Igehirdetés: 2023.08.27.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 75.

 

Király Izrael élén

Olvasmány: 1Sám 12:14-15.

„Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.” (1Sám 12:14-15)

 

Egy tucatnyi törzset egy néppé kovácsolni nem volt könnyű feladat. Láttuk azt, hogy Izrael is csak nehezen formálódott egységes nemzetté. A bírák idején a törzsek csak egy laza szövetségben álltak egymással, és nem rendelkeztek semmiféle központi kormányzattal. Csak, amikor valami vészhelyzet adódott, akkor működtek együtt egy-egy bíra vezetésével, akit Isten szabadítóként küldött a számukra. Sámuel korában azonban állandósult a filiszteusok katonai fenyegetése, ezért szükségessé vált a központi hatalom kiépítése. Sámuel már megöregedett, a fiai pedig nem voltak méltó utódai, így új vezetőre volt szükség. Mivel a környező országokban már mindenhol király állt a nép élén, ezért Izrael népe úgy gondolta, hogy számukra is ez lenne a jó megoldás. Az ellenséget csak úgy tudnák legyőzni, ha egy király fogná össze és egyesítené az országot. A királyi hatalom két előnnyel is járt. Először is egységes és erős központi kormányzást jelentett. Másodszor pedig mivel a királyt a fiai követték a trónon, így az utódlás kérdése is meg volt oldva.

Izrael tehát úgy gondolta, hogy ha királyuk lesz, akkor minden problémájuk azonnal megoldódik. A nép vezetői ezért fordultak Sámuelhez azzal a kéréssel, hogy jelöljön ki számukra egy királyt: „Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás.” (1Sám 8:4-5).

Az elgondolás valóban logikusnak tűnt és mindenki egyet is értett vele, kivéve Sámuel prófétát. Ő ugyanis arra emlékeztette a népet, hogy ez a kérésük valójában Isten elleni lázadás. Ezzel ugyanis Izrael népe azt utasította el, hogy maga Isten legyen a vezetőjük. Továbbá Sámuel arra is figyelmeztette a népet, hogy a királyok bizony visszaélnek a hatalmukkal és sanyargatják a népet. Ha királyt választanak maguknak, akkor katonai besorozásra és magas adókra is számíthatnak, valamint arra, hogy a király hatalmánál fogva akár rabszolgává is teheti az alattvalóit.

Tudnunk kell azonban, hogy Isten nem önmagában a királyság intézményét ellenezte, hanem a királykérés mögötti indok volt az, ami haragját kiváltotta. A vének ugyanis így indokolták kérésüket: „Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (1Sám 8:19-20). Isten pedig pont azt nem akarta, hogy az ő választott népe olyan legyen, mint a többi nép. Mindezek ellenére Isten engedett a nép kérésének és arra szólította fel Sámuelt, hogy válassza ki és kenje fel Sault Izrael első királyává.

1.      Az első király

Sámuel, Isten szavának engedelmeskedve, keresett királyt a népnek. A bibliai leírás hangsúlyozza, hogy Isten választotta ki Sault, Ő munkálkodott az események hátterében. Saul eredetileg az apja elveszett szamarainak keresésére indulva találkozott Sámuellel, a „látóval”. Találkozásuk alkalmával Isten parancsa szerint Sámuel titokban felkente Sault királlyá. Majd pedig Sámuel Micpában „országgyűlést” hívott össze, melynek témája a királyválasztás volt. Itt sorsolással választottak királyt, ahol Saulra esett a választás. Ezt követően Saul nagy népszerűséget szerzett, amikor vezetésével legyőzték a tízszeres fölényben lévő ellenséget. Ezek után a nép egyöntetűen megerősítette Sault a királyságban. Külső adottságait figyelembe véve kiváló döntés volt Sault választani királynak. Emberi szemmel nézve imponáló megjelenése ígéretes jelöltté tette őt:  „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9:2). Istennek azonban más volt a véleménye: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7).

Mindez hamarosan ki is derült. Saul életútja rossz irányba fordult és tragikus véget ért. Az első baljós jelek már nem sokkal a királlyá választása után megjelentek. A filiszteusok elleni hadjáratra készülve, miközben Sámuel érkezésére várt, akinek az áldozatot be kellett volna mutatnia, Saul egyre türelmetlenebbé vált. Végül nem törődve az Isten törvényével, amely szerint csak felszentelt pap mutathatott be áldozatot az oltáron, Saul maga végezte el a szertartást. Sámuel ezért keményen megfedte Sault: „Nem teljesítetted Istenednek, az Úrnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13:13-14).

Saul elhamarkodott tette, meggondolatlansága itt még talán nem tűnik olyan súlyos vétségnek, de a Biblia már itt is világosan rámutat azokra a belső, lelki gyengeségekre, jellemhibákra, amelyek csak később lettek nyilvánvalókká. Legfőbb hibája Saulnak abban keresendő, hogy eltért az Isten parancsától. Szorongatott helyzetben, a próbatételek alatt Saul hajlamos volt önfejűen cselekedni. Nem tartotta fontosnak, hogy Isten törvényét megtartsa, inkább a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodott.  Mivel Saul a maga feje után ment, egyre több rossz döntést hozott, és egyre inkább elszakadt Istentől.

Nem sokkal később lezajlott az a bizonyos ütközet, amelyben Saul fia, Jonatán hőstettének köszönhetően megfutamodtak a filiszteusok és Izrael fényes győzelmet aratott. Ebben a győztes csatában azonban maga Saul előbb csak bizonytalanul, majd pedig elhamarkodottan cselekedve vett részt. Saul kapkodó és bizonytalan jelleme itt is megmutatkozott. Eleinte félt, és nem tudta rászánni magát a támadásra, majd egy elhamarkodott fogadalmat tett, mellyel szétzilálta az izraeli hadsereget, ezzel lehetőséget adva az ellenségnek az elmenekülésre.

A következő alkalommal, amikor ismét nehéz helyzetbe került Saul, újra csak kapkodott, és következetlenül járt el. Ebben az esetben sem követte Isten parancsát, ismét Sámuel volt az, aki leleplezte és megfeddte őt: „Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15:23).

Saul volt Izrael első királya, aki nagy dolgokra hívatott el. Uralkodása kezdetén hatalmas ígéretet kapott Istentől: „Akkor megszáll téged is az ÚR lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.” (1Sám 10:6). Engedetlensége, önfejűsége következtében azonban hamarosan elvesztette vezetői képességeit. Kudarcának oka abban volt, hogy nem ismerte el, hogy nem ő, hanem az Úr az igazi uralkodó. Saul bizonytalan ember volt, aki Sámuel támogatása nélkül gyorsan elveszette a maradék önbizalmát is. A Biblia ezt a szomorú megállapítást teszi róla: „gonosz lélek kezdte gyötörni” (1Sám 16:14).

Saul királyságának a második fele a Dáviddal való vetélkedésről szól. A hatalmát féltő és egyre féltékenyebbé váló Saul ahelyett, hogy szövetségre lépett volna azzal a Dáviddal, akit mindenki hősként tisztelt, elüldözte őt az udvarából. A félelem végül úgy eluralkodott Saulon, hogy a „hatalom megszállottjaként” egy reszkető, tehetetlen és vezetésre alkalmatlan emberroncs lett belőle. Végül, ilyen körülmények között indulva csatába élete tragikus véget ért. A csatavesztést látva végső elkeseredésében ő maga öngyilkos lett, miközben a fia Jonatán is maghalt, az országra pedig ismét nehéz idők jöttek.

2.      Van-e szükség királyra?

Sámuel első könyvének az elején megtudtuk, hogy a királykérdés, milyen heves vitát váltott ki Sámuel és a nép között. A nép vezetésének a kérdése ugyanis Izrael identitásának egyik meghatározója volt. Ahhoz, hogy Izrael világosság legyen és áldást hozzon a népek számára, különböznie kellett tőlük. Az azonban, hogy ők királyt kívántak maguknak, azt mutatta, hogy a különbözőség helyett inkább hasonlóvá szerettek volna válni a többi néphez. Sámuel hiába figyelmeztette őket a királysággal együtt járó veszélyekre, ők hajthatatlanok voltak és kijelentették, hogy királyt akarnak, hogy vezesse őket, biztosítsa számukra a katonai sikereket. Izrael nem mutatott semmiféle vágyat arra, hogy Istennek engedelmeskedve az Ő szövetséges népeként éljenek. Végül az Úr azt mondta Sámuelnek, hogy hallgasson a népre, és adjon nekik királyt. De azt, hogy ki legyen a király, Isten döntötte el.

Isten tehát nem csupán megengedte, hogy Izraelnek királya legyen, de azt is megmondta, ki legyen az. Istennek egyetlen feltétele az volt, hogy továbbra is az Urat tekintsék végső uralkodójuknak: „Bárcsak félnétek az Urat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az Urat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! (1Sám 12:14). Izrael királya tehát egyeduralkodó volt, aki nem tartozott elszámolással semmiféle parlamentnek vagy alkotmánybíróságnak.

Isten akarata szerint ugyanakkor Izrael királya mégis különbözött a többi nép királyától abban, hogy Istennek tartozott felelősséggel. Izrael királya a hatalmát Istentől kapta, és ezért neki tartozott engedelmességgel. Ha ezt az engedelmességet megtagadta, akkor Isten is visszavonta tőle áldását. Sault pontosan ezért vetette el Isten olyan hamar, mert engedetlennek bizonyult Istennel szemben. Míg a világ népei között a legtöbb király abszolút hatalommal rendelkezett, addig Izraelben egyedül Istennek volt abszolút hatalma, a király pedig csupán Isten szolgájának számított. Saul kiválasztatott, király lett, s bár számára minden lehetőség megadatott, mivel ő maga nem volt hajlandó elismerni, hogy Izrael népének a valódi királya maga Isten, így méltatlanná vált a királyi tisztségre.

A Biblia világosan kimondja, hogy Izraelnek továbbra is meg kell tartania a „megkülönbözetett” jellegét. Ezt szolgálja az is, hogy Izrael esetében mindig az Úr választja a királyt. Így történt ez Saul és Dávid esetében is. Az Úr utasítása alapján kente fel Sámuel a két királyt, és csak azután léptek a nyilvánosság elé. A halandó király tehát egyértelműen a nagy Király, az Úr alattvalója. Amikor Sámuel, a próféta felkeni Izrael első királyát, a halandó király az Úr messiása azaz „felkentje” lesz. Ebből a képből épül fel a messiás jövőbeli reménye. A Biblia az üdvtörténet korábbi eseményeiből merít, és ezeket vetíti bele a jövőbeli szabadítás reménységébe. Létezik tehát egyfajta kapcsolat az ószövetségi királyok és az eljövendő Messiás között. De azt is láthatjuk, hogy Izraelben a királyság intézménye nem túl biztató módon vette kezdetét. Saul története arra figyelmeztet minket, hogy ha egy embert emelünk királlyá, az mindig veszélyes, mert a hatalom a legjobbakat is képes megrontani. Egy biztos, Isten olyan királyt, olyan vezetőt akar, aki őt féli és neki engedelmeskedik, aki elismeri maga felett Isten uralmát.

Igaz, hogy Izrael első királya, Saul nagy csalódást okozott, és pontosan azt tette, amitől Sámuel óvta őt, de a második király, Dávid jó vezetőnek bizonyult, és az ő utódjaként jött el Jézus, mint a mi Messiás királyunk. Isten így gondoskodott az ő engedetlen népéről.

3.      Az engedelmesség és áldás

Sámuel első könyve megmutatja nekünk azt, hogy milyen áldás fakad abból, ha valaki engedelmeskedik Istennek, de azt is, hogy milyen pusztulást hoz, ha az ember a maga útját járja. Ez egy olyan alapvető téma, ami az egész Biblián végighúzódik. Sámuel így intette a népet: „Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek! Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.” (1Sám 12:14-15). Ezekből a szavakból világosan látszik ez a törvényszerűség. Az Isten iránti engedelmesség áldott életre vezet, az Istennel szembeni engedetlenség pedig nagy bajt okoz. Erre számtalan példát hoz fel a Sámuel első könyve. Pl. Éli fiai engedetlenségük miatt nem lehettek Izrael bírái, de ugyanez volt a helyzet Sámuel fiaival is. Saul élete pedig még világosabban mutatja ezt a törvényszerűséget. Saul számtalanszor volt engedetlen Istennel szemben. Türelmetlen volt, nem várta ki Isten időzítését, hanem az Úr által meghatározott idő előtt mutatta be az áldozatot. Elhamarkodottan és meggondolatlanul tett olyan fogadalmat, amelyet képtelen volt betartani. Nem hajtotta végre az Úr parancsát, hogy az ellenséget és annak minden tulajdonát pusztítsa el, és ne tartson meg magának semmit a zsákmányból. Féltékeny volt Dávidra, majd egyenesen az életére tört. Meggyalázta Istent azzal, hogy egy halottidézőhöz fordult segítségért. Saul királyságát végig az Istennel szembeni engedetlenség jellemezte, és ennek súlyos következményei lettek. Isten lelke elhagyta, kiszolgáltatva őt saját sorsának.

Ezzel szemben Dávidot úgy mutatja be a Biblia, mint aki engedelmesnek bizonyult Isten iránt. Isten nem a külső tulajdonságait vette figyelembe, amikor királlyá tette. Dávid Isten „szíve szerint való” (1Sám 13:14) ember volt, ezért Isten megáldotta őt. De Dávid sem volt képes tökéletesen megtartani Isten parancsait. Az ő élete sem volt hibátlan, és ennek meg is lettek a következményei. Így Izrael legfőbb reménye az maradt, hogy Isten ígérete szerint eljön majd az a „Nagy Király”, aki mindenben Istennek engedelmeskedik, és sohasem okoz csalódást.

Jézus életét az Atya akaratának való tökéletes megfelelés jellemezte. Ő az élete árán is engedelmes volt, és soha nem szegte meg Isten törvényét. Azt mondta: „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42). Jézus engedelmessége hozta el az igazi áldást. Ámen.

Igehirdetés: 2023.08.20.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 74.

 

Izraelnek vezetőre van szüksége

Olvasmány: 1Sám 3:1-21

„Sámuel felnövekedett. Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül. És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az ÚR prófétájául rendelte Sámuelt. Az ÚR még többször is megjelent Sílóban, és kijelentette magát az ÚR Sámuelnek igéje által Sílóban..”  (1Sám 3:19-20)

 

Isten legtöbb ígérete, amelyet Izrael népének adott, a bírák korára beteljesedett. A nép immár a saját földjén élhetett,            ahol megvolt mindenük. Ennek ellenére valami mégis hiányzik. A Bírák könyvéből megtudtuk, hogy Izrael ekkor még nem volt egységes nemzet. A törzsek között felosztott területeknek ezt a lazán összetartozó halmazát nehezen lehetett országnak nevezni. Az izraelita törzsek ebben az időszakban legalább annyiszor keveredtek összetűzésbe egymással, mint ahányszor ellenséges szomszédjaikkal harcoltak. Sámuel első könyvének a kezdetén arról olvasunk, hogy Izrael állandó ellenségei, a filiszteusok, kihasználva az izraeliták egységének a hiányát, egyre beljebb nyomulnak az országba. Mivel Izrael képtelen volt megállítani a filiszteusokat, azok végül a szövetség ládáját is zsákmányul ejtették. Ezek után sokan már azt kezdték gondolni, hogy Isten végleg elhagyta Izraelt. A könyv 3. fejezete ezzel a mondattal kezdődik: „Az ifjú Sámuel pedig az ÚR szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás.” (1Sám 3:1).

