A gyülekezet szervezete
1. A gyülekezet szervezete
Az a teológiai megállapítás, hogy a gyülekezet (az
egyház) nem szervezet (organizáció), hanem élő test (organizmus) olyan igazság,
amely magyarázatra szorul. Első renden a gyülekezetet táplálni kell ISTEN
igéjével és nem szervezni. Valóban a gyülekezet élő közösség, összességében és
tagjaiban szerves kapcsolatban van az egyház Fejével, Jézus Krisztussal és
tagjai egymással. Ez a Szentírásból felismert igazság azonban nem zárja ki azt,
hogy ennek az élő testnek ne legyen látható formája, azaz szervezete. A
gyülekezetnek ugyan tartalmi és elsődleges vonása az élő Krisztussal és az
egymással megélt közösség, de ez a közösség nem tekinthet el attól, hogy ebben
a világban él, hogy a közösség megéléséhez keretekre van szükség, éppen azért
és csakis azért, hogy ez minél teljesebben megtörténjék. Nem vethetjük el tehát
és nem nélkülözhetjük a szervezeti formát. Ahogyan az Ige testté lett, tetszett
Istennek, hogy éppen ilyen formát adjon Jézus Krisztusnak, úgy kell elfogadnunk
az egyház, a gyülekezet külső szervezetét, amelyben megjelenik.
Az Ószövetségben Isten egyeduralma (teokrácia) valósul meg, de ez nem teszi
feleslegessé azt, hogy az istentiszteleteknek, a bíráskodásnak, az emberközi
kapcsolatoknak ne legyen meg a maga jól meghatározott rendje, szervezete. Az
Újszövetségben sem vált feleslegessé a gyülekezetek megszervezése, itt is
találunk utalásokat, parancsokat arra, hogy a gyülekezetben ékesen és szép rendben
kell mindennek történnie. A gyülekezetet, mint földi közösséget meg kell
szervezni, kormányozni, igazgatni kell. Ezért szükséges minden időben
lefektetni azokat az elveket, amelyek szerint ez történik. Ezek találhatók meg
a Kánonban, a szabályrendeletekben és határozatokban. A Kánon az első pár általános
jellegű paragrafus után rögtön rátér a gyülekezeti élet két fontos szervezeti
kérdésére: az egyházközösség (15-21.§) és az egyháztagság (22-28.§) kérdéseire.
a)
Egyházközségről ott beszélhetünk, ahol a gyülekezetet
egy meghatározott területen az egyházi jogszabályok szerint megszervezik.
Különbséget kell tehát tennünk gyülekezet és egyházközség között. A gyülekezet
(=egyház) teológiai fogalom, amelyet meg lehet és meg kell határozni bibliai,
rendszeres teológiai és gyakorlati teológiai értelemben, az egyházközség
viszont egyházjogi fogalom. A gyülekezet az egyház lelki mivoltát jelzi, az
egyházközség a testit. Amikor gyülekezetről beszélünk, akkor az egyházat
tartalmában határoztuk meg, amikor egyházközségről, akkor formájában. Ezek azt
is jelentik, hogy nem a gyülekezet van az egyházközségért, hanem az
egyházközség a gyülekezetért. Arra a kérdésre, hogy miért van szüksége a
gyülekezetnek egyházközségi keretre, adhatunk egy elsődleges és egy másodlagos
fontosságú választ. Az egyházközség főképpen azért van, hogy biztosítsa az
igehirdetést és a sákrámentumokkal való élést, az egyházfegyelmet (az egyház
ismertető jegyei). Másodsorban azért, hogy a nem egyházi és más egyházi szervezetek
felé képviselje a gyülekezetet s azokkal kapcsolatot létesítsen, hiszen ezt
csak, mint szervezet, és mint jogi személy teheti meg.
A Kánon arról tud, hogy vannak anyaegyházközségek,
missziói egyházközségek és leányegyházközségek, valamint szórványok. Figyeljük
meg, hogy a szórványokkal kapcsolatban nincs szó az "egyházközség"
megjelölésről, mint ahogyan a szórvány nem is egyházközség, de a Kánon
gyülekezetnek nevezi azt. Ebből is világos, hogy a gyülekezet élhet önálló,
egyházközségi szervezés nélkül is, hiszen a szórvány is Krisztus teste. Az
igehirdetés és a sákramentumok biztosítása érdekében azonban a
szórványgyülekezet (szórványegyháznak is szoktuk nevezni) is valamelyik
egyházközséghez tartozik.
b)
Az egyháztagság. A Kánon már az egyházközség meghatározásánál
arról beszél, hogy az az egyház tagjainak a gyülekezete. Ez azt jelenti, hogy
az egyházközség nem ott van, ahol templom, paróchia, temető, egyházi föld van,
hanem ott, ahol az egyháztagokat szervezték egyházközségbe.
Tekintettel arra, hogy a szakirodalomban nem mindig fogalmaznak pontosan, még
inkább arra, hogy a közfelfogásban sokszor tapasztalunk meg nem engedhető
fogalomzavart, tisztáznunk kell itt az egyháztagság, az egyházközségi tagság és
a választójogosult tagok fogalmi elhatárolását.
Egyháztaggá valaki a keresztség által válik. Fontos ezt tudni és tisztázni,
mert voltak korok és egyházak, amikor és ahol úgy vált valaki egyháztaggá, hogy
belépési nyilatkozatot adott. Annak, hogy az egyháztagság személyes döntésen
alapuljon, érthető indoklása van, hogy csak felelős és hitvalló személyek
lehetnek igazán keresztyének, hogy szakítani kell már egyszer a népegyház
kereteivel, hogy ti. elég az egyházba beleszületni. Ezek szerint nincs szükség
névleges egyháztagokra és olyan különc keresztyénekre, akik csak viselik, de
nem élik keresztyénségüket. Ez a jószándék és igaznak látszó felfogás azonban
nem tartható, főleg azért nem, mert az egyháztagság kritériumává az ember
elhatározását teszi. A Szentírás alapján valljuk, hogy Isten kegyelme megelőzte
hitválaszunkat, döntése a mi elhatározásunkat. Nem mi tesszük magunkat
egyháztagokká, hanem Isten választ ki: „nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket” (Jn 15,16). S mert "ha a gyökér szent, az ágak
is azok" (Róm 11,16), ezért a református szülők megkeresztelt
gyermekeit is egyháztagoknak nevezhetjük. Isten nemcsak elválaszt, de el is
hív; az elválasztásra nincs emberi válasz, az elhívásra viszont van: a hit.
De ez már a keresztség utáni keresztyén élet kérdése,
amikor jöhet a hit válasz, ez elmaradhat, vagy éppenséggel megtörténhet a
hittagadás. Ez utóbbi esetben, ha személyesen megy végbe, valóban megszűnik az
egyháztagság. A Kánon is azt mondja, hogy az tekinthető a református egyház
tagjának, akit a református vallásban megkereszteltek; nem beszél tehát
semmiféle belépési nyilatkozatról vagy személyes döntésről.
Az egyháztagságtól meg kell némileg különböztetnünk az
egyházközségi tagságot. Egy meghatározott egyházközségnek csak az tagja, aki
állandó jelleggel az egyházközség területén él. Egy előző paragrafusban
beszéltünk olyan kallódó keresztyénekről, akik meg vannak keresztelve, de nem
élik keresztyén életüket valamelyik egyházközség keretében. Vannak továbbá
olyanok manapság egyre többen akik huzamosabb ideig ideiglenes lakhelyen élnek.
Gondolnunk kell itt azokra is, akik fogságban vannak, évekig kórházban,
szanatóriumban fekszenek, azokra is, akik elszigetelten más vallásúak között
élnek és nincsenek (még) betagolva valamelyik egyházközségbe. Ezek egyháztagok,
hiszen meg vannak keresztelve, de nem egyházközségi tagok. Ha újból bekerülnek
az egyház életterébe, be kell őket az egyházközség életébe is kapcsolni. Bár
nem üdvösség kérdése, mégis nagy kérdés, miképpen lehet felfedezni, felkeresni
és behozni ezeket az egyháztagokat az egyházközség kereteibe.
Az egyháztagságot és egyházközségi tagságot sokan
összetévesztik a választójogosultsággal. A Kánon ilyen értelemben beszél
azokról az egyháztagokról (25.§), akik az egyházi közteher viselésében részt
vesznek, és akiket választói jogosultságuktól nem fosztottak meg. A
presbitérium ezeket veszi fel a választói névjegyzékbe. ők csak annyiban
különböznek a többi egyháztagtól, hogy választhatók és választhatnak.
