Presbiterképzés (4.) - A PRESBITERI SZOLGÁLAT CÉLJA

A PRESBITERI SZOLGÁLAT CÉLJA

·         Milyen ennek a hivatalnak a jellege?

Presbiternek lenni nem díszállás, hanem szolgálat! Szolgálat Istennek és a gyülekezetnek. Legnagyobb dicsérete az, hogy – Isten munkatársaként – részt vehet Isten országának építésében. Nem azért presbiter, hogy valaki legyen, hanem azért, hogy valamit tegyen.

Péter apostol a már idézett helyen így summázta a presbiterek feladatát: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal: sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak.” (1Pét. 5,2-3)

·         Mi a presbiteri tisztség célja?

A gyülekezet tagjai együttesen Krisztus teste. Ebben a testben minden tagnak megvan a maga helye: az egyiknek ilyen adománya van, a másiknak meg olyan. Különbségek vannak. „Ha az egész test szem, hol a hallás? Ha az egész hallás, hol a szaglás?” (1Kor. 12,17).

A gyülekezet tagjainak, az Istentől kapott változatos ajándékok birtokában, együtt kell szolgálniuk az Urat. Ebből a célból „ki-ki kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa” (Heidelbergi Káté, 55). A mi Urunk Jézus Krisztus élő gyülekezetet akar, amely növekedik hitben és szeretetben. Olyan gyülekezetet akar, amely minden tekintetben Benne, a Krisztusban növekedik, Aki a Fő. (Ef. 4,15) Ebben a folyamatban a presbiterek feladata, hogy intsék, buzdítsák és vezessék a gyülekezet tagjait. Céljuk az, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére. Krisztus testének építésére, amíg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia teljes megismerésének egységére. (Ef. 4,12-13)

I.6. A PRESBITEREK MUNKÁJA

Az apostol búcsúszava az efézusi vénekhez: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben önzőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, melyet tulajdon vérével szerzett.” (Csel. 20, 28)

·         Mi hát a presbiter legelső feladata?

Legelőször is a presbiternek szorgalmasan kell olvasnia a Szentírást és gyakorolni magát Isten szolgálatában. Ha nem nyújt jó példát a nyájnak, akkor saját munkáját akadályozza.

Csakúgy, mint a diakónusnak, a presbiternek is meg kell őriznie a hit titkát, tiszta lelkiismerettel (Tim. 3, 91). Állandóan meg kell vizsgálnia, és helyre kell igazítania magát, annak tudatában, hogy mit kíván meg tőle ez a tisztség (1Tim. 3,1-7; 2Tim. 20,24,25; Tit. 1,6-9), valamint annak nyomán, hogy mit tartalmaznak a Szentírásnak az Isten népét pásztorlókra vonatkozó részei (pl. Ez. 34,1; Pét. 5,1-4).

·         Melyek a presbiterek kötelességei a gyülekezetben?

a) Mint a nyáj pásztora, gondozza a gyülekezetet.

b) Mint az Isten házának szolgája, vezesse a gyülekezetet.

c) Mint a hit őrzője, védje a gyülekezetet.

·         Hogyan gondozza a presbiter a nyájat?

Gondja legyen arra, hogy a gyülekezet minden tagja rendesen viselkedjék a hitvallásban és az életvitelben, híven az evangéliumhoz. Hűségesen látogassa Krisztus gyülekezetének tagjait, Isten Igéjével vigasztalva, intve és tanítva őket. Feddje meg mindazokat, akik elhajlanak az igaz hittől vagy rendetlenül élnek, s képességei szerint őrködjék a sákramentumok helyes kiszolgáltatásán. A presbitériummal egyetemben gyakorolja a keresztyén fegyelmet azok fölött, akik kitartanak bűneikben.

·         Milyen fontos módszert ismerünk Isten népének pásztorlásában?

Először is a presbiteri látogatásokat a hívek otthonaiban. Pál nemcsak tanított és prédikált a nyilvánosság előtt, hanem házról házra is járt (Csel. 20,20), mindenkit egyenként intve (Csel. 20,33). A pásztor sem várja meg, míg juhai maguktól jönnek oda hozzá, hanem utánuk megy, s megkeresi őket. Ebben különbözik a tisztségviselő a hivatalnoktól!

A presbiternek tehát el kell mennie a hívek otthonaiba. Nem azért, hogy rendőr módjára „szemlét tartson”, s azért sem, hogy házi istentiszteletet tartson, hanem inkább, hogy presbiteri minőségében személyesen keresse fel őket. Presbiteri minőségében: rajta keresztül ugyanis maga a Jó Pásztor, Jézus Krisztus gondozza a nyájat. Ily módon Krisztus belép népének mindennapi életébe. Akkor jön el hozzájuk, amikor élnek és szenvednek, nevetnek és sírnak, beszélgetnek és énekelnek. Oda lép be, ahol szól a tévé és nyitva áll a pálinkásüveg. Betegágy és halálos ágy mellett áll meg. Nehézségek és problémák közé érkezik, remény és kétség közé. Pál apostol az egész nyáj gondviselésével bízta meg a véneket (Csel. 20, 28). Senkit sem mellőzhetnek; még azokat az otthonokat sem hagyhatják ki, ahol a munka nehéznek ígérkezik, vagy annyira elidegenedtek már az egyháztól, hogy a presbiter szó jelentését sem ismerik. Különösen a „nehéz esetekben világlik ki, hogy ki az igazi tisztségviselő, azaz kicsoda a valódi szolga! Jézus Krisztus szolgája. A paplakot sem kellene kihagyni. Ott is Isten gyermekei küszködnek a maguk nehézségeivel: élő-e még az Ige a lelkipásztor számára, hiszen annyit kell vele „hivatalból” foglalkoznia. S hogyan viseli el a családja a családfő szüntelen elfoglaltságát?

Másodszor az, hogy a gyülekezet tagjainak a számon tartása keretében meglátogatja őt kórházban, ápolási intézményben, idősek otthonában is. Szükség esetén felveszi a kapcsolatot a hozzátartozókkal, segítséget nyújt az ápolási anyagok beszerzésében, vígasztalást ad az Ige eszközeivel az elesett ember számára.

·         Mi legyen a látogatás tartalma?

Vigasztalás, bátorítás és intés, ahogyan a helyzet megkívánja. A gyengéket segíteni kell, az ingadozókat bátorítani és a rendetleneket inteni, mégpedig lankadatlan türelemmel a tanításban (1Thess. 5,14; 2Tim. 4,2). A betegeket – a kórházban fekvőket is – vigasztalni kell, az ifjakat pedig arra bátorítani, hogy éljenek a konfirmációkat tett fogadalmukhoz híven. A hitehagyottakat (Róm. 16, 17) vagy rendetlenül élőket (1Kor. 5) figyelmeztetni kell bűneikre, s – szükség esetén – el kell tiltani az Úr asztalától, vagy ki kell rekeszteni a gyülekezetből (Heidelbergi Káté, 82, 85). Az elvilágiasodásnak ellent kell állni. Mindezekért a presbiternek ismernie kell a gyülekezet tagjait, férfiakat, nőket, fiúkat és lányokat, életmódjukkal egyetemben, s figyelmesen meg kell hallgatnia őket, mégpedig nemcsak a szavaikat hallva meg, hanem azt is megértve, ami azok mögött van. Ha szükséges, a presbiter olvasson fel az Igéből és imádkozzék. Ha vannak a gyülekezetben női presbiterek, ők különös felelősséget kell, hogy érezzenek a gyülekezet nőtagjainak a gondozásában, hiszen azok bizalommal csak nők felé tudnak megnyílni, problémáikról vallani.

·         Mi a presbiter teendője Isten házának szolgájaként?

Ügyelnie kell arra, hogy a gyülekezetben minden békésen és jó rendben történjék, Krisztus parancsolata szerint. Ide tartoznak az egyház anyagi ügyei is, ám ezek kezdésében nem a szabályok szigorú betartása az igazán lényeges, hanem az, hogy az egyházat Krisztus Igéje kormányozza, életét pedig Krisztus békéje kell jellemezze. Továbbá az is a presbiter – elsősorban a gondnok – kötelességeihez tartozik, hogy bárkit megakadályozzon a presbiteri tiszt betöltésében, ha nem törvényes megválasztás alapján ölti fel e tisztséget. A presbiternek lehetősége van arra, hogy építő észrevételeivel támogassa a lelkipásztort az igehirdetés szolgálatában.

·         Hogyan őrködjék a presbiter a hit tisztaságán?

A hit és a lelkipásztori munka tisztaságának megőrzése érdekében semmiféle idegen tanítást nem szabad megengedni, a gyülekezetet pedig minden tekintetben építeni kell. Pál apostol arra intette a véneket, hogy ne engedjenek gonosz farkasokat a Krisztus nyája közé (Csel. 20,28-31). Annak érdekében, hogy a presbiter megvédelmezhesse a gyülekezetet minden hamis tanítástól, otthonosnak kell lennie az Igében, s ismernie kell az egyház hitvalló iratait: a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást.

I.7. A PRESBITEREK EGYÜTTMŰKÖDÉSE A LELKIPÁSZTORRAL, EGYMÁSSAL ÉS A GYÜLEKEZET TAGJAIVAL

·         Mi a tisztségviselők együttműködésének alapja?

A tisztségviselők szolgálata nem egyszemélyes ügy. A presbiter a presbitérium tagja (1Tim. 4,14). Ez az egy vagy több lelkészből, valamint a vénekből álló testület együtt felelős a gyülekezetért, az Isten házának gondozásáért és a hit tisztaságéért. A lelkipásztorok és a vének nem versenytársai egymásnak, hanem „szolgatársai” és „testvérei” az egy Úr szolgálatában. A tisztségviselők „rangjuk” tekintetében egyenlők. Krisztus szava szerint: „Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok”. (Mát. 23 8-11) Az egyházi tisztségviselők abban különböznek a világi hatóságoktól, hogy a pogányokon uralkodnak királyaik, és akik hatalmaskodnak rajtuk, azok jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, „hanem aki a legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál.” (Luk. 22,25-26) Mindenféle hierarchia rossz: a lelkipásztor nem a presbiter küldönce, de a presbiter sem a lelkipásztor segédje!

·         Hogyan segíthetik egymást a presbiterek?

A terhek és feladatok egyenlő elosztásával. Minél becsületesebb az elosztás, annál kisebb a hierarchia (alá- és fölérendeltségi viszony) kialakulásának veszélye. Az is helyes, ha a tisztségviselők barátságosan tanácskoznak a közös szolgálatra vonatkozó dolgokban.

Meg kell állapodnia a gyülekezetben végzendő lelki munka tartalmát és módját illetőleg, s ehhez aztán mindenkinek tartania is kell magát. Beteg, idős és fiatal hívek, különleges nehézségekkel küszködők vagy nyíltan bűnben élők a tisztségviselők különös figyelmét érdemlik. A presbitériumban mindenki jó szívvel működik együtt a többivel, nem húzódozva a felelősségtől: minden presbitert köt a testület által jogosan hozott és Isten Igéjével, valamint az egyház hitvallásával nem ellenkező döntés; ha a testület nehéz döntések előtt áll, a presbiternek sem gyávaságból, sem képmutatásból nem szabad távol maradnia; ki-ki amit jónak vél, vallja meg bátran! A döntést követően azonban minden presbiternek követnie kell a presbitérium határtozatát, még akkor is, ha személy szerint előzőleg nem értett egyet vele.

·         Hogyan segíthetik a presbiterek a lelkipásztort?

Gondoskodniuk kell arról, hogy a lelkipásztornak meglegyenek az anyagi lehetőségei munkája jó végzéséhez.

Baráti észrevételekkel segítsék szolgálatát. Ezért kísérjék figyelemmel igehirdetői, lelkigondozói és hitoktatói működését

Igehirdetés tekintetében a presbiterek a következő szempontokra ügyeljenek:

·          elég változatos-e a textusok felvétele: „az Isten teljes akarata” (Csel. 20 27) kiderül-e az igehirdetésekből?

·          van-e oktatás, biztatás, vigasztalás és feddés a prédikációkban?

·          megérti-e a gyülekezet minden egyes prédikációból, hogy Isten kicsoda kíván lenni a számára?

·          szóba kerülnek-e a gyülekezet aktuális nehézségei és bűnei?

·          felelősséggel magyarázza-e a lelkész az Igét?

·         Elegendő-e, ha a presbiterek csak magukban keresik fel a híveket?

A presbitérium, mint testület, felelős a gyülekezet gondozásáért. Azért a gyülekezet minden tagját – a presbitérium által megszabott gyakorisággal – két-két tisztségviselőnek meg kell látogatnia; vagy a lelkésznek, egy presbiter kíséretében, vagy pedig két presbiternek. Ezek a párok a presbitérium nevében, annak megbízásából látogatják a gyülekezetet. A presbitérium határozza meg, hogy ezekről a látogatásokról mit kell és mit nem kell jelenteni.

Az, hogy két-két tisztségviselőnek kell mindenüvé ellátogatnia, abból az igei szabályból következik, hogy két vagy három tanú szavával lehet érvényes egy ügy (5Móz. 19,15). Az ilyen páros látogatásokon kívül hasznos lehet, ha a presbiter – szükség esetén – egyedül is visszamegy oda, ahol bizalmasabb légkörben vigasztalhatja, bátoríthatja vagy feddheti meg a gyülekezet tagjait.

Forrás: Presbiteri kézikönyv: 1. ÁLTALÁNOS RÉSZ

Hisszük és valljuk (5.) - Nyomorúságunk

 

5. Nyomorúságunk

Ha nyomorúságról beszélünk, akkor mindenekelőtt bajra és bánatra gondolunk. De az igazi nyomorúságunk az, hogy elfordultunk Istentől. A Paradicsomon kívül élünk, vagy más szavakkal: „száműzve” vagyunk az Istennel való közösségből. Ebből származik életünk minden bűne és sebe.

Hogy milyen nagy a nyomorúságunk, azt megérthetjük, ha elolvassuk a Rom 3,9-20-at. Nyomorúságunkat jól megismerjük, ha életünket Isten törvénye szerint megvizsgáljuk. A törvény olyan, mint egy tükör (Jak 1,23); minél többször nézünk a tükörbe, annál többször látjuk, hogy szennyesek vagyunk. Nem szabad elmenni ettől a tükörtől, mint azt az az ember teszi, akiről a Jak 1,24-ben van szó. Éppen azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy Isten törvényének kívánalmát nem teljesítjük. Mit kíván Isten? Azt, hogy Jézus Krisztus legyen a tükör, és azt, hogy szeressük Őt, és szeressük felebarátunkat. Egyszóval: szeretetet. Isten azt kívánja, hogy ez a szeretet tökéletes legyen: ezért találjuk a törvény összefoglalásában a „teljes” szót. A nyomorúságunk az, hogy hajlandók vagyunk a törvénnyel ellentétesen cselekedni, azaz Istent és felebarátunkat gyűlölni. Az Istennel való szakításban az a legrosszabb, hogy, amint a Káté mondja: „hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére”. Nem túlzás ez? Nem, ez az Isten és a felebarát elleni gyűlölet ott él minden szívben. Isten őrző kezének köszönhető, hogy megóv bennünket a gyűlölet fellángolásától. Ezt nevezzük Isten általános kegyelmének.

·         Bibliatanulmány: Róm 3,9-20

Pál ebben az igeszakaszban azt mondja, hogy minden ember bűnös, senki sem kivétel. A törvény ismerteti meg velünk bűneinket.

1. Mit jelent ez: mindnyájan bűn alatt vannak? (9. v.)
2. Vannak emberek, akik keresik Istent. Nincs ez ellentétben a 11. verssel?
3. Mondj egy példát arra, amire a 13. vers céloz!
4. Mit jelent a 18. vers?
5. Mit jelent: a törvény cselekedeteiből megigazulni? (20.v.) Mondd el ezt saját szavaiddal!

·         Kérdések:

Olvasd el a 2Móz1,13—16-ot! Mi volt Izráel nyomorúsága Egyiptomban?
2. Sorolj fel a Bibliából olyanokat, akikről azt olvassuk, hogy nyomorúságban voltak!
3. Mt 22,37-40! Melyik parancsolat a fontosabb: Istent szeretni vagy a felebarátunkat?
4. Ki a felebarátod? Szeretni kell-e minden felebarátot?
5. Kell-e magadat is szeretni?
6. Mit jelent: E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták?
7. Pál a szeretetet a törvény betöltésének nevezi (Róm 13,10). Miért?
8. Sorold fel a hét bűnbánati zsoltárt!
9. Valóban nincs olyan ember, aki jót cselekednék?
10. Mi a legnagyobb nyomorúságunk?

11. Mit jelent ez: „természet szerint”?

·         Heidelbergi Káté:

3. Honnan ismered meg nyomorúságodat?
Isten törvényéből. Róm 3,20

4. Mit követel tőlünk Isten törvénye?

Krisztus az, aki megtanítja nekünk a törvény lényegét Máté evangéliuma 22. részében: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

5Móz 10,12 3Móz 19,18 Lk 10,27

5. Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?

Nem, mert természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.

Róm 3,10.23 Jn 1,8 Róm 8,7 Ef 2,3

·         Imádság:

Látod, képes vagyok rá, Uram,
hogy Téged megtagadjalak,
hogy haragot és gyűlöletet,
tápláljak embertársaim ellen,
és elszakítsam magam
a Te szeretetedtől.

Lesütött szemmel
állok meg Teelőtted.
Törvényed lefegyverez.
Nincs mivel mentsem magam,
nincs helytálló magyarázat,
csak magyarázkodás.

 

 

Meg kell, hogy valljam:

„Vétkeztem, Atyám,
az ég ellen és Teellened!”

De tudom, de reménykedem, hogy öntelt tévelygéseimből
Hozzád hazatalálva Te, Uram, mert hiszem, hogy szeretsz,
magadhoz engem hazafogadsz.

ÁMEN

„Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7, 24)

 

HISSZÜK ÉS VALLJUK (5.)

 

Az ember nyomorúsága

Olvasmány: 1Móz 3:1-24.

„Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” Rm 3:10-18

 

            Ma, ha a nyomorúság szó elhangzik, általában valamilyen bajra, betegségre, vagy bánatra szoktunk gondolni. De a Biblia szerint az ember igazi és legfőbb nyomorúsága abban van, hogy elszakadt az Istentől. Isten elleni lázadásunk következtében kiűzettünk a Paradicsomból, s az Úr színe elől messzire eltávozva, s Káinnal együtt az „Édentől keletre” (1Móz 4:16) élve mi magunk is csak napról napra szaporíttatjuk a vétkeinket. Hogy milyen nagy a mi nyomorúságunk, azt találó szavakkal írja le Pál apostol a Római levélben. De ezt a nyomorúságunkat csak akkor ismerjük meg igazán, ha magunkat, és életünket az Isten törvényéhez mérjük. A törvény olyan a számunkra, mint egy tükör, amikor beletekintünk, felismerjük és meglátjuk minden hiányosságunkat és bűnünket.  A tükör azonban csak arra képes, hogy rádöbbentsen a bűneinkre, de nem képes azokból minket megtisztítani. A Törvény rádöbbent bennünket arra, hogy képtelenek vagyunk megtartani Isten akaratát. Mert mit kíván tőlünk az Isten törvénye? Azt hogy szeressük Őt, és szeressük embertársainkat. Jézus arra mutat rá, hogy a parancsolatok betöltése a szeretet: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22:37-39). Az Isten és az embertársaink iránti szeretetnek tehát tökéletesnek és teljesnek kell lennie. A mi nyomorúságunk abban van, hogy erre magunktól képtelenek vagyunk, sőt, ahogy a Káténk mondja „sokkal inkább hajlandók vagyunk Isten és a felebarátjaink gyűlölésére.” (H.K. 5. k-f.)

Kérdezhetnénk: Nem túlzás ez? Nem, mert a Biblia világosan beszél nekünk arról, hogy ez az Isten és az embertársaink elleni gyűlölet ott él minden ember szívében. Csak az Isten gondviselő szeretetének és kegyelmének köszönhető, ha Ő megóv bennünket a gyűlölet fellángolásától, vagy ha már fel is ébredt szívünkben a harag és a gyűlölet, nem enged bennünket abban a legvégsőkig elmenni. Ezt nevezzük Isten általános kegyelmének.

Pál apostol itt a Római levélben, miután hosszasan fejtegette, hogy a bűn miatt Isten haragja van minden emberen, levonja a végső következtetést: „Nincsen igaz ember egy sem.” (Rm 3:10). Zsidók és pogányok, az Isten törvényét ismerők és a törvény nélkül élők egyaránt bűnösök. Mivel senki sem képes betölteni Isten törvényét, senki sem teljesíti Isten világosan megfogalmazott akaratát mindenki az Isten ítélete alatt van. Amire mi képesek vagyunk az legfeljebb a kezdet, a nekifutás, a kísérlet, de nem több, a teljes engedelmességgel adósai vagyunk az Istennek. Az a törvény, amely oly sokat követel, és amiből mi oly kevéssel beérjük, szembesít bennünket igazi valónkkal.  A törvény az a tükör, amely kíméletlenül elénk állítja fogyatkozásainkat, felfedi mezítelenségünket, leleplezi képmutatásunkat: „Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Rm 3:20/b).

 

            „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Rm 3:12) Amikor Pál apostolnak ezeket a szavait olvassuk, bizonyára bennünk is felébred a dac, és az ellenállás. Nem lehet mindenkit így egy kalap alá venni, hiszen mi mégiscsak különbek vagyunk azoknál, akik tényleg embereket rabolnak ki és gyilkolnak. A mi „hétköznapi” bűneinket nem lehet összehasonlítani azokéval, akik tényleg súlyos dolgokat követtek el, pl. háborús bűnösökével, akik milliók haláláért felelősek. Az pedig, hogy a bűn zsarnokoskodik felettünk, és hogy az első lélegzetvételtől az utolsóig nem azt tesszük, amit akarunk, hanem amit a bűn kényszerít ránk, egyenesen a becsületünket sérti. Mi igenis büszkén valljuk, hogy szabad és független emberi lények vagyunk, aki saját maguk hozzuk meg a döntésünket.

Itt a Római levélben Pál apostol is egy ilyen vitát folytat le az olvasóival. Felsorol lehetséges ellenérveket, aztán sorra bizonyítja Isten Igéje alapján kijelentésének igazát.

Nézzünk meg ma mi is néhány ilyen ellenérvet, amelyek kimondva vagy kimondatlanul talán bennünk is ott vannak. S amelyek megvizsgálása segíthet bennünket is az Isten Igéjének jobb megértésében.

1.      A vallásos emberek ellenérve

A Pál apostol által hirdetett evangéliummal szemben a legtöbb kritikát és ellenérvet a vallásos zsidók, a kegyesek fogalmazták meg. A vallásos emberek rögtön három ellenérvet is fel tudnak sorolni azon állítás ellen, hogy nincs egy igaz ember sem és mindenki vétkezett.

            Azt a kegyesek is készséggel elismerik, hogy vannak emberek, még az Isten választott népe fiai között is, akik hűtlenné váltak az Istenhez. De a hitszegők miatt Isten nem fogja hűségét felmondani. Isten mindenképpen hű marad ígéretéhez, kitart a szövetsége mellett, akkor is, ha szövetségesei közül egyesek elbuktak.

            Másodszor viszont az állítják a kegyesek, hogy ha az ő hitszegésük és hűtlenségük még inkább napfényre hozza Isten igazságát és hűségét, akkor ez végső soron Isten ügyét szolgálja, és ezért nem büntetni, hanem jutalmazni fogja őket.

            Végül pedig mondják a kegyesek, ha mindnyájan egyformán büntetésre méltók vagyunk, akkor Isten előtt nincs különbség jó és rossz között, nincs értelme a jót akarni és munkálni. Ha így is úgy is a megtorlás és az Isten ítélete fenyeget bennünket, akkor nem is érdemes komolyan venni az ő akaratát s törni magunkat az annak való engedelmességben. Netán szabadon vétkezhetünk is: „tegyük a rosszat, hogy jó következzék belőle?” (Rm 3:8/b).

             Pál apostol ezeknek a képtelen következtetéseknek az útján nem akar tovább haladni, ezért röviden lezárja a vitát ezzel a sommás megállapítással: „Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet.” (Rm 3:8/c).

2.      Az idealisták ellenérve

Nemcsak a kegyesek, a vallásosak háborodnak ugyanis fel Pál apostol azon kijelentésén, hogy minden ember bűnös, hanem becsületük védelme érdekében kiállnak az idealisták is. Ők megkísérlik tompítani és enyhíteni az apostol szenvedélyes és radikális kijelentését. Ők magukat józan és mérsékelt gondolkodóknak tartják, akik mindenféle szélsőségtől óvakodnak. Szerintük különbséget kell tenni az idea és a valóság között. A törvény, és amit az követel tőlünk, hogy teljesen és tökéletesen megtartsuk Isten parancsolatait, ez az idea, a legfőbb eszmény, erre kell törekedni. Mellette azonban komolyan kell venni a rideg valóságot, hogy az ember esendő és gyarló. 

A valóság sohasem fedi az eszményt, az ember sohasem lesz képes a törvény tökéletes betöltésére, ez azonban nem is olyan nagy baj. A legfőbb dolog ugyanis szerintük az, hogy az ember lássa maga előtt azt az eszmét, és szüntelen törekedjék annak megvalósításra. S ha ezt teszi, bizonyára el is nyeri Isten jó tetszését és megtalálja az üdvösséget.

            Az apostol ezzel szemben leszögezi, hogy a törvény nem egy égi magasságokban lebegő eszme, hanem Isten akaratának földi kifejeződése, Isten nemcsak a jóra való törekvést várja tőlünk, hanem mindannak teljes betöltését és megtartását, amit Ő parancsol nekünk. Ha pedig erre képtelenek vagyunk, akkor ez igenis az jelenti, hogy legjobb szándékaink ellenére is Isten ítélete alatt vagyunk mindnyájan.

3.      A realisták ellenérve

Az idealisták után a realisták is felsorakoztatják érveiket az apostol ellen. Ők is önmérsékletre intik az apostolt. Szerintük ugyanis az ember mégsem olyan rossz, mint ahogy azt Pál állítja. Hiszen az emberben van sok szép és nemes szándék, jóindulat, tisztes és hasznos célokat tűz ki maga elé, képes az önfeláldozásra és a szeretetre. Tény az, hogy az ember jó és nemes szándékait sokszor keresztezik negatívan befolyásoló tényezők. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy a rossz környezet, milyen hatással van még a legjobb szándékú emberre is. A ránk nehezedő terhek és bajok, a minket körülvevő világ könnyen elsodor minket attól a jó és nemes céltól, amivel elindultunk. Ezek az adottságok és külső körülmények a felelősek abban, hogy képtelenek vagyunk magvalósítani mindazt a jót, amire a szívünkben ott van a vágy. Éppen ezért a realista is azt mondja, hogy már az is elég, ha törekszünk a jóra, és senkitől sem várható el, hogy tökéletesen teljesítsen. Pál azonban itt is megadja a tömör és világos választ: „nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent.” (Rm 3:11).

4.      A haladásban hívők ellenérve

Az ellenkezők sorában következnek a haladás hívei, akik azzal vádolják meg Pál apostolt, hogy túl sötéten látja a helyzetet és ítéli meg az emberiséget. Ők azt mondják, sokkal jobban kellene bízni és hinni az emberben. Szerintük az ember egy progresszív lény, aki képes a fejlődésre, aki a hibáit felismerve képes változtatni a dolgokon, aki képes arra, hogy jobbá legyen, előre lépjen, fejlődjön. Persze ez az előrelépés, csak lassan megy végbe, ahogy a szó is mutatja, csak lépésről lépésre haladva. Így tehát nem lehet mindent azonnal elérni, a "nagy ugrás" helyett, a folyamatos fejődésre kell törekedni. Ehhez pedig türelemre és időre van szükség.

            Ha Pál élne, akkor erre azt válaszolná, hogy az ember több mint háromezer éve ismeri Isten törvényét, mégsem volt képes annak megtartásában előbbre jutni. Az elmúlt évezredekben jutott-e előbbre az emberiség? Nem a technikai fejlettség tekintetében, hanem az erkölcsre, a cselekedeteire tekintve? Vajon jobb lett-e az emberiség? Nem, sőt a legpusztítóbb világháborúk és tömeggyilkosságok éppen a "fejlettnek" mondott 20. században következtek be. Bizony igaza van az apostolnak, amikor azt mondja: „Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” (Rm 3:15-18).

5.      A materialisták ellenérvei

            Végül megszólalnak a materializmus hívei is, akik azt mondják, hogy az emberiség egész történelme materiális következetességgel halad előre, a végső cél, az osztály nélküli társadalom felé, amelyben mindenki egyenlő lesz és békében él egymással.

Amikor ez majd megvalósul, akkor nem lesz többé bűn, nem lesz kizsákmányolás és szenvedés a földön. Ma még nem ért el erre a szintre az emberiség. A szocialista társadalom igazságossága helyett ma még sokfelé a kapitalizmus igazságtalansága uralkodik. A jó és nemes cél érdekében ezért, ha kell kemény kézzel, de be kell avatkozni, erőszakot is szükséges alkalmazni, hogy aztán megvalósulhasson ez a szép új világ, ahol végre majd mindenki boldog lesz.

            Pál azonban kíméletetlen őszinteséggel leleplezi a materialista alapon gondolkodó és a földi mennyországról álmodozó emberek álságos, képmutató és hazug szavait: „Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele.” (Rm 3:13-14).

            S bizonyára még sorolhatnánk további ellenérveket, de egyértelműen látni kell, Isten Igéjének kijelentésével szemben minden ellenérv megdől, újra és újra annak igazságára kell, hogy rádöbbenjünk: „Nincsen igaz ember egy sem.” (Rm 3:10).

            Isten előtt az egész világ ítélet alatt van. Mivel senki sem képes teljesen és tökéletesen betölteni a törvényt, ezért mindenki adósa marad Istennek az engedelmességgel, s így bizonyossá lesz, hogy cselekedetekből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem. Így tehát a törvény eredeti üdvösségszerző szerepe megszűnik, és nem marad más csak az, hogy az engedetlen ember elé tárja elégtelen magatartását: „Mert a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Rm 3:20).

            Pál apostol mindezt nem kárörvendő módon mondja, nem másokat megítélve, hanem úgy, hogy mindebben magát is találva érzi. Vajon ebben a helyzetben az apostol elkeseredetten és lemondóan feladja minden reménységét? Nem, szó sincs róla! Sőt úgy tűnik mintha még a legkeményebb ítéletet is, amit az egész emberiségről kimond, áthatná egy rejtett diadalérzés, egy alig visszafogható öröm és boldog bizonyosság, hogy ezzel az ítélettel még nincs vége a történetnek, az utolsó szó ugyanis nem a bűné, a halálé, az ítéleté, hanem az igazságos, de ugyanakkor kegyelmes és szerető Istené. Erről az örömüzenetről a következő fejezetekben kíván szólni Pál, s fogunk szólni mi is a sorozatunk következő részeiben.

            Bármilyen sötéten is ecseteli a Biblia az emberiség állapotát, bármilyen mélyre jutottunk mi is a bűnben és az engedetlenségben, bármilyen sötéten látjuk is a magunk helyzetét, közben nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a sötétségben már felragyogott a fény, hisz Jézus mondja: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag!” (Jel 22:16). Nagypéntek sötétségében a Golgota keresztjén megvívta végső harcát, sírba vitte bűneinket és feltámadásával legyőzte a halált a mi Urunk Jézus Krisztus.

            Minél inkább látjuk tehát, hogy mily nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, annál inkább látjuk, hogy mily nagy és végtelen Isten szeretete és irántunk való kegyelme. S annál inkább kell vágynunk a bűneinkből való megtisztulásra és az ő bocsánatának elnyerésére.  „Bár vétkem súlya nagy, / Mégis hozzád jövök: / A bűnnek gyűlölője vagy, / De kegyelmed örök.” (461. dics. 2. v.). Ámen.

 

 

Felhasznált irodalom:

"Hisszük és valljuk" Felkészítő a református keresztyén életre, (Kiadja: A Tolnai Református Egyházmegye, Felelős kiadó: Rácz József, Szerkesztette: Judák Endre)

Fekete Károly: "A Heidelbergi Káté Magyarázata" (Kálvin Kiadó, Budapest 2013)

Martin Hubacher: "Az igaz ember hitből él" (Kiadja: Református Zsinati Iroda Budapest, 1997)

A régi történet megismétlődik

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 63.

 

A régi történet megismétlődik

Olvasmány: 2Móz 32:1-35

„Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az ÚRhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának.” (2Móz 32:31)

 

Az előző alkalommal a Sínai-hegyi szövetségkötésről és a Tízparancsolatról volt szó. Láttuk azt, hogy a Törvény Isten ajándéka volt Izrael népe számára. Ez a Törvény szabta meg Isten és a népe közötti kapcsolat kereteit.

A zsidó nép számára tehát a törvényadás, a Tízparancsolat döntő változást hozott, a bizalom és a biztonság alapját teremtette meg. Isten ekkor így szólt Mózeshez: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19:5-6). Isten olyan nemzetet akart magának, amelyhez nincs fogható. Olyan modellértékű társadalmat, amelynek középpontjában az iránta való elköteleződés áll. A nép pedig egy akarattal így felelt: „Megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az ÚRnak.” (2Móz 19:8). Az égbetörő remények napja és egy új kezdet napja volt ez. Ha engedelmeskednek, akkor az izraeliták életén Isten áldása lesz, és ez az áldás kiárad rajtuk keresztül más népekre is.

Azonban ez az álom sajnos nagyon hamar szertefoszlott. Az izraeliták életében ugyanis a régi történet ismétlődött meg. Az a fényes reménység, amely a Mózes 2. könyve 20. fejezetének leírásában felragyog előttünk, néhány fejezettel odább, már teljesen szertefoszlik. A 32. fejezet leírásából megtudjuk, hogy amíg Mózes 40 napon át Isten jelenlétében tartózkodott a Sínai-hegyen, ahol átvette Istentől a szövetség feltételeit, addig a hegy lábánál, valami olyan történt Isten népével, amely mindent romba döntött. Miközben Mózes arról egyeztetett Istennel, hogy miképpen fűzhető szorosabbá Istennel való kapcsolata, a nép épp az ellenkezőjét teszi, eltávolodik Istentől, és teljesen felrúgja az Istennel addig kiépítet kapcsolatát. Ami a Sínai-hegy lábánál történt az egy minden képzeletet felülmúló botrány volt. Tulajdonképpen nem volt ez más, mint lázadás, az Isten elleni édenkertbeli lázadás megismétlése.

Az egész Bibliában nincs élesebb kontraszt, mint e két jelenet között. Azok az izraeliták, akik látták az egyiptomi tíz csapást, akik száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, akik ittak a vízből, amit Isten a kősziklából fakasztott a számukra, és akik ettek az égből hulló mannából, most mégis Istenükről megfeledkezve unatkoznak, türelmetlenkednek, lázadoznak és féltékenykednek. Mire pedig Mózes befejezte az Istennel való beszélgetést és lejött a Sínai-hegyről, Isten népe pogány módra táncolt egy aranyszobor előtt. Mózes dühbe gurult, és földhöz vágta a kőtáblákat, amelyeket magától Istentől kapott. Isten haragja pedig olyan nagy, hogy csaknem azonnal elpusztította a megátalkodott és lázadó népet.

1.      Az álom szertefoszlik

Mózes a népét az Isten iránti hűségre megesketve ment fel a Sínai-hegyre: „Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott.” (2Móz 24:7-8). A népnek ekkor semmi mást nem kellett tennie, csak türelemmel várakoznia. De alighogy elment Mózes, a bálványimádás és a gonosz kicsapongás tette semmissé a nép gyenge lábakon álló ígéretét. Noha szájukkal a hűségre tettek esküt, a szívük távol volt Istentől. Amint vezetőjük magukra hagyta őket, a nép valódi jelleme szinte azonnal a felszínre került.

Miközben tehát fenn a hegyen Isten átadta a törvénytáblákat Mózesnek, Izrael lent a hegy lábánál a pusztában mégsem maradt tétlen. A hosszúra nyúlt várakozás alatt arra jutottak, hogy vezetőjük minden bizonnyal a halálát lelte Isten jelenlétében, úgyhogy egyiptomi mintára arany ékszerekből egy istenséget formáztak maguknak abból a célból, hogy azt a szobrot istenként imádják. Ez az ő maguk kitalálta istentisztelet azonban hamarosan egy groteszk pogány tivornyává alakult át. Amikor Mózes visszatért és látta mindezt, első felindulásában nemcsak az aranyborjút pusztította el, de az Istentől kapott kőtáblákat is összetörte. Majd Mózes utasítást adott a lévitáknak, hogy tisztítsák meg a tábort a vétkesektől, vagyis öljenek meg mindenkit, aki imádta az aranyborjút. Az aranyborjú elkészítésével és annak imádásával Izrael számára egy álom szertefoszlott. De mi is volt tulajdonképpen ez az aranyborjú? A tudósok és történészek számára az aranybú történet sokáig csak egy legendának tűnt. Azonban 1990-ben a tudományos világ legnagyobb meglepetésére a régészek egy érdekes felfedezést tettek. A közel-keleti ásatások során találtak egy aranyból készült borjúszobrot.

Mindez azt bizonyítja, hogy az izraeliták ismerték Egyiptom egyik legfontosabb istenét, Ápiszt, a bikaistent. Lehetséges-e az, hogy a bűnbeesett és Isten ellen lázadó ember megváltozzon? Képes-e a törvény jó útra terelni a végső pusztulás felé rohanó emberiséget?

Amikor Isten Törvényt ad népének és szövetséget köt velük, felcsillan a remény, hogy az emberiség történetében valami új kezdődik el, hogy helyreáll a kapcsolat Isten és ember között. A szép álom azonban hamar szertefoszlik. Az aranyborjú történetében számos párhuzam figyelhető meg az emberiség első lázadásával, amelyről a Bibliai elején olvasunk. Az ember mindkét esetben nyíltan szembeszállt az őt kegyelmébe fogadó Isten világos parancsával. A lázadók mindkét esetben magyarázkodással álltak elő, hogy indokolják viselkedésüket. S végül az emberek mindkét esetben eljátszották egyedüli kiváltságaikat, és súlyos büntetésben részesültek. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az izraeliták valami újat valósítanak meg az emberiség történetében. Egy egész nemzet elkötelezi magát Isten követésére. Ehelyett azonban ugyanaz a régi történet ismétli meg önmagát. Mindegy, hogy Isten milyen feltételeket szab, az ember mindig megtalálja a módját, hogy megszegje azokat.

2.      Az egyetlen reménysugár

Ebből a komor háttérből csupán egyetlen reménysugár ragyog fel. Mózes népének vonakodó vezetője ekkor végre felnő a feladatához, kegyelemért könyörög Istenhez. Az ékesszóló imádság pedig meghallgatásra talál, és Isten még egy esélyt ad Izrael népének. Ebben a figyelemreméltó jelenetben úgy látjuk Mózest, mint aki Isten előtt állva könyörög a népért, hogy ne hagyja el választott népét, Izraelt. Isten végül beleegyezett, hogy tovább vezesse őket. Itt újra felvetül az a kérdés, hogy miért éppen Izrael népét választotta Isten? Valójában soha nem kapunk erre kielégítő választ a Bibliában. Rendszerint valami effélét olvasunk: „könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegylemezek.” (2Móz 33:19).

Isten tehát fenntartja magának a jogot, hogy azt választ ki, akit ő akar. Egy valamit azonban világossá tesz a Biblia. Azt, hogy nem a bátorságuk, lenyűgöző jellemük vagy hűségük miatt esett Isten választása Izrael fiaira. Kiválasztásuk Isten kegyelmi tette volt, amely egyetlen más népet sem illet meg.

Mózesnek a lázadó népért való imádsága a tökéletes közbenjárás példájaként jelenik meg. Mózes papi imával járt közben Istennél a népért. Könyörgött, hogy ne pusztítsa el őket, és ezt három dologgal indokolta. Először is, hogy Isten csak nemrég szabadította ki Izrael népét Egyiptomból, ezért nem hagyhatja el őket. Másodszor, ha a fáraó tudomást szerezne a nép elpusztulásáról, azt hinné, hogy valójában Egyiptom lett a győztes. Harmadszor pedig mivel Isten megígérte, hogy megőrzi a népével kötött szövetséget, így azt nem vonhatja viasza. Mózes imája hűen tükrözi, hogy tisztában van a nép bűnének súlyával, de ismeri az Úr dicsőségét és népe iránti buzgó szeretetét is. Hasonló mintát követ Jézusnak a közbenjáró imája, amit az elárultatása éjszakáján mondott el. Jézus tudta azt, hogy milyen az élet valósága ebben a bukott világban, ezért arra kérte Istent, hogy őrizze meg övéit, óvja meg őket az ellenségtől, mutassa meg irántuk való szeretetét, és formálja át őket Igéjével. A Zsidókhoz írott levél, pedig arra mutat rá, hogy Jézus bűntelen közbenjárókén ment fel a mennybe, ahol most az Atya jobbján van, hogy könyöröghessen a népért.

Mózes tehát Jézushoz hasonlóan, könyörög és jár közben Istennél, a saját életét ajánlva fel váltságul népe életéért. Mózes ugyanis jól tudja, hogy az aranyború elkészítésének és imádásának megbocsáthatatlan vétke joggal vívta ki Isten igazságos ítéletét. A nép nem sokkal korábban megtapasztalta Isten erejét és hatalmát. Ezért oly megdöbbentő, hogy mégis ilyesmire vetemednek. Ennek a bűnnek a megmagyarázhatatlan jellege rámutat arra, hogy milyen ostoba minden bűn, és mennyire szükséges Isten ítélete.

De a történetben megjelenik egy halvány reménysugár is, amikor felragyog Isten kegyelme. Az Úr még ezek után sem törölte el Izraelt a föld színéről, bár joggal megtehette volna. Isten hű maradt szövetségéhez, és megőrizte népét, noha megítélte azokat, akik vétkeztek ellene. Mózes felismerte, hogy valakinek meg kell halnia ezekért a bűnökért, így azért esdekelt, hogy Isten engedélyezzen egy helyettes áldozatot.

Valójában az izraelitáknak is arra a tökéletes helyettesre lett volna szükségük, aki bűn nélküli és hibátlan áldozatként ajánlhatja fel magát Istennek. Az Isten ellen lázadó népnek tehát igazából Jézusra volt szüksége, mert egyedül ő tehette meg azt, amit Mózes nem. Egyedül Jézus ajánlhatta fel magát a bűnért és nemcsak Izrael bűnéért, hanem Isten összes gyermekének a bűnéért.

3.      Van-e új kezdet?

Izráel népének nagy reménysége az volt, hogy most valami új kezdődik el a számukra. Végre megszabadultak a szolgaság igájából, és szabadon élhetnek. Egyiptom nyomorúsága után hatalmas csodákat éltek át, Isten munkálkodott értük hatalmas kézzel és kinyújtott karral. Az egyiptomi tíz csapás, a Vörös-tenger kettéválása, a fürjek és a manna, a sziklából fakasztott víz, amálék népének csodálatos legyőzése, ezek vezettek el a Sínai-hegyhez, ahol Isten találkozni akart az ő népével.

Itt pedig, amikor Isten kinyilatkoztatta magát az egész nép számára, itt kezdődhetne el az a bizonyos új. De minden új kezdetnek a feltétele az, amit Isten mond a Tízparancsolat bevezetésében: „Én, az Úr, vagyok a te Istened.” (2Móz 20:2). E nélkül nincs igazi új kezdet. Izráel népe számára sincs. Isten megmutatta nekik a hatalmát csodáin keresztül, de ha nem lesz úrrá az életükben és nem lesz istenükké, akkor az új kezdet reménysége hamar a régi élet folytatásába torkollik vissza. Izráel népének egész története az Istennel való újrakezdések története. Akár a pusztai vándorlást, akár a honfoglalást, akár a honfoglalás utáni bírák korszakát, akár a királyság korát, akár a fogság utáni kort nézzük, ugyanazt látjuk. Amikor Isten megszűnik az életükben első lenni, Úr és Isten lenni akkor marad az életükben a bűn rombolása és Isten helyét átveszi a bűn szolgasága. De ez nemcsak Izráel népére igaz, hanem minden emberre, minden közösségre, egyházra vagy nemzettre egyaránt. Ez ma is, a mi számunkra is az új kezdet kiindulópontja és záloga. De mi történik akkor, ha úgy akarunk újat kezdeni, hogy Istent kihagyjuk a számításból?

Ha valaki Isten nélkül, a saját önigazságával eltelve és felfuvalkodva akar újat kezdeni, akkor az történik vele, ami Izraellel történt a Sínai-hegynél. Elbukik, mert a valódi problémát, önnön bűnös természetét viszi tovább magával. Isten nélkül, bűnbánat, önvizsgálat nélkül nincs új kezdet. Jeremiás próféta így figyelmeztet: „Majd ha meg tudja változtatni bőrét a néger, vagy foltjait a párduc, akkor tudtok ti is jót tenni, úgy megtanultátok a rosszat!” (Jer 13:23). Pontosan arra utal Jeremiás, hogy ha ez a külső változás lehetetlen, akkor mennyivel lehetetlenebb az, hogy az ember alaptermészetét a saját erejéből megváltoztassa.

Ha Istent kihagyjuk az életünkből, vagy ha valami mással cseréljük fel, az mindig bukást hoz. Az édenkerti lázadás is ezzel kezdődött és a hazugság atyja azóta is újra és újra ezzel kísérti az embert. Ezért nem tud az ember igazán újat kezdeni, csak újra és újra ismételni a régit, a bűnöst, legfeljebb megváltozott formában.

2020-ban, amikor bennünket is elért a járvány, sokan mondták azt, hogy ez Isten büntetése, ezért új életet kell kezdenie az emberiségnek. De bebizonyosodott, hogy az ember, Isten nélkül, bűnbánat nélkül nagyjából csak az ilyen szlogenekig jut el, de nem tud megváltozni. Abban a pillanatban, hogy egy kicsit is javult a helyzet, máris minden visszazökkent a régi kerékvágásba, mert az emberek csak a régi életüket akarták tovább folytatni.

Madách Imre „Az ember tragédiája” c. művének a visszatérő motívuma is ez. Mindegyik színben valami új kezdet tűnik fel, de mindig kiderül, hogy nincs új kezdet, csak új tragédiák készülnek, amelyek újra és újra Ádám kudarcát ábrázolják. A baj gyökere igazából az, hogy Ádám mindig Isten nélkül, a maga erejéből akar újat kezdeni. A kísérője és tanácsadója pedig végig Lucifer.

 

Isten csak az utolsó színben jelenik meg, miután Ádám felébred álmából, mert kiderül, hogy álmodta a történelmet. Isten pedig megígéri Ádámnak, hogy újra kegyelmébe veszi. Itt ütközik össze az, ahogy az ember saját maga, Isten nélkül, önnön felfuvalkodottságából akarja jobbá tenni a világot és az Isten kegyelme, amely már mindent megtett azért, hogy a világ jó legyen. Hiába tehát minden emberi kísérlet, változni csak akkor fog az ember, ha a kegyelmes Isten veszi kezébe az életét. Ámen.

Konfi-Ifi Találkozó - 06.09. Gerjen

 

Presbiterképzés: 3. A PRESBITERI TISZTSÉG TÖRTÉNETE

 

III. A PRESBITERI TISZTSÉG TÖRTÉNETE

Amint az 1.1. fejezetből is kiderül, nem papi tisztségviselők már az Ószövetségben is szerepelnek, de különös hangsúlyt kapnak Krisztus egyházában, amint ezt az idézett újszövetségi részek is mutatják.

A római egyház azonban kiszorította a világiakat az egyházkormányzásból és az Ige körüli szolgálatokból. A reformáció, különösen annak kálvini ága, amelyet mi is követünk, visszaállította a presbiteri tisztséget.

A bibliai presbiteri tiszt a reformáció idején kapta vissza az őt megillető helyet. Ebben különösen a Kálvin János által vezetett genfi gyülekezet állt példaként. A nagy reformátor azt vallotta, hogy Isten a gyülekezetet három feladattal bízta meg: az Ige hirdetésével (prófétai feladat), az egyház kormányzásával és a szegények gondozásával. Ezt a hármas feladatot pedig négy hivatal által tölti be: lelkipásztor, tanító, presbiter és diakónus.

Az evangéliumi presbiteriális egyházkormányzás alapjait hazánkban a nagy reformátor, Szegedi Kis István fektette le Loci communes című munkájában. Talán ennek is köszonhető, hogy az 1555. évi II. erdődi zsinat már említést tesz a presbiterekről, mint akiknek a lelkész mellett „kötelessegük, hogy a népeket házanként is intsék”…

A presbiterek szerepe nagyon előtérbe került a török hódoltság idején, amikor falvak maradtak pap nélkül az ellenreformáció üldözése következtében. A presbiteri testület első megalakulása 1617-re tehető, amikor a pápai gyülekezet megalakította a Magyar Református Egyház első presbitériumát. A vallásszabadság eljövetelével azután is megmaradt ez az intézmény és a református megújulási mozgalmakban sok helyen jelentős szerepet vállalt.

Forrás: Presbiteri kézikönyv

Presbiterképzés: 2. A PRESBITERI TISZT A II. HELVÉT HITVALLÁS ALAPJÁN

 

II. A PRESBITERI TISZT A II. HELVÉT HITVALLÁS ALAPJÁN

A II. Helvét hitvallás XVIII. fejezete foglalkozik az anyaszentegyház szolgáival, azok rendeltetésével és kötelességeivel. A presbiterekről ezt mondja: „A presbiterek idősebb emberek és mintegy szenátorai és atyjai a gyülekezetnek és azt üdvös tanácsaikkal igazgatják.” Az egyházi szolgák választásáról: „Az egyházi szolgákat meg kell hívni és törvényes egyházi választással meg kell választani, azaz válassza ki őket lelkiismeretesen az egyház vagy azok, akiket erre az egyház kiküldött, szép rendben, zavargás, pártoskodás és marakodás nélkül. De ne akárkit válasszanak, hanem alkalmas embereket, akik szent és igaz tudománnyal, kegyes ékesszólással, természetes bölcsességgel, mértékletességgel és életük tisztességével tűnnek ki az apostoli előírás szerint, amelyet az apostol a Timótheushoz írt első levél harmadik részében és a Titushoz írt levél első részében fogalmazott meg. Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének közös imádsággal és kézrátétellel szenteljék fel.”
Presbiterek tehát kezdettől fogva voltak, de mióta létezik „presbitérium”, mint testület?„Jeromos is hasonló dolgokról számol be a Titushoz írott levél magyarázatában, ezt mondván: »Mielőtt az ördög ösztönzésére versengések támadtak a hitben, a presbiterek közös tanácsa által kormányozták a gyülekezeteket… «.Jeromos … hozzáteszi: »Amiképpen a presbiterek tudják, hogy ők az egyház szokásai következtében vannak alávetve annak, aki föléjük van rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk kell, hogy ők inkább szokásból, mint az Úr rendelésének igazsága szerint állanak felette a presbitereknek és velük együtt kell az egyházat kormányozniuk.”

A XXVIII. fejezetben pedig ez áll: „Az egyház javainak helyes felhasználása egykor és most a következő: Fenntartani a tanítást az iskolákban és a szent gyülekezetekben az egész istentisztelettel, szertartásokkal és az egyházi épülettel egyetemben, aztán gondoskodni a tanítókról, tanulókról és lelkipásztorokról, más szükséges dolgokkal együtt és főképpen a szegények megsegítéséről és eltartásáról. Választassanak tehát istenfélő, bölcs és gazdálkodásban gyakorlott férfiak, akik szabályszerűen kezeljék az egyházi javakat.”

Forrás: Presbiteri kézikönyv

Presbiterképzés: 1. A PRESBITERI TISZTSÉG BIBLIAI ALAPJAI

 

I. A PRESBITERI TISZTSÉG BIBLIAI ALAPJAI

A papság Lévi törzséből, a nép vezetői pedig a többi törzsből kerültek ki, és általában tekintélyes családfők voltak, akik nemcsak saját házuk népét igazgatták, hanem mint testület, a nép vagy a település közös képviseletét is ellátták.
„Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit” – mondja Mózesnek az Úr – „és ha hallgatnak a szavadra, akkor menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom királyához.” (2Móz. 3,16; 18). Az Ószövetség első „presbitérium”-a Jetró tanácsa szerint:
„Szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést” (II. Móz. 18:21)

Korábban nem tisztség volt, csak egy minőségi jelző. Némelyik országban és némelyik protestáns egyházban ma is csupán „idősebb” egyháztagokról beszélnek, ahogyan Pál apostol is egy helyen így emlegeti őket: „… elküldött Efézusba és magához hívatta a gyülekezet véneit” (Csel. 20,17)
és azután nekik mondja: „Viseljetek tehát gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (Csel. 20,28). Ugyanakkor más helyen kimondottan a presbiterekről szól: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek; elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak” (I. Tim. 5,17). Itt presbiter néven szerepelnek az igehirdetők is, sőt, János apostol leveleiben magát is „presbiter” néven mutatja be. Péter apostol kimondottan a presbitereknek írja a következőket: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (I. Pét. 5,1-3)

A presbiterek jellemvonásait a püspökök és diakónusok vonatkozásában így írja le az Ige: „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván. Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi, megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas, nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék. Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, hanem olyanok, akikben megvan a hit tiszta lelkiismerettel. De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges. A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik” (I. Tim. 3,1-12). Hasonlóan jellemzi az apostol másutt is a presbitereket: „Azért hagytalak Krétában, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára, legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit. 1,5-9.)

Forrás: Presbiteri kézikönyv