2023. június 18., vasárnap

Igehirdetés: 2023.06.18.



100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 65.

 

A pusztai vándorlás

Olvasmány: 4Móz 11:1-34

„A nép pedig folyton csak panaszkodott az ÚRnak, hogy rosszul megy a sora. Az ÚR pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az ÚR tüze, és belekapott a tábor szélébe. Ekkor a nép segítségért kiáltott Mózeshez, Mózes pedig imádkozott az ÚRhoz, és elaludt a tűz.”  (4Móz 11:1-2)

 

   Amikor az izraeliták Istennek szabadító tetteit látva és átélve elhagyták Egyiptomot még tele voltak reménnyel és lelkesedéssel. A rabszolgaság láncaitól végre megszabadulva vándoroltak az ígéret földje felé. A hosszú hetek, hónapok azonban, melyeket a sivár pusztaságban töltöttek, felemésztették minden lelkesedésüket. A Mózes 4. könyve kendőzetlen őszinteséggel beszéli el, miként történt az, hogy a rövid kirándulásból 40 éves kerülő út lett. Ahogy az étel és az ital miatti állandó panaszkodásuk mutatja, az izraeliták gondolkodása meglehetősen kicsinyes problémák körül forgott. Kevés kivételtől eltekintve mindennap ugyanazt az ételt ették. A manna, amit Isten adott a számukra, minden éjszaka a harmattal együtt érkezett az égből és olyan látványt nyújtott reggelenként, mintha dér borítaná a földet. A helyzet azért is ironikus, mert kétségtelen, hogy a rabszolgasors után összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, de egy idő után sokan közülük mégis nosztalgiával tekintettek vissza az Egyiptomban töltött időre, s ezért folytonosan zúgolódtak vezetőjük, Mózes és Isten ellen.

   Tulajdonképpen ez a zúgolódás, amelyről a most olvasott szakasz is szól, a pusztai vándorlás egész időszakára jellemző volt. Minél gyerekesebben viselkedett a nép, vezetőiknek annál inkább szigorú szülőként kellett velük szemben fellépni. Mózest és Istent egyaránt felbőszítette az izraeliták állandó zúgolódása. Való igaz, hogy a körülmények embert próbálóak voltak. A nép a tűző napon menetelt a pusztaságban, az ellenséges törzsektől való állandó fenyegetettségben. De az egyiptomi rabszolgaságuk idején sem volt könnyebb a sorsuk, sőt sokkal rosszabb és reménytelenebb volt. Valójában Izrael népe itt egy hitpróbával szembesült. A döntő kérdés az volt, hogy bíznak-e Istenben? Képesek-e rábízni maguk Isten gondviselésére? Elhiszik-e, hogy Isten a nehéz körülmények között is velük van és meg fogja őket tartani? Képesek-e betartani az ígéreteiket, amelyeket az Istennel kötött szövetség alkalmával tettek? Az Úrra bízzák-e magukat és követik-e az Ő vezetését?

Az izraeliták zúgolódásaira válaszul Isten ezt kérdezte a néptől:  „Talán kevés ehhez az ÚR ereje?” (4Móz 11:23). A Károli fordításban ez a mondat így hangzik: „Avagy megrövidült-e az Úrnak keze?”  Majd további ígérteket adott a számukra arra nézve, hogy minden tekintetben gondoskodni fog róluk Ez a történet minket is megkérdez. Előfordult-e velünk, hogy zúgolódtunk Isten ellen? Gondolkozzunk el ma azon, hogy mi váltja ki belőlünk a panaszkodást és az elégedetlenséget. Vajon nem kísért-e meg minket is annak gondolata, hogy az Úr karja túl rövid? Nem esünk-e mi is abba a hibába, hogy azt gondoljuk Isten megfeledkezett rólunk?

1.      Úton az ígéret földje felé

Míg a Mózes 3. könyve Izraelnek a Sínai-hegynél eltöltött időszakáról szól, addig a Mózes 4. könyve a pusztai vándorlás időszakát beszéli el. Mielőtt elindultak volna, Isten parancsára népszámlálást tartottak, hogy számba vegyék a húsz évnél idősebb, hadra fogható izraelita férfiakat. Ekkor még úgy tűnt, hogy a rabszolgák csoportja, akiket Isten kihozott Egyiptomból, már egy jól szervezett egységes néppé formálódott, amely készen áll az ígéret földjének meghódítására. A leírás szerint a férfiak hatszázezren voltak, ami az jelenti, hogy az egész nép több mint kétmillió főből állhatott. Isten egykor megígérte Ábrahámnak, hogy nagy nemzetté teszi utódait, és most ez az ígéret valóban megvalósulni látszik.

A honfoglalás előkészületei jól haladtak. A nép úton volt az ígéret földje felé. A Mózes negyedik könyvének első tíz fejezete tele van optimizmussal. Csodálatosan fejezi ki ezt az optimizmust a papi áldás is, amelyet Isten Áronra és fiaira bízott: „Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6:24-26). A héber szövegben az áldás minden sora hosszabb, mint az előző sor, és az utolsó sor a béke, azaz „salóm” szóval zárul. Bizakodnak abban, hogy ez Izrael útjának a célja. Amikor a nép elindult az ígéret földje felé, Isten velük ment, és mutatta nekik az utat.