Ennek a három fogalomnak a tisztázása csak látszólag
felesleges. A gyakorlati egyházi életben tudnunk és tudatosítanunk kell ezt a
világos fogalmi elhatárolást, tekintettel bizonyos egyházi szolgálatokra. Így a
családlátogatásnál a lelkipásztor minden egyháztagot felkeres, még akkor is, ha
(egyelőre) nem tagolódott be az egyházközségbe, de az egyházközség területén
él. Csak abban az esetben nem teszi ezt meg, ha a szóban forgó személy ezt
kifejezetten visszautasítja. Természetesen akkor is felkeresi, ha az
egyházközségi tag nem választójogosult, tehát nem vett részt a közterhek
viselésében. Sőt, ekkor még inkább.
A kérdés sokkal nehezebben megoldható feladat elé
állítja az egyházközség tisztségviselőit (főképpen a lelkipásztort) akkor,
amikor a személyhez szóló egyházi szolgálatokat kell ilyen esetekben
elvégeznie. A keresztelés, az úrvacsora sákramentumának kiszolgáltatásáról van
szó, valamint a konfirmáció, esketés, temetés elvégzéséről. A lelkipásztornak
amennyiben a szolgálat elvégzésére felkérik ezeket nem szabad soha senkitől
megtagadnia. Az eljárásban azonban különbség van. A keresztséget
kiszolgáltatjuk akkor is, ha nem a szülők kérik, akkor is, ha a szülők nem
keresztyének, de azt akarják, hogy gyermekük keresztyén legyen és erre nézve a
keresztszülők kezeskednek. Úrvacsorában részesítünk minden megkeresztelt és
konfirmált egyháztagot, hacsak egyházfegyelmileg el nem tiltották az
úrvacsorától. Nem református tagoknak is kiszolgáltatjuk az úrvacsorát, még
akkor is, ha ezek nem konfirmáltak. Bármilyen furcsa is ez, így kell eljárnunk,
s ilyenkor az Apostoli Hitvallás és a négy kérdésre adott felelet bizonyos
értelemben konfirmációnak tekinthető. Hangsúlyozzuk, hogy csak felnőtt nem
református egyháztagokra vonatkozik ez. Meg kell konfirmálnunk minden olyan 14.
évét betöltött és 2 évi hitvallásos oktatásban részesített ifjút (Kánon 22.§),
aki egyháztag, akkor is, ha szülei nem hordozzák az egyházközségi terheket.
Azokat, akik a polgári házasságot megkötötték, meg kell esketnünk, függetlenül
attól, hogy a szülők fizetnek vagy nem valamelyik egyházközségnek. A jelentkező
párt akkor eskethetjük meg, ha valamelyik fél (bármelyik) ahhoz az
egyházközséghez tartozik, ahol az esketés történik. Ilyen esetben nem kell
beleegyezést kérni sem más felekezetek lelkészétől, sem református
lelkipásztortól. Ezt csak akkor tesszük meg, ha mindkét fél más egyházközséghez
tartozik. De nem esketjük meg azokat, akiket az egyházközség egyházfegyelmileg
ideiglenesen eltiltott az úrasztalától, egészen addig, ameddig eklézsiát nem
követnek. Ha a hozzátartozók kérik, minden esetben elvégezzük a temetési
szertartást, függetlenül attól, hogy az elhunyt vagy a legközelebbi
hozzátartozó vállalta e az egyházi közterheket vagy nem, de attól is, hogy
milyen körülmények között halt meg (öngyilkosság) és attól is, hogy elföldelik
vagy elégetik.
Amiket itt most elvileg kimondtunk, azokat
tudatosítani kell a gyülekezetben, és azokhoz ragaszkodni kell a gyakorlatban.
Ezt azért mondjuk, mert van olyan falusi gyülekezet, ahol szokásban van, hogy a
lelkipásztor nem végzi el az egyházi szertartást akkor, ha a szolgálatot
igénylő család nem fizette ki pénzbeli hátrálékát. Erre a lelkipásztort vagy
csak a szokásjog folytán kötelezik, vagy éppen jegyzőkönyvi határozat alapján.
A lelkipásztornak ezekben a nehéz helyzetekben három dolgot kell tennie:
Először, látogassa meg a családot és pásztori tapintattal győzze meg, hogy a
közteher hordozása hitbeli és lelkiismereti kötelesség. Másodszor, hivatkozzék
a Kánon 34.§-ára, mely szerint mindenik lelkész a szabályzatban megállapított
rend szerint a neki kiadott feladatok végzésében kötelezett és jogosított.
