdított későbbi útódaira. Ábrahámnak a Hágártól született gyermekéről, Izmaelről ugyanis Isten ezt a kijelentést tette: „Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.” (1Móz 16:12).

   Mindezek ellenére életének sorsdöntő pillanataiban Ábrahám kész volt Istennek engedelmeskedni. Amikor Isten próbára tette, kész lett volna egyetlen fiát, Izsákot is feláldozni, de Isten végül megállította őt: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.” (1Móz 22:12).

   Ábrahám cselekedetei nem voltak tökéletesek, de felismerve hibáit, bűnbánattal Istenhez tudott fordulni. Nemcsak magáért, de másokért is imádkozott. Még a romlott Sodomáért is közbenjárt Istennél. A Biblia Ábrahámot nem a cselekedetei, hanem a hite miatt állítja példaként elénk: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul.” (1Móz 15:6).

   Abban is különleges volt Ábrahám, hogy őt és utódait Isten egy különös módon, a körülmetélés jele által megjelölte a maga számára, hogy ő és leszármazottai is mindörökké az ő népeként legyenek ismertek: „Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is.” (1Móz 17:7).

2.      Isten terve

   Nem lehet eléggé hangsúlyozni Ábrahám személyének a jelentőségét. A zsidóság számára nyilvánvalóan ő a nemzetük várszerinti ősatyja. De keresztyének számára is nagy jelentősége van Ábrahám személyének. A Szentírás Ábrahámot a hit példaképeként állítja elénk. Ábrahámnak olyan szoros kapcsolatban volt Istennel, hogy évszázadokon keresztül Istent is úgy emlegették, mint „Ábrahám Istenét”.

 Isten tehát először kiválasztott egy embert, majd ezen az egy emberen keresztül egy család és egy nép vált kiválasztottá, akikkel aztán egy egészen egyedülálló kapcsolatot épített ki. Ez a kiválasztott ember, kiválasztott család, majd kiválasztott nép, a többi embertől, családtól és néptől elkülönítve az Isten saját nagyra becsült tulajdonává vált. Isten úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egy csapásra próbálná helyreállítani az egész emberiséget, inkább szépen lassan egy kiválasztott népet formál a maga számára, akik majd saját példájukkal utat mutathatnak a többi népnek. Ennek az új népnek az ősatyjává lett Ábrahám.

   De mi volt a célja Istennek Ábrahámmal? Mi Isten új terve az emberiség helyreállítására?

   Ábrahám történetének már az elején kiderül, hogy Istennek egy különös terve van ezzel az emberrel: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3).

   A föld népei megismétlik mindazt a bűnt és gonoszságot, ami az özönvíz előtt már megvolt. Isten elleni lázadásuknak a csúcspontja a bábeli toronyépítés, amikor megpróbáltak Istennel szemben nevet és dicsőséget szerezni maguknak, vagyis egy saját Isten nélküli földi birodalmat felépíteni. A „Bábel” szó jelentése: összezavarodás. Bábel így lett az ember bukásának, a Teremtő elleni lázadásnak a szimbóluma. Isten pedig nem tűri meg az ember hamis és bálványimádó építkezését, ezért összezavarva a nyelvüket szétszéleszti Bábel építőit.

   Válaszul a bábeli katasztrófára, amely a bűn tetőpontja volt, az Úr új tervvel áll elő, ismét elindít valamit, de most egy emberrel, Ábrahámmal kezdi meg a terve megvalósítását.

   Az embereknek is volt egy saját tervük. A föld népei, a bábeli torony építése által, a maguk erejéből, Istentől függetlenül próbáltak nevet szerezni maguknak. Ezt a tervet Isten elutasította. Most azonban Isten az, aki megígéri egy embernek, hogy naggyá teszi nevét és nagy néppé teszi őt.

   Ambiciózus terv volt, amit a bábeli tornyot építő emberek kitűztek maguk elé, hogy nevet szerezzenek magunknak. De a maguk erejéből ezt ők nem érhették el. Most azonban arról hallunk, hogy Isten ajándékként megadja Ábrahámnak, a nagy nevet.

3.      Új kezdet

   Itt kezdjük megérteni, hogy miképpen válaszol Isten mindarra, amit az ember elrontott a teremtett világban.  Isten terve, hogy Ábrahám által egy új népet hoz létre, s e nép által pedig áldást hoz a föld többi népe számára is. Ábrahámon keresztül kíván Isten tovább munkálkodni azon, hogy visszafordítsa a teremtett világra rótt büntetés hatását. Mert bár a bűn Isten ítéletét hozta a teremtett világra, de Isten továbbra is azon munkálkodik, hogy helyreállítsa, amit az ember elrontott. Ennek a helyreállító munkának a kiválasztott eszközévé lett Ábrahám, majd pedig az ő utódai, a zsidó nép. Isten a megváltást most egyetlen emberre, majd egyetlen nemzetre szűkíti le, de végső célja mégis az, hogy a megváltás áldásaiban részesítse a teljes teremtett világot. Isten ígérete így tulajdonképpen válasz a bűnre. Ábrahám, mint előtte Noé, Isten kiválasztott embere, ő is egy második Ádám. Az Éden kertjét Ádámnak adta az Úr, Ábrahámnak pedig Kánaánt ígéri. Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy sokasodjanak, Ábrahámnak pedig annyi utódod ígér, mint égen a csillag. Ádám és Éva, majd Noé is „Istennel járt”, most Ábrahámnak ugyanazt parancsolja az Úr: „Én vagyok a Mindenható Isten. Járj színem előtt, és légy feddhetetlen!” (1Móz 17:1). A Bábel tornyát építő emberek nevet akartak szerezni maguknak, de Isten azt ígéri, hogy ő fog nagy nevet szerezni Ábrahámnak és utódainak, a vele való együttműködés és a belé vetett bizalom által. Ábrahám elfogadta Isten hívását, engedelmeskedett neki, így lett Isten eszközévé terve véghezvitelében.

   A Szentírás ezt mondja Ábrahámról: „Abrám hitt az ÚRnak, és ő ezt számította be neki igazságul.” (1Móz 15:6). Ábrahám Isten iránt tanúsított bizalma lett az alapja annak a szövetségnek, amely közte valamint az ő utódai és Isten között jött létre.

   Isten valóban újat akar kezdeni, ennek jele az a szövetség, amit Ábrahámmal köt meg. Ebben a szövetségben Isten személyes kapcsolatot ígért, úgy ahogy azt egykor Ádámnak és Évának is tette. Egy család majd egy nemzet számára ígér növekedést, áldást, földet és hazát. Ezek az ígéretek azonban mindig előre tekintenek Isten minden nemzetre kiterjedő áldására. Az Ószövetség további részeiben ezeknek az ígéreteknek a részleges beteljesedéséről és Isten népének fokozatos formálódásáról olvashatunk. Az Ábrahámmal kötött szövetség ígéretei és áldásai mind Isten kezdeményezései voltak, egy olyan világban, ahol az emberi kezdeményezések mindig szerencsétlenséghez és bukáshoz vezettek. Amikor az ember Isten nélkül, a maga erejéből akart újat kezdeni, birodalmat építeni, földi paradicsomot létrehozni, a „szép új világot” megvalósítani, annak a vége mindig katasztrófa és pusztulás lett.

   Világossá válik, hogy az új kezdet nem jöhet mástól, csak Istentől, mert a bűn problémájára csak Ő tud megoldást adni, csak Ő képes egy új világot teremteni. Ábrahámmal mindez az új kezdetét veszi. Az Újszövetség ezért ezt a kijelentést teszi Ábrahámról és utódairól: „Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.” (Zsid 11:10). Majd így folytatja: „Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.” (Zsid 11:13,16). Az a város és az a birodalom, az a civilizáció, amelyet az ember épít, Bábelhez hasonlóan, múlandó és ingatag, előbb-utóbb mindig összeomlik, ahogy minden nagy emberi kezdeményezés kudarchoz és pusztuláshoz vezetett a történelem során.

   Az a város azonban, amit Isten készít az ember számára „szilárd alapokkal” bír, azaz örökké megáll. Ez „az alapokkal bíró város”, ahogy a Károli fordítás mondja, nem más, mint maga a menny, ahová Isten az Ő népét összegyűjti. A Szentírás végén, János apostol mennyei látomásaiban olvasunk majd ezeknek az ígéreteknek a beteljesedéséről: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.” (Jel 21:1-2). Ábrahám valóban példa a számunkra, mert hite és engedelmessége által nem a láthatókra, hanem, a láthatatlanokra, azaz az égre nézett, várva Isten eljövendő országát. Ámen.

Hirdetések: 2023.02.12.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

HALOTTUNK:

A feltámadás és az örök élet reménységét hirdetve vettünk búcsút 2023. február 10.-én, Kétyen, Orbán Antalné, szül. Dömötör Zsuzsanna testvérünktől, aki Isten kegyelméből 76 esztendőt élt. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2023.02.12.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 49.

 

Az emberi nagyravágyás

Olvasmány: 1Móz 11:1-32

„Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4)

 

   Isten ítélete, az özönvíz után az emberiség kapott egy második esélyt. Mindent újrakezdhettünk. Amit elrontottunk azt helyrehozhattuk. A történet kezdete valóban reményteljes. Azt olvassuk, hogy az emberek egyetértésben dolgoztak együtt, egy közös cél érdekében. A remény azonban hamar szertefoszlott. Egy hatalmas népvándorlásról olvasunk, melynek során embertömegek vándoroltak át a föld egyik részéről a másikra, míg végül egy letelepedésre alkalmasnak látszó területen megállva, új kultúrát teremtettek. Egy minden különbséget eltörölni kívánó világbirodalom gondolata jelenik meg itt, ami aztán a történelem során sokszor visszaköszön majd. Az ember ma is ezt harsogja: „újjáteremtjük a világot!” Ismerős ez a gondolkozás nekünk is. Csakhogy az emberiség gőgös törekvései végül mindig elbuknak. A mai szemmel nézve ez egy pozitív történet lenne, hiszen itt minden együtt van, amit ma értéknek tartunk. Van egy határokat átívelő cél, van gördülékeny kommunikáció, van innováció is, hisz rájöttek arra, hogy ha nincs kő, akkor készíteni kell mesterséges követ, azaz téglát. Lelkesítő és reményteljes program ez, valóban. Ha az emberiség összefog, nagy dolgokra képes.

   A földről nézve, az ember kicsinyes és önző vágyait tekintve, valóban nagy és dicsőséges vállalkozásnak tűnik az egész. Azonban nagyon hamar kiderül, hogy felülről nézve, tágabb perspektívából szemlélve már egyáltalán nem az. Az ember akar felemelkedni, de valójában Istennek kell alászállania, hogy megmentse a világot. A Biblia azt mondja, hogy amikor aztán Isten aláereszkedik, akkor az egész vállalkozás meglehetősen szánalmassá válik. A világraszóló nagy cél megvalósítása az Úr szemében olyasmi, amit csak leszállva lehet szemügyre venni.

   Mi büszkén soroljuk, hogy mindenre képesek vagyunk! Mennyi mindent elértünk. Előbb-utóbb Isten is alászáll, hogy lássa, mivel próbálkoznak teremtményei odalenn.

   A bábeli történetben az arrogancia és a bizonytalanság keverékével találkozunk. A torony azt szemlélteti, hogy az ember a kezébe veszi a dolgok irányítását, és ezzel lényegében azt is kimondja, hogy ő jobban tudja, mint Isten. Boldogulását immár nem Istenre bízza, hanem úgy véli képes önmaga megoldani az élet nagy kérdéseit. Mindig, amikor az ember nevet akar szerezni magának, valójában Istennel verseng. Az pedig, hogy az emberek nem akarnak szétszóródni a földön, megint csak azt mutatja, hogy nem bíznak Istenben. Úgy érzik, hogy szétszórva túl sok kihívással kellene szembesülniük, ezért arra jutnak, hogy jobb egy helyen maradni, összefogni. Ez a bizonytalanságérzés olyan bénítóan hatott rájuk, hogy inkább saját tervet eszeltek ki. Végül Isten romba döntötte az emberek önző elgondolását azáltal, hogy összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket a föld színén.

1.      Bábel – az emberi nagyravágyás

   Minden emberben ott él az ambíció, jelen van a sikerességre való törekvés. Ezzel önmagában még nem is lenne baj, hiszen ez viszi előre az emberi civilizáció fejlődését. Az emberek azonban telhetetlen becsvágyukban nemcsak egymással, de még Istennel is versengeni próbálnak. Ez volt Ádám és Éva bűne is, akik lázadásukkal Isten helyére törtek. A kísértő pontosan erre bíztatta az embert: „olyanok lesztek, mint az Isten.” (1Móz 3:5). Vagyis hogy az ember ne elégedjen meg a helyzetével, hanem törjön magasabbra, foglalja el Isten helyét. De ez a gondolat jelenik meg a bábeli toronyépítők szándékában is: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Nem azzal van a baj, hogy a civilizáció fejlődik. Erről is kapunk itt egy rövid leírást, melyből megtudjuk, hogy a különböző nomád életmódot folytató törzsek összegyűlnek, hogy egy helyen lakjanak, és egy várost alapítsanak. Ez tulajdonképpen az özönvíz utáni világban a civilizáció új kezdete. Azonban itt lényegében ugyanaz folytatódik, mint az özönvíz előtti világban. Városépítésről ugyanis már az özönvíz előtt is olvashattunk, amikor a bujdosó Káin alapít várost, amelyet a fiáról nevez el. Tehát azt látjuk, hogy az emberiség ugyanazon az úton halad tovább, mint az özönvíz előtt. Az özönvíz elmosta a régi világot, de nem tisztította meg az ember szívét a gonosztól.

   De a szentíró itt nem magát a városépítést bírálja. A kultúra, a civilizáció kiteljesedése nem önmagában rossz. Sőt, ezt úgy is lehet művelni, hogy az megfeleljen az Istentől kapott megbízatásnak. Itt, Bábel tornyának az építésénél, sem önmagával a politikai akarattal és a technológiai előrehaladással van baj, hanem azzal, hogy mindezeket milyen célra használják fel. A szépen hangzó jelszavak mögött önzést és a nagyzolást látunk. A döntés és az elhatározás mögött valójában nem egy nemes cél áll, pl. a többi ember jóléte, hanem a szorongás: „hogy el ne széledjünk.” Ez a félelem és ez az önös ambíció testesül meg aztán Bábel tornyának a megépítésében.

   Az építők úgy tervezik, hogy ez a torony az égig fog érni. Mert ott van az emberekben a vágy, hogy ami elveszett az Édennel, az Istennel való kapcsolat és közösség, azt valahogy helyre kell állítani. De ezt a maguk módján akarják megtenni. A kapcsolat a mennyei és a földi világ között azonban ilyen módon nem helyreállítható. Nem egy torony, hanem egy kereszt lesz az, ami majd ismét lehetővé teszi, hogy az ember közösségben legyen az Istennel. Bábel tornyának a története is, mint megannyi másik történet a Bibliában azt mondja el, hogy az ember Istent játszik.

   Nem a városépítéssel, nem a tudomány vagy a technika fejlődésével van tehát a baj. A fejlődés részét képezi Isten tervének. A jó kezdeményezés azonban hamar kisiklik és nagyon rossz irányt vesz. Kiderül ugyanis, hogy az emberek szándéka a város és a hatalmas torony megépítésével nem más, mint a maguk dicsőségének és hatalmának kifejezése. Így szeretnék kinyilvánítani saját akaratukat az Isten akaratával szemben. Isten korábban kinyilvánította akaratát: „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” (1Móz 9:7). Isten akarata tehát az lenne, hogy az emberek az egész világon elterjedve szétszóródjanak és betöltsék a földet. Bábel tornyának építői azonban pontosan ezzel az isteni akarattal kívánnak szembeszegülni: „hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Maga a Bábel név is utal arra, ami miatt ez a bizonyos város és a torony létrejött. Bábel, szó szerint az jelenti, hogy „Isten kapuja”. Az ősi Mezopotámiában ezek az úgynevezett „zikkuratok” lépcsőként szolgáltak, amelyek összekötötték a földet az éggel. De a Bibliában a Bábel név egy másik héber szóhoz is kapcsolódik, amely azt jelenti: „összekevert” vagy „összezavart”. Vagyis a Szentírás itt arra mutat rá, hogy Bábel az „istenek kapuja” helyett, sokkal inkább az „összezavarodás” vagy még inkább az „ostobaság” szimbóluma. Bábel így lett alapszimbólumává az ember bukásának és a Teremtő elleni lázadásnak. Bábel népe nemcsak ellenszegül Isten akaratának, de még ráadásul gőgösen provokálja is azt.  Az égig érő torony, vagyis a zikkurat, azt célt szolgálná, hogy Isten jöjjön le és áldja meg az ő törekvéseiket.

2.      Isten válasza – nyelvek összezavarása

   Isten valóban válaszol is a torony építőinak. Ez a válasz azonban egészen más, mint amire azok számítottak. A Biblia szövege itt tele van iróniával: „Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak.” (1Móz 11:5-6). Isten valóban lemegy megnézni, hogy mit tesznek ezek a lázadó városépítők. Ők azt hiszik a tornyukról, hogy az egy csodálatos építmény, egy olyan lépcső, amely a mennybe vezet, de Istennek le kell szállnia a mennyből, mert az fentről nézve valójában olyan apró és jelentéktelen, hogy észre sem lehet venni.

   A bábeliek teljesen félreértették Istent. Hiszen Istentől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy megáldjon egy ilyen tervet. A valóság az, hogy Isten teljes mértékben elítéli azt az önteltséget, amely ezt az egész vállalkozást jellemzi és áthatja. Isten nem azért száll alá, hogy megáldja, hanem, hogy megakadályozza az ember nagyratörő tervét azzal, hogy összezavarja a nyelvüket és így szétszéleszti őket. Ezzel kényszeríti Isten a lázadó embereket arra, hogy beteljesítsék akaratát és terjeszkedjenek az egész föld felszínén.

   Így lett Bábel annak a mindig jelen levő emberi vágynak az emlékműve, amely a saját, Isten nélküli királyságát akarja felépíteni. Isten azonban nem tűri meg az emberi életnek ezeket a torz és hamis központjait, ezért széleszti szét Bábel építőit is. Az ember szándéka: „szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4/a), az identitást is kifejezi. Ezzel a várossal és toronnyal az emberek hamis identitást kerestek magunknak, az emberi autonómiára épülő hírnevet. Isten válasza így nem is lehetett más, mint a bálványimádó építkezés megállítása.

   Az Isten ítélete azonban itt is, mint mindig, kegyelemmel párosul. Miközben a Bábel tornya építésének a történetében olyan módon jelenik meg a bűn és Isten elleni lázadás, mint soha előtte, a Biblia itt mégis egy új kezdet lehetőségére utal.

   Az ember minden egyes újabb bukása ellenére Isten állhatatosan tartja magát a céljához és folytatja tervének megvalósítását a teremtett világgal. Ez idáig a Szentírás a teljes emberiség életéről és cselekedeteiről számolt be. Most azonban a bábeli katasztrófára válaszképpen, amely a bűn tetőpontja volt az Isten jónak teremtett világában, Isten elindít valamit, de most egyetlen emberrel, Ábrahámmal. Így a bábeli toronyépítés után ismét egy nemzetségtáblázat következik, amely a történet további fókuszát immár Ábrahámra irányítja. Így a Mózes első könyvének fennmaradó részében már Ábrahám és az ő utódai lesznek a főszereplők.

3.      Bábel – pünkösd

   Bábel tornya történetében a nyelvek összezavarásáról hallunk, arról, hogy az emberek nem értik egymást. A pünkösd történetében viszont ennek épp az ellenkezője történik, a különféle nyelvű és kultúrájú emberek megértik Istent és egymást. A bábeli toronyépítés olyan volt, mint a pünkösd ellentéte. Az emberek egy égig érő tornyot akartak építeni a saját dicsőségükre, Isten azonban nem adja át másnak a dicsőségét és megakadályozza ezt azzal, hogy összezavarja a nyelvüket. Így láthatjuk egymás mellett Bábelt és pünkösdöt.

   Mi volt a helyzet Bábel előtt? Az emberek már elszakadtak Istentől, már nem ismerték Istent, de még egységes volt a nyelv és egységes volt a kultúra. Az emberiség ezt az egységet meg akarta őrizni. Az egység ma is divatos jelszó. Mindenki egységet akar teremteni a nagy széttöredezettségben. Tele van a világ egységtörekvésekkel. A történelemből tudjuk, hogy Bábel óta az emberiség egyik nagy törekvése az egységtörekvés. Tulajdonképpen a nagy birodalmak is ezért jöttek létre és ebben is buktak bele. Bábel tornyának építése is egy ilyen egységtörekvésből származik.

   Legyen egység és egyetértés! Milyen szép és milyen nemes cél. Istent azonban mégis zavarja a dolog. De miért? Hiszen az is a Szentlélek csodája, hogy a Krisztusban megváltottakat beépíti Krisztus testébe, ami egy és oszthatatlan. Maga a Szentlélek is egységet teremt. De akkor mi a baj Bábellel?

   Az igazi kérdés, hogy mi az egység célja? A bábeli cél nem volt egyéb, mint az emberi nagyravágyás megörökítése: „szerezzünk magunknak nevet.” (1Móz 11:4/a). Vagyis ennek az egész építkezésnek nem más volt a célja, mint az öndicsőítés. Az emberi élet egyetlen értelmes célja Isten dicsőségének képviselete és megélése lenne. Ehhez képest az ember saját nevének a felmagasztalása nem egyéb, mint céltévesztés. A bűn pedig pontosan ez a céltévesztés, amikor Isten akarata helyett az emberi akarat, Isten dicsősége helyett az ember dicsősége valósul meg. Így minden olyan egységtörekvés, amelynek a célja nem az Isten dicsőítése, hanem az emberé, bukásra van ítélve. Ezt az egységtörekvést valójában nem is külső erők buktatják meg, hanem az önmagát dicsőítő ember végső soron önmagát emészti fel. Miközben a diktatúrák általában újabb és újabb törvényekkel akarják erőszakkal összetartani az egységet, egyre jobban felemésztik önmagukat, míg végül mindig széthullanak. Nem ez történt-e Bábel építőivel is? Nem ez történt-e a pogány római birodalommal? Nem ez történt-e az istentagadó Szovjetunióval? És nem ez történik-e azokkal a birodalmakkal is, amelyek felfuvalkodnak Istennel szemben, hogy azután a nagy egységtörekvésekben darabokra hulljanak? Egyszerűen azért, mert Isten gátat szab a gonosznak és a szívük szándékában felfuvalkodottakat szétszórja. Jézus édesanyja, Mária, az Istent magasztaló énekében külön megemlékezik Istennek erről a tettéről: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.” (Lk 1:51).

   Bábel népe egy nyelvű és egy kultúrájú, egységes nép volt, de ezt az egységet és a benne rejlő erőt és hatalmat nem jóra, hanem rosszra akarta használni.

 Isten ma is szétszórja a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Ezzel szemben a pünkösd népe, a soknyelvű és sokféle kultúrájú nép, Isten Lelke által mégis eggyé válik. Nem úgy, hogy megszűnnének a nemzeti kulturális különbségek. De Isten mégis egy egészen különleges népet hív életre pünkösdkor a Szentlélek által. Egy népet, amely az Isten országának népe, amely szétszórva él a világban, de mégis egységben, mert van egy nyelve és van egy kultúrája. Ez a nyelv a szeretet nyelve és kultúrája egyetlen dologra épül, az Isten dicsőségére. Egy nép, amely nem magának akar nevet szerezni, hanem Isten nevét magasztalja Krisztus váltságának hirdetésével és Krisztus szeretetének a megélésével. Bábel népe helyett ezért legyünk mi is pünkösd népévé! Ámen.

Hirdetések: 2023.02.05.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra – 02.07.-én elmarad!

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – konfirmációi felkészítés

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az

Igehirdetés: 2023.02.05.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.

 

Az özönvíz vége, szövetség

Olvasmány: 1Móz 7:1-24

„Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22)

  

   Noé és családja több mint egy évet töltött bezárva a bárkában. Amikor végre kiléphettek onnan, az első dolguk volt, hogy hálaadással Istent magasztalják. Az Úr pedig ekkor kötött szövetséget Noéval és ígérte meg, hogy soha többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. Noét és családját pedig arra szólította fel Isten, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Ez valójában a teremtés hajnalán Ádámnak és Évának adott parancs megismétlése, ami azt jelzi, hogy Isten Noéval szeretné újrakezdeni a történetet. Noénak és családjának története az újrakezdés reményének lehetőségét fejezi ki. Ettől a nyolc embertől származnak majd a következő nemzedékek, és bennük folytatódik az a történet, amely Isten el nem múló szeretetéről szól.

   De vajon bevált-e Isten terve? Az, amit az elbeszélés végén hallunk Noéról, sajnos már egyáltalán nem pozitív üzenet. Az a Noé, aki fiatal korában még az Istennel járt, és mindenben az Isten parancsát követte, idős korára elfelejtkezett Istenről. Noé és utódai ott folytatják, ahol az özönvíz előtt abbahagyták.

   Megtudjuk, hogy Noé volt az első, aki szőlőt termesztett és bort készített. Sőt Noé igen megkedvelte a bort, így éppen ez okozta a vesztét. A szőlő és a bor is Isten ajándéka, de mértéktelenül fogyasztva pusztulásba döntheti az embert. Noé lerészegedett, majd mámoros állapotban meztelenül mutatkozott a fiai előtt, végül pedig dühében megátkozta egyik gyermekét és annak minden utódját. Láthatjuk tehát, hogy még az özönvíz sem volt képes megoldani a bűn problémáját, mert a bűn belül, az ember szívében tovább élt és azóta is ott van minden emberben.

   Az emberi szív állapota nem javult meg az özönvíz után sem. Az özönvizet követően ezt mondta Isten az emberről: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21). Ezt tehát Isten már nem azokról az emberekről mondja, akik az özönvíz előtt éltek. Ezt már rólunk mondja. Ez Isten értékelése a mi erkölcsi állapotunkról: Az ember nem javult meg az özönvíz következtében.

   Azt is észre kell vennünk, hogy Noé bűne, hogyan folyatódik gyermekei és utódai életében. Noé bukása a fiainak a bukásához vezet, és így van jelen a bűn minden további nemzedék életében. Látjuk tehát, hogy az ember semmit sem változott. Az özönvíz után ugyanolyan romlott maradt az emberi természet, mint amilyen előtte volt. Hit és újjászületés nélkül az ember marad az, aki volt, amit Isten már az özönvíz előtt megállapított rólunk, ami minden férfira, nőre és gyermekre igaz, hogy „szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6.5).

1.      Az özönvíz vége

   Noé történetének elbeszélése az ítélet sötét hangneme után hirtelen világosra vált. Noé és családja kilép a bárkából, arra a szárazföldre, ahol épp most kezd kihajtani és zöldellni az új élet. Az első jelzés a föld gyógyulásáról a galamb révén érkezik, amikor az egy olajággal a csőrében tér vissza a bárkához. Az olajággal visszatérő galamb képe így válik a későbbiekben a béke jelképévé. Az eredete ide, az Isten és a teremtett világ között helyreálló béke történetéhez vezet minket vissza. Az olajfa ága, amelyet a galamb a csőrében tartott, annak bizonyítéka volt Noé számára, hogy van új kezdet, a föld felszárad, a pusztulás után új élet sarjad belőle.

