Amint az 1.1. fejezetből is kiderül, nem papi
tisztségviselők már az Ószövetségben is szerepelnek, de különös hangsúlyt
kapnak Krisztus egyházában, amint ezt az idézett újszövetségi részek is
mutatják.
A római egyház azonban kiszorította a világiakat az
egyházkormányzásból és az Ige körüli szolgálatokból. A reformáció, különösen
annak kálvini ága, amelyet mi is követünk, visszaállította a presbiteri
tisztséget.
A bibliai presbiteri tiszt a reformáció idején kapta
vissza az őt megillető helyet. Ebben különösen a Kálvin János által vezetett
genfi gyülekezet állt példaként. A nagy reformátor azt vallotta, hogy Isten a
gyülekezetet három feladattal bízta meg: az Ige hirdetésével (prófétai
feladat), az egyház kormányzásával és a szegények gondozásával. Ezt a hármas
feladatot pedig négy hivatal által tölti be: lelkipásztor, tanító, presbiter és
diakónus.
Az evangéliumi presbiteriális egyházkormányzás
alapjait hazánkban a nagy reformátor, Szegedi Kis István fektette le Loci
communes című munkájában. Talán ennek is köszonhető, hogy az 1555. évi II.
erdődi zsinat már említést tesz a presbiterekről, mint akiknek a lelkész
mellett „kötelessegük, hogy a népeket házanként is intsék”…
A presbiterek szerepe nagyon előtérbe került a török
hódoltság idején, amikor falvak maradtak pap nélkül az ellenreformáció üldözése
következtében. A presbiteri testület első megalakulása 1617-re tehető, amikor a
pápai gyülekezet megalakította a Magyar Református Egyház első presbitériumát.
A vallásszabadság eljövetelével azután is megmaradt ez az intézmény és a
református megújulási mozgalmakban sok helyen jelentős szerepet vállalt.
Forrás: Presbiteri kézikönyv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése