A szent sátor

 

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 64.

 

A szent sátor

Olvasmány: 2Móz 35:1-36

„Hajlékomat közétek helyezem, és nem utállak meg benneteket. Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.  (3Móz 26:11-12)

 

A Bibliának a szent sátor építéséről szóló leírást sok mai olvasó talán kissé furcsának és hosszadalmasnak, esetleg unalmasnak is találhatja. Nem értjük miért kell ilyen részletességgel foglakozni ezzel a témával. Viszont Pál apostol emlékeztet minket arra, hogy a Szentírásban nincs olyan rész, amely ne szolgálna épülésünkre: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” (2Tim 3:16). Isten nemcsak Izrael népe számára adta ezeket az utasításokat, hanem gondoskodott arról is, hogy sok évszázadon át fennmaradjanak és a számunkra is tanítást adjanak. Így tehát a Bibliának ez a szakasza is, más ószövetségi részekhez hasonlóan fontos segítséget ad nekünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan van jelen Isten a népe életében.

Maga a teremtés is meghatározott rend szerint történt. Isten már akkor is kereteket adott annak, hogy miként legyen jelen az ő képét hordózó teremtményei között. A bűneset következtében azonban az ember elvesztette az Istennel való bensőséges együttlét lehetőségét. Sok-sok évvel később azonban utasításokat adott Isten Mózesnek egy szent sátor építésére, amely azt volt hivatott szimbolizálni, hogy mi módon kerülhet az ember újra kapcsolatba Istennel.

1.      A szent sátor építése

Ebben a történetben arról hallunk, hogy egy maroknyi nép, amely épphogy megszabadult a rabszolgaságból, a pusztában vándorolva valami egészen különleges dolgot kezd el építeni. Az ellenségektől körülvéve, saját föld és haza nélkül, de Isten ígéreteinek birtokában ez a nép valami páratlan szépséget hoz létre, egy hordozható templomot épít. Ez volt a „szent sátor”. A terv Istentől származott és annak végrehajtását is végig az Úr irányította. A mestereket is Isten választotta ki, és ő ruházta fel a munka elvégzéséhez szükséges különleges képességekkel. Isten részeltekbe menően pontos leírást adott a sátor elkészítésének módjáról, ügyelve még a szövéshez használt fonalak színének kiválasztására, a függönyök és a fagerendák pontos hosszára vagy az aranyból készült ötvösmunkák formatervezésére is. A nép pedig összefogott és lázas munkába kezdett, figyelmesen követte Isten útmutatásait. Az adakozási kedv is rendkívüli volt, egy tonna aranyat és majdnem négy tonna ezüstöt használtak fel az építéshez, valamint értékes ékköveket és ritka fafajtákat. Mindent a legnagyobb gonddal készítettek el. Amikor pedig elkészült a szent sátor, Isten dicsősége töltötte be azt, ezzel is kifejezve, hogy az Úr a népe között lakik. Ettől kezdve valahányszor útra keltek vagy letáboroztak, a szent sátrat mindig magukkal vitték, hogy Isten dicsőségét sugározza rájuk. Ez a hordozható templom látható módon emlékeztette őket arra, hogy Istennek az életük középpontjában van a helye. A papok naponta végezték az áldozatbemutatással és az istentisztelettel kapcsolatos szolgálatukat.

A szent sátor építését és az ahhoz kapcsolódó rendelkezéseket részletesen leírja a Biblia. Ez a leírás pedig azért olyan fontos, mert sok mindent elárul Isten jelleméről. Nem lehet vele könnyelműen bánni vagy félvállról venni Őt. Azok a rituálék, amelyekről itt a Bibliában olvashatunk, azt mutatják, hogy csak a legnagyobb gonddal és tiszteletadással lehet közeledni Istenhez. Közönséges emberek nem tapasztalhatják meg közvetlenül Istent a maga teljességében, mert a szent Isten jelenléte megsemmisítő erejű lenne a számukra. Még maga Mózes sem élte volna túl, ha szemtől szembe találkozik Istennel, ezért ezt mondat neki az Úr: „Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2Móz 33:20). Csodálatos módon azonban az Isten, aki ilyen távolinak és elérhetetlennek tűnt, mégis közel jött népéhez. Az Istent és embert elválasztó óriási szakadék ellenére, amelyről a szentségi és tisztulási szabályok is csupán homályos képet adnak, Isten a szent hajlék által mégis bejárást engedett önmagához és elérhetővé tette magát.

Mózes nem pusztán általánosságban kapott utasítást arra, hogy készítsen lakhelyet Istennek, hanem Isten egészen pontos leírást adott neki az összegyülekezés helyének formájáról, méreteiről és felépítéséről. Isten megparancsolta, hogy ezt a tervrajzot minden részletre kiterjedően kövesse. Mindez arra mutat, hogy létezik egy mennyei minta, amelynek ez a földi sátor megfelel, és amelyet visszatükröz. A Zsidókhoz írott levél így tesz erről bizonyságot: „Ezek a papok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten parancsolta Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: „Vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Zsid 8:5-6).