Szomorú, hogy ez a nagy lelkesedés és derűlátás nagyon hamar megtört. A pusztában való vándorlás nyilvánvalóan nem volt könnyű. Így bár Isten mindvégig velük volt, mégis a nehézségekkel szembesülve azonnal panaszkodni kezdtek. A lázadásra válaszképpen pedig kiáradt Isten haragja, tűz jött ki a szent sátorból és megégette a tábor egy részét. Ekkor az izraeliták Mózeshez kiáltottak segítségét, aki ismét közbejárt a népért, könyörgött Istenhez, így megszűnt a csapás. A lázadás azonban nem ért végett ezzel, hanem tovább folytatódott.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen figyelmeztetés után nem lázadoznak többet Isten ellen, de nem így történt. Nem sokkal ez után ismét zúgolódni kezdett a nép Isten ellen, most az étel miatt. Bár volt mit enniük, hiszen Isten minden nap „mennyei kenyérrel”, azaz az égből aláhulló mannával táplálta őket, de húsra vágytak. Isten válaszul fürjeket küldött nekik, hogy húst is ehessenek. A lázadás tüze azonban továbbra sem hunyt ki. A következő alkalommal a vezetők között támad ellentét, Mirjam és Áron a testvérük, Mózes vezetési stílusára panaszkodott és annak házasságát illette kritikával.

De a pusztai vándorlás legnagyobb krízise kétségtelenül akkor tört ki, amikor az ígéret földjére kiküldött kémek visszatértek. A kémek ugyanis egyrészt jelentést tettek arról, hogy az ígéret földje csodálatosan termékeny és kiváló otthona lehetne az izraelitáknak, másrészt azonban azt is kijelentették, hogy az ott élő nép hatalmas és városaik jól meg vannak erősítve. Az ellenség ereje félelmet keltett az izraelitákban, akik ahelyett, hogy bíztak volna Istenben, inkább megfutamodtak és Istent kezdték vádolni azzal, hogy meghalni hozta ki őket a pusztába.

Ekkor megint csak egyedül Mózes közbenjárása az, ami miatt Isten megkönyörül rajtuk és nem pusztítja el a lázadó népet. Isten megtartóztatta magát, nem törölte el Izrael népét a föld színéről, de megesküdött, hogy egy sem fog ebből a hitetlen nemzedékből belépni az ígéret földjére. Az lesz a lázadásuk és hitetlenségük büntetése, hogy a pusztában fognak negyven évig bolyongani, amíg kihal ez a nemzedék és csak utódaik mehetnek majd be az ígéret földjére.

Az ígéret földje felé vezető út tehát nem volt egy diadalmenet. Bár Izrael népe mindenben élvezte Isten gondoskodását és vezetését, a lázadás és a hitetlenség újra és újra felütötte a fejét. Az Úr azonban folyamatosan tanította őket. Rendelkezéseivel és büntetéseivel egyaránt a javukat kívánta szolgálni. Így a pusztai vándorlás időszaka mindvégig Isten hűségéről tanúskodik. Isten továbbra is jóságosan szólt hozzájuk, igéjével tanította őket, hogy a nép következő nemzedékét felkészítse az ígéret földjének elfoglalására.

2.      A pusztai vándorlás fordulópontja

Mózes Isten útmutatása szerint a tizenkét törzsből kiválasztott egy-egy tekintélyes embert, hogy kémcsapatot alakítsanak. Ennek a bizottságnak a megbízatása az volt, hogy kikémleljék Kánaán földjét, értesüléseket szerezzenek annak védelméről és kóstolót hozzanak a termőföld gyümölcseiből. A tizenkét kém engedelmeskedve Isten parancsának el is jutott az ígéret földjére, de aztán onnan visszatérve, mint sok más bizottság, ők is megosztottak voltak és képtelenek az egységes véleményre. A kémek közül tízen csak az akadályokat látták, és csak kettő látta a lehetőségeket. A nép pedig kétségbeesésében és hitetlenségében azzal fenyegette meg Mózest, hogy megkövezik, majd úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek Egyiptomba, mintsem, hogy szembenézzenek azzal, ami előttük áll. Végül Isten meghozta az ítéletet, amely szerint negyvenévnyi hiábavaló pusztai bolyongás vár a lázadó nemzedékre, míg mind meg nem halnak. Helyettük pedig csak a következő nemzedék mehet be az ígéret földjére.

A legtöbb ókori nép történelme hatalmas harcosok hőstetteiről és fedhetetlen vezetőkről szól.  A Biblia azonban meghökkentően másfajta képet tár elénk. Mózes negyedik könyvének nyers realizmusában ez az őszinte beszéd tükröződik, amikor Izrael népe zúgolódásairól és lázadásairól számol be.

Az Egyiptomból való kivonulás után az egyik legfontosabb esemény a nép életében az volt, amikor nyíltan fellázadtak Isten ellen. Így számol be erről a Biblia: „Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel. Izráel fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen. Ezt mondta nekik az egész közösség: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában! Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba? Majd ezt mondták egymásnak: Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14:1-4).

Ez a lázadás egy tragikus vízválasztóvonal volt Izrael népének életében. Ez azért ironikus, mert épp akkor történt mindez, amikor már ott álltak az ígéret földjének a határán. Elhagyhatták volna az embert próbáló pusztaságot, és bemehettek volna az ételben és ivóvízben gazdag Kánaán földjére, ha tényleg Istenre bízták volna magukat. A kémek, akiket kiküldtek, be is számoltak nekik az ott szerzett tapasztalataikról. A nép azonban az átélt csodák ellenére sem volt képes bízni Istenben. Amikor pedig meghallgatták a kémek jelentését, a föld gazdagságáról és bőségéről szóló beszámolóra szinte oda sem figyeltek, viszont a megerősített városokról és az ott élő népek erejéről elhangzó szavak hallatára hangos jajveszékelésbe kezdtek. A kétségbeesés és a félelem aztán nyílt lázadáshoz vezetett. Szembefordultak vezetőikkel, Mózessel és Áronnal és elhatározták, hogy visszatérnek Egyiptomba. Nem sokkal a cél előtt, az ígéret földjének határán szállt inukba a bátorság és futamodtak meg.

De ez a lázadás valójában nem is Mózes és Áron ellen irányult, hanem elsősorban Isten ellen. Az Úr elutasítását jelentette ez, akivel úgy bántak, mint egy eldobott szeretővel. Isten mindezt látva azt a következtetést vonta le, hogy ez a nép még nem áll készen arra, hogy elfoglalja az ígéret földjét. Az Úr ezért ekkor úgy határozott, hogy későbbre halasztja terve megvalósítását. A nép lázadásával szembesülve Isten úgy döntött, hogy megvárja, amíg az izraeliták egy olyan új nemzedéke felnő, akik már nem ismerik a rabszolga életet, hanem szabad emberként jöttek a világra. Azok pedig, akik fellázadtak Isten ellen és visszavágytak az egyiptomi rabszolgaságba, nem mehetnek be az ígéret földjére és mind a pusztában halnak meg. Ez az oka annak, hogy abból a sok ezer emberből, akik kijöttek Egyiptomból, mindössze két felnőtt, Józsué és Káléb élik meg azt, hogy bemehessenek az ígéret földjére. A kiküldött tizenkét kém közül, ugyanis csak ők ketten bíztak Istenben és mondták azt, hogy Úr segítségével birtokba tudják venni az ígéret földjét. A többi kém pedig a lázadó és hitetlenkedő néppel együtt lehetetlennek tartotta Kánaán földjének elfoglalását.

3.      Bizalom az Úrban

Izrael népe azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el egy olyan országot, amelyet már mások laknak. Ez kétségtelenül félelmetes feladat volt egy olyan nép számára, amely hosszú időn keresztül rabszolgaként élt, majd a pusztában vándorolt. Izrael tizenkét kémet küldött előre, hogy fölmérje, mekkora kihívást jelent ez a feladat. Ezeknek a kémeknek a többsége miután „tejjel és mézzel folyó” földként írta le a területet, ahogy azt Isten előre meg is mondta nekik, mégis megrettent a feladatottól és a visszavonulást javasolta a népnek.  Ez pedig nem másnak, mint a bizalom hiányának a jele volt. Úgy tűnik, hogy minden eddigi jel, és csoda ellenére, amellyel Isten segítette őket, Izrael továbbra sem volt képes bízni az Úrban. Csak két ember, Józsué és Káléb volt kivétel ez alól. Ők is felismerték a küldetés nagyságát és az előttük tornyosuló akadályokat, de bíztak az Urban. Nem felejtették el, hogy az Úr mindig hűséges volt népéhez. Megszabadította őket Egyiptomból, a fogságból, és megóvta őket a veszélyekkel teli pusztában is. Isten soha nem hagyta el őket. Ő olyan Isten, aki mindig beteljesíti, amit ígér, minden látszólagos akadály vagy próbatétel ellenére érdemes kitartani és az Úr hűségében bízni.

A Úr iránti bizalom hiánya már önmagában is lázadás Isten ellen. Ez a bizalmatlanság és lázadás a bűn természetének az egyik alapvető vonása. A lázadás azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy szándékosan megtagadjuk Isten parancsait és ígéreteit. Az izraeliták azt az utasítást kapták, hogy kövessék Isten rendelkezéseit és foglalják el a földet, amit Isten ígért nekik. Nem kellene mást tenniük, csak Isten parancsa szerint cselekedni és bízni az Úr hatalmában. A bűn miatt azonban képtelen erre az ember. Így volt ezzel Izrael nyakas népe is, ment a maga feje után, és nem bízott az Úrban.

Az efféle lázadás azonban mindig magával vonja Isten súlyos ítéletét. Az Újszövetségben Pál apostol a pusztai vándorlás példájára hivatkozva így intette a keresztyéneket: Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” (1Kor 10:6-9). Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése