Hisszük és valljuk (5.) - Nyomorúságunk

 

5. Nyomorúságunk

Ha nyomorúságról beszélünk, akkor mindenekelőtt bajra és bánatra gondolunk. De az igazi nyomorúságunk az, hogy elfordultunk Istentől. A Paradicsomon kívül élünk, vagy más szavakkal: „száműzve” vagyunk az Istennel való közösségből. Ebből származik életünk minden bűne és sebe.

Hogy milyen nagy a nyomorúságunk, azt megérthetjük, ha elolvassuk a Rom 3,9-20-at. Nyomorúságunkat jól megismerjük, ha életünket Isten törvénye szerint megvizsgáljuk. A törvény olyan, mint egy tükör (Jak 1,23); minél többször nézünk a tükörbe, annál többször látjuk, hogy szennyesek vagyunk. Nem szabad elmenni ettől a tükörtől, mint azt az az ember teszi, akiről a Jak 1,24-ben van szó. Éppen azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy Isten törvényének kívánalmát nem teljesítjük. Mit kíván Isten? Azt, hogy Jézus Krisztus legyen a tükör, és azt, hogy szeressük Őt, és szeressük felebarátunkat. Egyszóval: szeretetet. Isten azt kívánja, hogy ez a szeretet tökéletes legyen: ezért találjuk a törvény összefoglalásában a „teljes” szót. A nyomorúságunk az, hogy hajlandók vagyunk a törvénnyel ellentétesen cselekedni, azaz Istent és felebarátunkat gyűlölni. Az Istennel való szakításban az a legrosszabb, hogy, amint a Káté mondja: „hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére”. Nem túlzás ez? Nem, ez az Isten és a felebarát elleni gyűlölet ott él minden szívben. Isten őrző kezének köszönhető, hogy megóv bennünket a gyűlölet fellángolásától. Ezt nevezzük Isten általános kegyelmének.

·         Bibliatanulmány: Róm 3,9-20

Pál ebben az igeszakaszban azt mondja, hogy minden ember bűnös, senki sem kivétel. A törvény ismerteti meg velünk bűneinket.

1. Mit jelent ez: mindnyájan bűn alatt vannak? (9. v.)
2. Vannak emberek, akik keresik Istent. Nincs ez ellentétben a 11. verssel?
3. Mondj egy példát arra, amire a 13. vers céloz!
4. Mit jelent a 18. vers?
5. Mit jelent: a törvény cselekedeteiből megigazulni? (20.v.) Mondd el ezt saját szavaiddal!

·         Kérdések:

Olvasd el a 2Móz1,13—16-ot! Mi volt Izráel nyomorúsága Egyiptomban?
2. Sorolj fel a Bibliából olyanokat, akikről azt olvassuk, hogy nyomorúságban voltak!
3. Mt 22,37-40! Melyik parancsolat a fontosabb: Istent szeretni vagy a felebarátunkat?
4. Ki a felebarátod? Szeretni kell-e minden felebarátot?
5. Kell-e magadat is szeretni?
6. Mit jelent: E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták?
7. Pál a szeretetet a törvény betöltésének nevezi (Róm 13,10). Miért?
8. Sorold fel a hét bűnbánati zsoltárt!
9. Valóban nincs olyan ember, aki jót cselekednék?
10. Mi a legnagyobb nyomorúságunk?

11. Mit jelent ez: „természet szerint”?

·         Heidelbergi Káté:

3. Honnan ismered meg nyomorúságodat?
Isten törvényéből. Róm 3,20

4. Mit követel tőlünk Isten törvénye?

Krisztus az, aki megtanítja nekünk a törvény lényegét Máté evangéliuma 22. részében: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

5Móz 10,12 3Móz 19,18 Lk 10,27

5. Megtarthatod-e mindezt tökéletesen?

Nem, mert természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.

Róm 3,10.23 Jn 1,8 Róm 8,7 Ef 2,3

·         Imádság:

Látod, képes vagyok rá, Uram,
hogy Téged megtagadjalak,
hogy haragot és gyűlöletet,
tápláljak embertársaim ellen,
és elszakítsam magam
a Te szeretetedtől.

Lesütött szemmel
állok meg Teelőtted.
Törvényed lefegyverez.
Nincs mivel mentsem magam,
nincs helytálló magyarázat,
csak magyarázkodás.

 

 

Meg kell, hogy valljam:

„Vétkeztem, Atyám,
az ég ellen és Teellened!”

De tudom, de reménykedem, hogy öntelt tévelygéseimből
Hozzád hazatalálva Te, Uram, mert hiszem, hogy szeretsz,
magadhoz engem hazafogadsz.

ÁMEN

„Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7, 24)

 

HISSZÜK ÉS VALLJUK (5.)

 

Az ember nyomorúsága

Olvasmány: 1Móz 3:1-24.

„Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” Rm 3:10-18

 

            Ma, ha a nyomorúság szó elhangzik, általában valamilyen bajra, betegségre, vagy bánatra szoktunk gondolni. De a Biblia szerint az ember igazi és legfőbb nyomorúsága abban van, hogy elszakadt az Istentől. Isten elleni lázadásunk következtében kiűzettünk a Paradicsomból, s az Úr színe elől messzire eltávozva, s Káinnal együtt az „Édentől keletre” (1Móz 4:16) élve mi magunk is csak napról napra szaporíttatjuk a vétkeinket. Hogy milyen nagy a mi nyomorúságunk, azt találó szavakkal írja le Pál apostol a Római levélben. De ezt a nyomorúságunkat csak akkor ismerjük meg igazán, ha magunkat, és életünket az Isten törvényéhez mérjük. A törvény olyan a számunkra, mint egy tükör, amikor beletekintünk, felismerjük és meglátjuk minden hiányosságunkat és bűnünket.  A tükör azonban csak arra képes, hogy rádöbbentsen a bűneinkre, de nem képes azokból minket megtisztítani. A Törvény rádöbbent bennünket arra, hogy képtelenek vagyunk megtartani Isten akaratát. Mert mit kíván tőlünk az Isten törvénye? Azt hogy szeressük Őt, és szeressük embertársainkat. Jézus arra mutat rá, hogy a parancsolatok betöltése a szeretet: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22:37-39). Az Isten és az embertársaink iránti szeretetnek tehát tökéletesnek és teljesnek kell lennie. A mi nyomorúságunk abban van, hogy erre magunktól képtelenek vagyunk, sőt, ahogy a Káténk mondja „sokkal inkább hajlandók vagyunk Isten és a felebarátjaink gyűlölésére.” (H.K. 5. k-f.)

Kérdezhetnénk: Nem túlzás ez? Nem, mert a Biblia világosan beszél nekünk arról, hogy ez az Isten és az embertársaink elleni gyűlölet ott él minden ember szívében. Csak az Isten gondviselő szeretetének és kegyelmének köszönhető, ha Ő megóv bennünket a gyűlölet fellángolásától, vagy ha már fel is ébredt szívünkben a harag és a gyűlölet, nem enged bennünket abban a legvégsőkig elmenni. Ezt nevezzük Isten általános kegyelmének.

Pál apostol itt a Római levélben, miután hosszasan fejtegette, hogy a bűn miatt Isten haragja van minden emberen, levonja a végső következtetést: „Nincsen igaz ember egy sem.” (Rm 3:10). Zsidók és pogányok, az Isten törvényét ismerők és a törvény nélkül élők egyaránt bűnösök. Mivel senki sem képes betölteni Isten törvényét, senki sem teljesíti Isten világosan megfogalmazott akaratát mindenki az Isten ítélete alatt van. Amire mi képesek vagyunk az legfeljebb a kezdet, a nekifutás, a kísérlet, de nem több, a teljes engedelmességgel adósai vagyunk az Istennek. Az a törvény, amely oly sokat követel, és amiből mi oly kevéssel beérjük, szembesít bennünket igazi valónkkal.  A törvény az a tükör, amely kíméletlenül elénk állítja fogyatkozásainkat, felfedi mezítelenségünket, leleplezi képmutatásunkat: „Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Rm 3:20/b).

 

            „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Rm 3:12) Amikor Pál apostolnak ezeket a szavait olvassuk, bizonyára bennünk is felébred a dac, és az ellenállás. Nem lehet mindenkit így egy kalap alá venni, hiszen mi mégiscsak különbek vagyunk azoknál, akik tényleg embereket rabolnak ki és gyilkolnak. A mi „hétköznapi” bűneinket nem lehet összehasonlítani azokéval, akik tényleg súlyos dolgokat követtek el, pl. háborús bűnösökével, akik milliók haláláért felelősek. Az pedig, hogy a bűn zsarnokoskodik felettünk, és hogy az első lélegzetvételtől az utolsóig nem azt tesszük, amit akarunk, hanem amit a bűn kényszerít ránk, egyenesen a becsületünket sérti. Mi igenis büszkén valljuk, hogy szabad és független emberi lények vagyunk, aki saját maguk hozzuk meg a döntésünket.

Itt a Római levélben Pál apostol is egy ilyen vitát folytat le az olvasóival. Felsorol lehetséges ellenérveket, aztán sorra bizonyítja Isten Igéje alapján kijelentésének igazát.

Nézzünk meg ma mi is néhány ilyen ellenérvet, amelyek kimondva vagy kimondatlanul talán bennünk is ott vannak. S amelyek megvizsgálása segíthet bennünket is az Isten Igéjének jobb megértésében.

1.      A vallásos emberek ellenérve

A Pál apostol által hirdetett evangéliummal szemben a legtöbb kritikát és ellenérvet a vallásos zsidók, a kegyesek fogalmazták meg. A vallásos emberek rögtön három ellenérvet is fel tudnak sorolni azon állítás ellen, hogy nincs egy igaz ember sem és mindenki vétkezett.

            Azt a kegyesek is készséggel elismerik, hogy vannak emberek, még az Isten választott népe fiai között is, akik hűtlenné váltak az Istenhez. De a hitszegők miatt Isten nem fogja hűségét felmondani. Isten mindenképpen hű marad ígéretéhez, kitart a szövetsége mellett, akkor is, ha szövetségesei közül egyesek elbuktak.

            Másodszor viszont az állítják a kegyesek, hogy ha az ő hitszegésük és hűtlenségük még inkább napfényre hozza Isten igazságát és hűségét, akkor ez végső soron Isten ügyét szolgálja, és ezért nem büntetni, hanem jutalmazni fogja őket.

            Végül pedig mondják a kegyesek, ha mindnyájan egyformán büntetésre méltók vagyunk, akkor Isten előtt nincs különbség jó és rossz között, nincs értelme a jót akarni és munkálni. Ha így is úgy is a megtorlás és az Isten ítélete fenyeget bennünket, akkor nem is érdemes komolyan venni az ő akaratát s törni magunkat az annak való engedelmességben. Netán szabadon vétkezhetünk is: „tegyük a rosszat, hogy jó következzék belőle?” (Rm 3:8/b).

             Pál apostol ezeknek a képtelen következtetéseknek az útján nem akar tovább haladni, ezért röviden lezárja a vitát ezzel a sommás megállapítással: „Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet.” (Rm 3:8/c).

2.      Az idealisták ellenérve

Nemcsak a kegyesek, a vallásosak háborodnak ugyanis fel Pál apostol azon kijelentésén, hogy minden ember bűnös, hanem becsületük védelme érdekében kiállnak az idealisták is. Ők megkísérlik tompítani és enyhíteni az apostol szenvedélyes és radikális kijelentését. Ők magukat józan és mérsékelt gondolkodóknak tartják, akik mindenféle szélsőségtől óvakodnak. Szerintük különbséget kell tenni az idea és a valóság között. A törvény, és amit az követel tőlünk, hogy teljesen és tökéletesen megtartsuk Isten parancsolatait, ez az idea, a legfőbb eszmény, erre kell törekedni. Mellette azonban komolyan kell venni a rideg valóságot, hogy az ember esendő és gyarló. 

A valóság sohasem fedi az eszményt, az ember sohasem lesz képes a törvény tökéletes betöltésére, ez azonban nem is olyan nagy baj. A legfőbb dolog ugyanis szerintük az, hogy az ember lássa maga előtt azt az eszmét, és szüntelen törekedjék annak megvalósításra. S ha ezt teszi, bizonyára el is nyeri Isten jó tetszését és megtalálja az üdvösséget.

            Az apostol ezzel szemben leszögezi, hogy a törvény nem egy égi magasságokban lebegő eszme, hanem Isten akaratának földi kifejeződése, Isten nemcsak a jóra való törekvést várja tőlünk, hanem mindannak teljes betöltését és megtartását, amit Ő parancsol nekünk. Ha pedig erre képtelenek vagyunk, akkor ez igenis az jelenti, hogy legjobb szándékaink ellenére is Isten ítélete alatt vagyunk mindnyájan.

3.      A realisták ellenérve

Az idealisták után a realisták is felsorakoztatják érveiket az apostol ellen. Ők is önmérsékletre intik az apostolt. Szerintük ugyanis az ember mégsem olyan rossz, mint ahogy azt Pál állítja. Hiszen az emberben van sok szép és nemes szándék, jóindulat, tisztes és hasznos célokat tűz ki maga elé, képes az önfeláldozásra és a szeretetre. Tény az, hogy az ember jó és nemes szándékait sokszor keresztezik negatívan befolyásoló tényezők. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy a rossz környezet, milyen hatással van még a legjobb szándékú emberre is. A ránk nehezedő terhek és bajok, a minket körülvevő világ könnyen elsodor minket attól a jó és nemes céltól, amivel elindultunk. Ezek az adottságok és külső körülmények a felelősek abban, hogy képtelenek vagyunk magvalósítani mindazt a jót, amire a szívünkben ott van a vágy. Éppen ezért a realista is azt mondja, hogy már az is elég, ha törekszünk a jóra, és senkitől sem várható el, hogy tökéletesen teljesítsen. Pál azonban itt is megadja a tömör és világos választ: „nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent.” (Rm 3:11).

4.      A haladásban hívők ellenérve

Az ellenkezők sorában következnek a haladás hívei, akik azzal vádolják meg Pál apostolt, hogy túl sötéten látja a helyzetet és ítéli meg az emberiséget. Ők azt mondják, sokkal jobban kellene bízni és hinni az emberben. Szerintük az ember egy progresszív lény, aki képes a fejlődésre, aki a hibáit felismerve képes változtatni a dolgokon, aki képes arra, hogy jobbá legyen, előre lépjen, fejlődjön. Persze ez az előrelépés, csak lassan megy végbe, ahogy a szó is mutatja, csak lépésről lépésre haladva. Így tehát nem lehet mindent azonnal elérni, a "nagy ugrás" helyett, a folyamatos fejődésre kell törekedni. Ehhez pedig türelemre és időre van szükség.

            Ha Pál élne, akkor erre azt válaszolná, hogy az ember több mint háromezer éve ismeri Isten törvényét, mégsem volt képes annak megtartásában előbbre jutni. Az elmúlt évezredekben jutott-e előbbre az emberiség? Nem a technikai fejlettség tekintetében, hanem az erkölcsre, a cselekedeteire tekintve? Vajon jobb lett-e az emberiség? Nem, sőt a legpusztítóbb világháborúk és tömeggyilkosságok éppen a "fejlettnek" mondott 20. században következtek be. Bizony igaza van az apostolnak, amikor azt mondja: „Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” (Rm 3:15-18).

5.      A materialisták ellenérvei

            Végül megszólalnak a materializmus hívei is, akik azt mondják, hogy az emberiség egész történelme materiális következetességgel halad előre, a végső cél, az osztály nélküli társadalom felé, amelyben mindenki egyenlő lesz és békében él egymással.

Amikor ez majd megvalósul, akkor nem lesz többé bűn, nem lesz kizsákmányolás és szenvedés a földön. Ma még nem ért el erre a szintre az emberiség. A szocialista társadalom igazságossága helyett ma még sokfelé a kapitalizmus igazságtalansága uralkodik. A jó és nemes cél érdekében ezért, ha kell kemény kézzel, de be kell avatkozni, erőszakot is szükséges alkalmazni, hogy aztán megvalósulhasson ez a szép új világ, ahol végre majd mindenki boldog lesz.

            Pál azonban kíméletetlen őszinteséggel leleplezi a materialista alapon gondolkodó és a földi mennyországról álmodozó emberek álságos, képmutató és hazug szavait: „Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele.” (Rm 3:13-14).

            S bizonyára még sorolhatnánk további ellenérveket, de egyértelműen látni kell, Isten Igéjének kijelentésével szemben minden ellenérv megdől, újra és újra annak igazságára kell, hogy rádöbbenjünk: „Nincsen igaz ember egy sem.” (Rm 3:10).

            Isten előtt az egész világ ítélet alatt van. Mivel senki sem képes teljesen és tökéletesen betölteni a törvényt, ezért mindenki adósa marad Istennek az engedelmességgel, s így bizonyossá lesz, hogy cselekedetekből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem. Így tehát a törvény eredeti üdvösségszerző szerepe megszűnik, és nem marad más csak az, hogy az engedetlen ember elé tárja elégtelen magatartását: „Mert a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Rm 3:20).

            Pál apostol mindezt nem kárörvendő módon mondja, nem másokat megítélve, hanem úgy, hogy mindebben magát is találva érzi. Vajon ebben a helyzetben az apostol elkeseredetten és lemondóan feladja minden reménységét? Nem, szó sincs róla! Sőt úgy tűnik mintha még a legkeményebb ítéletet is, amit az egész emberiségről kimond, áthatná egy rejtett diadalérzés, egy alig visszafogható öröm és boldog bizonyosság, hogy ezzel az ítélettel még nincs vége a történetnek, az utolsó szó ugyanis nem a bűné, a halálé, az ítéleté, hanem az igazságos, de ugyanakkor kegyelmes és szerető Istené. Erről az örömüzenetről a következő fejezetekben kíván szólni Pál, s fogunk szólni mi is a sorozatunk következő részeiben.

            Bármilyen sötéten is ecseteli a Biblia az emberiség állapotát, bármilyen mélyre jutottunk mi is a bűnben és az engedetlenségben, bármilyen sötéten látjuk is a magunk helyzetét, közben nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a sötétségben már felragyogott a fény, hisz Jézus mondja: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag!” (Jel 22:16). Nagypéntek sötétségében a Golgota keresztjén megvívta végső harcát, sírba vitte bűneinket és feltámadásával legyőzte a halált a mi Urunk Jézus Krisztus.

            Minél inkább látjuk tehát, hogy mily nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, annál inkább látjuk, hogy mily nagy és végtelen Isten szeretete és irántunk való kegyelme. S annál inkább kell vágynunk a bűneinkből való megtisztulásra és az ő bocsánatának elnyerésére.  „Bár vétkem súlya nagy, / Mégis hozzád jövök: / A bűnnek gyűlölője vagy, / De kegyelmed örök.” (461. dics. 2. v.). Ámen.

 

 

Felhasznált irodalom:

"Hisszük és valljuk" Felkészítő a református keresztyén életre, (Kiadja: A Tolnai Református Egyházmegye, Felelős kiadó: Rácz József, Szerkesztette: Judák Endre)

Fekete Károly: "A Heidelbergi Káté Magyarázata" (Kálvin Kiadó, Budapest 2013)

Martin Hubacher: "Az igaz ember hitből él" (Kiadja: Református Zsinati Iroda Budapest, 1997)