A szent sátor, majd később az ennek mintájára készült templom volt az a hely, amely arra szolgált, hogy Isten az ő népe között lakozhasson addig, amíg tökéletes formában el nem jött és közöttünk nem lakott az Ő Fiában, Jézus Krisztusban. Krisztus révén Isten lakhelye megjelent az emberek között, így nem volt többé egy emberi kéz alkotta helyhez kötve.

1.      Isten a népe között lakik

Az Úr szándéka, hogy az ő jelenléte állandó része legyen népe életének. Ezért parancsolta meg Isten Mózesnek, hogy gyűjtse össze a népétől a szükséges anyagokat, amelyek egy szent hajlék elkészítéséhez szükségesek, majd részletes utasításokat is adott annak felépítéshez. A szent sátor lett Izrael istentiszteleti életének a helye, amelyért a papok és a léviták voltak a felelősek, akik a nép áldozatának a bemutatását végezték. A szent hajlék lényege az volt, hogy egy hordozható templomként szolgáljon, amely Isten jelenlétét fejezi ki, a szövetséget népe körében. Isten ugyanis már korábban ezt az ígéretet adta a népének: „Izráel fiai között fogok lakni, és Istenük leszek. És megtudják, hogy én, az ÚR vagyok az Istenük, aki kihoztam őket Egyiptomból, hogy közöttük lakozzam én, az ÚR, az ő Istenük.” (2Móz 29:45-46).

Mózes második könyve 13 fejezetet szentel a szent sátor részletes tervének leírásának és mindez megismétlődik a tényleges építkezés leírásakor. A Bibliának ez egy hosszú, történetek nélküli szakasza, amelyet sokszor fárasztónak tűnik a számunkra végigolvasni. De a kimerítő és részletes leírás itt pontosan azt hangsúlyozza, hogy ezt a feladatot nem lehet könnyedén venni. Maga Isten jött el, hogy népe között lakjon, ezért érdemes megállni és megnézni, hogy milyen az ő hivatalos lakhelye, mit fejez ki.

A szent sátor és minden, ami hozzá kapcsolódik, az Isten dicsőségét kellett, hogy kifejezze. A nép adakozása is Isten dicsőségét szolgálta. Izrael népe, amely egykor arra kényszerült, hogy Egyiptomban a fáraónak építkezzen és a földi hatalmaságok dicsőségét szolgálja, most végre szabadon élhetett és cselekedhetett, ezért készségesen és nagy örömmel adakoztak a szent sátor céljaira.

Az figyelemreméltó, hogy a Bibliában a szent sátorról szóló leírások között helyezkedik el az aranyborjú története, amikor a nép fellázadt Isten ellen. A hitetlenség megjelenése magát a szövetségi kapcsolatot fenyegette. Az izraeliták várták, hogy Mózes lejöjjön a hegyről, ahol Istennel beszélt.

Miközben Isten épp arra nézve adott útmutatásokat Mózesnek, hogy miképpen tiszteljék őt, a nép türelmetlenségében egy bálványszobrot készített, mert a maguk módján akarták tisztelni Istent. Az aranyborjú elkészítése és imádata így teljesen ellentmond a párhuzamosan futó isteni önkijelentésnek és szent hajlék elkészítésére vonatkozó leírásoknak. Az emberek általában az ellenkezőjét akarják tenni annak, amit Isten mond. Izrael népe is ezt tette a Sínai-hegy lábánál. Itt minden a feje tetejére állt, a szobor elkészítésének ötlete nem Istentől származott, emberi kezdeményezés volt, a szükséges anyagokat pedig nem önkéntes adakozással gyűjtötték össze, hanem parancsba adták. Mindez pedig az egyiptomi rabszolgaéletre emlékeztetett. A gyors és kényszerű emberi munka soha nem szolgálja Isten dicsőségét. Az Urat, a láthatatlan Istent ők egy látható tárggyá akarják változtatatni, amely sem beszélni, sem cselekedni ne tud. Ez azért is ironikus, mert az aranyborjú elkészítésével a nép épp az élő, isteni jelenlétet kívánta biztosítani és magához kötni, de valójában pont ez által veszítette el azt.

A szent sátor elkészítésének részletes leírása az aranyborjú története után következik. Miután Mózes könyörgött Istenhez a népért és az Úr megkegyelmezett nekik, a szent sátor azt hívatott jelezni, hogy Isten kegyelmes és hű maradt az Izraellel kötött szövetséghez. Amikor elkészült a szent hajlék, Isten dicsősége leszállt oda, hogy ott lakjon népe között. Azt jelzi ez, hogy ezek után már nemcsak alkalmanként, hanem állandóan jelen lesz népe körében. A szent sátor velük megy, vagyis Isten együtt vándorol népével. Isten tehát újra jelen van teremtett világában, ahogyan azt eredetileg is tervezte.

