Hirdetések: 2023.02.12.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

HALOTTUNK:

A feltámadás és az örök élet reménységét hirdetve vettünk búcsút 2023. február 10.-én, Kétyen, Orbán Antalné, szül. Dömötör Zsuzsanna testvérünktől, aki Isten kegyelméből 76 esztendőt élt. Imádságban kérjük Isten vigasztalását a gyászoló család számára.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

 

Igehirdetés: 2023.02.12.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 49.

 

Az emberi nagyravágyás

Olvasmány: 1Móz 11:1-32

„Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4)

 

   Isten ítélete, az özönvíz után az emberiség kapott egy második esélyt. Mindent újrakezdhettünk. Amit elrontottunk azt helyrehozhattuk. A történet kezdete valóban reményteljes. Azt olvassuk, hogy az emberek egyetértésben dolgoztak együtt, egy közös cél érdekében. A remény azonban hamar szertefoszlott. Egy hatalmas népvándorlásról olvasunk, melynek során embertömegek vándoroltak át a föld egyik részéről a másikra, míg végül egy letelepedésre alkalmasnak látszó területen megállva, új kultúrát teremtettek. Egy minden különbséget eltörölni kívánó világbirodalom gondolata jelenik meg itt, ami aztán a történelem során sokszor visszaköszön majd. Az ember ma is ezt harsogja: „újjáteremtjük a világot!” Ismerős ez a gondolkozás nekünk is. Csakhogy az emberiség gőgös törekvései végül mindig elbuknak. A mai szemmel nézve ez egy pozitív történet lenne, hiszen itt minden együtt van, amit ma értéknek tartunk. Van egy határokat átívelő cél, van gördülékeny kommunikáció, van innováció is, hisz rájöttek arra, hogy ha nincs kő, akkor készíteni kell mesterséges követ, azaz téglát. Lelkesítő és reményteljes program ez, valóban. Ha az emberiség összefog, nagy dolgokra képes.

   A földről nézve, az ember kicsinyes és önző vágyait tekintve, valóban nagy és dicsőséges vállalkozásnak tűnik az egész. Azonban nagyon hamar kiderül, hogy felülről nézve, tágabb perspektívából szemlélve már egyáltalán nem az. Az ember akar felemelkedni, de valójában Istennek kell alászállania, hogy megmentse a világot. A Biblia azt mondja, hogy amikor aztán Isten aláereszkedik, akkor az egész vállalkozás meglehetősen szánalmassá válik. A világraszóló nagy cél megvalósítása az Úr szemében olyasmi, amit csak leszállva lehet szemügyre venni.

   Mi büszkén soroljuk, hogy mindenre képesek vagyunk! Mennyi mindent elértünk. Előbb-utóbb Isten is alászáll, hogy lássa, mivel próbálkoznak teremtményei odalenn.

   A bábeli történetben az arrogancia és a bizonytalanság keverékével találkozunk. A torony azt szemlélteti, hogy az ember a kezébe veszi a dolgok irányítását, és ezzel lényegében azt is kimondja, hogy ő jobban tudja, mint Isten. Boldogulását immár nem Istenre bízza, hanem úgy véli képes önmaga megoldani az élet nagy kérdéseit. Mindig, amikor az ember nevet akar szerezni magának, valójában Istennel verseng. Az pedig, hogy az emberek nem akarnak szétszóródni a földön, megint csak azt mutatja, hogy nem bíznak Istenben. Úgy érzik, hogy szétszórva túl sok kihívással kellene szembesülniük, ezért arra jutnak, hogy jobb egy helyen maradni, összefogni. Ez a bizonytalanságérzés olyan bénítóan hatott rájuk, hogy inkább saját tervet eszeltek ki. Végül Isten romba döntötte az emberek önző elgondolását azáltal, hogy összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket a föld színén.

1.      Bábel – az emberi nagyravágyás

   Minden emberben ott él az ambíció, jelen van a sikerességre való törekvés. Ezzel önmagában még nem is lenne baj, hiszen ez viszi előre az emberi civilizáció fejlődését. Az emberek azonban telhetetlen becsvágyukban nemcsak egymással, de még Istennel is versengeni próbálnak. Ez volt Ádám és Éva bűne is, akik lázadásukkal Isten helyére törtek. A kísértő pontosan erre bíztatta az embert: „olyanok lesztek, mint az Isten.” (1Móz 3:5). Vagyis hogy az ember ne elégedjen meg a helyzetével, hanem törjön magasabbra, foglalja el Isten helyét. De ez a gondolat jelenik meg a bábeli toronyépítők szándékában is: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Nem azzal van a baj, hogy a civilizáció fejlődik. Erről is kapunk itt egy rövid leírást, melyből megtudjuk, hogy a különböző nomád életmódot folytató törzsek összegyűlnek, hogy egy helyen lakjanak, és egy várost alapítsanak. Ez tulajdonképpen az özönvíz utáni világban a civilizáció új kezdete. Azonban itt lényegében ugyanaz folytatódik, mint az özönvíz előtti világban. Városépítésről ugyanis már az özönvíz előtt is olvashattunk, amikor a bujdosó Káin alapít várost, amelyet a fiáról nevez el. Tehát azt látjuk, hogy az emberiség ugyanazon az úton halad tovább, mint az özönvíz előtt. Az özönvíz elmosta a régi világot, de nem tisztította meg az ember szívét a gonosztól.

   De a szentíró itt nem magát a városépítést bírálja. A kultúra, a civilizáció kiteljesedése nem önmagában rossz. Sőt, ezt úgy is lehet művelni, hogy az megfeleljen az Istentől kapott megbízatásnak. Itt, Bábel tornyának az építésénél, sem önmagával a politikai akarattal és a technológiai előrehaladással van baj, hanem azzal, hogy mindezeket milyen célra használják fel. A szépen hangzó jelszavak mögött önzést és a nagyzolást látunk. A döntés és az elhatározás mögött valójában nem egy nemes cél áll, pl. a többi ember jóléte, hanem a szorongás: „hogy el ne széledjünk.” Ez a félelem és ez az önös ambíció testesül meg aztán Bábel tornyának a megépítésében.

   Az építők úgy tervezik, hogy ez a torony az égig fog érni. Mert ott van az emberekben a vágy, hogy ami elveszett az Édennel, az Istennel való kapcsolat és közösség, azt valahogy helyre kell állítani. De ezt a maguk módján akarják megtenni. A kapcsolat a mennyei és a földi világ között azonban ilyen módon nem helyreállítható. Nem egy torony, hanem egy kereszt lesz az, ami majd ismét lehetővé teszi, hogy az ember közösségben legyen az Istennel. Bábel tornyának a története is, mint megannyi másik történet a Bibliában azt mondja el, hogy az ember Istent játszik.

   Nem a városépítéssel, nem a tudomány vagy a technika fejlődésével van tehát a baj. A fejlődés részét képezi Isten tervének. A jó kezdeményezés azonban hamar kisiklik és nagyon rossz irányt vesz. Kiderül ugyanis, hogy az emberek szándéka a város és a hatalmas torony megépítésével nem más, mint a maguk dicsőségének és hatalmának kifejezése. Így szeretnék kinyilvánítani saját akaratukat az Isten akaratával szemben. Isten korábban kinyilvánította akaratát: „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” (1Móz 9:7). Isten akarata tehát az lenne, hogy az emberek az egész világon elterjedve szétszóródjanak és betöltsék a földet. Bábel tornyának építői azonban pontosan ezzel az isteni akarattal kívánnak szembeszegülni: „hogy el ne széledjünk az egész föld színén!” (1Móz 11:4). Maga a Bábel név is utal arra, ami miatt ez a bizonyos város és a torony létrejött. Bábel, szó szerint az jelenti, hogy „Isten kapuja”. Az ősi Mezopotámiában ezek az úgynevezett „zikkuratok” lépcsőként szolgáltak, amelyek összekötötték a földet az éggel. De a Bibliában a Bábel név egy másik héber szóhoz is kapcsolódik, amely azt jelenti: „összekevert” vagy „összezavart”. Vagyis a Szentírás itt arra mutat rá, hogy Bábel az „istenek kapuja” helyett, sokkal inkább az „összezavarodás” vagy még inkább az „ostobaság” szimbóluma. Bábel így lett alapszimbólumává az ember bukásának és a Teremtő elleni lázadásnak. Bábel népe nemcsak ellenszegül Isten akaratának, de még ráadásul gőgösen provokálja is azt.  Az égig érő torony, vagyis a zikkurat, azt célt szolgálná, hogy Isten jöjjön le és áldja meg az ő törekvéseiket.

2.      Isten válasza – nyelvek összezavarása

   Isten valóban válaszol is a torony építőinak. Ez a válasz azonban egészen más, mint amire azok számítottak. A Biblia szövege itt tele van iróniával: „Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak.” (1Móz 11:5-6). Isten valóban lemegy megnézni, hogy mit tesznek ezek a lázadó városépítők. Ők azt hiszik a tornyukról, hogy az egy csodálatos építmény, egy olyan lépcső, amely a mennybe vezet, de Istennek le kell szállnia a mennyből, mert az fentről nézve valójában olyan apró és jelentéktelen, hogy észre sem lehet venni.

   A bábeliek teljesen félreértették Istent. Hiszen Istentől semmi sem áll távolabb, mint az, hogy megáldjon egy ilyen tervet. A valóság az, hogy Isten teljes mértékben elítéli azt az önteltséget, amely ezt az egész vállalkozást jellemzi és áthatja. Isten nem azért száll alá, hogy megáldja, hanem, hogy megakadályozza az ember nagyratörő tervét azzal, hogy összezavarja a nyelvüket és így szétszéleszti őket. Ezzel kényszeríti Isten a lázadó embereket arra, hogy beteljesítsék akaratát és terjeszkedjenek az egész föld felszínén.

   Így lett Bábel annak a mindig jelen levő emberi vágynak az emlékműve, amely a saját, Isten nélküli királyságát akarja felépíteni. Isten azonban nem tűri meg az emberi életnek ezeket a torz és hamis központjait, ezért széleszti szét Bábel építőit is. Az ember szándéka: „szerezzünk magunknak nevet” (1Móz 11:4/a), az identitást is kifejezi. Ezzel a várossal és toronnyal az emberek hamis identitást kerestek magunknak, az emberi autonómiára épülő hírnevet. Isten válasza így nem is lehetett más, mint a bálványimádó építkezés megállítása.

   Az Isten ítélete azonban itt is, mint mindig, kegyelemmel párosul. Miközben a Bábel tornya építésének a történetében olyan módon jelenik meg a bűn és Isten elleni lázadás, mint soha előtte, a Biblia itt mégis egy új kezdet lehetőségére utal.

   Az ember minden egyes újabb bukása ellenére Isten állhatatosan tartja magát a céljához és folytatja tervének megvalósítását a teremtett világgal. Ez idáig a Szentírás a teljes emberiség életéről és cselekedeteiről számolt be. Most azonban a bábeli katasztrófára válaszképpen, amely a bűn tetőpontja volt az Isten jónak teremtett világában, Isten elindít valamit, de most egyetlen emberrel, Ábrahámmal. Így a bábeli toronyépítés után ismét egy nemzetségtáblázat következik, amely a történet további fókuszát immár Ábrahámra irányítja. Így a Mózes első könyvének fennmaradó részében már Ábrahám és az ő utódai lesznek a főszereplők.

3.      Bábel – pünkösd

   Bábel tornya történetében a nyelvek összezavarásáról hallunk, arról, hogy az emberek nem értik egymást. A pünkösd történetében viszont ennek épp az ellenkezője történik, a különféle nyelvű és kultúrájú emberek megértik Istent és egymást. A bábeli toronyépítés olyan volt, mint a pünkösd ellentéte. Az emberek egy égig érő tornyot akartak építeni a saját dicsőségükre, Isten azonban nem adja át másnak a dicsőségét és megakadályozza ezt azzal, hogy összezavarja a nyelvüket. Így láthatjuk egymás mellett Bábelt és pünkösdöt.

   Mi volt a helyzet Bábel előtt? Az emberek már elszakadtak Istentől, már nem ismerték Istent, de még egységes volt a nyelv és egységes volt a kultúra. Az emberiség ezt az egységet meg akarta őrizni. Az egység ma is divatos jelszó. Mindenki egységet akar teremteni a nagy széttöredezettségben. Tele van a világ egységtörekvésekkel. A történelemből tudjuk, hogy Bábel óta az emberiség egyik nagy törekvése az egységtörekvés. Tulajdonképpen a nagy birodalmak is ezért jöttek létre és ebben is buktak bele. Bábel tornyának építése is egy ilyen egységtörekvésből származik.

   Legyen egység és egyetértés! Milyen szép és milyen nemes cél. Istent azonban mégis zavarja a dolog. De miért? Hiszen az is a Szentlélek csodája, hogy a Krisztusban megváltottakat beépíti Krisztus testébe, ami egy és oszthatatlan. Maga a Szentlélek is egységet teremt. De akkor mi a baj Bábellel?

   Az igazi kérdés, hogy mi az egység célja? A bábeli cél nem volt egyéb, mint az emberi nagyravágyás megörökítése: „szerezzünk magunknak nevet.” (1Móz 11:4/a). Vagyis ennek az egész építkezésnek nem más volt a célja, mint az öndicsőítés. Az emberi élet egyetlen értelmes célja Isten dicsőségének képviselete és megélése lenne. Ehhez képest az ember saját nevének a felmagasztalása nem egyéb, mint céltévesztés. A bűn pedig pontosan ez a céltévesztés, amikor Isten akarata helyett az emberi akarat, Isten dicsősége helyett az ember dicsősége valósul meg. Így minden olyan egységtörekvés, amelynek a célja nem az Isten dicsőítése, hanem az emberé, bukásra van ítélve. Ezt az egységtörekvést valójában nem is külső erők buktatják meg, hanem az önmagát dicsőítő ember végső soron önmagát emészti fel. Miközben a diktatúrák általában újabb és újabb törvényekkel akarják erőszakkal összetartani az egységet, egyre jobban felemésztik önmagukat, míg végül mindig széthullanak. Nem ez történt-e Bábel építőivel is? Nem ez történt-e a pogány római birodalommal? Nem ez történt-e az istentagadó Szovjetunióval? És nem ez történik-e azokkal a birodalmakkal is, amelyek felfuvalkodnak Istennel szemben, hogy azután a nagy egységtörekvésekben darabokra hulljanak? Egyszerűen azért, mert Isten gátat szab a gonosznak és a szívük szándékában felfuvalkodottakat szétszórja. Jézus édesanyja, Mária, az Istent magasztaló énekében külön megemlékezik Istennek erről a tettéről: „Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.” (Lk 1:51).

   Bábel népe egy nyelvű és egy kultúrájú, egységes nép volt, de ezt az egységet és a benne rejlő erőt és hatalmat nem jóra, hanem rosszra akarta használni.

 Isten ma is szétszórja a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Ezzel szemben a pünkösd népe, a soknyelvű és sokféle kultúrájú nép, Isten Lelke által mégis eggyé válik. Nem úgy, hogy megszűnnének a nemzeti kulturális különbségek. De Isten mégis egy egészen különleges népet hív életre pünkösdkor a Szentlélek által. Egy népet, amely az Isten országának népe, amely szétszórva él a világban, de mégis egységben, mert van egy nyelve és van egy kultúrája. Ez a nyelv a szeretet nyelve és kultúrája egyetlen dologra épül, az Isten dicsőségére. Egy nép, amely nem magának akar nevet szerezni, hanem Isten nevét magasztalja Krisztus váltságának hirdetésével és Krisztus szeretetének a megélésével. Bábel népe helyett ezért legyünk mi is pünkösd népévé! Ámen.

Hirdetések: 2023.02.05.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Kedd 17:00 – Bibliaóra – 02.07.-én elmarad!

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

                  11:00 – konfirmációi felkészítés

 

EGYHÁZFENTARTÓI JÁRULÉK:

Kérjük a gyülekezet tagjait, hogy az egyházfenntartói járulék befizetésével és egyéb adományaikkal legyenek szívesek támogatni az egyházközség fenntartását és működését!

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

 

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az

Igehirdetés: 2023.02.05.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 48.

 

Az özönvíz vége, szövetség

Olvasmány: 1Móz 7:1-24

„Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22)

  

   Noé és családja több mint egy évet töltött bezárva a bárkában. Amikor végre kiléphettek onnan, az első dolguk volt, hogy hálaadással Istent magasztalják. Az Úr pedig ekkor kötött szövetséget Noéval és ígérte meg, hogy soha többé nem pusztítja el a földet özönvízzel. Noét és családját pedig arra szólította fel Isten, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Ez valójában a teremtés hajnalán Ádámnak és Évának adott parancs megismétlése, ami azt jelzi, hogy Isten Noéval szeretné újrakezdeni a történetet. Noénak és családjának története az újrakezdés reményének lehetőségét fejezi ki. Ettől a nyolc embertől származnak majd a következő nemzedékek, és bennük folytatódik az a történet, amely Isten el nem múló szeretetéről szól.

   De vajon bevált-e Isten terve? Az, amit az elbeszélés végén hallunk Noéról, sajnos már egyáltalán nem pozitív üzenet. Az a Noé, aki fiatal korában még az Istennel járt, és mindenben az Isten parancsát követte, idős korára elfelejtkezett Istenről. Noé és utódai ott folytatják, ahol az özönvíz előtt abbahagyták.

   Megtudjuk, hogy Noé volt az első, aki szőlőt termesztett és bort készített. Sőt Noé igen megkedvelte a bort, így éppen ez okozta a vesztét. A szőlő és a bor is Isten ajándéka, de mértéktelenül fogyasztva pusztulásba döntheti az embert. Noé lerészegedett, majd mámoros állapotban meztelenül mutatkozott a fiai előtt, végül pedig dühében megátkozta egyik gyermekét és annak minden utódját. Láthatjuk tehát, hogy még az özönvíz sem volt képes megoldani a bűn problémáját, mert a bűn belül, az ember szívében tovább élt és azóta is ott van minden emberben.

   Az emberi szív állapota nem javult meg az özönvíz után sem. Az özönvizet követően ezt mondta Isten az emberről: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21). Ezt tehát Isten már nem azokról az emberekről mondja, akik az özönvíz előtt éltek. Ezt már rólunk mondja. Ez Isten értékelése a mi erkölcsi állapotunkról: Az ember nem javult meg az özönvíz következtében.

   Azt is észre kell vennünk, hogy Noé bűne, hogyan folyatódik gyermekei és utódai életében. Noé bukása a fiainak a bukásához vezet, és így van jelen a bűn minden további nemzedék életében. Látjuk tehát, hogy az ember semmit sem változott. Az özönvíz után ugyanolyan romlott maradt az emberi természet, mint amilyen előtte volt. Hit és újjászületés nélkül az ember marad az, aki volt, amit Isten már az özönvíz előtt megállapított rólunk, ami minden férfira, nőre és gyermekre igaz, hogy „szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6.5).

1.      Az özönvíz vége

   Noé történetének elbeszélése az ítélet sötét hangneme után hirtelen világosra vált. Noé és családja kilép a bárkából, arra a szárazföldre, ahol épp most kezd kihajtani és zöldellni az új élet. Az első jelzés a föld gyógyulásáról a galamb révén érkezik, amikor az egy olajággal a csőrében tér vissza a bárkához. Az olajággal visszatérő galamb képe így válik a későbbiekben a béke jelképévé. Az eredete ide, az Isten és a teremtett világ között helyreálló béke történetéhez vezet minket vissza. Az olajfa ága, amelyet a galamb a csőrében tartott, annak bizonyítéka volt Noé számára, hogy van új kezdet, a föld felszárad, a pusztulás után új élet sarjad belőle.

   Hosszú idő után most először olvasunk arról, hogy az emberek ismét Isten tetszését kezdik keresni. Noé első dolga volt, hogy hálaáldozatot mutasson be Istenek. Istenről pedig azt olvassuk: „az ÚR megérezte a kedves illatot.” (1Móz 8.21) és erre válaszul ünnepélyes ígéretet tett: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21/a-22). Ez az első szövetség a Bibliában, amelyet Isten az emberrel köt. Míg a későbbi szövetségek kifejezetten Izrael népére vonatkoztak, addig itt a szövetség minden élőlényre kiterjedt. A szövetség feltételei jól tükrözik, hogy Ádám bukása, milyen mélyen érinttette a teremtett világot. Az emberiség bűne beárnyékolja az egész természetet. A félelem és a rettegés árnyéka vetül még az állatvilágra is.

   Isten szövetsége alkalmazkodik azokhoz a szomorú változásokhoz, amelyek a teremtett világ eredeti rendjétől való eltérést jelzik: „Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt!” (1Móz 9:3-4). Az Édenkertben Isten csak a növényeket adta táplálékul az embernek. Most első ízben olvasunk arról, hogy Isten megengedi az embereknek, hogy hússal is táplálkozzanak, azzal a feltétellel, hogy a húst nem ehetik meg az éltető vérrel együtt.

   A bibliamagyarázók szerint Isten így akarta emlékeztetni az embereket az élet tiszteletére, amelybe az állatok élete is beletartozik. Isten azonban számol azzal, hogy az ember ezután is ölni fog: „bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” (1Móz 8:21/b). De mindezek ellenére megígéri Isten, hogy történjen bármi, soha többé nem pusztítja el az életet ilyen tömeges méretekben, mint ahogy az özönvízben történt. Isten továbbá utalást tesz arra is, hogy módot keres majd az emberi lázadás és az erőszak kezelésére és féken tartására: „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5-6). Világosan kimondja Isten, hogy az emberi életnek különleges jelentősége van a teremtett világban. Különös módon éppen ezekből a versekből eredeztetik a halálbüntetés legitimitását is. Aki egy másik ember életére tör, Isten képmását támadja meg. Ezért Isten számon kéri a kiontott vért.

2.      A szövetség jelentősége

   Amikor Noé és családja kijönnek a bárkából, Isten ígéretet tesz Noénak, és ez lesz a kettejük közötti szövetség alapja: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt… és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8:21-22). A szövetség szó jelöli a Bibliában az Isten és az ő népe közötti kapcsolatot. Ez a szövetség fogalom egészen mást jelent, mint amit ma mi értünk alatta. A szövetség jelentése a Bibliában ez: „az uralkodó által kezdeményezett, vérrel szerzett kötelék.”

   A szövetséget az „uralkodó kezdeményezi”, vagyis ez a szövetség nem egyenlő partnerek között jön létre, akik kölcsönösen egyeztetik elfogadható feltételeiket. Ebben az esetben Isten az Úr, és egyedül ő szabhatja meg a szövetségi kapcsolat feltételeit.

   Ez a szövetség „vérrel szerzett”. A szövetség egy komoly, törvényesen megalapozott kapcsolat, olyan, mint a házasság, amelyet szintén szövetségként ír le a Biblia. A szövetséget szimbolizálják a rítusok, az áldozat bemutatása.

 Az oltárra vitt áldozat, a vér kiontása szimbolizálják azt, hogy a szövetség nyilvános és komoly, jelentőségteljes dolog: „Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron. Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR…” (1Móz 8:20-21).

   A szövetség „kötelék”. Egy mély, személyes kapcsolatot jelent Isten és népe között, olyan közeli kapcsolatot, hogy Istenre úgy lehet gondolni, mint aki odakötözi magát népéhez és a népét magához. A későbbi szövetségkötéseknél kedvelt kifejezés az „én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” (Jer 7:23).

   A szövetség tehát egy már létező kapcsolatra utal, hiszen Isten már az özönvíz előtt kijelentette Noénak: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt!” (1Móz 6:18).

   Az özönvíz után Isten ismét megerősíti és megújítja ezt az ígéretét. Istennek az első emberrel, Ádámmal kötött szövetsége most Noéval, mint a második Ádámmal nyer újra megerősítést: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:1,8-9).

   Noénak ugyanúgy megbízást adott Isten, ahogyan Ádámnak is. Isten újrakezdi Noéval a történetet, de a célja a teremtett világgal ugyanaz marad. Noé, mint második Ádám kap megbízást Istentől. Ráadásul Isten Noéval való szövetségének tartalma kiterjed a teljes teremtett világra. Először azt mondta Isten: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt.” (1Móz 8:21). Majd megismétli és megerősíti, hogy a Noéval és utódaival kötött szövetsége minden élőlényre kiterjed: „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, jószággal és minden szárazföldi vaddal, mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.” (1Móz 9:8-9).

   A szivárvány a jele ennek a kegyelmi szövetségnek, amelyet Isten köt, s amelynek nemcsak az ember, hanem minden élőlény a részese. A Noéval kötött szövetség tehát arra a különleges kapcsolatra is utal, amelynek alapja Isten szövetsége az egész teremtett világgal. Isten munkálkodni akar Noéban és Noé által, hogy beteljesítse, amit a teljes teremtett világgal eltervezett.

   Sajnos Isten új kezdete nem hozza el azt a nyugalmat, amelyet Lámek remélt, amit a fiának, Noénak nevével is kifejezett. Bár az egész földet Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet népesíti be, de a bűn pusztítása hamarosan ismét megjelenik Noé és fiai családi életében.

3.      Van-e új kezdet?

   A szivárvány valóban méltó jelképe volt az Istennel kötött első szövetségnek, az új kezdetnek. Noé, akárcsak korábban Ádám, esélyt kapott arra, hogy újat kezdjen. Új mederbe terelhette az emberi civilizációt. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Noé is az elődjei útját folytatja. Megint csak azt láthatjuk, hogy az emberi civilizáció fejlődése ellentmondásos. Egy lépés előre, kettő hátra. Egyrészről előrelépést, fejlődődést látunk. Hallunk a mezőgazdaság fejlődéséről. Noé az első, aki szőlőt ültet, és bort készít. A bor önmagában jó ajándék, de vissza is lehet vele élni. Íme, a világ első bortermelője lerészegedik, és megszégyeníti magát és családját. Hám tiszteletlensége és fecsegése apja meztelenségéről, majd Noé átka már azt jelzik, hogy a család tovább bomlik. A technikai és a kulturális fejlődés ellenére nincs előrelépés, mert hiányzik az egység és egyetértés, az ember egymás ellenségévé válik. A nagy népszaporulat és a kulturális fejlődés negatív oldalát is bemutatja tehát a Biblia. A következő fejezetben már a bábeli toronyépítésről hallunk, ahol az Isten elleni lázadás újabb tetőpontja van előttünk.

   Az özönvíz történetének fő üzenete, hogy annak ellenére, hogy az ember bűnös maradt, Isten mégsem adta fel a célját a teremtett világgal kapcsolatban. Isten az özönvízben megőrizte az egyetlen igaz embert és családját, majd áldást és feladatot adott nekik, hogy újra töltsék be a földet. A bűn azonban ugyanolyan probléma maradt.

   Az özönvízben lezajlott ítélet ugyanis nem számolta fel a bűnt. Isten kegyelmi szövetséget köt az emberrel, de ez nem tarja vissza az embert a rossztól. Ha az özönvízzel az lett volna Isten célja, hogy egy jobb világot hozzon létre, akkor Isten kudarcot vallott. De nyilvánvalóan nem ez volt Isten célja, hanem valami nagyszerűbbet készített elő, ami csak a jövőben fog kibontakozni. Ezt a jövőt pedig az Újszövetség írói beszélik el.  Ők az özönvízre úgy tekintenek, mint ami a végső ítéletet is előrevetíti, amikor Isten tűzben fogja megítélni a világot. A bárkát pedig a végső megmenekülés előképének láttták. Noé napjait pedig olyannak tekintették, mint az utolsó napokat az Isten Fiának eljövetele előtt. Így, tehát világossá válik előttünk, hogy Noé története befejezetlen történet. Hiszen Isten továbbra is gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni az embert. Az özönvíz után az ember állapota valójában nem változott meg. A bűnre akkor még nem volt megoldás. De itt van a történet kulcsa. Azt olvassuk, hogy az özönvíz után Noé áldozatot mutatott be Istennek, aki pedig erre a szövetség ígéretével válaszolt. Ez az áldozat tehát annak az előképe, hogy Isten ad megoldást a bűnre egy másik, nagyszerűbb áldozatban, Fiának, Jézus Krisztusnak az áldozatában. Így a végső megoldás a bűnre: Jézus Krisztus, aki „egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid 9:26).

   Ami az özönvíz után új kezdetnek indult, arról kiderült, hogy nem más, mint az emberi bukás régi történetének a megismétlése. Az özönvíz utáni ember a szíve mélyén ugyanolyan Isten ellen lázadó, mint amilyen előtte volt. Ádám fellázadt Isten ellen, Noé és utódai pedig ugyanezt a szívet és indulatot vitték tovább. Gyökeresen újat Isten nem Noéval kezdett, hanem valaki mással. Azzal, Akit a Biblia második Ádámnak nevez.

   Pál apostol így ír Jézus értünk hozott áldozatáról: „Mert ha annak az egynek a bűne miatt sokan haltak meg, még inkább igaz, hogy Isten kegyelme és ajándéka kiáradt az egy ember, Jézus Krisztus kegyelme által sokakra.” (Rm 5:15). Noé csak előképe Krisztusnak, akiben valóban újat kezdett Isten ezen a földön. Őbenne tette lehetővé, hogy az egész emberiség visszataláljon hozzá. Ez az igazi új szövetség, amire csak távolból mutatott előre a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Erről mondja Jézus az utolsó vacsoránál: „Mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26:28).          Igazán újat, egészen újat, tehát csak Jézus Krisztus által kezdhetünk, mert: „Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt, minden újjá lett.” (2Kor 5:17). Ámen.

Igehirdetés: 2023.01.29.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 47.

 

Isten ítélete: özönvíz

Olvasmány: 1Móz 6:1-21

„Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is… Negyven nap és negyven éjjel tartó esőt bocsátok a földre, és eltörlök a föld színéről minden élőt, amelyet alkottam.” (1Móz 6:5, 7:4).

 

   Ma az özönvíz története van előttünk, amelyben egyszerre bontakozik ki az ítélet és a kegyelem. Az előzőekben már láttuk, hogy az a világ, amelyet Isten olyan csodálatosnak teremetett, végleg elveszett. A problémát és a bajt egyetlen teremtmény, az ember okozta. A bűn egy vírusos járványhoz hasonló gyorsasággal terjedt el és fertőzte meg az egész emberiséget. A bűn abban is hasonlít a vírusokhoz, hogy át akarja venni az irányítást az ember szervezete felett.  A Biblia azt mutatja meg nekünk, hogy miképpen vette át a bűn az irányítást az ember gondolkodása felett. Hamarosan azt olvassuk, hogy Isten ezt a megállapítást teszi az emberről: „Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” (1Móz 6:5-6).

   A nagy kérdés most már az, hogy mi lesz ezután? Isten ítélete teljesedik be, vagy kap még egy második esélyt az emberiség?

 

1.      Az özönvíz előzményei és okai

   Az özönvíz történetének előzményeként a Biblia beszámol arról, hogy miképpen terjedt el az erőszakosság a földön. Először egy nemzetségtáblázaton keresztül mutatja be az emberiség fejlődésének a történetét Ádámtól egészen Noéig. Lámekről, Noé apjáról ezt olvassuk: „Lámek száznyolcvankét éves volt, amikor fiút nemzett. Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5:28-29). Megtudjuk, hogy Noé neve azt jelenti „nyugalom”, mert apjának, Lámeknek az volt a nagy reménye, hogy ebben a bűn által megfertőzött világban Isten majd a fián, Noén keresztül biztosít nyugalmat a munka fáradalmaitól az embernek. Lámek tehát nagyon is tisztában volt azzal, hogy a bűneset következményei az egész teremtett világra, és az élet minden területére kiterjednek, beleértve a munkát is, ahogy azt Isten már Ádámnak is kijelentette. Lámek azonban abban reménykedett, hogy fia, Noé születése után jobbra fordulnak majd a dolgok. Valójában azonban a dolgok mégsem fordultak jobbra, legalábbis nem azonnal. Lámek nyugalomra és megkönnyebbülésre vágyott, de pont az ellenkezője történt: „…az emberi gonoszság elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz… Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is.” (1Móz 6:5-7). Megkönnyebbülés helyett előbb a szörnyű ítélet következett.

   A dolgok tehát úgy elfajultak, hogy Isten elhatározta, özönvizet bocsát a földre és elpusztítja a világot, hogy újrakezdjen mindent. Isten terve szerint Noé lesz az új Ádám. Ő hoz majd újat, ő hozza majd el a megnyugvás lehetőségét, ahogyan azt egykor apja, Lámek remélte. Ez a megnyugvás azonban csak a szörnyű ítélet után következhet be. Az özönvíz, amelyet Isten bocsát a földre, végzetes és egyetemes. Óriási mennyiségű víz szabadul fel a földön:  „Fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre.” (1Móz 7:11-12).

   Szörnyű a büntetés, mégis megjelenik Isten kegyelme és elköteleződése az eredeti szándéka mellett. Isten elmondja Noénak mit fog tenni, és utasítja őt, hogy építsen bárkát. Így Noé, az ő családja és néhány példány minden állatból megmenekülhet az ítélet elől. Az állatoknak a bárkába való menekítése is azt példázza, hogy Isten nemcsak az emberrel, de az egész teremtett világgal törődik. A megváltás nemcsak az emberre vonatkozik, hanem felöleli az egész teremtett világot. Pál apostol írja a Római levélben: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Rm 8:20-22). Az ember üdvössége és kárhozata, öröme és bánata tükröződik az egész teremtett világ állapotában. Az állat és a növényvilág nem független partnerként, hanem az ember kísérőjeként vesz részt a szövetségben, így részesül mind az ígéretben, mind pedig az átokban is, amely beárnyékolja azt. A teremtett világ, az emberrel együtt, telve balsejtelmekkel, mégis bizakodva várja az ígéret beteljesedését. Az özönvíz története egy olyan Istent nyilatkoztat ki, aki  egy személyben Bíró és Megváltó. Egyszerre ítélő bírája ennek a világnak és kegyelmes megszabadítója.

2.      Ítélet és kegyelem

   Azt látjuk tehát, hogy az erőszak és a lázadás spirálja tovább gyűrűzik. Újra és újra ilyen beszámolókat ad elénk a Szentírás: „A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” (1Móz 6:11-12). A Biblia talán legmegdöbbentőbb kijelentése ez, amikor arról olvassunk, hogy Isten megbánta, hogy embert alkotott. Isten szomorú, mégpedig az ember miatt, aki az ő legcsodálatosabb teremtménye, de aki elbukott, s aki már az élet és a természet védelmezése helyett annak elpusztítására tör. Isten annyira megszomorodott, hogy azt a teremtett világot, amelyben ő gyönyörködött, s amelyről minden teremtési nap végén azt mondta, hogy „igen jó”, most mégis kész eltörölni. Mivel a földön elterjedő erőszakot és gonoszságot Isten nem tűrheti tovább, ezért döntő elhatározásra jut. Az emberiség teljes romlottságát látva, az Úr végül úgy határoz, hogy eltörli az embert és vele együtt a teremtményeinek egy jó részét is a földről: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.” (1Móz 6:7). Isten ítéletében azonban megjelenik a kegyelem: „De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.” (1Móz 6:8). Isten úgy döntött, hogy Noét választja ki arra a feladatra, hogy mindent újrakezdjen.

   Noéról ezt a rövid jellemzést adja a Szentírás: „Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet.” (1Móz 6:9-10).

   Isten megosztja tervét Noéval: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!” (1Móz 6:13-14). Isten tervében egyszerre van jelen az ítélet és a kegyelem, a pusztítás és az újrakezdés.

   Az özönvízről nemcsak a Biblia számol be. Számos ősi kultúrában megtalálható a legenda egy hatalmas özönvízről. A Közel-Keleten és Ázsiában épp úgy ismert ez a történet, mint a Dél-Amerikai kontinensen. Különösen egy babiloni irat, a Gilgames eposz tartalmaz sok párhuzamot a bibliai beszámolóval. A Biblia azonban nem csupán egy véletlen katasztrófaként mutatja be az özönvizet, amely a klímaváltozás vagy más környezeti hatás miatt alakult ki, hanem egyértelművé teszi, hogy ez Isten közbeavatkozása, Isten ítélete volt a bűn útján egyre mélyebbre süllyedő emberiség felett. Az ítélet vízének hullámai és azok nagysága, amely a legmagasabb hegyeket is elborítja, egyben azt is jelzi, hogy milyen messzire sodródott az ember az Istentől. Az özönvíz az Isten haragjának jelképe. A hatalmas vízáradat Isten ítéletének és haragjának nagyságát fejezi ki, amely átsöpör városokon és falvakon, erdőkön és pusztákon, elpusztítva minden élőlényt és minden ember alkotta tárgyat.

   De a történetben egy másik jelkép is megjelenik előttünk. Ez pedig a bárka képe, amely az Isten irgalmának jelképe. Noé bárkája nem más, mint egy hatalmas és ormótlan hajó, egy úszó láda, amely képes átvészelni a vihart és az ítélet vízének hullámait. Isten gondoskodik róla, hogy a föld és az emberiség kapjon egy második esélyt. Ezért osztja meg tervét Noéval és parancsolja meg neki a bárka megépítését, ahol ő maga és családja, valamint az állatok is menedékre lelhetnek. Ahogy korábban az ember bűne és engedetlensége magával rántotta az ítéletbe a teremtett világot, úgy most a kegyelem is kiárad Noén keresztül az állatokra is. Nemcsak az ember kapott második esélyt, hanem az egész teremtett világ számára megadatott. Az, hogy „Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt” az egész világ számára a reménység üzenetét hordozta.

   Noé hite leginkább abban mutatkozik meg, hogy engedelmeskedett Istennek. Az „Istennel járt” kifejezés arra utal, hogy mindenben Isten akarata szerint cselekedett korábban is, meg azok után is, hogy értesült Isten tervéről. Noé kész volt keményen dolgozni, az Isten által megadott méretek alapján megépíteni azt az óriási hajót.

   A Biblia többször is kihangsúlyozza, hogy Noé valóban „mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.” (1Móz 6:22). Noéval Isten valóban egy második esélyt adott az egész emberiség számára: „Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek!” (1Móz 6:18-19).

3.      Az özönvíz tanúságai

   Az özönvízről nemcsak a Biblia elején az Ószövetségben olvasunk, de az Újszövetség is többször hivatkozik rá, és maga Jézus is tanít róla. Megtudjuk, hogy a történelem kezdetén azért szakadt Isten ítélete a világra, mert az ember fellázadt ellene: „özönvízzel borítván el az istentelenek világát… az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.”(2Pt 2:5; 3:6). De Isten kegyelméből egy család mégis túlélte az világ pusztulását a bárka oltalmában: „az igazság hirdetőjét, nyolcadmagával megőrizte.” (2Pt 2:5).          

   A Zsidókhoz írt levél pedig Noét is a hit hősei közé sorolja, és röviden ezt mondja róla: „Hit által kapott kijelentést Nóé azokról a dolgokról, amelyeket még nem láthatott, és Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát háza népe megmentésére. E hite által ítélte el a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsid 11:7).

   Jézus Krisztus a végidőkről szóló próféciájában így hivatkozik Noé történetére: „Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24:37-39). Amint az özönvíz egy valós történeti esemény volt, úgy lesz valós történeti esemény az utolsó ítélet is. Jézus világossá tette, hogy az özönvíz történetének fontos tanúságai vannak a később élő nemzedékek számára is.

    Jézus rámutatott arra, hogy amint Noé napjaiban az emberek elmerültek a hétköznapi élet forgatagában, s nem vették észre a közelgő istenítéletet, pontosan úgy tesznek majd az emberek az ő visszajövetele, az utolsó ítélet előtti napokban is.

   Ma azokat a napokat éljük, amikről Jézus beszélt. Minket is körülvesz a hitetlen és gonosz világ, mint Noét. Az emberek esznek, isznak, adnak, vesznek, házasodnak, férjhez mennek, belemerülnek mindennapi teendőikbe és kizárólag önmagukkal foglalkoznak. Mindeközben az emberek szívében egyre jobban eluralkodik a gonoszság. A bűn egyre korlátlanabbul terjed és az élet minden területét megfertőzi: „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:12), úgy ahogy az Noé napjaiban is történt: „megsokasult az ember gonoszsága a földön” (1Móz 6:5). Ezzel egyenes arányban, a földi élet egyre elviselhetetlenebbé, boldogtalanabbá válik. Miközben az istentelen világ így él, aközben Jézus Krisztus hívei, Noéhoz hasonlóan, hirdetik a kortársaiknak a közelgő végítéletet. Nem ijesztgetésből teszik ezt, hanem azért, hogy megtérésre hívjanak embereket. A Biblia szerint félelmetes árnyék vetül világunkra, közeledik az a nap, amikor Isten ítéletet tart minden ember felett, „akik az igazságot hamissággal tartóztatják fel.” (Rm 1:18). Isten, pedig még egyszer, utoljára megítéli a világot az ellene lázadó, őt és akaratát semmibe vevő ember gonoszsága miatt. Ősi ígérete szerint, most „nem víz, hanem tűz által” (2Pt 3:10) történik meg az ítélet.

   De Isten gyermekeiként mi nem csak az ítélet közelségét hirdetjük, hanem azt is, hogy még tart a kegyelmi idő. Arról teszünk bizonyságot, hogy az Isten ítéletéből való megmenekülésnek útja Jézus Krisztus.

   Péter első levelének szavai figyelmeztnek minket: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pét 3:9).

   Egyedül Jézus Krisztus adatott nekünk, hogy legyen „bárkánk”, akiben Isten megőriz minket az utolsó ítélet tűzében, és átvisz az ő örök, dicsőségébe és boldog országába. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16:31). Nekünk szól az apostoli intés: „Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok.” (2Pt 3:14-15). Ámen.