A régi történet megismétlődik

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 63.

 

A régi történet megismétlődik

Olvasmány: 2Móz 32:1-35

„Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az ÚRhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. Visszatért tehát Mózes az ÚRhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának.” (2Móz 32:31)

 

Az előző alkalommal a Sínai-hegyi szövetségkötésről és a Tízparancsolatról volt szó. Láttuk azt, hogy a Törvény Isten ajándéka volt Izrael népe számára. Ez a Törvény szabta meg Isten és a népe közötti kapcsolat kereteit.

A zsidó nép számára tehát a törvényadás, a Tízparancsolat döntő változást hozott, a bizalom és a biztonság alapját teremtette meg. Isten ekkor így szólt Mózeshez: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19:5-6). Isten olyan nemzetet akart magának, amelyhez nincs fogható. Olyan modellértékű társadalmat, amelynek középpontjában az iránta való elköteleződés áll. A nép pedig egy akarattal így felelt: „Megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az ÚRnak.” (2Móz 19:8). Az égbetörő remények napja és egy új kezdet napja volt ez. Ha engedelmeskednek, akkor az izraeliták életén Isten áldása lesz, és ez az áldás kiárad rajtuk keresztül más népekre is.

Azonban ez az álom sajnos nagyon hamar szertefoszlott. Az izraeliták életében ugyanis a régi történet ismétlődött meg. Az a fényes reménység, amely a Mózes 2. könyve 20. fejezetének leírásában felragyog előttünk, néhány fejezettel odább, már teljesen szertefoszlik. A 32. fejezet leírásából megtudjuk, hogy amíg Mózes 40 napon át Isten jelenlétében tartózkodott a Sínai-hegyen, ahol átvette Istentől a szövetség feltételeit, addig a hegy lábánál, valami olyan történt Isten népével, amely mindent romba döntött. Miközben Mózes arról egyeztetett Istennel, hogy miképpen fűzhető szorosabbá Istennel való kapcsolata, a nép épp az ellenkezőjét teszi, eltávolodik Istentől, és teljesen felrúgja az Istennel addig kiépítet kapcsolatát. Ami a Sínai-hegy lábánál történt az egy minden képzeletet felülmúló botrány volt. Tulajdonképpen nem volt ez más, mint lázadás, az Isten elleni édenkertbeli lázadás megismétlése.

Az egész Bibliában nincs élesebb kontraszt, mint e két jelenet között. Azok az izraeliták, akik látták az egyiptomi tíz csapást, akik száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, akik ittak a vízből, amit Isten a kősziklából fakasztott a számukra, és akik ettek az égből hulló mannából, most mégis Istenükről megfeledkezve unatkoznak, türelmetlenkednek, lázadoznak és féltékenykednek. Mire pedig Mózes befejezte az Istennel való beszélgetést és lejött a Sínai-hegyről, Isten népe pogány módra táncolt egy aranyszobor előtt. Mózes dühbe gurult, és földhöz vágta a kőtáblákat, amelyeket magától Istentől kapott. Isten haragja pedig olyan nagy, hogy csaknem azonnal elpusztította a megátalkodott és lázadó népet.

1.      Az álom szertefoszlik

Mózes a népét az Isten iránti hűségre megesketve ment fel a Sínai-hegyre: „Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott.” (2Móz 24:7-8). A népnek ekkor semmi mást nem kellett tennie, csak türelemmel várakoznia. De alighogy elment Mózes, a bálványimádás és a gonosz kicsapongás tette semmissé a nép gyenge lábakon álló ígéretét. Noha szájukkal a hűségre tettek esküt, a szívük távol volt Istentől. Amint vezetőjük magukra hagyta őket, a nép valódi jelleme szinte azonnal a felszínre került.

Miközben tehát fenn a hegyen Isten átadta a törvénytáblákat Mózesnek, Izrael lent a hegy lábánál a pusztában mégsem maradt tétlen. A hosszúra nyúlt várakozás alatt arra jutottak, hogy vezetőjük minden bizonnyal a halálát lelte Isten jelenlétében, úgyhogy egyiptomi mintára arany ékszerekből egy istenséget formáztak maguknak abból a célból, hogy azt a szobrot istenként imádják. Ez az ő maguk kitalálta istentisztelet azonban hamarosan egy groteszk pogány tivornyává alakult át. Amikor Mózes visszatért és látta mindezt, első felindulásában nemcsak az aranyborjút pusztította el, de az Istentől kapott kőtáblákat is összetörte. Majd Mózes utasítást adott a lévitáknak, hogy tisztítsák meg a tábort a vétkesektől, vagyis öljenek meg mindenkit, aki imádta az aranyborjút. Az aranyborjú elkészítésével és annak imádásával Izrael számára egy álom szertefoszlott. De mi is volt tulajdonképpen ez az aranyborjú? A tudósok és történészek számára az aranybú történet sokáig csak egy legendának tűnt. Azonban 1990-ben a tudományos világ legnagyobb meglepetésére a régészek egy érdekes felfedezést tettek. A közel-keleti ásatások során találtak egy aranyból készült borjúszobrot.

Mindez azt bizonyítja, hogy az izraeliták ismerték Egyiptom egyik legfontosabb istenét, Ápiszt, a bikaistent. Lehetséges-e az, hogy a bűnbeesett és Isten ellen lázadó ember megváltozzon? Képes-e a törvény jó útra terelni a végső pusztulás felé rohanó emberiséget?

Amikor Isten Törvényt ad népének és szövetséget köt velük, felcsillan a remény, hogy az emberiség történetében valami új kezdődik el, hogy helyreáll a kapcsolat Isten és ember között. A szép álom azonban hamar szertefoszlik. Az aranyborjú történetében számos párhuzam figyelhető meg az emberiség első lázadásával, amelyről a Bibliai elején olvasunk. Az ember mindkét esetben nyíltan szembeszállt az őt kegyelmébe fogadó Isten világos parancsával. A lázadók mindkét esetben magyarázkodással álltak elő, hogy indokolják viselkedésüket. S végül az emberek mindkét esetben eljátszották egyedüli kiváltságaikat, és súlyos büntetésben részesültek. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az izraeliták valami újat valósítanak meg az emberiség történetében. Egy egész nemzet elkötelezi magát Isten követésére. Ehelyett azonban ugyanaz a régi történet ismétli meg önmagát. Mindegy, hogy Isten milyen feltételeket szab, az ember mindig megtalálja a módját, hogy megszegje azokat.

2.      Az egyetlen reménysugár

Ebből a komor háttérből csupán egyetlen reménysugár ragyog fel. Mózes népének vonakodó vezetője ekkor végre felnő a feladatához, kegyelemért könyörög Istenhez. Az ékesszóló imádság pedig meghallgatásra talál, és Isten még egy esélyt ad Izrael népének. Ebben a figyelemreméltó jelenetben úgy látjuk Mózest, mint aki Isten előtt állva könyörög a népért, hogy ne hagyja el választott népét, Izraelt. Isten végül beleegyezett, hogy tovább vezesse őket. Itt újra felvetül az a kérdés, hogy miért éppen Izrael népét választotta Isten? Valójában soha nem kapunk erre kielégítő választ a Bibliában. Rendszerint valami effélét olvasunk: „könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegylemezek.” (2Móz 33:19).

Isten tehát fenntartja magának a jogot, hogy azt választ ki, akit ő akar. Egy valamit azonban világossá tesz a Biblia. Azt, hogy nem a bátorságuk, lenyűgöző jellemük vagy hűségük miatt esett Isten választása Izrael fiaira. Kiválasztásuk Isten kegyelmi tette volt, amely egyetlen más népet sem illet meg.