A szent sátor és az ott folyó szertartások is azt a célt szolgálták tehát, hogy Izrael minél inkább Isten népévé váljon. Hivatalos szövetségi viszonyban álltak Istennel, volt törvényük és szentélyük is. A törvény adta meg életüknek etikai formáját, a szent sátor pedig a liturgiai formáját. Ez azonban hatalmas felelősséget is rótt a népre. Miképpen fog a bűnös és lázadó nép ezzel a feladattal megbirkózni? Mit kezdenek a közöttük levő és szent és isteni valósággal?

Az aranyborjú története után Isten így jelentette ki magát Mózesnek: „Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket.” (2Móz 34:6). De az Úr azt is kijelenti, hogy nem hagyja a bűnt büntetés nélkül: „Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait is három, sőt négy nemzedéken át.” (2Móz 34:7). Az ember vétke olyan súlyos, hogy annak következményei nemcsak a saját életére nézve hatnak, de a bűn hatása a harmadik és negyedik generáció életében is megjelenik majd. A szent Isten jelenlétében élni és szolgálni tehát kiemelt felelősség és szent feladat is egyben.

2.      A szent Istennel együtt élni

A szent sátor elkészítése után Isten népe számára a nagy kérdés az volt, hogy miképpen élhetnek együtt a szent Istennel? Hogyan tarthatják a kapcsolatot a Királlyal, akinek rezidenciája közöttük van?  A továbbiakban a szent hajlékban bemutatandó különböző típusú áldozatokról olvashatunk a Bibliában. Így például az, aki nem szándékosan vétkezett, vétekáldozatot kellett, hogy bemutasson a szent hajlékban. Ezzel szerezhetett engesztelést, és Isten megbocsátott neki. Aki szeretett volna valamit megköszönni Istennek, békeáldozatot mutathatott be. Akiket pedig Isten arra hívott el, hogy a szent hajlékban szolgáljanak, azoknak a felszentelésükről olvashatunk, hogy miképpen lehetnek méltókká arra, hogy a szent hajlékban végezzék a munkájukat. A szent sátor rendet hozott Izrael népe életében, nemcsak a helyes istentisztelet helyét és rendjét teremtette meg, de egyben egészen kézzelfogható módon fejezte ki a szent Isten állandó jelenlétét az életükben. Isten célja általa az, hogy népe életét egészen átjárhassa a jelenlétével. Erről szól Mózes 3. könyve. Az Úr elmondja rendelkezéseit Áronnak a papi feladatáról, miszerint a papnak különbséget kell tenni a szent és a közönséges, a tisztátalan és a tiszta között az állatokra, a madarakra, az élelemre és az emberek egészségi állapotára vonatkozóan egyaránt.

A mi számunkra talán szokatlannak és furcsának tűnik, hogy az élet minden apró részletének ez rendkívül pontos és szigorú szabályozása. Ami azonban a mi számunkra furcsa és érhetetlen, az az ókori kultúrákban mély szimbolikus jelentéssel bírt. Akkoriban nemcsak a zsidóságon belül, de más kultúrákban is elterjedt volt, hogy az állatokat tiszta és tisztátalan fajokra osztották. Megenni csak a tiszta állatokat lehetett. Áldozati célokra pedig ezek közül is csak néhányat lehetett felhasználni. Az étkezési törvények egyrészt arra szolgáltak, hogy emlékeztessék Izraelt a megkülönböztetett voltára, másrészt pedig ennek a kiválasztottságnak a megerősítését is szolgálták. Az étkezési törvények azt jelképezték, hogy Izrael Isten választott népeként arra hívatott, hogy egyedül az Úr kezéből fogadja el hálaadással az ételt és minden egyebet és benne örvendezzen az életnek.

Tulajdonképpen Izrael egész életét ez a fajta szimbolizmus járta át. Minden héten meg kellett, hogy tartsák a szombatot, amely emlékeztette őket az élet lényegére. Az év során pedig a hétköznapok szürkeségét olyan ünnepek szakították meg, amelyeken Izrael népe rendszeresen megállhatott Isten előtt, hogy emlékezzen és örüljön. Az egyik ilyen ünnep a páska volt, amikor Izrael felidézte Isten előtt az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulását. Egy másik, a hetek ünnepe, az aratás végét jelezte. Ennek az ünnepnek az újszövetségi görög neve pünkösd, azaz ötvenedik nap, mert ötven nappal az után ünnepelték, hogy az első kévét felajánlották. Isten mindezeket a rítusokat az irgalom eszközeként adta a népének azért, hogy életük középpontjában újra és újra visszaállíthassák Istent, és emlékezzenek mindarra, amit értük tett. Ez mindig az ünnepek célja és értelme, hogy Isten álljon az életünk középpontjában.

A szent sátor és a hozzá kapcsolódó vallási szertarások tehát mind csupán előképek, szimbólumok voltak, amelyek Istennek arra a tervére mutattak előre, amely Jézus Krisztusban teljesedett be. De nekünk szól Isten végső ígérete is, amit a Biblia végén a Jelenések könyve utolsó mondataiban így olvasunk: „Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük.” (Jel 21:3). Ámen.