   Hosszú idő után most először olvasunk arról, hogy az emberek ismét Isten tetszését kezdik keresni. Noé első dolga volt, hogy hálaáldozatot mutasson be Istenek. Istenről pedig azt olvassuk: „az ÚR megérezte a kedves illatot.” (1Móz 8.21) és erre válaszul ünnepélyes ígéretet tett: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21/a-22). Ez az első szövetség a Bibliában, amelyet Isten az emberrel köt. Míg a későbbi szövetségek kifejezetten Izrael népére vonatkoztak, addig itt a szövetség minden élőlényre kiterjedt. A szövetség feltételei jól tükrözik, hogy Ádám bukása, milyen mélyen érinttette a teremtett világot. Az emberiség bűne beárnyékolja az egész természetet. A félelem és a rettegés árnyéka vetül még az állatvilágra is.

   Isten szövetsége alkalmazkodik azokhoz a szomorú változásokhoz, amelyek a teremtett világ eredeti rendjétől való eltérést jelzik: „Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt!” (1Móz 9:3-4). Az Édenkertben Isten csak a növényeket adta táplálékul az embernek. Most első ízben olvasunk arról, hogy Isten megengedi az embereknek, hogy hússal is táplálkozzanak, azzal a feltétellel, hogy a húst nem ehetik meg az éltető vérrel együtt.

   A bibliamagyarázók szerint Isten így akarta emlékeztetni az embereket az élet tiszteletére, amelybe az állatok élete is beletartozik. Isten azonban számol azzal, hogy az ember ezután is ölni fog: „bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21/b). De mindezek ellenére megígéri Isten, hogy történjen bármi, soha többé nem pusztítja el az életet ilyen tömeges méretekben, mint ahogy az özönvízben történt. Isten továbbá utalást tesz arra is, hogy módot keres majd az emberi lázadás és az erőszak kezelésére és féken tartására: „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6). Világosan kimondja Isten, hogy az emberi életnek különleges jelentősége van a teremtett világban. Különös módon éppen ezekből a versekből eredeztetik a halálbüntetés legitimitását is. Aki egy másik ember életére tör, Isten képmását támadja meg. Ezért Isten számon kéri a kiontott vért.

2.      A szövetség jelentősége

   Amikor Noé és családja kijönnek a bárkából, Isten ígéretet tesz Noénak, és ez lesz a kettejük közötti szövetség alapja: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22). A szövetség szó jelöli a Bibliában az Isten és az ő népe közötti kapcsolatot. Ez a szövetség fogalom egészen mást jelent, mint amit ma mi értünk alatta. A szövetség jelentése a Bibliában ez: „az uralkodó által kezdeményezett, vérrel szerzett kötelék.”

   A szövetséget az „uralkodó kezdeményezi”, vagyis ez a szövetség nem egyenlő partnerek között jön létre, akik kölcsönösen egyeztetik elfogadható feltételeiket. Ebben az esetben Isten az Úr, és egyedül ő szabhatja meg a szövetségi kapcsolat feltételeit.

   Ez a szövetség „vérrel szerzett”. A szövetség egy komoly, törvényesen megalapozott kapcsolat, olyan, mint a házasság, amelyet szintén szövetségként ír le a Biblia. A szövetséget szimbolizálják a rítusok, az áldozat bemutatása.

 Az oltárra vitt áldozat, a vér kiontása szimbolizálják azt, hogy a szövetség nyilvános és komoly, jelentőségteljes dolog: „Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron. Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR…” (1Móz 8:20-21).

   A szövetség „kötelék”. Egy mély, személyes kapcsolatot jelent Isten és népe között, olyan közeli kapcsolatot, hogy Istenre úgy lehet gondolni, mint aki odakötözi magát népéhez és a népét magához. A későbbi szövetségkötéseknél kedvelt kifejezés az „én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” (Jer 7:23).

   A szövetség tehát egy már létező kapcsolatra utal, hiszen Isten már az özönvíz előtt kijelentette Noénak: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt!” (1Móz 6:18).

   Az özönvíz után Isten ismét megerősíti és megújítja ezt az ígéretét. Istennek az első emberrel, Ádámmal kötött szövetsége most Noéval, mint a második Ádámmal nyer újra megerősítést: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:1,8-9).

   Noénak ugyanúgy megbízást adott Isten, ahogyan Ádámnak is. Isten újrakezdi Noéval a történetet, de a célja a teremtett világgal ugyanaz marad. Noé, mint második Ádám kap megbízást Istentől. Ráadásul Isten Noéval való szövetségének tartalma kiterjed a teljes teremtett világra. Először azt mondta Isten: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt.” (1Móz 8:21). Majd megismétli és megerősíti, hogy a Noéval és utódaival kötött szövetsége minden élőlényre kiterjed: „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:8-9).

   A szivárvány a jele ennek a kegyelmi szövetségnek, amelyet Isten köt, s amelynek nemcsak az ember, hanem minden élőlény a részese. A Noéval kötött szövetség tehát arra a különleges kapcsolatra is utal, amelynek alapja Isten szövetsége az egész teremtett világgal. Isten munkálkodni akar Noéban és Noé által, hogy beteljesítse, amit a teljes teremtett világgal eltervezett.

   Sajnos Isten új kezdete nem hozza el azt a nyugalmat, amelyet Lámek remélt, amit a fiának, Noénak nevével is kifejezett. Bár az egész földet Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet népesíti be, de a bűn pusztítása hamarosan ismét megjelenik Noé és fiai családi életében.

3.      Van-e új kezdet?

   A szivárvány valóban méltó jelképe volt az Istennel kötött első szövetségnek, az új kezdetnek. Noé, akárcsak korábban Ádám, esélyt kapott arra, hogy újat kezdjen. Új mederbe terelhette az emberi civilizációt. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Noé is az elődjei útját folytatja. Megint csak azt láthatjuk, hogy az emberi civilizáció fejlődése ellentmondásos. Egy lépés előre, kettő hátra. Egyrészről előrelépést, fejlődődést látunk. Hallunk a mezőgazdaság fejlődéséről. Noé az első, aki szőlőt ültet, és bort készít. A bor önmagában jó ajándék, de vissza is lehet vele élni. Íme, a világ első bortermelője lerészegedik, és megszégyeníti magát és családját. Hám tiszteletlensége és fecsegése apja meztelenségéről, majd Noé átka már azt jelzik, hogy a család tovább bomlik. A technikai és a kulturális fejlődés ellenére nincs előrelépés, mert hiányzik az egység és egyetértés, az ember egymás ellenségévé válik. A nagy népszaporulat és a kulturális fejlődés negatív oldalát is bemutatja tehát a Biblia. A következő fejezetben már a bábeli toronyépítésről hallunk, ahol az Isten elleni lázadás újabb tetőpontja van előttünk.

   Az özönvíz történetének fő üzenete, hogy annak ellenére, hogy az ember bűnös maradt, Isten mégsem adta fel a célját a teremtett világgal kapcsolatban. Isten az özönvízben megőrizte az egyetlen igaz embert és családját, majd áldást és feladatot adott nekik, hogy újra töltsék be a földet. A bűn azonban ugyanolyan probléma maradt.

   Az özönvízben lezajlott ítélet ugyanis nem számolta fel a bűnt. Isten kegyelmi szövetséget köt az emberrel, de ez nem tarja vissza az embert a rossztól. Ha az özönvízzel az lett volna Isten célja, hogy egy jobb világot hozzon létre, akkor Isten kudarcot vallott. De nyilvánvalóan nem ez volt Isten célja, hanem valami nagyszerűbbet készített elő, ami csak a jövőben fog kibontakozni. Ezt a jövőt pedig az Újszövetség írói beszélik el.  Ők az özönvízre úgy tekintenek, mint ami a végső ítéletet is előrevetíti, amikor Isten tűzben fogja megítélni a világot. A bárkát pedig a végső megmenekülés előképének láttták. Noé napjait pedig olyannak tekintették, mint az utolsó napokat az Isten Fiának eljövetele előtt. Így, tehát világossá válik előttünk, hogy Noé története befejezetlen történet. Hiszen Isten továbbra is gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni az embert. Az özönvíz után az ember állapota valójában nem változott meg. A bűnre akkor még nem volt megoldás. De itt van a történet kulcsa. Azt olvassuk, hogy az özönvíz után Noé áldozatot mutatott be Istennek, aki pedig erre a szövetség ígéretével válaszolt. Ez az áldozat tehát annak az előképe, hogy Isten ad megoldást a bűnre egy másik, nagyszerűbb áldozatban, Fiának, Jézus Krisztusnak az áldozatában. Így a végső megoldás a bűnre: Jézus Krisztus, aki „egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid 9:26).

   Ami az özönvíz után új kezdetnek indult, arról kiderült, hogy nem más, mint az emberi bukás régi történetének a megismétlése. Az özönvíz utáni ember a szíve mélyén ugyanolyan Isten ellen lázadó, mint amilyen előtte volt. Ádám fellázadt Isten ellen, Noé és utódai pedig ugyanezt a szívet és indulatot vitték tovább. Gyökeresen újat Isten nem Noéval kezdett, hanem valaki mással. Azzal, Akit a Biblia második Ádámnak nevez.

   Pál apostol így ír Jézus értünk hozott áldozatáról: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Noé csak előképe Krisztusnak, akiben valóban újat kezdett Isten ezen a földön. Őbenne tette lehetővé, hogy az egész emberiség visszataláljon hozzá. Ez az igazi új szövetség, amire csak távolból mutatott előre a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Erről mondja Jézus az utolsó vacsoránál: „Mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26:28).          Igazán újat, egészen újat, tehát csak Jézus Krisztus által kezdhetünk, mert: „Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt, minden újjá lett.” (2Kor 5:17). Ámen.