Mindez azt mutatja, hogy Isten közvetlenül beavatkozik a dolgok menetébe, ahogy Ábrahám vagy Mózes esetében is tette, amikor új vezetőt hívott el a nép számára. Isten ezt a kijelentést adta Sámuel prófétának: „Akkor az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.” (1Sám 3:11).

Sámuelről megtudjuk, hogy még gyermek volt, amikor először szólt hozzá Isten. Továbbította Isten üzenetét, még akkor is, ha az feddést tartalmazott Éli főpap számára, aki gyermekkora óta nevelte őt. Ez  a korai jelzés is arra utalt, hogy Sámuelből igazi próféta lesz, aki mindig kendőzetlenül hirdeti Isten szavát. A hamis próféták viszont mindig olyan híreket közöltek, amelyek tetszettek az embereknek.

Sámuel azonban nemcsak próféta volt, de a bírák korábból a királyság korába való átmenet nehéz időszakának a politikai vezetője is. Képzettsége szerint Sámuel pap volt, így Izrael vallási vezetőjeként is a nép élén állt. De, amikor a szükség úgy hozta, a hadsereg irányítását is a kezébe vette, és győzelmes hadjáratot vezetett a filiszteusok ellen, visszafoglalva az elvesztett területeket.

Végül pedig Isten útmutatása alapján Sámuel választotta ki és kente fel Izrael első két királyát is. E sokféle szerep betöltésével Sámuel fontos örökséget hagyott maga után. Egy évszázadnyi széthúzás után, neki sikerült egyesítenie a törzseket.  A vezetése alatt érkezett el az ország az államiság küszöbéig. Sámuelnek köszönhetően mindenki számára világossá vált, hogy Isten mégsem feledkezett meg a szövetségről, és továbbra is népével van.

1.      Követelmények a vezetővel szemben

Egyetlen ország, sem lehet naggyá, ha nincsenek jó vezetői. De hogyan lehet megtalálni ezt a jó vezetőt? Izrael népnek ez volt az egyik legfontosabb kérdése. A bírák korszakának végére az ország mélypontra jutott, amikor a nép fennmaradása csupán egy hajszálon függött. Az már a Bírák könyvében egyértelművé vált, hogy túlélésért vívott harcban Izraelnek vezetőre volt szüksége. De az is kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ember ez vezető. A Szentírás elvárásokat fogalmaz arról, hogy milyen legyen a vezető. A Sámuel első könyvének rögtön az elején például ezt olvassuk: „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. Összetörnek, akik az ÚRral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben.” (1Sám 2:9-10). Sámuel első könyve három olyan férfit mutat be nekünk, akik a hatalom csúcsára emelkedve Izrael vezetői lettek. Ezek voltak Sámuel, Saul és Dávid. Mindegyikükről elmondható, hogy megnyerő, erőteljes személyiségek voltak, akik csodálatot és tiszteletet váltottak ki az emberekből. Ketten közülük, Sámuel és Dávid, sikeres vezetők lettek. Saul azonban az ígéretes kezdet ellenére megbukott.

Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben Izrael népe a fennmaradásáért küzdött, nem volt mindegy, hogy milyen vezető állt az ország élén. Az izraelitákkal nagyjából egy időben érkezetek a térségbe legnagyobb ellenségeik, a filiszteusok. A filiszteusok a földközi tenger partján alapítottak városokat, majd innen kiindulva fokozatosan egyre beljebb nyomultak a szárazföld belseje felé, az izraeliták által lakott területeket veszélyeztetve. Fejlett haditechnikával rendelkeztek, különösen a gyors harci kocsikról voltak híresek. Bár létszámukat tekintve kevesebben voltak, mint az izraeliták, de sokkal jobban szervezett nép volt. Izrael népének ekkoriban még sem központi közigazgatása, sem állandó hadserege nem volt.  A tizenkét törzs csak egy nagyon laza szövetségben állt egymással és csak vészhelyzet esetén fordultak egymáshoz segítségért. Az ilyen „vészhelyzetek” esetén alkalmi vezetők, az ún. bírák álltak az ország élére.

Mintegy száz éven keresztül így működött az ország. A törzsek teljesen függetlenek voltak egymástól, és ezt a szabadságukat a nagy összefogások és közösen elért győzelmek után is igyekeztek megőrizni. A korszak végére azonban filiszteusok minden területen Izrael felé kerekedtek így a törzsek kénytelenek voltak elgondolkodni azon, hogy változtassanak a korábbi politikai és társadalmi helyzetükön. Kénytelenek voltak elismerni, hogy egységes vezetés hiányában olyan válság bontakozott ki, amely már létében fenyegette az országot. Érdekes módon a Sámuel első könyve mégsem egy csatajelenettel kezdődik, de még csak nem is a vezetési válság következtében beállt nyomorúság leírásával, hanem egy intim családi problémával. Két elkeseredett és egymásra végtelenül féltékeny feleséget látunk, akik már hosszú ideje harcban állnak egymással. Az egyik asszony gúnyolódik a másik asszony meddőségén. Anna, a gyermektelen asszony végső elkeseredésében Istenhez fordult segítségért. Imádságában Istennek ajánlotta fel a születendő gyermekét. Egy idő múlva Anna teherbe esett és fiút szült, akit Sámuelnek nevezett el. Anna megtartotta Istennek tett fogadalmát és gyermekét elvitte a szentélybe, ahol Éli pap mellett nevelkedett. Sámuelből pedig Izrael egyik legkiemelkedőbb vezetője vált. Hármas szerepet töltött be. Egyrészt próféta volt, aki Isten akaratát közvetítette. Másrészt pap volt, aki Izrael népének istentiszteleti szertartásait vezette. Harmadrészt pedig katonai vezető is volt, akik csatába vezette az izraelitákat. De Isten vezetése alatt ő választotta ki Izrael első két királyát is. Sámuel erős személyisége mindvégig hatással volt az országra, akkor is, amikor már nem ő állt annak élén.

Sámsonhoz hasonlóan Sámuel is názír volt, azaz Istennek felajánlott, de Sámsonnal ellentétben ő valóban be is töltötte ezt a szerepét. Karizmatikus vezető volt, aki bátorsággal vezette és szabadította meg Izraelt az ellenségeitől. Bölcsen rendezte a törzsek közötti vitákat. Sámuel Mózeshez is hasonlított, mivel ő is intette a népét, hogy forduljak el a bálványoktól és teljes szívükből az Urat szolgálják.

2.      Egy meddő nemzet

Nem véletlenül kezdődik Anna történetével a könyv. Anna nyomorúsága és a gyermekért való küzdelme, Izrael küzdelmét jelképezi. Anna története arra mutat rá, hogy a keserű fájdalomból hatalmas ígéret születhet, ha az ember Istenhez fordul, és benne bízik.

Anna története arra is emlékeztet minket, hogy az Isten által kiválasztott vezetők nem mindig a megszokott úton érkeznek. Megtudjuk, hogy nép élén Éli főpap romlott életű fiai következtek volna a sorban, Isten azonban elvetette őket. Ellenben megáldott egy olyan asszonyt, aki nyomorúságában hozzá fordult, és áldásról biztosította az asszony születendő fiát is, mindaddig, amíg Istentől várja a segítséget. Isten tehát olyan vezetőt választott ki, aki hallgat rá és törvényei szerint él. Az Úr ezt a kijelentést adta: „Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.”  (1Sám 2:30).

Sámuel soha nem felejtette el ezt a leckét. Ő kente fel Sault, az első királyt, és amikor Saul már nem félte Istent, megfosztotta őt hatalmától. Számos nagyszerűnek látszó férfi közül Dávidot, a fiatal pásztorfiút választotta ki Saul helyére. Dávid uralma alatt aztán Izrael valóban gazdag és biztonságos ország lett. A Biblia azt is bemutatja, hogy mindez nem Dávid nagyszerű vezetői képességeinek volt köszönhető, hanem annak, hogy Dávid állhatatosan Istenhez fordult vezetésért. Hiszen a legjobb vezető maga Isten.

Sámuel könyve tehát egy meddő nő és egy meddő nemzet történetével kezdődik. A meddő nő Anna, aki az elnyomás alatt élő izraelitákhoz hasonlóan az Úrhoz kiált, és azt kéri, hogy Isten vegye el szégyenét. A nemzet is meddő volt abban az értelemben, hogy nem hozta meg az Istennel kötött szövetség szerinti gyümölcseit. Még a hivatalos istentisztelet is megromlott. Izraelben és eltávolodott Isten szent voltától. Éli főpap fiai, csupán a saját érdekeiket szolgálták, és „nem törődtek az Úrral.” (1Sám 2:12). A helyzet komolyságát jól szemlélteti a név is, amelyet Éli egyik unokájának adnak: „Ikábód”, azaz „odavan Izrael dicsősége” (1Sám 4.21).

Azzal azonban, hogy a filiszteusok elvették Izraeltől a szövetség ládáját, eltávolodott tőlük Isten dicsősége is. A szövetség ládája egy különlegesen díszített, fából készült doboz volt, amely a Tíz ige másolatát tartalmazta, és ez által az Istennek élő jelenlétét szimbolizálta a népe között. Az izraeliták azonban egy idő után kezdték úgy kezelni ezt a ládát, mint egy mágikus, szerencsét hozó tárgyat, amellyel Isten mindig, minden helyzetben a saját oldalukra állíthatják, ha ellenség fenyeget. Amikor Izrael vereséget szenvedett egy filiszteusok elleni csatában, akkor a következő csatába a ládát is elvitték, mert azt gondolták, hogy az majd biztosítja számukra a győzelmet. Az izraeliták, azonban csatát vesztették és a filiszteusok a szent ládát is elvitték. A csatában Éli két fia is meghalt, a rossz hír hallatán pedig az idős Éli is meghalt.

Izrael valóban meddő volt. Az ígéret földjén élt ugyan, de gyümölcstelen volt. Az Isten jelenlétét szimbolizáló láda pedig az ellenség birtokában került. Izraelnek már csak egy reménye maradt, hogy Istenhez kiáltanak és kérik, hogy Isten teremtsen bennük új életet. Végül mivel a szentláda pusztulást hozott a filiszteusokra, ezért azok visszaadták Izraelnek. Ahogy Isten Anna imájára is válaszolt, amikor megszabadította a meddőségből, úgy válaszol Izrael kiáltásra is. Isten fiút adott Annának. Azt a Sámuelt, aki a legutolsó és legnagyobb bíró volt.

3.      A vezető, aki hallja Isten szavát

Sámuel már kicsiny gyermekkorától Éli főpap mellet szolgált. Egy éjjel aztán Sámuel hangot hallott, amely őt szólította. Először azt gondolta, hogy Éli hívja, ezért megkérdezte, hogy mit kíván tőle. Miután ez háromszor megismétlődött, Éli rájött, hogy bizonyára Isten szólította Sámuelt. Ezért azt mondta neki, hogy így feleljen a hívásra: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3:9). Éli tudta, hogyha Isten szól, akkor arra az embernek oda kell figyelnie. Isten egy olyan korban hívta el Sámuelt a prófétai szolgálatra, amikor a népnek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy valaki Isten üzenetét közvetítse a számára. Isten Sámuelt bízta meg, hogy átvezesse népét a bírák korából a királyság korába. Sámuel a népe nagy prófétája és papja lett.

A Biblia ezt mondja Sámuelről: „Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül.” (1Sám 3:19). Isten nagy feladatra hívta el Sámuelt. Mindezt azonban csak úgy tölthette be, ha kész volt meghallani Isten szavát. Ez a téma valójában végighúzódik az egész Szentíráson. Amikor Isten valaki arra hív, hogy népét vezesse, azt gyakran egy olyan időszak előzi meg, amelyben az illetőnek meg kell tanulnia hallani Isten szavát. Dávid már felkent király volt, de mielőtt elfoglalhatta volna a trónt, meg kellett tanulnia az Isten szavára figyelni, ezt a célt szolgálta a pásztorkodással töltött idő az életében. Pál apostolt Isten arra hívta el, hogy nagy misszionárius legyen, de mielőtt nekikezdhetett volna a munkának, három évet töltött azzal. hogy Istent hallgassa. Jézustól is azt tanulhatjuk, hogy semmit sem tett úgy, hogy előzőleg ne szólt volna hozzá az Atya. Később pedig azt mondta tanítványoknak, hogy Isten a Szentlélek által szól hozzájuk, aki megmutatja nekik a helyes utat. A keresztyéneknek az a dolguk, hogy hallgassanak Isten szavára, amely megszólal a Lélek és az Ige által. Sámuel egész életében ilyen Isten szavára figyelő vezető volt. Egy olyan korban, amikor az ország mélypontra jutott, megbízható vezetőre volt szükség. Sámuel mint próféta, pap és bíra is becsülettel helyt állt és mind a három területen kiváló vezetőnek bizonyult. Prófétaként a bálványimádásból való megtérésére hívta népét. Mint pap közbenjárt az övéiért. Továbbá egész életében hűséges bírája volt az országnak. Ez az Istenre figyelő vezetés nagy áldást hozott a nép számára. Sámuel hűséges szolgálata előremutatott arra, amire Izraelnek igazán szüksége volt. Ez pedig egy olyan vezető, aki próféta, pap és király egy személyben. Aki a népét megtérésre hívja, aki közbenjár érte, és aki igazságosan és kegyelmesen uralkodik.

 Így Sámuel Jézus előképe volt. A múltban Isten a próféták által szólt, de utóbb Fia, Jézus által szólt hozzánk, aki mindennek az örököse és teremtője. Ő a nagy főpap, aki bűnből való megtisztulást szerzett népének. Isten trónjára ült, és igaz királyaként uralkodik. Olyan király, amilyenre Isten népe mindig is vágyott. Sámuel idején békében és biztonságban élt Isten népe, de Jézus uralma alatt Isten országának tökéletességét élvezhetjük majd, ahol minden örökre a helyére kerül. Sámuel hűsége ráirányítja a figyelmünket arra, aki még nagyobb prófétaként, papként és bíróként szolgál majd. Jézus lett a legfőbb próféta, aki hatalommal hirdette Isten Igéjét. Ő lett a legfőbb pap, aki saját magát ajánlotta fel engesztelő áldozatul a világ bűneiért. Legbőbb bíróként pedig megáll majd az Atya előtt, tökéletes ártatlanságában felajálva magát a bűnösök helyett. Ámen.

Igehirdetés: 2023.08.13.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 73.

 

A reménység fonala

Olvasmány: Ruth 1:1-22

„De Ruth azt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak, és visszatérjek tőled! Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az ÚR most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1:16-17).

 

Ruth könyve a bírák korában játszódik és egyetlen család törtnetét beszéli el, amely ebben a nehéz és zűrzavaros időszakban vívja küzdelmét a megmaradásért. Általánosságban a Bírák korszakát, de itt ennek a családnak az életét is, a lecsúszás, az Istentől való elszakadás és ennek következében beálló tragédiák jellemzik. Ruth könyvében azonban a bűn lefelé húzó örvényén és a tragédiákon túl felcsillan a reménység. Kiderül, hogy a legnagyobb mélység idején is vannak olyanok, akik Istent választják és hűséggel kitartanak mellette.

Ruth könyve tulajdonképpen nem csak Ruth történetét, de anyósa Naomi történetét is elmeséli. Mindketten megözvegyültek és mindent elvesztettek, kivéve az egymás iránti ragaszkodásukat. Barátságuk azért is különleges és szinte már valószínűtlen, mivel nem csak korban különböztek egymástól, de vallási és kulturális tekintetben is. Ruth még fiatal és erős, Naomi viszont már túl van élete delén. Ruth moábi származású, míg Naomi zsidó, vagyis más nyelvet beszélnek, és más Istent imádnak.

A két asszony bár sokban különbözik egymástól mégis egymás segítőivé vállnak. Az idegen országból hazatérve mindent egyedül kellett megoldaniuk. A társadalmi normák szerint akkoriban a férfiak irányítottak mindent. Ebben a helyzetben azonban Ruth kénytelen magához ragadni a kezdeményezést. Először élelemről kellett gondoskodni, ezért Ruth elment a mezőre kalászt szedegetni az aratók után. Az ószövetségi törvény előírta a földműveseknek, hogy az aratáskor véletlenül elhullott kalászokat hagyják a mezőn, hogy a szegények összeszedegethessék. Ez nehéz és fáradságos munka volt, de Ruth szorgalmasan dolgozott. Másodszor egy férfit is kellett találni Ruthnak, aki hajlandó feleségül venni őt, védelmet biztosítva a számára és anyósa számára. Ezért aztán Ruth anyósa útmutatása és bátorítása alapján elindult megkeresni azt a rokon férfit, aki majd gondoskodik az özvegyekről. Amikor eljutott Boázhoz, akkor ügyesen alakította az eseményeket, az éj leple alatt odalopódzott a mezőn alvó férfihoz és lefeküdt a lábához. Amikor Boáz felébredt álmából és meglátta a lábánál fekvő nőt, azonnal megértette, hogy miről van szó. Isten törvénye szerint a támasz nélkül maradt özvegyasszonyról a férje családjának kellett gondoskodnia, úgy hogy a rokonságból legközelebbi, még nőtlen férfi feleségül vette az özvegyet. Boáz ennek a törvénynek az alapján kérte feleségül Ruthot. A történet hátterében ott áll a láthatatlan segítő, maga az Úr. Az elbeszélő nem hagy kétséget a felől, hogy az ember élete Isten vezetése alatt áll. A könyv végén pedig azt is megtudjuk, hogy Isten terve a távoli jövő felé is előremutat.

1.      Fény a sötétségben

Ruth könyve szívbe markolóan mond el egy megváltásról és szeretetről szóló történetet. A moábita asszonyt, Ruthot, a könyv egyik főszereplőjét megmenti a mindenható Isten gondoskodása. Ruth a néhai férje és anyósa révén hallhatott Izrael Istenéről, és kötelezte el magát mellette, hűségesen követve vezetését. Kétségtelen, hogy ez a döntés nagy áldozatot követelt Ruthtól, de az áldás, amelyet az Úrnak való engedelmesség útján talált, jóval nagyobb volt. Egyrészt olyan gondoskodásban részesült, amely megmentette az életét, másrészt pedig fontos szerepet tölthetett be Jézus Krisztus ősei között.

Ruth abban a korban élt, amikor a bírák vezették Izraelt. Ezt az időszakot a szélsőséges mértékű erkölcsi hanyatlás és a lelki sivárság jellemezte. Ruth és Boáz története azonban a megváltás egy olyan reménysugara, amely megcsillanhat akár a legnagyobb kulturális káosz és erkölcstelenség közepette is.

Ruthnak az anyósa, Naomi iránti hűsége, amely mindvégig kitart, azt a szövetségi szeretetet tükrözi, amelyet Isten tanúsított népe iránt. Bár Ruth eredetileg nem ismerte Isten törvényét, mégis Isten kegyelmes áldásának az eszközévé vált népe számára.

Isten szuverén működése mindenestől átszövi Ruth és  Boáz történetét. Kezdettől fogva minden a kapcsolatuk ellen szólt. Ruth egyrészt idegen volt, más népből származott, másrészt nagy veszteség érte, ami lelkileg is megviselhette, harmadrészt pedig Betlehembe megérkezve nemcsak magáról, de idős anyósáról is gondoskodnia kellett. Minden oka megvolt rá, hogy megkeseredett és megtört legyen. Férj és család nélkül nem voltak jó kilátásai a jövőt illetőleg. Nem volt több mint egy bevándorló, nincstelen özvegy, aki sovány megélhetését azzal próbálta biztosítani, hogy az aratók után összeszedegette az elhullott kalászokat. Amit azonban akkor ő még nem láthatott, de a mai olvasók számára már nyilvánvaló, tudniillik, hogy Isten rendezte el ezeket az egymástól látszólag független eseményeket az életében, hogy általuk megismerhesse az egyetlen igaz és élő Istent, valamint részesülhessen abban az áldásban, amelyet Isten az ő gyermekeinek ígért.

A könyv azt az oltalmazó, megváltó szerepet állítja középpontba, amit Boáz, Ruth későbbi férje tölt be. Az ókori Izraelben az volt a szokás, hogy az elhunyt férj legközelebbi hozzátartozójának kellett feleségül vennie az özvegyet és ellátnia őt, átvéve a férj összes kötelezettségét, beleértve az örökösről való gondoskodást is. Boáz magára vállalta ezt a kötelességet, és ez a döntés drámai változást hozott mind Ruth, mind pedig Naomi életébe.

A Ruth könyvét olvasva mi már elmondhatjuk, hogy Boázhoz hasonlóan Jézus is ezt az oltalmazó és megváltó szerepet töltötte be. Ő számunkra a Megváltó, aki kifizette a legnagyobb árat, saját életét adva az emberiség megváltásáért. Jézus szeretetének erejével megmentette népét és új, örökkévaló jövőt biztosított a számára.

Továbbá Boáznak a Ruth iránti szeretete, az Istennek az egyház iránti szeretetét is szemlélteti. Boáz először felfigyelt Ruthra, majd megváltva őt, elhalmozta jóságával és a népe közösségének a tagjává tette. Isten megáldotta Ruth és Boáz házasságát egy gyermekkel, aki Dávid király őse lett, és akitől a megígért Messiás származott.

A bírák korszakát jellemző békétlenségben tehát Ruth története valóban a megváltás és a reménység drága gyöngyszeme. A Biblia itt egy gyönyörű szerelmi történetet illeszt be a bírák korába, melyre egyébként a kicsapongás, a bálványimádás és a háború volt jellemző. Ruth, a fiatal özvegyasszony az éhínséggel és a nyomorúsággal dacolva elhagyta szülőföldjét, hogy Betlehembe utazzon anyósával. Boáz földjén kalászt szedegetett. Boáz pedig megszerette és vállalta a megváltó szerepet. Házasságuk révén így lettek ők a Messiás ősei.  A hűség és a megváltás témái által Ruth könyve Isten megváltó szeretetének és az emberiség egésze iránti odaadó hűségének ábrázolása.

2.      Isten terve

A Szentírásban a legapróbb részletek is számítanak. A „Betlehem” szó például azt jelenti a „kenyér háza”. Egy későbbi bibliai prófécia szerint pedig innen kellett származnia a Messiásnak: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba.” (Mik 5:1). Amikor az izraeliták a pusztában vándoroltak, Isten mannát adott nekik. Gondot viselt népére, előrevetítette azt a végső, teljes gondoskodást, amelyet majd Jézus Krisztusban nyernek el. Jézus az élet kenyerének nevezte magát. Ruth történetében azt láthatjuk, hogy Isten megoltalmazta a benne bízókat, megtartotta ígéretét és véghezvitte tervét. De Isten nemcsak Ruthot oltalmazta meg, hanem rajta keresztül biztosította Dávid vérvonalát és így Jézusét is. Az étel szimbolikája, amellyel Ruth történetében találkozunk, arra emlékeztet, hogy Isten számára a legapróbb részletek is fontosak.

A történet kibontakozásával kirajzolódik előttünk nemcsak Ruth jelleme, de Isten terve is. Férje idő előtti halála után megesküdött rá, hogy anyósával marad. Választania kellett régi élete és népe istenei, valamint férje családja és az ő Istenük között. Ruth az utóbbi mellett döntött, elkezdte az egy igaz Istent szolgálni. Isten Ruth könyvében sokféleképpen megmutatta mennyire becsüli ezt a döntést, és ennek a legelképesztőbb megnyilvánulása az volt, hogy Ruth, egy idegen családból származó nő végül bekerülhetett a Messiás családfájába. Ruth, mivel tisztelte Istent, ezért az Isten bevonta őt történetébe. Ugyanígy, Krisztus követőiként mi is elhatározhatjuk, hogy döntéseinkkel Istent tiszteljük és akkor mi is részeseivé lehetünk Isten tervének.

Ruth döntése, hogy az anyósa mellett marad és követi őt Betlehembe, nagyon fontos döntés volt. Amikor ugyanis anyósa mellett döntött, egyben az egyetlen Istenben való hitét is megvallja: „Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is, és ott temessenek el! Úgy bánjon velem az ÚR most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1:17). Ruth tehát nemcsak anyósához, Naomihoz ragaszkodik, de annak népéhez és Istenéhez is. Lemondott mindenről, amit addig ismert, hogy Istent kövesse. Ruthnak megvolt a lehetősége, hogy válasszon: vagy új életet kezd Istennel, vagy visszatér a régi életéhez és népe bálványaihoz. Ő úgy döntött, hogy anyósa mellett marad, Istent szolgálja és kitart a hitben, amelyet megismert.

   A történet legelképesztőbb vonása, hogy Isten a zsidók hitén kívül levő embert, ráadásul egy nőt, választ ki. Ráadásul nem csupán arra választja ki ezt az embert, hogy kövesse őt, hanem arra is, hogy a Messiás őse legyen. Ez már előrevetíti mindazt, amit majd az egész világ megváltása jelent, elsőként a zsidók, majd pedig minden nép számára. Ruth története egyértelművé teszi, hogy Jézus nemcsak a zsidóság megváltója, hanem az egész világé. Jézus ereiben így nemcsak zsidó, hanem pogány vér is csörgedezett, olyan jövevény felmenőknek köszönhetően, mint például Ruth. Amikor pedig eljött a világba az Isten Fia, még inkább egyértelművé tette, hogy a megváltás az egész világnak szól.

   Ahogy Ruth az Istenben való hite révén bekerült az Úr családjába, úgy Jézus követői a Krisztusban való hit és Isten kegyelme révén kerülhetnek be Isten családjába, ahogy erről Pál apostol ír: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus.” (Ef 2:19-20).

   Ruth története nagyon jól szemlélteti azt a valószínűtlen választást, ahogy Isten munkálkodik. Amikor Boáz elismerte, hogy Ruth „derék asszony”, ugyanazt a héber kifejezést használta, amellyel csak a zsidó nőket illették. Abban a korban botrányosnak, sőt egyenesen képtelenségnek tartották, hogy egy olyan nő legyen a Biblia egyik könyvének címadója, aki nem zsidó. Isten így mutatta meg népének szeretetét és kegyelmét, amely mindenkire egyformán kiárad.

3.      Jézus, mint oltalmunk és megváltónk

Ruth könyve azért fontos része a Bibliának, mert az Istennek a megváltásra vonatkozó tervét, mutatja    be nekünk. Boáznak az oltalmazó megváltó” szerepe Jézusnak az emberiségért vállalt szerepét vetíti előre. Ruthnak férje halála után nem maradt senkije. Az özvegyek megélhetése mások jóindulatától függött. Naomi ezért elküldte Ruthot, hogy a közeli mezőn gyűjtsön gabonát. A föld Boáz tulajdona volt. Mindez nem volt véletlen. A történetben végig hangsúlyos, hogy Isten munkálkodik a háttérben. Ahogy látjuk, Ruth engedelmessége olyan események sorozatát indította el, amelyek odáig vezettek, hogy Boáz lett Ruth „oltalmazó megváltója”. Boáz feleségül vette Ruthot, ezzel megváltotta Ruthot, aki így belekerült Jézus őseinek sorába. Az „oltalmazó megváltó” vagy héberül „góél”, azt a közeli hozzátartozót jelölte, aki a család jogainak a védelmében kész volt fellépni és magára vállalni minden terhet és felelősséget. Számos kötelesség hárult erre a személyre. Például az elszegényedett és eladósodott család ingatlanjainak és földjeinek a visszavásárlása, a rabszolgává lett családtagok kiváltása. De ide tartozott az a kötelessége is, hogy az utód nélkül elhalt rokonnak örököst nemzzen. Továbbá ha a rokon erőszakos bűncselekmény áldozata lett, akkor az érte való bosszúállás is a kötelessége volt.

Isten magát Izrael „megváltójának” nevezi, vagyis ilyen közeli rokonának, aki kész minden áldozatra érte: „Én, az ÚR vagyok a te szabadítód, és a te megváltód Jákób Erőssége.” (Ézs 60:16). De a Biblia Jézusra is ilyen megváltóként utal: „tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pét 1:18-19).

Jézus azért jött el a világunkba, azért lett emberré, hogy az egész emberiség oltalmazó megváltója legyen. Leszállt a mennyből, közöttünk járt a földön és minden ember számára elérhetővé tette a helyreállítást a kereszt és a vele való közösség által. Ahogy egykor Boáz lehetővé tette Ruth és családja számára, hogy ők és utódaik fennmaradjanak, úgy most Krisztus által minden hívő arra kap lehetőséget, hogy szent, azaz Isten családjának a tagja legyen, Isten örököse és Krisztus örököstársa. Ahogy Boáz megmentette és megvédte Ruthot, családját és jövőjét, úgy Krisztus a legtökéletesebb módon menti meg népét, állítja helyre becsületüket és ad reményt nekik a jövőt illetőleg.

Ruth könyvét olvasva tehát nemcsak Isten dicsőségének és munkájának jeleit ismerhetjük fel, de arról is megbizonyosodhatunk, hogy a Krisztusban való megváltást Isten már a világ teremtése előtt eltervezte. Mindig is Jézus volt, és ma is ő az igazi oltalmazó Megváltó, ő az, aki ma is megmenti népét. Ámen.

Igehirdetés: 2023.08.06.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 72.

 

Újra mélyponton

Olvasmány: Bírák 19:1-30

„Aki csak látta, ezt mondta: Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig. Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok, és beszéljétek meg!” (Bírák 19:30)

 

   Ebben a történetben a vendégszeretet hiánya Izrael népének a teljes megromlását jelzi.  Az ókori Közel-Keleten nagy hangsúlyt fektettek a vendégszeretetre. Amikor a történetbeli lévita leült egy izraeli város főterére, arra számított, hogy a rokonai, vagy a helybeliek majd szálláshellyel kínálják. Ám csak egy idős ember fogadta be házába, aki ugyanarról a vidékről származott, mint a városon átutazó lévita. A tősgyökeres helyiek ellenben jelét sem mutatták a vendégszeretetnek. Az öregember azonban láthatóan igen komolyan vette a vendéglátás kötelességét. Sőt megdöbbentő módon még tulajdon lányát is kész volt kiszolgáltatni a felbőszült csőcseléknek, csakhogy ne bántsák a vendéget. Viselkedése Lót cselekedetét idézi Sodoma pusztulásának előestéjén. Ez a történet arról tesz bizonyságot, hogy Izrael is oda jutott, hogy semmiben sem különbözik az egykori Sodomától. A Bírák könyvének utolsó fejezetei arról számolnak be, hogy Izrael népe újabb mélypontra jutott. Sorsa, jövője talán már csak egy hajszálon függ, mielőtt Isten ítélete beteljesedne rajtuk.  Az országot a lopás, a nemi erőszak, a gyilkosság, a bálványimádás jellemzi. Izrael népe igazából önmagát pusztítja el.

A Bírák könyve végén egyetlen történetre közelít rá, amelyen keresztül az egész ország állapotát kívánja bemutatni. Itt már nem egy külső ellenség fenyegeti a népet, az ellenség itt maga Izrael. Ez a fejezet igen sötéten ábrázolja az országban uralkodó állapotokat. Az értelmetlen és erőszakos cselekedetek sora azzal kezdődik, hogy egy fiú meglopja az anyját, majd azzal ér véget, hogy egy szülő hozzájárul lánya elrablásához.  A kettő között pedig találkozunk csoportos nemi erőszakkal, gyilkossággal, bálványimádással, fegyveres rablással és tömegmészárlással. Mindezt pedig nem egy ellenséges nép műveli, hanem az izraeliták teszik egymással. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Izrael, a kiváltságos nemzet, Isten választott népe teljesen megfeledkezett a küldetéséről. Míg a Bírák könyvének elején arról olvasunk, hogy valamilyen ellenséges nemzet támadta meg és pusztította Izrael népét, és akkor a nyomorúság idején Istenhez kiáltottak, itt a könyv végén sokkal rosszabb a helyzet. Itt már nincs ellenség, nem egy idegen nép pusztít, hanem Izrael népe pusztítja önmagát, mert „mindenki azt tette, ami jónak tűnt neki a maga szemében.” (Bír 21:25). Ez a kijelentés, hogy „mindenki azt tette, amit jónak látott”, talán ma nem hangzik különösebben negatívan, mivel korunk nagyra értékeli az individualizmust és a személyes szabadságot. A Biblia azonban az egységet értékeli többre. Isten azt akarja, hogy népe az iránta és az egymás iránti szeretetben legyen eggyé. Ezért a törvényben is előírta népe számára az egymásról való gondoskodás kötelességét. A Bírák könyve végén azonban már egy széttöredezett társadalom van előttünk, amely képtelen erre.

1.      Hajszálon függve

A Józsué könyvében még azt láttuk, hogy az engedelmes nép az Istenbe vetett hit által meghódította az ígéret földjét. Ezzel szemben a Bírák könyvében már egy engedetlen, bálványimádó néppel találkozunk, amely a legtöbbször vereséget szenved Isten elleni lázadása miatt. A Biblia nagyon szépen mutatja be azt a folyamatot, ahogy Izrael népe először csak megfeledkezett Isten törvényéről, majd végül eljutott a „mindenki tegye, amit jónak lát” törvényig. Mivel Izrael ellenszegülve Isten örök parancsainak, a kánaániakhoz való igazodást választotta a velük szembeni ellenállás helyett, ezáltal utat nyitott az istentelenség és a kicsapongás előtt. A nép megalkuvó magatartása miatt Isten megengedte, hogy a szomszédos hatalmak háborúval tegyék próbára Izraelt. Izrael végül elbukott a próbában és egy lefelé tartó spirálba került mind lelki, mind politikai és erkölcsi értelemben.

 A Könyv hét bíró történetén keresztül mutatja be, hogy a ciklikusan visszatérő bűnt, ami az egész korszakot jellemzi: „Mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” (Bír 17:5). Ez az önzés és a bűn legmélyebb állapota. Miért történhetett ez meg? Miért lett Izrael lelki értelemben olyan gyengévé, hogy ilyen mélyre süllyedt a romlás mocsarában?

A válasz egyszerű. A romlás azzal vette kezdetét, hogy hiányzott a nép életéből az Isten rendelkezéseibe vetett hit és az engedelmesség. Így Izrael a bűn körforgásának a börtönébe került. Izrael ezt a halálos kört hétszer is újrafutotta, de nem sikerült megváltoznia, sőt csak egyre távolabb került az Úrtól.

Az „ördögi kör” rendszerint az Isten rendelkezései elleni lázadással kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az Úr úgy torolta meg a bűnt, hogy engedte az ellenséget benyomulni az országba. Ezt aztán a nép vétke feletti bűnbánat követte, majd Isten szabadítóul egy bírát küldött és helyreállította a néppel való közösségét.

A nép egy rövid időre megtapasztalhatta a megnyugvás idejét, hogy aztán újabb lázadó időszak következzen.

Minden újabb körnél a nép egyre mélyebbre süllyedt a romlásban, míg végül már csak egy hajszálon függött léte, fennmaradása.

A Bírák könyvének végén kiderült, hogy Izrael legveszélyesebb ellensége nem valamely idegen nép, hanem önmaga. Az izraeliták ahelyett, hogy a népek világosságaként Isten szentségéről és igazságáról tettek volna bizonyságot a kánaáni népek között, inkább átvették ellenségeik szokásait. Izrael mindenben hasonlóvá lett a többi kánaáni néphez, ők is bálványokat kezdtek imádni, erkölcstelenségben éltek, nem ismerték a szülők tiszteletét és már nem is emlékeztek arra, hogy eredetileg milyen életvitelt szánt nekik Isten. Úgy tűnik, hogy Izrael népe már szemernyit sem különbözik az ellenségeitől.

A könyv végén egyetlen halvány reménysugár csillan fel, amikor a Benjáminiak által elkövetett csoportos nemi erőszak valósággal sokkolja Izrael népét, és felébredt a lelkiismeretük. Ennek a sokknak a hatására képesek voltak összefogni, hogy megbüntessék ezt a súlyos gaztettet és Isten elé vigyék a történteket.

Ezt az erkölcsi mélységbe süllyedt népet azonban már össze sem lehet hasonlítani azzal a reményteljes néppel, amelyet Józsué vezetett be az ígéret földjére. Mi történik amikor „mindenki azt csinálja, amit jónak látott?”

Azok a szörnyű események, amelyekről ezek a fejezetek beszámolnak, megadják a kellő választ arra, hogy hová vezet a bálványimádás, fajtalankodás, brutalitás, kicsapongás és Isten igéjének teljes figyelmen kívül hagyása. Amikor pedig Izrael népének nemzeti lelkiismeretét felpiszkálja egy sokkoló esemény, az arra adott válasz is csak egy újabb brutális erőszak lesz.

A bűn soha nem elégszik meg, hanem gyűlik, növekszik, terjed és elpusztít mindent, ami az útjába kerül. A névtelen lévita és Gibea lakói jól szemléltetik, milyen mélységes romlottságra képes az ember. Úgy tűnik, az emberiség önzése nem ismer határokat.

Isten kegyelmes közbelépése nélkül az ember képes lenne mindent elpusztítani. Az emberiségnek ezért Szabadítóra, Megváltóra van szüksége, aki képes megtörni a bűn körforgását.

 

2.      Hogyan jutottunk ide?

Izrael fiai döbbenten állapították meg: „Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig.” (Bír 19:30). Vagyis: hogyan jutottunk ide?

Az egyik nyilvánvaló ok, a környező kultúra hatása. Mivel Izrael elfordult Istentől és bálványokban bízott, a nép között egyszer csak elszabadult az erőszak, a paráznaság, a szegények elnyomása. Egyszerűen azért, mert olyanná lesz az ember, mint amilyenek az istenei. Amikor Izrael népe a körülötte élő kánaáni népek bálványimádását kezdte követni, ezeknek a népeknek a kultúráját is átvette. Kánaán istenei azonban erőszakosak és aberráltak, ők a harc, a háború, a termékenység, a szexualitás istenei, amelyek tiszteletéhez hozzá tartozik a kultikus prostitúció is. A nép pedig olyanná válik, mint az istenek, amelyeket imád.

Mindez pedig a mi világunkra is igaz. A mai kultúra pontosan olyan, mint a bírák korának kultúrája. Mindenki azt csinálja, ami neki tetszik. A 21. századi posztmodern humanizmus, az ebből fakadó hihetetlenül erőteljes individualizmus lényege éppen ez, és ez igaz az Istennel való kapcsolatra nézve is: „úgy tiszteld Istent, ahogyan neked tetszik, ahogy az neked jó. A vallás mindenkinek a legbensőbb magánügye, ebbe ne szóljon bele senki.”

Általánosságban sok nyomorúsága van korunknak, de ebből ma csak egyetlen égető kérdést szeretnék kiemelni, ez pedig a férfi és nő kapcsolata. Ugyanis a modern nyugati világban ez az a terület, ahol Isten teremtési rendje leginkább eltorzul, és valami nagyon-nagyon más alakot ölt, mint amit Isten törvénye diktál. Ez az a terület, ahol a bírák kori állapotokhoz hasonlóan, ma mindenki azt teszi, amit jónak lát. És itt ne a hitetlen világot akarjuk megítélni, hanem elsősorban önmagunkat. Mert ez az a terület, ahol ma a kereszténynek is azt gondolják a szívük mélyén, hogy azt tehetnek, amit jónak látnak. Kétségtelenül igaz, hogy a szexualitás, a házasság, a férfi-nő kapcsolat témában jobban formál minket, erősebb hatással van ránk a mai kultúra, mint a Biblia.

Gondoljunk például az együttélés kérdésére. Az egész bibliai kijelentésen, amint az emberiség történelmén is, végighúzódik, hogy a házasság férfi és nő halálig tartó, elkötelezett, nyilvános és törvényes kapcsolata. Ez a házastársi szövetség. Ez a legtöbb kultúrában jelen volt egészen az elmúlt időkig. A Biblia azt mondja, hogy az együttélés, a házasságon kívüli nemi élet, teljes mértékben ennek a felrúgása. De ma a keresztények nagy része lazán átírja Isten rendjét, mert azt mondja: a 21. században ez tarthatatlan. Vagy gondolhatunk a válás kérdésére is. Mára teljesen elfogadottá vált a keresztény közösségekben is, hogy a házasságot fel lehet bontani. Pusztító fertőzésként vonul ez a gondolkodás végig rajtunk, az egyházunkon. Sokszor hallunk olyan lelkipásztorokról, hívő emberekről, akik elválnak. De hogyan jutottunk ide? Miért történhet meg mindez? Egyszerűen azért, mert mi akarunk magunknak törvényt szabni. Amit a Bírák könyve így mond: „Nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, ami neki tetszett.” (Bír 17:5). Úgy jutottunk ide, a mélypontra, hogy elhagytuk Istent, az egyetlen Királyt. Úgy jutottunk ide, hogy nagyobb hatással volt ránk környezetünk, mint Istenünk.

3.      Ki képes megtörni a bűn körforgását?

A Bírák könyvének végén bemutatott mélyponton egy reményvesztett népet látunk. A Biblia ezen a ponton érzékelteti velünk, hogy közvetlen összefüggés van az emberi gonoszság és a király hiánya között:  „Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bír 17:6). Több van ebben a kifejezésben egyszerű ténymegállapításnál, miszerint Izrael még nem koronázta meg első királyát. Valójában annak megállapítása ez a mondat, hogy a nép elhagyta valódi Királyát, atyáik Istenét és ennek lett a következménye az a sok zűrzavar és romlás, amiről itt olvasunk. Az Úr ezt később maga is egyértelművé teszi, amikor kijelenti:  „Engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.” (1Sám 8:7/b). Sokkal többről van itt szó egy kormányzati rendszernél. Az igazi kérdés itt a nép hozzáállása a legfőbb kormányzójához, a menny és a föld Urához.

Azt is láthattuk, hogy az emberi gonoszság kiterjedése és romboló hatása minden egyes alkalommal fokozódott. Annak a népnek az életét, amely egy csodás országot kapott, hogy ott lakhasson és felhőtlenül élvezhesse az Istennel való közösséget, ekkora megosztottság és félelemi jellemzi. A felelősség egyértelműen az embereket terhel.  Azt tették, amit ők láttak jónak, így nem tudtak megfelelni annak, amit Isten jónak látott. Ahogy Ádám és Éva az Édenkertben, így most Izrael népe is figyelmen kívül hagyta Isten bölcsességét és a saját fejük után mentek.

Isten népe újra és újra áldozatul esett a sátán kísértésének, aki folytonosan arra sarkalja az embert, hogy egyedül saját magában bízzon, és saját vágyait kövesse. János apostol ezt nagyon pontosan kifejtette: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2:16-17). Az emberek minden korban olyan vágyakat követnek, amelyek képtelenek tökéletes megelégedést adni a lelküknek.

A Szentírás arról tesz nekünk bizonyságot, hogy az élet útját csak egy valaki által találhatjuk meg. Ő nem akármilyen király, hanem a Királyok Királya, Jézus Krisztus. A Biblia arra hív minket, hogy Jézust, a mi igazi vezetőnket kövessük. Jézus egyrészt a tökéletes engedelmesség példája, aki képes volt arra, amire Ádám nem. Másrészt ő a mi tökéletes vezetőnk, aki arra hív, hogy az ő útján járjunk. Jézus sokkal többet tett, mint, amire bármely világi, emberi király valaha képes lett volna, Jézus magára vette Isten ítéletét. Halála és feltámadása által megszerezte népének az Isten előtti igazság ajándékát. Általa lehetünk elfogadottak, szeretettek, általa nyertünk bűnbocsánatot.

Amint láttuk, Izrael népe azért jutott mélypontra, mert a szívük nem volt Istené, nem az Úr volt az igazi királyuk. Ez így van ma is. Minden baj és nyomorúság, amely ma bennünket körülvesz azért lehetséges, mert ma is igaz, hogy nincs királyunk. Azaz, mert az ember nem ismeri el maga felett az egyetlen Királyt. Izrael története során, a bírák korában megfogant a vágy, hogy kell egy király. Az Úr azért nem akart földi királyt adni Izraelnek, mert egyedül Ő volt az, aki megszabadította Izraelt Egyiptomból, szövetséget kötött velük, mintegy kinyilatkoztatta számukra, hogy ő az egyedüli királyuk. Törvényét adta nekik és ezen keresztül kormányozta őket. De a nép makacskodott, hogy nekik akkor is király kell, mert a szomszéd népeknek is van látható, földi királyuk. Így Isten végül királyt adott Izraelnek. Az Ószövetség következő könyvei majd erről a korszakról, a királyok történetéről szólnak. Ámen.