Harmadszor, forduljon lelkipásztor testvéreihez segítségért, lehetőleg
egyházmegyei tisztségviselőhöz. Ezt a három tanácsot főleg olyan esetekre nézve
adjuk, amikor sürgősen kell a lelkipásztornak döntenie. Különben foglalkozzék a
gyülekezetben ezzel a kérdéssel az igehirdetés, a pasztoráció, a közgyűlések és
a presbiteri gyűlések rendjén.
2. A gyülekezet kormányzása
A kormányzáson nem feltétlenül központi, az egyetemes
egyházban történő szolgálatot értünk. Amikor Pál a kegyelmi ajándékok között a
kormányzást is felsorolja (kübernészisz 1Kor 12,28), egy, a gyülekezetben
érvényesítendő karizmára gondol. A Kánon (21.§) az egyházközségről is kimondja,
hogy "önmagát az egyházi statútumban megszabott módon kormányozza".
Mit nevezünk gyülekezet-kormányzásnak? Amikor az
egyházközség testületei a gyülekezeti élet jelenére és jövőjére nézve általános
érvényű határozatot hoznak, akkor kormányzói szolgálatot végeznek. A gyülekezet
mindegyik életjelenségének megvan a maga kormányzati vonatkozása. Így pl. az
igehirdetés nem kormányzati kérdés, de az igen, hogy ez zavartalanul történjék.
A sákramentumok kiszolgáltatása sem kormányzati kérdés, de az igen, hogy ékesen
és rendben történjék. A konfirmáció sem az önmagában, de az már igen, hogy
hányszor történjék egy évben, és hogy mennyi ideig tartson a felkészítés.
Bár a gyülekezet kormányzása egészen gyakorlati
kérdés, meg kell állapítani azokat az elveket, amelyek szerint ennek történnie
kell a gyülekezetben.
a) A gyülekezet kormányzását is, mint minden szolgálatot,
Isten Igéjének alapján kell végezni. Természetesen Isten nem kívánja, hogy a
Szentírásból olyan kormányzási elveket olvassunk ki, amelyek ott nincsenek. Pl.
a Bibliában nincs megírva, hogy szombat este kell istentiszteletet tartani; de
amikor a közgyűlés erre nézve határozatot hoz, akkor a lelkipásztornak meg kell
magyarázni, hogy mit jelent az, hogy az Igével "alkalmas és alkalmatlan
időben" elő kell állni (2Tim 4,2).
b) A kormányzásban biztosítani kell Jézus Krisztusnak
és a Léleknek azt az akaratát és uralmát, amelyet a Szentírásból felismertünk.
Minden kormányzás hatalmon alapszik, de ez a hatalom nem a személyeké vagy a
testületeké, hanem az Úré és a Léleké. Jézus éppen arra int, hogy nem szabad
lemásolni a nem egyházi kormányzási módokat, mert azok valamilyen uralmon
épülnek fel: A pogányok fejedelmei uralkodnak..., de ne így legyen közöttetek
(Mt 20,25 26). Jézus a továbbiakban a maga szolgálatáról beszél s kötelezi
tanítványait, hogy ők is szolgáljanak. Így a gyülekezet részéről a kormányzás
szolgálat. S mert gyülekezeti életünk minden területén a Léleknek kell
uralkodnia, ezért a kormányzás nem is lehet az igazságnak erőszakos
érvényesítése, hanem csak a szelídség lelkével végzett szolgálat.
c) Ebből következik az is, hogy a kormányzás
szolgálatát pásztorációs előszolgálatnak kell kísérnie. Sok olyan eset adódik,
amikor kellő előkészítés nélkül nem tudjuk az Ige szempontjait keresztülvinni,
ezért a gyülekezetet előzőleg meg kell győzni arról, hogy amit érvényesíteni
akarunk, az jó, Istennek tetsző.
d) A gyülekezet kormányzásában maradéktalanul kell
alkalmazni a testületi elvet. Nem az egyének kormányoznak, hanem az
egyházközségi közgyűlés és a presbitérium, ahol a Kánon által előírt többségi
elvet sohase csorbítsuk meg.
e) Vigyázni kell az önkormányzás és a fokozati rend
betartására. A testületeknek tudniuk kell, hogy mi az, amiben ők maguk
kormányoznak, anélkül, hogy a felettes hatóság jóváhagyására lenne szükség, és
melyek azok a kérdések, amelyekben az egyes határozatoknak keresztül kell menniük
az egyházmegyei és egyházkerületi fokozatokon.
f) Az illetékesség azt jelenti, hogy az egyházközség
testületei csak a maguk jogkörébe tartozó kérdésekről hozhatnak a kormányzásra
vonatkozó határozatokat. Nem döntenek olyan ügyekben, amelyek pl. a zsinat
hatáskörébe tartoznak (a liturgia kérdésében) és nem hozhatnak olyan
határozatokat, amelyek ellent mondanak az egyházi törvényeknek. Ha tehát a
Kánon előírja, hogy a konformáció feltételei a 14 éves életkor és a kétévi
előkészítés (22.§), akkor nem lehet 13 éves korra előrehozni a konformáció
idejét.
Az egyházközség kormányzását két testület, a presbitérium és az egyházközségi
közgyűlés végzi. Feladatait és illetékességét a Kánon 61-73, illetve 74-76.§-ai
írják elő.
3. A gyülekezet közigazgatása
A közigazgatás a lelkipásztori hivatalnak (irodának)
az a munkája, amely nyilvántartásokkal, kimutatásokkal, jelentésekkel,
levelezésekkel stb. elősegíti a gyülekezeti szolgálatot. Így a gyülekezetben
végzett minden munkának megvan a közigazgatási vetülete is. A latinból származó
adminisztráció szó éppen azt fejezi ki, hogy ez a szolgálatot (ministratio)
kísérő (ad) tevékenység. Mindennek, ami a gyülekezetben és a gyülekezettel
kapcsolatosan történik, nyoma kell, hogy legyen az adminisztrációban. De az
egyházközségi közigazgatás nemcsak a gyülekezet jelen szolgálataira néz, hanem
múltjára is, mert nyilvántartja, őrzi és ellenőrzi mindazokat a lelki, szellemi
és anyagi értékeket, amelyek az egyházközség tulajdonában vannak.
Az egyházkormányzatot és a közigazgatást össze szokták téveszteni, ezért itt
különbséget kell tennünk a kettő között. A kormányzás magasabb rendű irányító,
elvi munka, amely célokat is tűz ki a szolgálatra nézve. A közigazgatásnak
nincs önálló célja, csupán csak eszközi szerepe van, hogy rögzítsen,
nyilvántartson.
De mint ilyen azért jelentős, mert segíti a
kormányzást és általában a szolgálatot. A kormányzás lelki munka, végzéséhez
lelkület kell, amely Isten Lelkének vezetése alatt áll és így karizma (1Kor
12,28). A közigazgatáshoz nem kell lelkület, csupán lelkiismeretesség. A
kormányzást mindig testület végzi, a közigazgatást egyén. A kormányzásban a
testület tagjainak bölcsességre, leleményességre, tapintatra, hajthatatlanságra
és más szellemi, lelki adottságra van szükség. Ezzel szemben a közigazgatást
végző személynek "csupán" rendszeretőnek, pontosnak s
lelkiismeretesnek kell lennie.
A közigazgatási munka főbb feladatai a
következők:
Az
irattár kezelése. Mind a már lezárt, mind a folyó anyag
kezelésére nézve pontos törvények, szabályrendeletek és utasítások jelentek
meg; ezek szerint kell eljárni és nem az elődök esetleg rossz irattárkezelését
vagy a magunk jónak látszó ügyvitelét kell követnünk. Az irattárhoz tartoznak a
következő főbb könyvek, naplók, iratcsomók: presbiteri és közgyűlési
jegyzőkönyvek, anyakönyvek (keresztelési, esketési, temetési, konformációi, át-
és kitérők anyakönyvei), családkönyvek, lelkészi munkanapló, iktatókönyv,
postakönyv, aranykönyv, különböző levelezések, választói névjegyzékek,
törzskönyvi lapok, fizetési iratgyűjtő, könyvtári és levéltári leltár,
bélyegzők leltára, vagyonleltárkönyv, ház és földingatlanok iratai, műemlékek
nyilvántartása, pénztárkönyv és csatolt iratai, költségvetések, számadások és
tartozékaik stb. Ahogyan látható, az egyházközség irattárában olyan okmányok és
iratok találhatók, amelyek a gyülekezet múltjának és jelenének hőséges tükrei.
