Igehirdetés: 2023.08.20.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 74.

 

Izraelnek vezetőre van szüksége

Olvasmány: 1Sám 3:1-21

„Sámuel felnövekedett. Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül. És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az ÚR prófétájául rendelte Sámuelt. Az ÚR még többször is megjelent Sílóban, és kijelentette magát az ÚR Sámuelnek igéje által Sílóban..”  (1Sám 3:19-20)

 

Isten legtöbb ígérete, amelyet Izrael népének adott, a bírák korára beteljesedett. A nép immár a saját földjén élhetett,            ahol megvolt mindenük. Ennek ellenére valami mégis hiányzik. A Bírák könyvéből megtudtuk, hogy Izrael ekkor még nem volt egységes nemzet. A törzsek között felosztott területeknek ezt a lazán összetartozó halmazát nehezen lehetett országnak nevezni. Az izraelita törzsek ebben az időszakban legalább annyiszor keveredtek összetűzésbe egymással, mint ahányszor ellenséges szomszédjaikkal harcoltak. Sámuel első könyvének a kezdetén arról olvasunk, hogy Izrael állandó ellenségei, a filiszteusok, kihasználva az izraeliták egységének a hiányát, egyre beljebb nyomulnak az országba. Mivel Izrael képtelen volt megállítani a filiszteusokat, azok végül a szövetség ládáját is zsákmányul ejtették. Ezek után sokan már azt kezdték gondolni, hogy Isten végleg elhagyta Izraelt. A könyv 3. fejezete ezzel a mondattal kezdődik: „Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.” (1Sám 3:1).

Mindez azt mutatja, hogy Isten közvetlenül beavatkozik a dolgok menetébe, ahogy Ábrahám vagy Mózes esetében is tette, amikor új vezetőt hívott el a nép számára. Isten ezt a kijelentést adta Sámuel prófétának: „Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.” (1Sám 3:11).

Sámuelről megtudjuk, hogy még gyermek volt, amikor először szólt hozzá Isten. Továbbította Isten üzenetét, még akkor is, ha az feddést tartalmazott Éli főpap számára, aki gyermekkora óta nevelte őt. Ez  a korai jelzés is arra utalt, hogy Sámuelből igazi próféta lesz, aki mindig kendőzetlenül hirdeti Isten szavát. A hamis próféták viszont mindig olyan híreket közöltek, amelyek tetszettek az embereknek.

Sámuel azonban nemcsak próféta volt, de a bírák korábból a királyság korába való átmenet nehéz időszakának a politikai vezetője is. Képzettsége szerint Sámuel pap volt, így Izrael vallási vezetőjeként is a nép élén állt. De, amikor a szükség úgy hozta, a hadsereg irányítását is a kezébe vette, és győzelmes hadjáratot vezetett a filiszteusok ellen, visszafoglalva az elvesztett területeket.

Végül pedig Isten útmutatása alapján Sámuel választotta ki és kente fel Izrael első két királyát is. E sokféle szerep betöltésével Sámuel fontos örökséget hagyott maga után. Egy évszázadnyi széthúzás után, neki sikerült egyesítenie a törzseket.  A vezetése alatt érkezett el az ország az államiság küszöbéig. Sámuelnek köszönhetően mindenki számára világossá vált, hogy Isten mégsem feledkezett meg a szövetségről, és továbbra is népével van.

1.      Követelmények a vezetővel szemben

Egyetlen ország, sem lehet naggyá, ha nincsenek jó vezetői. De hogyan lehet megtalálni ezt a jó vezetőt? Izrael népnek ez volt az egyik legfontosabb kérdése. A bírák korszakának végére az ország mélypontra jutott, amikor a nép fennmaradása csupán egy hajszálon függött. Az már a Bírák könyvében egyértelművé vált, hogy túlélésért vívott harcban Izraelnek vezetőre volt szüksége. De az is kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ember ez vezető. A Szentírás elvárásokat fogalmaz arról, hogy milyen legyen a vezető. A Sámuel első könyvének rögtön az elején például ezt olvassuk: „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. Összetörnek, akik az ÚRral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben.” (1Sám 2:9-10). Sámuel első könyve három olyan férfit mutat be nekünk, akik a hatalom csúcsára emelkedve Izrael vezetői lettek. Ezek voltak Sámuel, Saul és Dávid. Mindegyikükről elmondható, hogy megnyerő, erőteljes személyiségek voltak, akik csodálatot és tiszteletet váltottak ki az emberekből. Ketten közülük, Sámuel és Dávid, sikeres vezetők lettek. Saul azonban az ígéretes kezdet ellenére megbukott.

Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben Izrael népe a fennmaradásáért küzdött, nem volt mindegy, hogy milyen vezető állt az ország élén. Az izraelitákkal nagyjából egy időben érkezetek a térségbe legnagyobb ellenségeik, a filiszteusok. A filiszteusok a földközi tenger partján alapítottak városokat, majd innen kiindulva fokozatosan egyre beljebb nyomultak a szárazföld belseje felé, az izraeliták által lakott területeket veszélyeztetve. Fejlett haditechnikával rendelkeztek, különösen a gyors harci kocsikról voltak híresek. Bár létszámukat tekintve kevesebben voltak, mint az izraeliták, de sokkal jobban szervezett nép volt. Izrael népének ekkoriban még sem központi közigazgatása, sem állandó hadserege nem volt.  A tizenkét törzs csak egy nagyon laza szövetségben állt egymással és csak vészhelyzet esetén fordultak egymáshoz segítségért. Az ilyen „vészhelyzetek” esetén alkalmi vezetők, az ún. bírák álltak az ország élére.

Mintegy száz éven keresztül így működött az ország. A törzsek teljesen függetlenek voltak egymástól, és ezt a szabadságukat a nagy összefogások és közösen elért győzelmek után is igyekeztek megőrizni. A korszak végére azonban filiszteusok minden területen Izrael felé kerekedtek így a törzsek kénytelenek voltak elgondolkodni azon, hogy változtassanak a korábbi politikai és társadalmi helyzetükön. Kénytelenek voltak elismerni, hogy egységes vezetés hiányában olyan válság bontakozott ki, amely már létében fenyegette az országot. Érdekes módon a Sámuel első könyve mégsem egy csatajelenettel kezdődik, de még csak nem is a vezetési válság következtében beállt nyomorúság leírásával, hanem egy intim családi problémával. Két elkeseredett és egymásra végtelenül féltékeny feleséget látunk, akik már hosszú ideje harcban állnak egymással. Az egyik asszony gúnyolódik a másik asszony meddőségén. Anna, a gyermektelen asszony végső elkeseredésében Istenhez fordult segítségért. Imádságában Istennek ajánlotta fel a születendő gyermekét. Egy idő múlva Anna teherbe esett és fiút szült, akit Sámuelnek nevezett el. Anna megtartotta Istennek tett fogadalmát és gyermekét elvitte a szentélybe, ahol Éli pap mellett nevelkedett. Sámuelből pedig Izrael egyik legkiemelkedőbb vezetője vált. Hármas szerepet töltött be. Egyrészt próféta volt, aki Isten akaratát közvetítette. Másrészt pap volt, aki Izrael népének istentiszteleti szertartásait vezette. Harmadrészt pedig katonai vezető is volt, akik csatába vezette az izraelitákat. De Isten vezetése alatt ő választotta ki Izrael első két királyát is. Sámuel erős személyisége mindvégig hatással volt az országra, akkor is, amikor már nem ő állt annak élén.

Sámsonhoz hasonlóan Sámuel is názír volt, azaz Istennek felajánlott, de Sámsonnal ellentétben ő valóban be is töltötte ezt a szerepét. Karizmatikus vezető volt, aki bátorsággal vezette és szabadította meg Izraelt az ellenségeitől. Bölcsen rendezte a törzsek közötti vitákat. Sámuel Mózeshez is hasonlított, mivel ő is intette a népét, hogy forduljak el a bálványoktól és teljes szívükből az Urat szolgálják.

2.      Egy meddő nemzet

Nem véletlenül kezdődik Anna történetével a könyv. Anna nyomorúsága és a gyermekért való küzdelme, Izrael küzdelmét jelképezi. Anna története arra mutat rá, hogy a keserű fájdalomból hatalmas ígéret születhet, ha az ember Istenhez fordul, és benne bízik.

Anna története arra is emlékeztet minket, hogy az Isten által kiválasztott vezetők nem mindig a megszokott úton érkeznek. Megtudjuk, hogy nép élén Éli főpap romlott életű fiai következtek volna a sorban, Isten azonban elvetette őket. Ellenben megáldott egy olyan asszonyt, aki nyomorúságában hozzá fordult, és áldásról biztosította az asszony születendő fiát is, mindaddig, amíg Istentől várja a segítséget. Isten tehát olyan vezetőt választott ki, aki hallgat rá és törvényei szerint él. Az Úr ezt a kijelentést adta: „Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.”  (1Sám 2:30).

Sámuel soha nem felejtette el ezt a leckét. Ő kente fel Sault, az első királyt, és amikor Saul már nem félte Istent, megfosztotta őt hatalmától. Számos nagyszerűnek látszó férfi közül Dávidot, a fiatal pásztorfiút választotta ki Saul helyére. Dávid uralma alatt aztán Izrael valóban gazdag és biztonságos ország lett. A Biblia azt is bemutatja, hogy mindez nem Dávid nagyszerű vezetői képességeinek volt köszönhető, hanem annak, hogy Dávid állhatatosan Istenhez fordult vezetésért. Hiszen a legjobb vezető maga Isten.

Sámuel könyve tehát egy meddő nő és egy meddő nemzet történetével kezdődik. A meddő nő Anna, aki az elnyomás alatt élő izraelitákhoz hasonlóan az Úrhoz kiált, és azt kéri, hogy Isten vegye el szégyenét. A nemzet is meddő volt abban az értelemben, hogy nem hozta meg az Istennel kötött szövetség szerinti gyümölcseit. Még a hivatalos istentisztelet is megromlott. Izraelben és eltávolodott Isten szent voltától. Éli főpap fiai, csupán a saját érdekeiket szolgálták, és „nem törődtek az Úrral.” (1Sám 2:12). A helyzet komolyságát jól szemlélteti a név is, amelyet Éli egyik unokájának adnak: „Ikábód”, azaz „odavan Izrael dicsősége” (1Sám 4.21).

Azzal azonban, hogy a filiszteusok elvették Izraeltől a szövetség ládáját, eltávolodott tőlük Isten dicsősége is. A szövetség ládája egy különlegesen díszített, fából készült doboz volt, amely a Tíz ige másolatát tartalmazta, és ez által az Istennek élő jelenlétét szimbolizálta a népe között. Az izraeliták azonban egy idő után kezdték úgy kezelni ezt a ládát, mint egy mágikus, szerencsét hozó tárgyat, amellyel Isten mindig, minden helyzetben a saját oldalukra állíthatják, ha ellenség fenyeget. Amikor Izrael vereséget szenvedett egy filiszteusok elleni csatában, akkor a következő csatába a ládát is elvitték, mert azt gondolták, hogy az majd biztosítja számukra a győzelmet. Az izraeliták, azonban csatát vesztették és a filiszteusok a szent ládát is elvitték. A csatában Éli két fia is meghalt, a rossz hír hallatán pedig az idős Éli is meghalt.

Izrael valóban meddő volt. Az ígéret földjén élt ugyan, de gyümölcstelen volt. Az Isten jelenlétét szimbolizáló láda pedig az ellenség birtokában került. Izraelnek már csak egy reménye maradt, hogy Istenhez kiáltanak és kérik, hogy Isten teremtsen bennük új életet. Végül mivel a szentláda pusztulást hozott a filiszteusokra, ezért azok visszaadták Izraelnek. Ahogy Isten Anna imájára is válaszolt, amikor megszabadította a meddőségből, úgy válaszol Izrael kiáltásra is. Isten fiút adott Annának. Azt a Sámuelt, aki a legutolsó és legnagyobb bíró volt.

3.      A vezető, aki hallja Isten szavát

Sámuel már kicsiny gyermekkorától Éli főpap mellet szolgált. Egy éjjel aztán Sámuel hangot hallott, amely őt szólította. Először azt gondolta, hogy Éli hívja, ezért megkérdezte, hogy mit kíván tőle. Miután ez háromszor megismétlődött, Éli rájött, hogy bizonyára Isten szólította Sámuelt. Ezért azt mondta neki, hogy így feleljen a hívásra: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3:9). Éli tudta, hogyha Isten szól, akkor arra az embernek oda kell figyelnie. Isten egy olyan korban hívta el Sámuelt a prófétai szolgálatra, amikor a népnek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy valaki Isten üzenetét közvetítse a számára. Isten Sámuelt bízta meg, hogy átvezesse népét a bírák korából a királyság korába. Sámuel a népe nagy prófétája és papja lett.

A Biblia ezt mondja Sámuelről: „Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül.” (1Sám 3:19). Isten nagy feladatra hívta el Sámuelt. Mindezt azonban csak úgy tölthette be, ha kész volt meghallani Isten szavát. Ez a téma valójában végighúzódik az egész Szentíráson. Amikor Isten valaki arra hív, hogy népét vezesse, azt gyakran egy olyan időszak előzi meg, amelyben az illetőnek meg kell tanulnia hallani Isten szavát. Dávid már felkent király volt, de mielőtt elfoglalhatta volna a trónt, meg kellett tanulnia az Isten szavára figyelni, ezt a célt szolgálta a pásztorkodással töltött idő az életében. Pál apostolt Isten arra hívta el, hogy nagy misszionárius legyen, de mielőtt nekikezdhetett volna a munkának, három évet töltött azzal. hogy Istent hallgassa. Jézustól is azt tanulhatjuk, hogy semmit sem tett úgy, hogy előzőleg ne szólt volna hozzá az Atya. Később pedig azt mondta tanítványoknak, hogy Isten a Szentlélek által szól hozzájuk, aki megmutatja nekik a helyes utat. A keresztyéneknek az a dolguk, hogy hallgassanak Isten szavára, amely megszólal a Lélek és az Ige által. Sámuel egész életében ilyen Isten szavára figyelő vezető volt. Egy olyan korban, amikor az ország mélypontra jutott, megbízható vezetőre volt szükség. Sámuel mint próféta, pap és bíra is becsülettel helyt állt és mind a három területen kiváló vezetőnek bizonyult. Prófétaként a bálványimádásból való megtérésére hívta népét. Mint pap közbenjárt az övéiért. Továbbá egész életében hűséges bírája volt az országnak. Ez az Istenre figyelő vezetés nagy áldást hozott a nép számára. Sámuel hűséges szolgálata előremutatott arra, amire Izraelnek igazán szüksége volt. Ez pedig egy olyan vezető, aki próféta, pap és király egy személyben. Aki a népét megtérésre hívja, aki közbenjár érte, és aki igazságosan és kegyelmesen uralkodik.

 Így Sámuel Jézus előképe volt. A múltban Isten a próféták által szólt, de utóbb Fia, Jézus által szólt hozzánk, aki mindennek az örököse és teremtője. Ő a nagy főpap, aki bűnből való megtisztulást szerzett népének. Isten trónjára ült, és igaz királyaként uralkodik. Olyan király, amilyenre Isten népe mindig is vágyott. Sámuel idején békében és biztonságban élt Isten népe, de Jézus uralma alatt Isten országának tökéletességét élvezhetjük majd, ahol minden örökre a helyére kerül. Sámuel hűsége ráirányítja a figyelmünket arra, aki még nagyobb prófétaként, papként és bíróként szolgál majd. Jézus lett a legfőbb próféta, aki hatalommal hirdette Isten Igéjét. Ő lett a legfőbb pap, aki saját magát ajánlotta fel engesztelő áldozatul a világ bűneiért. Legbőbb bíróként pedig megáll majd az Atya előtt, tökéletes ártatlanságában felajálva magát a bűnösök helyett. Ámen.

Igehirdetés: 2023.08.13.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 73.

 

A reménység fonala

Olvasmány: Ruth 1:1-22

„De Ruth azt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak, és visszatérjek tőled! Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az ÚR most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1:16-17).

 

Ruth könyve a bírák korában játszódik és egyetlen család törtnetét beszéli el, amely ebben a nehéz és zűrzavaros időszakban vívja küzdelmét a megmaradásért. Általánosságban a Bírák korszakát, de itt ennek a családnak az életét is, a lecsúszás, az Istentől való elszakadás és ennek következében beálló tragédiák jellemzik. Ruth könyvében azonban a bűn lefelé húzó örvényén és a tragédiákon túl felcsillan a reménység. Kiderül, hogy a legnagyobb mélység idején is vannak olyanok, akik Istent választják és hűséggel kitartanak mellette.

Ruth könyve tulajdonképpen nem csak Ruth történetét, de anyósa Naomi történetét is elmeséli. Mindketten megözvegyültek és mindent elvesztettek, kivéve az egymás iránti ragaszkodásukat. Barátságuk azért is különleges és szinte már valószínűtlen, mivel nem csak korban különböztek egymástól, de vallási és kulturális tekintetben is. Ruth még fiatal és erős, Naomi viszont már túl van élete delén. Ruth moábi származású, míg Naomi zsidó, vagyis más nyelvet beszélnek, és más Istent imádnak.

A két asszony bár sokban különbözik egymástól mégis egymás segítőivé vállnak. Az idegen országból hazatérve mindent egyedül kellett megoldaniuk. A társadalmi normák szerint akkoriban a férfiak irányítottak mindent. Ebben a helyzetben azonban Ruth kénytelen magához ragadni a kezdeményezést. Először élelemről kellett gondoskodni, ezért Ruth elment a mezőre kalászt szedegetni az aratók után. Az ószövetségi törvény előírta a földműveseknek, hogy az aratáskor véletlenül elhullott kalászokat hagyják a mezőn, hogy a szegények összeszedegethessék. Ez nehéz és fáradságos munka volt, de Ruth szorgalmasan dolgozott. Másodszor egy férfit is kellett találni Ruthnak, aki hajlandó feleségül venni őt, védelmet biztosítva a számára és anyósa számára. Ezért aztán Ruth anyósa útmutatása és bátorítása alapján elindult megkeresni azt a rokon férfit, aki majd gondoskodik az özvegyekről. Amikor eljutott Boázhoz, akkor ügyesen alakította az eseményeket, az éj leple alatt odalopódzott a mezőn alvó férfihoz és lefeküdt a lábához. Amikor Boáz felébredt álmából és meglátta a lábánál fekvő nőt, azonnal megértette, hogy miről van szó. Isten törvénye szerint a támasz nélkül maradt özvegyasszonyról a férje családjának kellett gondoskodnia, úgy hogy a rokonságból legközelebbi, még nőtlen férfi feleségül vette az özvegyet. Boáz ennek a törvénynek az alapján kérte feleségül Ruthot. A történet hátterében ott áll a láthatatlan segítő, maga az Úr. Az elbeszélő nem hagy kétséget a felől, hogy az ember élete Isten vezetése alatt áll. A könyv végén pedig azt is megtudjuk, hogy Isten terve a távoli jövő felé is előremutat.

1.      Fény a sötétségben

Ruth könyve szívbe markolóan mond el egy megváltásról és szeretetről szóló történetet. A moábita asszonyt, Ruthot, a könyv egyik főszereplőjét megmenti a mindenható Isten gondoskodása. Ruth a néhai férje és anyósa révén hallhatott Izrael Istenéről, és kötelezte el magát mellette, hűségesen követve vezetését. Kétségtelen, hogy ez a döntés nagy áldozatot követelt Ruthtól, de az áldás, amelyet az Úrnak való engedelmesség útján talált, jóval nagyobb volt. Egyrészt olyan gondoskodásban részesült, amely megmentette az életét, másrészt pedig fontos szerepet tölthetett be Jézus Krisztus ősei között.

Ruth abban a korban élt, amikor a bírák vezették Izraelt. Ezt az időszakot a szélsőséges mértékű erkölcsi hanyatlás és a lelki sivárság jellemezte. Ruth és Boáz története azonban a megváltás egy olyan reménysugara, amely megcsillanhat akár a legnagyobb kulturális káosz és erkölcstelenség közepette is.

Ruthnak az anyósa, Naomi iránti hűsége, amely mindvégig kitart, azt a szövetségi szeretetet tükrözi, amelyet Isten tanúsított népe iránt. Bár Ruth eredetileg nem ismerte Isten törvényét, mégis Isten kegyelmes áldásának az eszközévé vált népe számára.

Isten szuverén működése mindenestől átszövi Ruth és  Boáz történetét. Kezdettől fogva minden a kapcsolatuk ellen szólt. Ruth egyrészt idegen volt, más népből származott, másrészt nagy veszteség érte, ami lelkileg is megviselhette, harmadrészt pedig Betlehembe megérkezve nemcsak magáról, de idős anyósáról is gondoskodnia kellett. Minden oka megvolt rá, hogy megkeseredett és megtört legyen. Férj és család nélkül nem voltak jó kilátásai a jövőt illetőleg. Nem volt több mint egy bevándorló, nincstelen özvegy, aki sovány megélhetését azzal próbálta biztosítani, hogy az aratók után összeszedegette az elhullott kalászokat. Amit azonban akkor ő még nem láthatott, de a mai olvasók számára már nyilvánvaló, tudniillik, hogy Isten rendezte el ezeket az egymástól látszólag független eseményeket az életében, hogy általuk megismerhesse az egyetlen igaz és élő Istent, valamint részesülhessen abban az áldásban, amelyet Isten az ő gyermekeinek ígért.

A könyv azt az oltalmazó, megváltó szerepet állítja középpontba, amit Boáz, Ruth későbbi férje tölt be. Az ókori Izraelben az volt a szokás, hogy az elhunyt férj legközelebbi hozzátartozójának kellett feleségül vennie az özvegyet és ellátnia őt, átvéve a férj összes kötelezettségét, beleértve az örökösről való gondoskodást is. Boáz magára vállalta ezt a kötelességet, és ez a döntés drámai változást hozott mind Ruth, mind pedig Naomi életébe.

A Ruth könyvét olvasva mi már elmondhatjuk, hogy Boázhoz hasonlóan Jézus is ezt az oltalmazó és megváltó szerepet töltötte be. Ő számunkra a Megváltó, aki kifizette a legnagyobb árat, saját életét adva az emberiség megváltásáért. Jézus szeretetének erejével megmentette népét és új, örökkévaló jövőt biztosított a számára.

Továbbá Boáznak a Ruth iránti szeretete, az Istennek az egyház iránti szeretetét is szemlélteti. Boáz először felfigyelt Ruthra, majd megváltva őt, elhalmozta jóságával és a népe közösségének a tagjává tette. Isten megáldotta Ruth és Boáz házasságát egy gyermekkel, aki Dávid király őse lett, és akitől a megígért Messiás származott.

A bírák korszakát jellemző békétlenségben tehát Ruth története valóban a megváltás és a reménység drága gyöngyszeme. A Biblia itt egy gyönyörű szerelmi történetet illeszt be a bírák korába, melyre egyébként a kicsapongás, a bálványimádás és a háború volt jellemző. Ruth, a fiatal özvegyasszony az éhínséggel és a nyomorúsággal dacolva elhagyta szülőföldjét, hogy Betlehembe utazzon anyósával. Boáz földjén kalászt szedegetett. Boáz pedig megszerette és vállalta a megváltó szerepet. Házasságuk révén így lettek ők a Messiás ősei.  A hűség és a megváltás témái által Ruth könyve Isten megváltó szeretetének és az emberiség egésze iránti odaadó hűségének ábrázolása.

2.      Isten terve

A Szentírásban a legapróbb részletek is számítanak. A „Betlehem” szó például azt jelenti a „kenyér háza”. Egy későbbi bibliai prófécia szerint pedig innen kellett származnia a Messiásnak: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba.” (Mik 5:1). Amikor az izraeliták a pusztában vándoroltak, Isten mannát adott nekik. Gondot viselt népére, előrevetítette azt a végső, teljes gondoskodást, amelyet majd Jézus Krisztusban nyernek el. Jézus az élet kenyerének nevezte magát. Ruth történetében azt láthatjuk, hogy Isten megoltalmazta a benne bízókat, megtartotta ígéretét és véghezvitte tervét. De Isten nemcsak Ruthot oltalmazta meg, hanem rajta keresztül biztosította Dávid vérvonalát és így Jézusét is. Az étel szimbolikája, amellyel Ruth történetében találkozunk, arra emlékeztet, hogy Isten számára a legapróbb részletek is fontosak.

A történet kibontakozásával kirajzolódik előttünk nemcsak Ruth jelleme, de Isten terve is. Férje idő előtti halála után megesküdött rá, hogy anyósával marad. Választania kellett régi élete és népe istenei, valamint férje családja és az ő Istenük között. Ruth az utóbbi mellett döntött, elkezdte az egy igaz Istent szolgálni. Isten Ruth könyvében sokféleképpen megmutatta mennyire becsüli ezt a döntést, és ennek a legelképesztőbb megnyilvánulása az volt, hogy Ruth, egy idegen családból származó nő végül bekerülhetett a Messiás családfájába. Ruth, mivel tisztelte Istent, ezért az Isten bevonta őt történetébe. Ugyanígy, Krisztus követőiként mi is elhatározhatjuk, hogy döntéseinkkel Istent tiszteljük és akkor mi is részeseivé lehetünk Isten tervének.

Ruth döntése, hogy az anyósa mellett marad és követi őt Betlehembe, nagyon fontos döntés volt. Amikor ugyanis anyósa mellett döntött, egyben az egyetlen Istenben való hitét is megvallja: „Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az ÚR most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1:17). Ruth tehát nemcsak anyósához, Naomihoz ragaszkodik, de annak népéhez és Istenéhez is. Lemondott mindenről, amit addig ismert, hogy Istent kövesse. Ruthnak megvolt a lehetősége, hogy válasszon: vagy új életet kezd Istennel, vagy visszatér a régi életéhez és népe bálványaihoz. Ő úgy döntött, hogy anyósa mellett marad, Istent szolgálja és kitart a hitben, amelyet megismert.

   A történet legelképesztőbb vonása, hogy Isten a zsidók hitén kívül levő embert, ráadásul egy nőt, választ ki. Ráadásul nem csupán arra választja ki ezt az embert, hogy kövesse őt, hanem arra is, hogy a Messiás őse legyen. Ez már előrevetíti mindazt, amit majd az egész világ megváltása jelent, elsőként a zsidók, majd pedig minden nép számára. Ruth története egyértelművé teszi, hogy Jézus nemcsak a zsidóság megváltója, hanem az egész világé. Jézus ereiben így nemcsak zsidó, hanem pogány vér is csörgedezett, olyan jövevény felmenőknek köszönhetően, mint például Ruth. Amikor pedig eljött a világba az Isten Fia, még inkább egyértelművé tette, hogy a megváltás az egész világnak szól.

   Ahogy Ruth az Istenben való hite révén bekerült az Úr családjába, úgy Jézus követői a Krisztusban való hit és Isten kegyelme révén kerülhetnek be Isten családjába, ahogy erről Pál apostol ír: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus.” (Ef 2:19-20).

   Ruth története nagyon jól szemlélteti azt a valószínűtlen választást, ahogy Isten munkálkodik. Amikor Boáz elismerte, hogy Ruth „derék asszony”, ugyanazt a héber kifejezést használta, amellyel csak a zsidó nőket illették. Abban a korban botrányosnak, sőt egyenesen képtelenségnek tartották, hogy egy olyan nő legyen a Biblia egyik könyvének címadója, aki nem zsidó. Isten így mutatta meg népének szeretetét és kegyelmét, amely mindenkire egyformán kiárad.

3.      Jézus, mint oltalmunk és megváltónk

Ruth könyve azért fontos része a Bibliának, mert az Istennek a megváltásra vonatkozó tervét, mutatja    be nekünk. Boáznak az oltalmazó megváltó” szerepe Jézusnak az emberiségért vállalt szerepét vetíti előre. Ruthnak férje halála után nem maradt senkije. Az özvegyek megélhetése mások jóindulatától függött. Naomi ezért elküldte Ruthot, hogy a közeli mezőn gyűjtsön gabonát. A föld Boáz tulajdona volt. Mindez nem volt véletlen. A történetben végig hangsúlyos, hogy Isten munkálkodik a háttérben. Ahogy látjuk, Ruth engedelmessége olyan események sorozatát indította el, amelyek odáig vezettek, hogy Boáz lett Ruth „oltalmazó megváltója”. Boáz feleségül vette Ruthot, ezzel megváltotta Ruthot, aki így belekerült Jézus őseinek sorába. Az „oltalmazó megváltó” vagy héberül „góél”, azt a közeli hozzátartozót jelölte, aki a család jogainak a védelmében kész volt fellépni és magára vállalni minden terhet és felelősséget. Számos kötelesség hárult erre a személyre. Például az elszegényedett és eladósodott család ingatlanjainak és földjeinek a visszavásárlása, a rabszolgává lett családtagok kiváltása. De ide tartozott az a kötelessége is, hogy az utód nélkül elhalt rokonnak örököst nemzzen. Továbbá ha a rokon erőszakos bűncselekmény áldozata lett, akkor az érte való bosszúállás is a kötelessége volt.

Isten magát Izrael „megváltójának” nevezi, vagyis ilyen közeli rokonának, aki kész minden áldozatra érte: „Én, az ÚR vagyok a te szabadítód, és a te megváltód Jákób Erőssége.” (Ézs 60:16). De a Biblia Jézusra is ilyen megváltóként utal: „tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pét 1:18-19).

Jézus azért jött el a világunkba, azért lett emberré, hogy az egész emberiség oltalmazó megváltója legyen. Leszállt a mennyből, közöttünk járt a földön és minden ember számára elérhetővé tette a helyreállítást a kereszt és a vele való közösség által. Ahogy egykor Boáz lehetővé tette Ruth és családja számára, hogy ők és utódaik fennmaradjanak, úgy most Krisztus által minden hívő arra kap lehetőséget, hogy szent, azaz Isten családjának a tagja legyen, Isten örököse és Krisztus örököstársa. Ahogy Boáz megmentette és megvédte Ruthot, családját és jövőjét, úgy Krisztus a legtökéletesebb módon menti meg népét, állítja helyre becsületüket és ad reményt nekik a jövőt illetőleg.

Ruth könyvét olvasva tehát nemcsak Isten dicsőségének és munkájának jeleit ismerhetjük fel, de arról is megbizonyosodhatunk, hogy a Krisztusban való megváltást Isten már a világ teremtése előtt eltervezte. Mindig is Jézus volt, és ma is ő az igazi oltalmazó Megváltó, ő az, aki ma is megmenti népét. Ámen.

Igehirdetés: 2023.08.06.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 72.

 

Újra mélyponton

Olvasmány: Bírák 19:1-30

„Aki csak látta, ezt mondta: Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig. Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok, és beszéljétek meg!” (Bírák 19:30)

 

   Ebben a történetben a vendégszeretet hiánya Izrael népének a teljes megromlását jelzi.  Az ókori Közel-Keleten nagy hangsúlyt fektettek a vendégszeretetre. Amikor a történetbeli lévita leült egy izraeli város főterére, arra számított, hogy a rokonai, vagy a helybeliek majd szálláshellyel kínálják. Ám csak egy idős ember fogadta be házába, aki ugyanarról a vidékről származott, mint a városon átutazó lévita. A tősgyökeres helyiek ellenben jelét sem mutatták a vendégszeretetnek. Az öregember azonban láthatóan igen komolyan vette a vendéglátás kötelességét. Sőt megdöbbentő módon még tulajdon lányát is kész volt kiszolgáltatni a felbőszült csőcseléknek, csakhogy ne bántsák a vendéget. Viselkedése Lót cselekedetét idézi Sodoma pusztulásának előestéjén. Ez a történet arról tesz bizonyságot, hogy Izrael is oda jutott, hogy semmiben sem különbözik az egykori Sodomától. A Bírák könyvének utolsó fejezetei arról számolnak be, hogy Izrael népe újabb mélypontra jutott. Sorsa, jövője talán már csak egy hajszálon függ, mielőtt Isten ítélete beteljesedne rajtuk.  Az országot a lopás, a nemi erőszak, a gyilkosság, a bálványimádás jellemzi. Izrael népe igazából önmagát pusztítja el.

A Bírák könyve végén egyetlen történetre közelít rá, amelyen keresztül az egész ország állapotát kívánja bemutatni. Itt már nem egy külső ellenség fenyegeti a népet, az ellenség itt maga Izrael. Ez a fejezet igen sötéten ábrázolja az országban uralkodó állapotokat. Az értelmetlen és erőszakos cselekedetek sora azzal kezdődik, hogy egy fiú meglopja az anyját, majd azzal ér véget, hogy egy szülő hozzájárul lánya elrablásához.  A kettő között pedig találkozunk csoportos nemi erőszakkal, gyilkossággal, bálványimádással, fegyveres rablással és tömegmészárlással. Mindezt pedig nem egy ellenséges nép műveli, hanem az izraeliták teszik egymással. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Izrael, a kiváltságos nemzet, Isten választott népe teljesen megfeledkezett a küldetéséről. Míg a Bírák könyvének elején arról olvasunk, hogy valamilyen ellenséges nemzet támadta meg és pusztította Izrael népét, és akkor a nyomorúság idején Istenhez kiáltottak, itt a könyv végén sokkal rosszabb a helyzet. Itt már nincs ellenség, nem egy idegen nép pusztít, hanem Izrael népe pusztítja önmagát, mert „mindenki azt tette, ami jónak tűnt neki a maga szemében.” (Bír 21:25). Ez a kijelentés, hogy „mindenki azt tette, amit jónak látott”, talán ma nem hangzik különösebben negatívan, mivel korunk nagyra értékeli az individualizmust és a személyes szabadságot. A Biblia azonban az egységet értékeli többre. Isten azt akarja, hogy népe az iránta és az egymás iránti szeretetben legyen eggyé. Ezért a törvényben is előírta népe számára az egymásról való gondoskodás kötelességét. A Bírák könyve végén azonban már egy széttöredezett társadalom van előttünk, amely képtelen erre.

1.      Hajszálon függve

A Józsué könyvében még azt láttuk, hogy az engedelmes nép az Istenbe vetett hit által meghódította az ígéret földjét. Ezzel szemben a Bírák könyvében már egy engedetlen, bálványimádó néppel találkozunk, amely a legtöbbször vereséget szenved Isten elleni lázadása miatt. A Biblia nagyon szépen mutatja be azt a folyamatot, ahogy Izrael népe először csak megfeledkezett Isten törvényéről, majd végül eljutott a „mindenki tegye, amit jónak lát” törvényig. Mivel Izrael ellenszegülve Isten örök parancsainak, a kánaániakhoz való igazodást választotta a velük szembeni ellenállás helyett, ezáltal utat nyitott az istentelenség és a kicsapongás előtt. A nép megalkuvó magatartása miatt Isten megengedte, hogy a szomszédos hatalmak háborúval tegyék próbára Izraelt. Izrael végül elbukott a próbában és egy lefelé tartó spirálba került mind lelki, mind politikai és erkölcsi értelemben.

 A Könyv hét bíró történetén keresztül mutatja be, hogy a ciklikusan visszatérő bűnt, ami az egész korszakot jellemzi: „Mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” (Bír 17:5). Ez az önzés és a bűn legmélyebb állapota. Miért történhetett ez meg? Miért lett Izrael lelki értelemben olyan gyengévé, hogy ilyen mélyre süllyedt a romlás mocsarában?

A válasz egyszerű. A romlás azzal vette kezdetét, hogy hiányzott a nép életéből az Isten rendelkezéseibe vetett hit és az engedelmesség. Így Izrael a bűn körforgásának a börtönébe került. Izrael ezt a halálos kört hétszer is újrafutotta, de nem sikerült megváltoznia, sőt csak egyre távolabb került az Úrtól.

Az „ördögi kör” rendszerint az Isten rendelkezései elleni lázadással kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az Úr úgy torolta meg a bűnt, hogy engedte az ellenséget benyomulni az országba. Ezt aztán a nép vétke feletti bűnbánat követte, majd Isten szabadítóul egy bírát küldött és helyreállította a néppel való közösségét.

A nép egy rövid időre megtapasztalhatta a megnyugvás idejét, hogy aztán újabb lázadó időszak következzen.

Minden újabb körnél a nép egyre mélyebbre süllyedt a romlásban, míg végül már csak egy hajszálon függött léte, fennmaradása.

A Bírák könyvének végén kiderült, hogy Izrael legveszélyesebb ellensége nem valamely idegen nép, hanem önmaga. Az izraeliták ahelyett, hogy a népek világosságaként Isten szentségéről és igazságáról tettek volna bizonyságot a kánaáni népek között, inkább átvették ellenségeik szokásait. Izrael mindenben hasonlóvá lett a többi kánaáni néphez, ők is bálványokat kezdtek imádni, erkölcstelenségben éltek, nem ismerték a szülők tiszteletét és már nem is emlékeztek arra, hogy eredetileg milyen életvitelt szánt nekik Isten. Úgy tűnik, hogy Izrael népe már szemernyit sem különbözik az ellenségeitől.

A könyv végén egyetlen halvány reménysugár csillan fel, amikor a Benjáminiak által elkövetett csoportos nemi erőszak valósággal sokkolja Izrael népét, és felébredt a lelkiismeretük. Ennek a sokknak a hatására képesek voltak összefogni, hogy megbüntessék ezt a súlyos gaztettet és Isten elé vigyék a történteket.

Ezt az erkölcsi mélységbe süllyedt népet azonban már össze sem lehet hasonlítani azzal a reményteljes néppel, amelyet Józsué vezetett be az ígéret földjére. Mi történik amikor „mindenki azt csinálja, amit jónak látott?”

Azok a szörnyű események, amelyekről ezek a fejezetek beszámolnak, megadják a kellő választ arra, hogy hová vezet a bálványimádás, fajtalankodás, brutalitás, kicsapongás és Isten igéjének teljes figyelmen kívül hagyása. Amikor pedig Izrael népének nemzeti lelkiismeretét felpiszkálja egy sokkoló esemény, az arra adott válasz is csak egy újabb brutális erőszak lesz.

A bűn soha nem elégszik meg, hanem gyűlik, növekszik, terjed és elpusztít mindent, ami az útjába kerül. A névtelen lévita és Gibea lakói jól szemléltetik, milyen mélységes romlottságra képes az ember. Úgy tűnik, az emberiség önzése nem ismer határokat.

Isten kegyelmes közbelépése nélkül az ember képes lenne mindent elpusztítani. Az emberiségnek ezért Szabadítóra, Megváltóra van szüksége, aki képes megtörni a bűn körforgását.

 

2.      Hogyan jutottunk ide?

Izrael fiai döbbenten állapították meg: „Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig.” (Bír 19:30). Vagyis: hogyan jutottunk ide?

Az egyik nyilvánvaló ok, a környező kultúra hatása. Mivel Izrael elfordult Istentől és bálványokban bízott, a nép között egyszer csak elszabadult az erőszak, a paráznaság, a szegények elnyomása. Egyszerűen azért, mert olyanná lesz az ember, mint amilyenek az istenei. Amikor Izrael népe a körülötte élő kánaáni népek bálványimádását kezdte követni, ezeknek a népeknek a kultúráját is átvette. Kánaán istenei azonban erőszakosak és aberráltak, ők a harc, a háború, a termékenység, a szexualitás istenei, amelyek tiszteletéhez hozzá tartozik a kultikus prostitúció is. A nép pedig olyanná válik, mint az istenek, amelyeket imád.

Mindez pedig a mi világunkra is igaz. A mai kultúra pontosan olyan, mint a bírák korának kultúrája. Mindenki azt csinálja, ami neki tetszik. A 21. századi posztmodern humanizmus, az ebből fakadó hihetetlenül erőteljes individualizmus lényege éppen ez, és ez igaz az Istennel való kapcsolatra nézve is: „úgy tiszteld Istent, ahogyan neked tetszik, ahogy az neked jó. A vallás mindenkinek a legbensőbb magánügye, ebbe ne szóljon bele senki.”

Általánosságban sok nyomorúsága van korunknak, de ebből ma csak egyetlen égető kérdést szeretnék kiemelni, ez pedig a férfi és nő kapcsolata. Ugyanis a modern nyugati világban ez az a terület, ahol Isten teremtési rendje leginkább eltorzul, és valami nagyon-nagyon más alakot ölt, mint amit Isten törvénye diktál. Ez az a terület, ahol a bírák kori állapotokhoz hasonlóan, ma mindenki azt teszi, amit jónak lát. És itt ne a hitetlen világot akarjuk megítélni, hanem elsősorban önmagunkat. Mert ez az a terület, ahol ma a kereszténynek is azt gondolják a szívük mélyén, hogy azt tehetnek, amit jónak látnak. Kétségtelenül igaz, hogy a szexualitás, a házasság, a férfi-nő kapcsolat témában jobban formál minket, erősebb hatással van ránk a mai kultúra, mint a Biblia.

Gondoljunk például az együttélés kérdésére. Az egész bibliai kijelentésen, amint az emberiség történelmén is, végighúzódik, hogy a házasság férfi és nő halálig tartó, elkötelezett, nyilvános és törvényes kapcsolata. Ez a házastársi szövetség. Ez a legtöbb kultúrában jelen volt egészen az elmúlt időkig. A Biblia azt mondja, hogy az együttélés, a házasságon kívüli nemi élet, teljes mértékben ennek a felrúgása. De ma a keresztények nagy része lazán átírja Isten rendjét, mert azt mondja: a 21. században ez tarthatatlan. Vagy gondolhatunk a válás kérdésére is. Mára teljesen elfogadottá vált a keresztény közösségekben is, hogy a házasságot fel lehet bontani. Pusztító fertőzésként vonul ez a gondolkodás végig rajtunk, az egyházunkon. Sokszor hallunk olyan lelkipásztorokról, hívő emberekről, akik elválnak. De hogyan jutottunk ide? Miért történhet meg mindez? Egyszerűen azért, mert mi akarunk magunknak törvényt szabni. Amit a Bírák könyve így mond: „Nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, ami neki tetszett.” (Bír 17:5). Úgy jutottunk ide, a mélypontra, hogy elhagytuk Istent, az egyetlen Királyt. Úgy jutottunk ide, hogy nagyobb hatással volt ránk környezetünk, mint Istenünk.

3.      Ki képes megtörni a bűn körforgását?

A Bírák könyvének végén bemutatott mélyponton egy reményvesztett népet látunk. A Biblia ezen a ponton érzékelteti velünk, hogy közvetlen összefüggés van az emberi gonoszság és a király hiánya között:  „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bír 17:6). Több van ebben a kifejezésben egyszerű ténymegállapításnál, miszerint Izrael még nem koronázta meg első királyát. Valójában annak megállapítása ez a mondat, hogy a nép elhagyta valódi Királyát, atyáik Istenét és ennek lett a következménye az a sok zűrzavar és romlás, amiről itt olvasunk. Az Úr ezt később maga is egyértelművé teszi, amikor kijelenti:  „Engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.” (1Sám 8:7/b). Sokkal többről van itt szó egy kormányzati rendszernél. Az igazi kérdés itt a nép hozzáállása a legfőbb kormányzójához, a menny és a föld Urához.

Azt is láthattuk, hogy az emberi gonoszság kiterjedése és romboló hatása minden egyes alkalommal fokozódott. Annak a népnek az életét, amely egy csodás országot kapott, hogy ott lakhasson és felhőtlenül élvezhesse az Istennel való közösséget, ekkora megosztottság és félelemi jellemzi. A felelősség egyértelműen az embereket terhel.  Azt tették, amit ők láttak jónak, így nem tudtak megfelelni annak, amit Isten jónak látott. Ahogy Ádám és Éva az Édenkertben, így most Izrael népe is figyelmen kívül hagyta Isten bölcsességét és a saját fejük után mentek.

Isten népe újra és újra áldozatul esett a sátán kísértésének, aki folytonosan arra sarkalja az embert, hogy egyedül saját magában bízzon, és saját vágyait kövesse. János apostol ezt nagyon pontosan kifejtette: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:16-17). Az emberek minden korban olyan vágyakat követnek, amelyek képtelenek tökéletes megelégedést adni a lelküknek.

A Szentírás arról tesz nekünk bizonyságot, hogy az élet útját csak egy valaki által találhatjuk meg. Ő nem akármilyen király, hanem a Királyok Királya, Jézus Krisztus. A Biblia arra hív minket, hogy Jézust, a mi igazi vezetőnket kövessük. Jézus egyrészt a tökéletes engedelmesség példája, aki képes volt arra, amire Ádám nem. Másrészt ő a mi tökéletes vezetőnk, aki arra hív, hogy az ő útján járjunk. Jézus sokkal többet tett, mint, amire bármely világi, emberi király valaha képes lett volna, Jézus magára vette Isten ítéletét. Halála és feltámadása által megszerezte népének az Isten előtti igazság ajándékát. Általa lehetünk elfogadottak, szeretettek, általa nyertünk bűnbocsánatot.

Amint láttuk, Izrael népe azért jutott mélypontra, mert a szívük nem volt Istené, nem az Úr volt az igazi királyuk. Ez így van ma is. Minden baj és nyomorúság, amely ma bennünket körülvesz azért lehetséges, mert ma is igaz, hogy nincs királyunk. Azaz, mert az ember nem ismeri el maga felett az egyetlen Királyt. Izrael története során, a bírák korában megfogant a vágy, hogy kell egy király. Az Úr azért nem akart földi királyt adni Izraelnek, mert egyedül Ő volt az, aki megszabadította Izraelt Egyiptomból, szövetséget kötött velük, mintegy kinyilatkoztatta számukra, hogy ő az egyedüli királyuk. Törvényét adta nekik és ezen keresztül kormányozta őket. De a nép makacskodott, hogy nekik akkor is király kell, mert a szomszéd népeknek is van látható, földi királyuk. Így Isten végül királyt adott Izraelnek. Az Ószövetség következő könyvei majd erről a korszakról, a királyok történetéről szólnak. Ámen.

Hirdetések: 2023.07.30.

 

GYÜLEKEZETI ALKALMAINK:

Vasárnap 10:00 – istentisztelet

 

ADOMÁNYGYÚJTÉS

Baranyában, Sellyét, és környékét ismét elverte a jég, ezért az egyházmegye felhívásának eleget téve augusztus 6.-án a vasárnapi persellyel a jégkárt szenvedett 3 falu templomának helyreállítását szeretnénk támogatni.

 

HÁLAÁLDOZATUNK:

Isten iránti hálával köszönjük meg a Testvérek imádságait, szolgálatát és adományait, amelyekkel hozzájárulnak a gyülekezet működéséhez.

Adakozás, járulék befizetés banki utalással:

Bonyhádi Református Egyházközségű

71800013-11116264 (Takarék Bank)

(A megjegyzés rovatba kérjük, feltüntetni, hogy az utalt összeg „adomány” vagy „járulék”)

Igehirdetés: 2023.07.30.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 71.

 

Bírák kora, Sámson

Olvasmány: Bírák 16:1-31

„Egyszer elment Sámson Timnába, és meglátott Timnában egy filiszteus nőt. Hazament, és ezt mondta apjának és anyjának: Láttam Timnában egy filiszteus nőt, kérjétek meg azt nekem feleségül!” (Bírák 14:2)

 

   Ahogy már az előzőekben láttuk, a Bírák könyve olyan, mint egy bírósági tárgyalás, ahol a vád a szövetség megszegése. Mivel Izrael nem űzte ki teljesen a pogány népeket az ígéret földjéről, ezért isteneik csapdává lettek Izrael számára. A pogány népek és isteneik jelenléte ugyanis állandó kísértést jelentett Izrael számára. A földművelés újdonság volt Izrael népe számára, a kánaániak viszont jól ismerték azt. A kánaáni vallás vonzereje az újonnan érkezettek számára abban volt, hogy a föld termékenységének ígéretével kecsegtetett és így gazdagságot és jólétet ígérte követői számára. Továbbá a Baal tiszteletéhez sok csábítóan színes és szórakoztató szertartás kapcsolódott. A Baal kultusz a hasonlósági mágia elvén működött, ami azt jelentette, hogy a föld és az állatok termékenysége érdekében, a Baal tisztelőinek szexuális kapcsolatot kellett létesíteniük egy kultikus prostituálttal, akár férfival, akár nővel, a helyi Baál szentélynél. Ennek a szertartásnak az volt a célja, hogy inspirálja Baalt, hogy hasonlóképpen cselekedjék az ember érdekében és így biztosítsa a termékenységet az élet minden területén. Ezek ismeretében érthetjük meg, miért olyan szigorú Isten az ő népével.

   A Bírák könyve azt a ciklikus folyamatot mutatja be, ahogy Isten népe hűtlenné válik, amikor Baalt és Asérát imádják, megsértik a szövetséget, ez kiváltja az Úr haragját, aki megítéli őket és kiszolgáltatja népét ellenségeinek. Az ellenség elnyomása alatti ínség miatt aztán ismét az Úrhoz kiáltanak szabadításért. Végül pedig az Úr katonai szabadítót, vagyis egy „bírát” támaszt, aki megszabadítja őket az elnyomás alól. Amikor ez a folyamat lejátszódik és megtörténik a szabadítás, egy ideig minden rendben van, majd amikor a bíró meghal, feledésbe merülnek a korábbi fájdalmas tapasztalatok és újra bálványimádásba süllyednek, s ezzel a ciklus megismétlődik.

Az engedetlenségnek ez a körforgása az egész könyvön végigvonul, de a bűn mértéke addig nő, amíg az engedetlenség, elnyomás, megbánás, szabadítás körkörös mintája végül káoszba hulló spirállá nem válik. Az egymást követő bírák nem jobbak, hanem csak egyre rosszabbak lesznek, az izraeliták pedig egyre gyakrabban választják a züllés, a nemi erőszak és a gyilkosság útját. Végül az országot polgárháború osztja meg.

Az utolsó bíró az a Sámson lesz, akinek személyében tragikus módon kiábrázolódik, hogy mivé lett Izrael. Sámson eredetileg názír volt, vagyis olyan izraelita, aki fogadalmat tett az Úrnak, hogy életét Istennek szenteli, és megtartóztatja magát bizonyos dolgoktól, pl. szeszes italok, nemi élet, stb. Így a názír, aki az Úrnak szentelte magát, minden izraelita számára azt szimbolizálta, hogyan kellene szentül élni Isten választott népeként, úgy hogy ne fertőzzék meg magukat a pogány népek bálványimádó praktikáival.

1.      Sámson a tragikus hős

Az olyan ember, mint Sámson, akinek názírfogadalma egy egész életre szólt, szentségben, és az Úrnak elkülönítve kellett volna, hogy élje az életét. Kétségtelenül Sámson volt korának legerősebb embere, ám egy gyenge pontja neki is volt: a nők. Sámson egyszerűen képtelen volt fegyelmezni a testi vágyait. Ha meglátott egy szép nőt, azonnal megkívánta, és meg akarta szerezni magának. Ezek a hirtelen fellobbanó szerelmek vezettek élete nagy tragédiájához. Először abba a fiatal nőbe lett szerelmes, akit egy filiszteus faluban látott meg, nem messze az otthonától. Sámsont már fogantatása és születése előtt Isten szolgálatára szánták a szülei. Isten angyala világosan kijelentette azt is, hogy ő lesz az a kiválasztott, aki által Isten majd megszabadítja népét a filiszteusok elnyomása alól: „Mert teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Ne érje annak borotva a fejét, mert Istennek szentelt názír lesz az a gyermek már anyja méhében. Ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a filiszteusok hatalmából.” (Bír 13:5). Ezek után érthető, hogy Sámsont a szülei mindenáron megpróbálták lebeszélni erről a házasságról: „Hát nincs feleségnek való a rokon leányok közt vagy egész népemben, hogy a körülmetéletlen filiszteusok közül akarsz feleséget venni?” (Bír 14:2). Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az a nő, akibe Sámson szerelmes lett, mind vallási mind kulturális hátterét tekintve elfogadhatatlan.

Csak Sámson az, aki ezt nem látta, mivel a szerelem teljesen elvakította. Nem hallgatott a jó szóra, hajthatatlan maradt: „Őt kérd meg nekem, mert csak ő tetszik nekem!” (Bír 14:3). Nem létezett számára más törvény csak az, amit a saját pillanatnyi vágyai diktáltak. Így végül megtartották a lakodalmat, de Sámson házassága csak néhány napig tartott, s több tucat ember életébe került.

Sámson második szerelme szintén filiszteus nő volt, egy gázai prostituált. De ez a kapcsolat sem tartott sokáig, és Sámson itt is csak pusztulást hozott a szerelme városára. Sámsonnak egy ideig sikerült minden helyzetből kivágnia magát.

De Sámson leghíresebb szerelme Delila volt. Ő a harmadik nő az életében, aki szintén filiszteus származású. Delila azzal vált hírhedté, hogy amit nem sikerült elérnie férfiak százainak, azt ő elérte. Hízelgésével sikerült levennie a lábáról Sámsont és kicsalnia ereje titkát. Az ő segítségével fogták el a filiszteusok Sámsont, majd megvakították és egy őrlőmalomban dolgoztatták. De Sámson ezúttal is pusztulást hozott szerelme népére. Utolsó győzelme méltó befejezése lett életének. A filiszteusok megkötözve vezették elő a vak Sámsont, hogy egy templomi ünnepségen, mint valami látványosságot mutogassák. Így akarták Sámsont még jobban megalázni az összegyűlt sokaság szeme láttára. A filiszteusok örömünnepe azonban tragédiába torkollott. Sámson saját magát is elpusztítva bosszút állt a filiszteusokon, amikor kidöntötte azt a két oszlopot, amihez hozzáláncolták, s így az egész épület összedőlt, mindenkit maga alá temetve. Sámson tragikus története ezzel a mondattal zárul: „Így többet ölt meg halálával, mint amennyit megölt életében.” (Bír 16:30/b). Sámson húsz évig volt bíró, de a fékezhetetlen testi vágyai miatt elbukott, így sohasem tudta valóra váltani a benne rejlő ígéretet. Sámsonnak tudomása volt arról, hogy ő az Úrnak van szentelve, mégis újra és újra figyelmen kívül hagyta ezt. Végzetesen vonzódott az idegen nőkhöz. Ráadásul rendkívül makacs és elbizakodott volt. Hagyta a testi vágyait és indulatait eluralkodni magán. A hatalmas fizikai ereje által, amit Istentől kapott, mégis sok hőstettet hajtott végre. Sámson így hőstettei által felébresztette népében a reménységet, hogy lehetséges legyőzni az erősebb ellenséget is és megszabadulni a filiszteus uralom alól. Végső soron pedig a Biblia Sámsont is a hit hősei között említi: „Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el.” (Zsid 11:32-33). Sámson makacsága, erkölcsi gyengesége ellenére is Isten eszközévé vált. Isten még Sámson életének tragédiáját is fel tudta használni a jó cél érdekében.

2.      Sámson csődje

Míg Gedeon esetében azt láthattuk, hogy miként használt fel Isten egy szerény képességekkel rendelkező embert, hogyan formálta őt „erős vitézzé”, addig Sámson esetében ennek pont az ellenkezőjét látjuk. Sámson kezdettől fogva egy rendkívüli képességekkel megáldott ember volt, aki mégis csődöt mondott. Élete azt mutatja be, hogyan herdálja el az ember az Isten által neki adott képességeket és lehetőségeket.

A Biblia világossá teszi, hogy Isten már Sámson születésekor kiválasztotta őt, hogy népe vezetője és szabadítója legyen. A szülei tudták róla, hogy Isten fontos feladatra választotta ki őt, és bizonyára el is mondták ezt neki. Sámson kiválasztottságát és küldetését erősítette az a hatalmas fizikai erő is, amivel megáldotta őt Isten. Amikor az Úr Lelke betöltötte őt, képes volt puszta kézzel széttépni egy oroszlánt, vagy akár fél kézzel is elbánni egy hadsereggel. A bibliai leírásokból azonban úgy tűnik, hogy ezt az Istentől kapott erőt Sámson a legtöbbször nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő cél érdekében használta fel. Tettei inkább egy féktelenül randalírozó bűnözőre, mint egy lelki vezetőre emlékeztetnek. Már ifjúkorától kezdve makacs és lázadó természetű volt. Olyan feleséget választott magának, aki által a lehető legtöbb szomorúságot okozta szüleinek. Mindenben szembe ment az Isten által neki adott küldetéssel. Amikor pedig a filiszteus nővel kierőszakolt házassága alig egy hét után tönkre ment, mindjárt a filiszteus prostituált karjaiban vigasztalódott. Sámson végül egy harmadik filiszteus nővel, az ellenségei által felbérelt csábítóval, Delilával való enyelgése során, ostoba módon végleg elherdálta hatalmas erejét.

Ironikus módon miközben Sámson a fizikai erejét tekintve az első volt népe között, erkölcsi erejét tekintve az utolsó. Botlásai, gyengesége szinte felfoghatatlanak tűnnek. Kiválasztott és Isten Lelke által felkent vezetőként erkölcsi bukása megmagyarázhatatlan. Sajnos azonban hasonló példákkal szinte minden nemzedékben találkozhatunk. Ha a kiválasztottság-tudathoz nem társul istenfélelem, az bukáshoz vezet.

Sámson példája figyelmeztet minket, hogy kiváló képességekkel megáldott, sikeres és híres vezető emberek, milyen könnyen válhatnak hírhedté, és zuhannak nagyot, ha az erkölcs terén nem képesek fegyelmezni magukat. Sámson élete végéhez közeledve úgy tűnik, hogy teljesen csődöt mondott, a pogányok és isteneik csúfos vereséget mértek Izrael Istenére. Sámson megvakítva és megalázva már csak arra használja erejét, hogy a filiszteusok malmát hajtsa. Isten azonban mindezek után is tartogatott még egy meglepetést a filiszteus elnyomók számára. Sámson, bár élete során nem sokat törődött az Úr akaratával, az utolsó szavaival mégis csak Istenhez fordult: „Ó, Uram, Uram! Emlékezz meg rólam, és adj nekem erőt csak még most az egyszer, Istenem, hogy utoljára, a két szememért bosszút állhassak a filiszteusokon!” (Bír 16:28). Sámson személyével tulajdonképpen Isten mintegy tükröt tartott az izraeliták elé. De Sámson tragikus sorsa elgondolkoztató a mi számunkra is. Hiszen mi is Isten elhívott népe vagyunk: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2:9).

3.      A jobb vezető utáni vágy

A Bírák könyve háborúval kezdődik és azzal is végződik. De a könyv kezdetén még a nemzet szent háborúban áll az Istentől nekik adott földnek a birtokba vételéért, a könyv végén viszont egy bukott nép harcol egymás ellen. De végig azt látjuk, hogy leginkább azt csinálják, ami nekik tetszik. Az utolsó bíra, Sámson a nép vezetőjeként sem engedelmeskedett Istennek, hanem inkább csak saját alantos vágyainak. A könyv végén pedig ez a refrénszerű mondat ismétlődik: „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bírák 17:6). Izraelnek valójában arra lett volna szüksége, hogy teljesen alávesse magát az Úrnak, az igazi királynak. De Isten népe oda jutott, hogy szinte teljesen megfeledkeztek Istenükről és a vele kötött szövetségről.

Isten helyett így Izrael népe emberi vezetőket kíván magának. A Menyei Király helyett a pogány népekhez hasonlóan ők is földi királyt akartak maguknak. Ez a király utáni sóvárgás majd a Királyok könyvének leírásában bontakozik ki igazán, de már a Bírák könyvében is megjelenik. Gedon fia, Abimélek már nem elégszik meg a bírói tiszttel, hanem királlyá teszi magát. Királysága azonban nem hoz megoldást és jobbulást az ország helyzetében, hanem csak az emberi természet erőszakos voltát mutatja meg. Úgy tűnik, hogy az embereknek szükségük van vezetőkre, ám az olyan királyok, mint Abimélek is, nem békét, hanem csak háborúságot hoznak. Az izraeliták király után sóvárogtak, de folyton csalódniuk kellett a földi királyokban. Az emberi szívekben támadt űrt azonban soha egyetlen földi király sem volt képes betölteni, hanem csak Jézus, aki a Királyok Királya. Ő mutatta meg életével, hogy senki más, csak egyedül Isten bűntelen Fia képes helyesen vezetni Isten népét. A Szentírás végén ezt a bizonyságtételt olvassuk: „Mert uraknak Ura és királyoknak Királya” (Jel 17:14). Jézus uralmának fensége mellett elhalványul minden emberi vezető. Az ő mennyei királyságának soha nem lesz vége.

Sámson története tehát egyrészt az emberi vezetők kudarcát mutatja meg. Másrészt azonban Sámson minden tökéletlensége ellenére az eljövendő Szabadító előképe. Sámson életének főbb eseményeiben Isten szabadítóterve ábrázolódik ki. Csodás születését megelőzően angyal jelenik meg szüleinek, hogy felkészítse őket és elmondja nekik, hogy gyermekük népe szabadítója lesz. Sámson életét Isten számára szentelték oda, egész életét a Lélek különleges ereje jellemezte. Megbízatásának teljesítése közben egymaga szabadította meg Isten népét. Isten úgy rendezte Sámson sorsát, hogy amíg küldetésén dolgozott, épp a sajátjai adták át idegen kezekbe.

Sámsonnak azt a kínt is el kellett szenvednie, hogy olyasvalaki árulta el, akit szeretett. El kellett viselnie ellenségei kínzásait és gúnyolódását. Végül pedig Sámson életének összegzése is nagyon elgondolkodtató: „Így többet ölt meg halálával, mint amennyit megölt életében.” (Bír 16:30). Jézusra vonatkoztatva ez inkább így hangzana: „többet ért el halálával, mint életével.” Sámson és Jézus élete között felfedezhető megdöbbentő párhuzamok nyilvánvalóan nem véletlenek. Ugyanakkor Sámson és Jézus élettörténetének hasonlósága ellenére egyszersmind teljes ellentéte egymásnak. Sámson kora erkölcseihez idomult, Jézus azonban konfrontálódott az akkori erkölcsökkel. Sámson csaknem teljesen feladta küldetését, míg Jézus mindvégig hűséges maradt. Sámson csak fizikai értelemben hozott népének szabadítást, Jézus azonban mindenki számára megszerezte a teljes szabadságot. Ámen.