Mózesnek a lázadó népért való imádsága a tökéletes közbenjárás példájaként jelenik meg. Mózes papi imával járt közben Istennél a népért. Könyörgött, hogy ne pusztítsa el őket, és ezt három dologgal indokolta. Először is, hogy Isten csak nemrég szabadította ki Izrael népét Egyiptomból, ezért nem hagyhatja el őket. Másodszor, ha a fáraó tudomást szerezne a nép elpusztulásáról, azt hinné, hogy valójában Egyiptom lett a győztes. Harmadszor pedig mivel Isten megígérte, hogy megőrzi a népével kötött szövetséget, így azt nem vonhatja viasza. Mózes imája hűen tükrözi, hogy tisztában van a nép bűnének súlyával, de ismeri az Úr dicsőségét és népe iránti buzgó szeretetét is. Hasonló mintát követ Jézusnak a közbenjáró imája, amit az elárultatása éjszakáján mondott el. Jézus tudta azt, hogy milyen az élet valósága ebben a bukott világban, ezért arra kérte Istent, hogy őrizze meg övéit, óvja meg őket az ellenségtől, mutassa meg irántuk való szeretetét, és formálja át őket Igéjével. A Zsidókhoz írott levél, pedig arra mutat rá, hogy Jézus bűntelen közbenjárókén ment fel a mennybe, ahol most az Atya jobbján van, hogy könyöröghessen a népért.

Mózes tehát Jézushoz hasonlóan, könyörög és jár közben Istennél, a saját életét ajánlva fel váltságul népe életéért. Mózes ugyanis jól tudja, hogy az aranyború elkészítésének és imádásának megbocsáthatatlan vétke joggal vívta ki Isten igazságos ítéletét. A nép nem sokkal korábban megtapasztalta Isten erejét és hatalmát. Ezért oly megdöbbentő, hogy mégis ilyesmire vetemednek. Ennek a bűnnek a megmagyarázhatatlan jellege rámutat arra, hogy milyen ostoba minden bűn, és mennyire szükséges Isten ítélete.

De a történetben megjelenik egy halvány reménysugár is, amikor felragyog Isten kegyelme. Az Úr még ezek után sem törölte el Izraelt a föld színéről, bár joggal megtehette volna. Isten hű maradt szövetségéhez, és megőrizte népét, noha megítélte azokat, akik vétkeztek ellene. Mózes felismerte, hogy valakinek meg kell halnia ezekért a bűnökért, így azért esdekelt, hogy Isten engedélyezzen egy helyettes áldozatot.

Valójában az izraelitáknak is arra a tökéletes helyettesre lett volna szükségük, aki bűn nélküli és hibátlan áldozatként ajánlhatja fel magát Istennek. Az Isten ellen lázadó népnek tehát igazából Jézusra volt szüksége, mert egyedül ő tehette meg azt, amit Mózes nem. Egyedül Jézus ajánlhatta fel magát a bűnért és nemcsak Izrael bűnéért, hanem Isten összes gyermekének a bűnéért.

3.      Van-e új kezdet?

Izráel népének nagy reménysége az volt, hogy most valami új kezdődik el a számukra. Végre megszabadultak a szolgaság igájából, és szabadon élhetnek. Egyiptom nyomorúsága után hatalmas csodákat éltek át, Isten munkálkodott értük hatalmas kézzel és kinyújtott karral. Az egyiptomi tíz csapás, a Vörös-tenger kettéválása, a fürjek és a manna, a sziklából fakasztott víz, amálék népének csodálatos legyőzése, ezek vezettek el a Sínai-hegyhez, ahol Isten találkozni akart az ő népével.

Itt pedig, amikor Isten kinyilatkoztatta magát az egész nép számára, itt kezdődhetne el az a bizonyos új. De minden új kezdetnek a feltétele az, amit Isten mond a Tízparancsolat bevezetésében: „Én, az Úr, vagyok a te Istened.” (2Móz 20:2). E nélkül nincs igazi új kezdet. Izráel népe számára sincs. Isten megmutatta nekik a hatalmát csodáin keresztül, de ha nem lesz úrrá az életükben és nem lesz istenükké, akkor az új kezdet reménysége hamar a régi élet folytatásába torkollik vissza. Izráel népének egész története az Istennel való újrakezdések története. Akár a pusztai vándorlást, akár a honfoglalást, akár a honfoglalás utáni bírák korszakát, akár a királyság korát, akár a fogság utáni kort nézzük, ugyanazt látjuk. Amikor Isten megszűnik az életükben első lenni, Úr és Isten lenni akkor marad az életükben a bűn rombolása és Isten helyét átveszi a bűn szolgasága. De ez nemcsak Izráel népére igaz, hanem minden emberre, minden közösségre, egyházra vagy nemzettre egyaránt. Ez ma is, a mi számunkra is az új kezdet kiindulópontja és záloga. De mi történik akkor, ha úgy akarunk újat kezdeni, hogy Istent kihagyjuk a számításból?

Ha valaki Isten nélkül, a saját önigazságával eltelve és felfuvalkodva akar újat kezdeni, akkor az történik vele, ami Izraellel történt a Sínai-hegynél. Elbukik, mert a valódi problémát, önnön bűnös természetét viszi tovább magával. Isten nélkül, bűnbánat, önvizsgálat nélkül nincs új kezdet. Jeremiás próféta így figyelmeztet: „Majd ha meg tudja változtatni bőrét a néger, vagy foltjait a párduc, akkor tudtok ti is jót tenni, úgy megtanultátok a rosszat!” (Jer 13:23). Pontosan arra utal Jeremiás, hogy ha ez a külső változás lehetetlen, akkor mennyivel lehetetlenebb az, hogy az ember alaptermészetét a saját erejéből megváltoztassa.

Ha Istent kihagyjuk az életünkből, vagy ha valami mással cseréljük fel, az mindig bukást hoz. Az édenkerti lázadás is ezzel kezdődött és a hazugság atyja azóta is újra és újra ezzel kísérti az embert. Ezért nem tud az ember igazán újat kezdeni, csak újra és újra ismételni a régit, a bűnöst, legfeljebb megváltozott formában.

2020-ban, amikor bennünket is elért a járvány, sokan mondták azt, hogy ez Isten büntetése, ezért új életet kell kezdenie az emberiségnek. De bebizonyosodott, hogy az ember, Isten nélkül, bűnbánat nélkül nagyjából csak az ilyen szlogenekig jut el, de nem tud megváltozni. Abban a pillanatban, hogy egy kicsit is javult a helyzet, máris minden visszazökkent a régi kerékvágásba, mert az emberek csak a régi életüket akarták tovább folytatni.

Madách Imre „Az ember tragédiája” c. művének a visszatérő motívuma is ez. Mindegyik színben valami új kezdet tűnik fel, de mindig kiderül, hogy nincs új kezdet, csak új tragédiák készülnek, amelyek újra és újra Ádám kudarcát ábrázolják. A baj gyökere igazából az, hogy Ádám mindig Isten nélkül, a maga erejéből akar újat kezdeni. A kísérője és tanácsadója pedig végig Lucifer.

 

Isten csak az utolsó színben jelenik meg, miután Ádám felébred álmából, mert kiderül, hogy álmodta a történelmet. Isten pedig megígéri Ádámnak, hogy újra kegyelmébe veszi. Itt ütközik össze az, ahogy az ember saját maga, Isten nélkül, önnön felfuvalkodottságából akarja jobbá tenni a világot és az Isten kegyelme, amely már mindent megtett azért, hogy a világ jó legyen. Hiába tehát minden emberi kísérlet, változni csak akkor fog az ember, ha a kegyelmes Isten veszi kezébe az életét. Ámen.