Ezért kell ezeket pontosan kezelni, vezetni, ezért nem szabad megsemmisíteni,
tűzveszélynek, nedvességnek, penészedésnek kitenni. Rendben tartásukra és vezetésükre
1965-ben jelent meg utasítás a felettes hatóságoktól. Keressük ki ezt az
utasítást, és aszerint járjunk el az irattár kezelésében.
Paróchiális
könyvtár. Nemcsak a könyv-, de a folyóiratanyag
is ide tartozik. Szerezzük be az egyházi új kiadványokat, vegyük fel a leltárba
és üssük bele az egyházközség pecsétjét. A Református Szemle évfolyamait
köttessük be évenként, de előzőleg ellenőrizzük, hogy teljesek-e. A hiányokat
igyekezzünk pótolni más egyházközségek duplumaiból.
Levelezések. Az évenkénti levelezések alapeszköze az iktatókönyv,
amelybe minden beérkező és kimenő iratot iktatni kell. Maga az irat a megfelelő
irattartóba kerül, amely folytatólagos vagy évenként lezárandó köteg. A kimenő
irat külalakjában és megfogalmazásában legyen a lelkipásztori hivatalhoz méltó.
Vigyázzunk a megszólításra és az üdvözlésre (köszöntésre), valamint arra, hogy
olvashatóan írjuk alá és pecsételjük le. Meg kell választanunk a megfelelő
kifejezéseket a felsőbb hatóságokhoz, az egyházközségi tagokhoz, a más
lelkipásztori hivatalokhoz vagy állami intézményekhez címzett levelünkben.
Pénzügyi
könyvelés. A közigazgatási munkára fordított idő
nagy részét a könyvelés veszi igénybe. Nem olyan nehéz, mint amilyennek
kívülről látszik; el kell sajátítani a technikáját, naponként és pontosan kell
végezni és akkor nem gyűlik meg vele a bajunk.
Azt szokták mondani helytelenül , hogy a közigazgatási
teendők elvonják a lelkipásztort egyéb munkától vagy éppen a szolgálattól. Ez
nincs így, sőt a pontosan végzett adminisztráció segít a szolgálat végzésében.
Ha pl. a lelkipásztornak van pontos keresztelési anyakönyve és családkönyve,
akkor meg tudja állapítani, hogy az idén kiknek kellene konformációi oktatásra
jelentkeznie. Ha a csoportnaplóban minden perselypénz-tételt bevezetett, akkor
könnyen megtudhatja, hogy egyik évről a másikra növekedett vagy apadt pl. a
karácsonyi perselypénz. Ha az egyházi felettes hatóság kimutatást kér az
ingatlanokról, azt csak akkor tudjuk jelenteni, ha hűségesen vezettük a
leltárkönyvet. Ellenkező esetben az is megtörténhet, hogy egy régen megvásárolt
belsőséget az egyházközség nem használhat, mert valamikor egy hanyag
lelkipásztor nem telekkönyveltette és nem vette fel a leltárba.
Sokszor a lelkipásztor kifárad a fizikai munkába vagy
a megfeszített alkotó tevékenységbe, a prédikálásba. Ilyenkor határozottan
lehet állítani, hogy az irodai ügyviteli munka pihentető.
Még egy figyelmeztetés: a határidős közigazgatási munkákat ne halogassuk. Azért
se, mert felgyűlnek és akkor valóban fárasztóvá és lélekölővé válnak; de az
egyszerre végzett sok adminisztrációs munkánál a hibaszázalék is nagy. Azért
se, mert felettes hatóságaink ránk írnak s talán egész szolgálatunk pontosságát
az irodai ügyvitelből ítélik meg.
A közigazgatási munkában két hibát kell elkerülnünk, s
ha ezek megismétlődnek, bűnné is válhatnak. Az egyik az, hogy tévedésből vagy
készakarva olyan szolgálatokat is bevezetünk, amelyeket nem végeztünk el, vagy
pedig hamis, a valóságnak nem megfelelő adatokat írunk a naplókba. A másik az,
hogy túlzásba visszük a közigazgatást és arról is nyilvántartást vezetünk, ami
nem egyházi érdekeltségű munkánk volt, vagy ugyanarról a munkáról és
szolgálatról többféle kimutatást is készítünk, mint amennyire szükség van. Ez
túlhajszolt adminisztráció bürokratizmus.
Forrás: https://www.presbiterkepzes.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése