HISSZÜK ÉS VALLJUK (7.) - A Közbejáró

7. A Közbenjáró

Az ember legnagyobb erejével sem tud bűneitől megszabadulni, mivel nem tud eleget tenni Isten kívánságának. Sőt, naponta szaporítjuk vétkeinket. Az ember ugyan próbálkozott minden időben bűneiért megfizetni (például áldozatokkal, jó cselekedetekkel stb.), de hasztalan.

Akkor hát hogyan? Közbenjáróra van szükségünk, valakire, aki közbenjár köztünk és Isten között. Isten maga készített utat a megváltáshoz. Fiát küldte közbenjáróul. Jézus Krisztus jár közbe értünk Istennél. Hogy igazi Közbenjárónk legyen, az Isten Fiának egyrészt valóságos Istennek kellett lenni, másrészt valóságos és igaz (bűn nélküli) embernek:

Valóságos Isten - hogy Isten bűn elleni haragját elhordozza.
Valóságos ember - hogy mindent átéljen, amit nekünk át kellett élnünk.
Igaz ember - bűn nélkül való, hogy értünk a törvényt betöltse.

Isten Fiának különféle nevei vannak:

·         JÉZUS - Üdvözítő, Szabadító

·         KRISZTUS - Felkent (Prófétává, Pappá és Királlyá) a Szentlélekkel

·         IMMÁNUEL - Velünk az Isten.

Isten már az Ószövetségben megígérte Krisztust. Próféciák, áldozatok, minden rá mutat. Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy Krisztus eljött. Ezért az Ószövetséget a várakozás könyvének, az Újszövetséget pedig a beteljesedésének könyvének nevezzük.

Olvasd el: 3Móz 16 és Zsid 8; Zsolt 22; Ézs 9(1-6; Mik 5; Jn 7,37-53; ApCsel 4,1-12.

Bibliatanulmány: 2Mózes 32,30-32

Míg Mózes megkapja a két kőtáblát Istentől, a nép aranyborjút készít. Isten súlyosan
meg akarja büntetni a népet. Mózes imádkozik a népért.

1.      Mi a kegyelem? (30.v.) Mi a különbség a kegyelem és a megbocsátás között?

2.      Valóban vezet könyvet Isten? (32.v.) Mire céloz Mózes, amikor azt mondja: „a te könyved”?

3.      Hogy előképe Krisztusnak Mózes az imádságban?

4.      Ismersz embereket, akik meghaltak másokért? Ez ugyanaz, mint amit Jézus tett?

Kérdések:

1.      Miért nem tudunk bűneinkért eleget tenni Istennek? (Heidelbergi káté 13. kérdés és felelet).

2.      Hogyan próbálkoztak meg ezzel mégis az emberek minden időben?

3.      Hogy próbálta meg Luther?

4.      Sorolj fel példákat arra, hogy Jézus valóságos ember és valóságos Isten!

5.      Mit jelent az, hogy Közbenjáró?

6.      Hogy hangzik az ősi átok? (1 Móz 3,15).

7.      Mit jelent az, hogy Krisztus előképe? Sorolj fel néhányat!

8.      Sorolj fel néhány messiási zsoltárt!

9.      Mi a nagy engesztelési ünnep?

10.  Mit jelent: Jézus? Krisztus? Immánuel?

11.  A keresztyén ember Krisztusé, a Felkenté. A keresztyén ember is felkent. Hogyan?

12.  Mi a hívők tiszte?

13.  Ki a „próféta”, a „pap” és a „király” a presbitériumban?

14.  Mi a különbség a keresztyénség és más vallás

·         „Gyűlöltem az igazság szót. Átkot szórt rám és kárhoztatott engem. Azt mondtam Istennek: sohasem hagysz fel azzal, hogy haragoddal gyötörj? De reménykedtem Pál eme szavaiban: az igaz ember hitből él. És egyszerre megláttam: élünk, nem cselekedetek által élünk, hanem Istennek a Krisztusban ajándékozott kegyelme által. Akkor ez a textus az örök életre nyíló kapu lett számomra” (Luther).

·         Luther egyszer azt álmodta, hogy a Sátán bűneinek hosszú listájával áll előtte. Luther megkérdezte: tudsz még többet is? Igen, mondta a Sátán. Luther: akkor írd föl mind! Amikor a Sátán azt megtette, Luther fogta a bűnlistát, és nagy vörös betűkkel ráírta: Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől.

Heidelbergi Káté:

13. Mi magunk meg tudunk Istennek fizetni? Mi magunk semmiképpen. Ellenkezőleg: napról-napra növeljük bűnünket.

15 Milyen közbenjárót és szabadítót kell tehát keresnünk?

Olyant, aki valóságos ember, de tökéletes és igaz, mindazáltal minden teremtménynél hatalmasabb, azaz valóságos Isten is.

18. Ki az a közbenjáró, aki egy személyben valóságos Isten, és valóságos, tökéletesen igaz ember is?

A mi Urunk, Jézus Krisztus, akit az Atya teljes váltságul és igazságul adott nekünk.

19. Honnan tudod ezt?

A szent evangéliumból, amelyet Isten már kezdetben, az édenkertben kijelentett, majd a pátriárkák és próféták útján hirdetett, az áldozatokkal és a törvény előírta más szertartásokkal kiábrázolt, végül pedig az ő egyszülött fia által beteljesített

Imádság:

Megváltó Krisztusom!
Köszönöm Neked,
hogy kereszthalálod kegyelmével
áthidaltad a bűn szakadékát,
és nekem utat nyitottál az üdvösségre!

Köszönöm, hogy értem lehajoltál,
miattam, hogy elveszettségemből megments engem,
igaz emberré lettél.

Köszönöm, hogy egész földi életeddel
Isten élő valóságát hoztad közel az emberhez,
és az én életemhez is.

 

Köszönöm, hogy vállaltad az emberért,
vállaltad az én esendő életemért,
a kínt, a szenvedést, a kereszthalált.

Köszönöm, hogy feltámadásoddal legyőzted
a halál rettenetét,
és elhoztad a Téged Megváltójuknak elfogadóknak
az örök életet.

Köszönöm, Megváltóm,
hogy én is a Tiéd vagyok, a Tiéd lehetek! ÁMEN

„És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel 4,12)

HISSZÜK ÉS VALLJUK (7.)

A közbenjáró

Olvasmány: 2Móz 32:1-35

„Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek az ÚRhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Igen nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból csinált istent magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!"” 2Móz 32:30-32

 

            Az elmúlt alkalommal az ember nyomorúságáról volt szó. Megállapítottuk azt, hogy az ember a maga erejéből nem képes megszabadulni a bűneitől, és a legjobb szándéka ellenére sem képes Isten akaratának engedelmeskedni, a szeretet nagy parancsolatát teljesen és tökéletesen betölteni. Az ember ugyan az idők során, sokféle módon próbálkozott a bűnei adósságának kiegyenlítésével, pl. áldozatokkal, böjtöléssel, önsanyargatással, jó cselekedettekkel, de ezek mind hiábavalók voltak. Ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladtak. Valójában a bűn adósságának rendezése helyett az ember csak napról napra tovább szaporította bűneit. Ezért igaz az apostol megállapítása: „Nincsen igaz ember egy sem.” (Rm 3:10).

            Az emberi cselekvés tökéletlen, Isten pedig tökéleteset kíván. Akkor tehát hogyan lehetséges a megváltás? Csak úgy, hogy Közbenjáróra van szükségünk. Valakire, aki közbenjár köztünk és az Isten között. A megváltáshoz vezető utat maga Isten készítette el. Olyan közbenjáróra volt szükségünk, aki valóságos Isten és egyben valóságos és igaz ember is. A közbenjárónak valóságos Istennek kell lennie azért, hogy Isten bűn ellen való haragját elhordozhassa. Ugyanakkor valóságos embernek is kell lennie, hogy mindent átéljen, amit nekünk át kell élnünk, s egyben igaz embernek is kell lennie, azért hogy értünk a törvényt betöltse. Isten a Fiát küldte közbenjáróul. Jézus Krisztus az, aki közbenjár értünk az Atyánál. Ezt Isten már az Ószövetségben megígérte, a próféciák, az áldozatok és miden őreá mutat előre. Az Újszövetségben pedig az olvashatjuk, hogy Krisztus eljött, Isten ígéretei beteljesedtek. Az Ószövetséget ezért a várakozás könyvének, az Újszövetséget pedig a beteljesedés könyvének nevezzük.

            Az Ószövetségben sok-sok előképe van Krisztusnak. Az áldozatok bemutatásában, a szertartásokban, személyekben és tisztségekben, mint pl. a prófétai, a főpapi és a királyi tisztség. Ma egy személyt vizsgálunk meg, Mózest, aki a most olvasott igeszakaszban úgy van előttünk, mint Isten és a nép közötti közbenjáró. Ma azt vizsgáljuk meg, hogy miért van szükségünk közbenjáróra, milyennek kell lennie a mi közbenjárónknak és végül, hogy kicsoda a mi közbenjárónk.

1.      Miért van szükség közbenjáróra?

            Hitvallásunk, a Heidelbergi Káté világosan fogalmaz, amikor azt mondja: "Isten igazságos ítéletéből megérdemeltük az időleges és örök büntetést", de ugyanakkor mégis megkérdezi „hogyan szabadulhatunk meg attól és békülhetünk meg újból Istennel?” S erre ezt a választ adja: „Isten igazságos követelésének maradéktalanul eleget kell tennünk, s ezért vagy nekünk, vagy másnak meg kell fizetnie.” (H.K. 12. k-f.). Az ember bűnét a Biblia adóssághoz hasonlítja, amivel tartozunk az Istennek, s amit rendezni kellene. Ezért a következő lépésben azt is megkérdezi a Káté: „Mi magunk meg tudunk Istennek fizetni?” S azt a szomorú, de igaz megállapítást kell, hogy elénk tárja: „Mi magunk semmiképpen.  Ellenkezőleg: napról napra növeljük bűnünket.” (H.K. 13. k-f.).

            Az ember tehát olyan, mint ma az az adós, aki olyan sok hitelt vett fel, hogy ha élete végéig látástól vakulásig dolgozik is, akkor sem lesz képes törleszteni adóságát, sőt minden igyekezete ellenére, az évek elteltével, bár ő havonta becsülettel fizette a részleteket, az adóssága nem hogy csökkent volna, hanem még tovább növekedett. Ebből az adósságcsapdából nincs kiút, a maga erejéből az adós képtelen rendezni a helyzetét, ezért külső beavatkozásra, segítségre van szüksége.

            A fő kérdés tehát az, hogy mi módon szabadulhatunk meg az a dósságunktól, vagyis mi módon menekülhetünk meg a minket igazságosan sújtó isteni büntetéstől, és hogyan békülhetünk meg újból a mi Teremtőnkkel? Amíg ugyanis az Isten "haragja" rajtunk van, addig semmi lehetőségünk nincs arra, hogy "természetünk" romlottságában bármilyen változás történjék. Viszont ha ez a "harag" elfordul felőlünk, ha tehát, amint a Káté mondja "újból megbékélünk Istennel" akkor ebben a "megbékélésben", az Istennek újra felénk forduló szeretetében élve mi magunk is megújulhatunk.

            Az ember számára tehát létfontosságú az Istennel való viszony helyreállítása, a megbékélés, a kegyelembe jutás, az élet forrásához való visszatalálás. Mivel a bűn Isten szentségének és igazságának a megsértése, ezért a megbékélés útja az, hogy "Isten igazságos követelésének maradéktalanul eleget kell tennünk." Valakinek ki kell egyenlítenie a számlát, a bűn és a bűnhődés törvényszerűsége csak így teljesedhet be. Ennek az elégtételnek az a feltétele, hogy legyen valaki az emberek között, aki maradéktalanul be tudja tölteni az ember rendeltetését, és Isten minden parancsolatát megtartja. Kell, hogy legyen valaki, aki engesztelést ad Istennek a bűnért. Mivel az általunk való megfizetés lehetősége lehetetlen, ezért Közbenjáró helyettes elégtételére van szükség.

            A ma előttünk levő igeszakaszban Mózes, mint a közbenjáró ószövetségi előképe van előttünk. Izrael népe nagyot vétkezett, aranyborjút készített magának és azt imádja istenként. Az Úr kijelenti Mózesnek: „Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük.” (2Móz 32:10). Mózes azonban esedezik Istenhez, emlékezteti őt ígéreteire, így „szánalomra indult az Úr, és nem hozta rá a népre azt a bajt, amiről beszélt” (2Móz 32:14). Mózes, mint közbenjáró megakadályozza, hogy Isten igazságos ítélete és méltó haragja most azonnal elpusztítsa a népet. Majd újra odaáll Isten elé, hogy a vétkes nép helyett bűnvallást tegyen, és engesztelésért, kegyelemért esedezzen: „Ó, jaj! Igen nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból csinált istent magának. Mégis, bocsásd meg vétküket!” (2Móz 32:31).

2.      Milyen közbenjáróra van szükségünk?

            Mivel tehát sem mi, sem pedig más teremtmény nem tehet eleget értünk, akkor milyen legyen az a közbenjáró, aki ezt a feladatot mégis el tudja végezni? A Káténk erre a kérdésre ezt a feleletet adja: „Olyan, aki valóságos ember, de tökéletes és igaz, mindazáltal minden teremtménynél hatalmasabb, azaz valóságos Isten is.” (H.K. 15. k-f.). A Közbenjáró és Szabadító "személyleírását" adja meg ez a felelet. Ezt a személyleírást ismerve azt mondhatjuk, hogy ez olyan nagy követelmény, ami emberileg teljesíthetetlen. A Közbejárónak teljes és tökéletes embernek és teljes és tökéletes Istennek kell lennie. Ez további kérdéseket vet fel bennünk.

            Elsőször is, hogy „miért kell valóságos és tökéletes igaz embernek lennie?” Erre Káténk ezt a feleletet adja: „Isten igazságossága azt követeli, hogy ember fizessen az ember bűnéért. De legyen igaz ember, mert aki bűnös, másokért nem fizethet.” (H.K. 16. k-f.). A Közbenjárónak emberként kell hordozni Isten igazságos haragját. Ha Krisztus nem vette volna fel az emberi természetet, és pusztán istensége erejével harcolt volna a sátán kísértései ellen, akkor mit sem használna nekünk az ördög felett aratott győzelme, hiszen ebben kizárólag Isten lenne a győztes. Isten igazságossága értelmében Krisztus csak akkor lehet a második Ádám, ha azonos feltételek között száll szembe a kísértővel.            Az Isten szerinti Közbenjárónak tehát egyrészről valóságos embernek kell lennie, másrészről pedig tökéletes és igaz embernek is. Mert csak egy valóságos és tökéletesen igaz ember képes teljesíteni a bűnért való megfizetést. A keresztyén ember Krisztus istenségét egyedül az ő emberségén keresztül tudja felismerni, s a megváltást az ő emberként véghezvitt tetteiben látjuk. Ézsaiás próféta megdöbbenő drámaisággal adja elénk a Közbenjárónak ezt a személyleírását: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53:3-5).

            Ha Közbenjárónk valóságos és igaz ember, ez vajon elég a megváltáshoz? A Káté azt feleli, hogy nem, hanem valóságos Istennek is kell lennie: „Azért, hogy isteni hatalmával emberi mivoltában el tudja viselni Isten haragjának súlyát, s így visszaszerezze és helyreállítsa elveszített igazságunkat és életünket.” (H.K. 17. k-f). A Közbenjáró ugyanis emberi mivoltában csak isteni hatalmával együtt tudja elviselni Isten haragjának súlyát.

            Mózes itt úgy van előttünk, mint aki ebben csak tökéletlen előképe az igazi és nagy Közbenjárónak. Mózes maga nem volt részes a bálványimádás bűnében, amit a nép elkövetett, mégis kész volt a nép helyett, a bűnösök helyett, ő az "ártatlan", magára venni ezt a bűnt, és annak méltó büntetését elhordozni: „Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!”  (2Móz 32:32). Bár hozzá kell tennünk, hogy maga Mózes emberi természete szerint, hozzánk hasonlóan a bűnös emberi természetet örökölte, így alkalmatlan arra, hogy igazi Közbenjáró legyen, legfeljebb csak tökéletlen előképe az eljövendő és tökéletes Közbenjárónak.

3.      Ki a mi közbenjárónk?

            Végül a kérdések sorát feltéve elérkezünk a csúcspontra, amikor azt is meg kell kérdeznünk, hogy „ki az a közbenjáró, aki egy személyben valóságos Isten, és valóságos, tökéletesen igaz ember is?” S erre egy világos és egyszerű válasz adható: „A mi Urunk, Jézus Krisztus, akit az Atya teljes váltságul és igazságul adott nekünk.” (H.K. 18. k-f.). A Káté írói Jézus Krisztust Isten "ajándékának" mondják, aki "adatott" nekünk, ez pedig az inkarnáció, vagyis a testet öltés csodájára utal. A mi Urunkat, Jézus Krisztust nem mi választottuk ki, hogy ő legyen az ember megváltója, hanem őt az Atya teljes „váltságul és igazságul” adta nekünk. Így kaphatunk a Szentírás kijelentései alapján Isten tervébe betekintést, hogy megértsük az isteni logikát, hogy mit mond Isten a bűnből való szabadulás útjáról. A bűnért való elégtétel gondolatától így jutunk el az ember megváltásához. Ezt az ismeretet magunktól "megszerezni" nem tudjuk, csak váratlan felismerésként ajándékba kaphatjuk. Hitvallásunk különbséget tesz Isten elégtételt követelő igazsága és az igazságnak elégtételt adó, ajándékozó irgalma között. Így különböztethetjük meg egymástól a törvényt és az evangéliumot. Amikor Káténk megkérdi, hogy "honnan tudjuk", hogy ki a közbenjáró, akkor ezt a feleletet adja: „A szent evangéliumból” (H.K. 19. k-f.), tehát nem a törvényből.

A törvény csupán az ember nyomorúságát jelenti ki és az elégtétel szükségességét, az evangélium viszont, magát a Közbenjárót, aki megváltást és megigazulást adott.

            Az egész Ószövetség a Közbenjáró ígéretéről szól, az Újszövetségben pedig ennek beteljesedését látjuk. Ezért mondja Káténk, hogy a Közbenjáróról szóló jó hír már az Ószövetségben is benne van: „amelyet Isten már kezdetben, az Édenkertben kijelentett, majd a pátriárkák és próféták útján hirdetett, az áldozatokkal és a törvény előírta más szertartásokkal kiábrázolt, végül pedig az ő egyszülött Fia által beteljesített.” (H.K. 19. k-f.). Ennek a történetnek része Mózes is és az ő személye, mint a Közbenjáró előképe. De mennyire különbözik, és mennyire nagyobb és több Krisztus, mint Mózes. Krisztus alászállt az Atya kebeléről, nem a törvény kőtábláival a kezében, hanem a szívében hordozva azt. Nem azért jött le, hogy a nép állapota felett ítélkezzen, mert ezt az állapotot ő már tökéletesen ismerte, nem semmisítette meg a szövetség jeleit, mint Mózes, aki összetörte a kőtáblákat és ítéletet sem akart tartani, hanem betöltötte és megdicsőítette Isten törvényét, a népre váró ítéletet pedig saját személyében elszenvedte a kereszten. Miután mindezt elvégezte Krisztus is visszament az Istenhez, de nem Mózes módjára „engesztelést szerezni”, hanem úgy, mint aki már elvégezte a megváltás művét, és mint aki már tökéletesen kiengesztelte Istent. Mindez pedig valóban felmérhetetlen és magasztos különbség. Istennek hála nekünk már nem kell aggódva lesnünk a közbenjárónkat, mint egykor Izrael népének, hogy meg tudjuk, képes-e váltságot szerezni a számunkra és kiengeszteli-e a megbántott Bírót. A Zsidókhoz írott levél így bíztat bennünket: „Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában. Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes, mint ahogyan a háznál nagyobb tisztessége van a ház építőjének.” (Zsid 3:1-3). Ámen.

 

 

Dietrich Bonhoeffer:

„Áldó hatalmak oltalmába rejtve”

(Túrmezei Erzsébet fordításában)

 

Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

Ha gyötri, bántja szívünket a régi,
És múlt napoknak terhe ránk szakad,
Megrettent lelkünk vigaszodat kéri,
Mit nékünk szerzett, Atyánk, Szent Fiad.

S ha szenvedések kelyhét adod inni,
Mely színig töltött, keserű s nehéz,
Te segíts békén, hálával elvenni,
Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

És ha az úton örömöt adsz nékünk,
Ha szép napod ragyogva ránk nevet,
Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk,
Hogy életünket szenteljük neked!

A csend köröttünk mélyen szerteárad.
Hadd halljuk azt a tiszta éneket,
Amely betölti rejtett, szép világod,
Hol téged dicsér minden gyermeked!

 

 

Felhasznált irodalom:

"Hisszük és valljuk" Felkészítő a református keresztyén életre, (Kiadja: A Tolnai Református Egyházmegye, Felelős kiadó: Rácz József, Szerkesztette: Judák Endre)

Fekete Károly: "A Heidelbergi Káté Magyarázata" (Kálvin Kiadó, Budapest 201