Igehirdetés: 2023.10.22.

 

100 TÖRTÉNET, AMIT ÉRDEMES MEGISMERNI – 83.

 

Jeruzsálem, ahol még akadt néhány jó király

Olvasmány: 2Krón 19:1-11

„Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az ÚRtól. Júda összes városából is eljöttek, hogy az ÚR segítségét kérjék. Jósáfát pedig kiállt Júda és Jeruzsálem egész gyülekezete elé az ÚR házánál, az új udvar előtt, és ezt mondta: URam, őseink Istene! Te vagy az Isten az égben, és te uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben. Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izráel elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak.”  (2Krón 20:4-7).

 

   Bár a Biblia bepillantást enged az északi királyság, Izrael életébe is, amely megalapítása első napjától kezdve fokozatosan távolodott Istentől, mégis sokkal több figyelmet szentel a déli királyság, Júda történetének.

Júda lakossága alig ötöde volt Izrael népességének. Ez a kis ország pedig hatalmas nehézségekkel találta magát szemben. A déli királyságnak azonban néhány szempontból mégis előnyösebb volt a helyzete. Egyrészt Júdában Dávid leszármazottjai uralkodtak. Ez a királyi család ellentétben az északi országrész egymást váltogató dinasztiáival szemben, sokkal istenfélőbb volt. Így Júda jórész mentes maradt az északi országrészre jellemző cselszövésektől és politikai intrikáktól. Másrészt Júdában volt az ország régi főváros Jeruzsálem és a templom is. A jeruzsálemi templom pedig hatalmas egységesítő erővel bírt.

Júda uralkodói közül többen is olyan kimagasló lelki és vezetői képeségekről tettek tanúságot, amelyhez hasonlót az északi országrészben hiába keresnénk. Júda tehát hűségesebbnek bizonyult az Istennel való szövetséghez, mint Izrael. Ez talán a legfőbb oka annak, hogy közel másfél évszázaddal túlélte az északi testvére pusztulását.

Ma Jósáfát király története van előttünk, aki Júda egyik példaértékű vezetőjének bizonyult. Az ő példája jól mutatja, hogy nem közönséges bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki csakis Istenre hagyatkozzon, különösen háború idején. Jósáfát király szép példáját adja a megfelelő uralkodói magatartásnak, mert amikor megszálló hadseregek fenyegetik, hatalmas közbenjáró imára hívja össze a népet. A csata napján egy kórust küld a harcszíntérre, hogy a hadsereg előtt menve Isten dicséretét énekeljék. Így, bár Jósáfát taktikája jobban hasonlított egy istentiszteleti szertartáshoz, mintsem háborús stratégiához, de úgy tűnik, mégis működőképes volt.  Az ellenséges erők egymás ellen fordultak és Júda serege győztesen menetelhetett haza. Jósáfát nagyszabású imádságát, amit a Krónikák második könyve lejegyez, a kommentárok gyakran az imádságok modelljeként említik. A király imája Isten dicsőítésével kezdődik, majd emlékezteti Istent a korábbi ígéreteire, feltárja a problémát, végül segítségért könyörög. Jósáfát merészségét mutatja, hogy már akkor hálát adott Isten válaszáért, mielőtt még az megérkezett volna.

A sok szégyenfolttal tarkított történelmi beszámolók közül így fényesen kitűnik Jósáfát története. A királyé, aki személyes példája által megmutatta, mi történik akkor, ha egy uralkodó teljes bizalmát Istenbe veti.

1.      Amikor nagy a baj

Az események a Kr. e. 800-as évek közepén játszódnak, egy számunkra idegen világban, ugyanakkor a történésekből sok minden mégis ismerős lehet a számunkra. Az ókor világa ugyanis több mindenben hasonlított a mi korunkhoz: háborúk, sok barbárság, bosszúhadjárat, fosztogatás, hadizsákmány, különböző országok politikai és katonai szövetsége. Kemény és durva világ. S ha így nézzük az eseményeket, azt mondhatjuk, hogy ez ma is így van.

Először egy szorult helyzetről hallunk. Izrael országa ekkora már két részre szakadt. Az északi országrészben az az Aháb uralkodott, aki teljesen eltávolodott Istentől és gonosz dolgokat cselekedett. Bálványimádás, gonoszság, sötétség jellemezte ezt az időszakot. Mindeközben Júda, a déli országrész, inkább kereste Istent, de itt sem volt tökéletes a helyzet. Jósáfát, a király, aki korábban mindig Isten akaratát kereste, most nagyot hibázott. Nem figyelt Istenre és inkább emberi okoskodással próbálta megoldani az ország nehéz  helyzetét, így azonban még nagyobb bajba kerültek.

De mi volt ennek a szorult helyzetnek az oka? Az elmúlt vasárnapokon már sokat beszéltünk az okokról. A Biblia itt is világossá teszi, hogy nem csak úgy a derült égből támadtak Júdára ellenségei. A Krónikák 2. könyve 19. fejezetében olvashatjuk, hogy Jósáfát királyt maga Isten ítélte meg mégpedig azért, mert szövetséget kötött Izrael királyával, Ahábbal. A bálványimádó és gonosz északi királlyal való szövetkezés miatt került tehát bajba a király és Júda népe.

Jósáfát közben megértette és felismerte, hogy mindez hiba volt. De már későn, és ennek a szövetségnek, a téves politikai döntéseknek meglettek a következményei, amit már nem tudott a király elkerülni. Jósáfát ugyanis az északi országrész szövetségeseként belekeveredett annak a politikai manővereibe, és ennek következményeként Aháb halála után annak korábbi ellenfelei Jósáfát és Júda ellen fordultak. Móábot Damaszkusz támogatta Jósáfát ellen, mint Izrael és Júda ellenfeleinek szövetségese. Így most többen is összefogtak ellene és népe ellen, hogy végleg leszámoljanak vele.

Jósáfát tehát a helytelen politikai döntéseinek következményeivel szembesült. A Holt-tenger nyugati partján lévő karavánúton már csak félnapi járóföldre ott volt az ellenséges sereg, amely hatalmas számbeli fölényben volt. Ha az ellenség betör Jeruzsálembe, elvész a város, a függetlenség, a királyság, talán maga a király is.

Mit tesz egy ilyen helyzetben egy bölcs vezető? Jósáfát igazi „nagysága” itt mutatkozott meg.  Ebben a kritikus helyzetben nem külső segítségért fordult, hanem Istenhez. Alázatra, országos böjtre hívta az embereket. Már nem okoskodni akart, nem a szövetségkötéskekkel akarta megoldani a helyzetet, hanem Istenre bízta magát és az országot. Nagy változás ez ahhoz képest, ahogy korábban viselkedett. Az ilyen háborús helyzetekben, a királyok általában nem az Istenhez való  fordulásban, vagy az imádságban látják a megoldást, hanem a fegyverekben és  a szövetségesek keresésében.

Jósáfát azonban nem ezt teszi, ő imádkozik. Imádsága hasonlít Salamon templomszentelő imádságára. Nem pusztán könyörög, nem pusztán kiált, esedezik, hanem emlékezteti Istent és persze magát és a népet is az Atyákkal kötött szövetségre, Isten szabadító tetteire a múltban, amik Isten szövetségi hűségének jelei. Igen, Isten hatalmas, szabadító Isten, és nagy dolgokat tett a múltban. Fontos látnunk hogy miközben Istenhez szólt a király, az imádsága sokkal inkább magának és  a népnek szólt, hiszen nekik kellett ezeket a dolgokat átgondolni, megnyugodni és bizalmat, hitet nyerni Isten szabadító kegyelmében, ahogy eddig is megtapasztalhatták.

Jósáfát imádságában megvallja Istennek, hogy Nélküle tehetetlenek, ezért most csak Rá tekintenek és Tőle várják a segítséget. Isten cselekedett a múltban is, ő szabadította meg akkor is a népet és Ő az, aki most is meg tudja őket szabadítani. Az a király mondja ezt, aki élete során elég sok mindent megpróbált emberi erőből, okosságból, tettekből, emberi akaratból megoldani. Talán tapasztalta ennek a korlátozottságát, végességét, és őszintén fordult emiatt Istenhez. Az biztos, hogy Isten meghallgatta ezt az imádságot és válaszolt rá.

 

2.      Egy király, aki betölti küldetését

A Biblia ezen a ponton egy különleges dologról számol be.  Az, amire Isten eredetileg kiválasztotta a királyokat, hogy népüket az Isten útjára tanítsák és vezessék, most újra helyreállt.  Jósáfát alázata és engedelmessége által tulajdonképpen helyreállt Isten királysága. A földi király szinte „eltűnik” és arra bíztatja az embereket, hogy a mennyei királyban bízzanak. Ritka pillanat ez Izraelben, a királyság korában. Előképe ez annak, ahogy Isten uralma, Isten országa megjelenik földi, tökéletlen és töredékes keretek közt. Közösség formálódik, igazi közösség. A gyülekezet ott van, együtt vannak, és várják Isten cselekvését.

A történet ekkor vesz új fordulatot. A szorongatott és kilátástalan helyzetből Isten szabadítást ad. Isten avatkozott közbe, és mentette meg választott népét egy olyan helyeztben, amikor már minden veszni látszott. A általános háborús taktika ellentétéről hallunk itt. A király a néppel tanácskozik és egy jól felfegyverzett előhad helyett, Istent dicsérő, zsoltárokat éneklő lévitákat küld előre. Képtelenségnek tűnik, de ezt parancsolja Jósáfát a népnek.

Isten pedig, aki ura a történelemnek, eseményeknek, lát minden összefüggést. A már biztosnak látszó zsákmányon még a csata kezdete előtt összevesztek a szövetségesek és egymás ellen fordultak. Meghasonlás támadt az ellenség sorain belül és egymást pusztították el. Isten népe megszabadult, sőt hadi zsákmányt is szerzett, a leírás szerint nem is keveset. A hit ereje tehát nagyobb győzelmet aratott, mint az emberi erő és okoskodás, valaha tudott volna.

Ennyire egyszerű lenne? Az ember dolga csak az lenne, hogy magasztalja Istent, Ő meg cselekszik? Ne értsük félre, Isten nem mindig ilyen csodálatos módon szabadít meg, de ha Ő megígérte, akkor valamilyen módon bizonyosan megszabadít. És éppen itt van a lényeg. Meg kell értenünk Isten vezetését, útmutatását és aszerint kell cselekednünk. A saját jó ötleteink nem fognak áldást eredményezni önmagában. Ha Isten vezet valamire, azt meg kell tennünk, azt végig kell csinálnunk, mert Ő ott lesz velünk.

A történet figyelmeztet minket is, Isten mai választott népét. Isten ma is megszabadít a veszedelemből, minket is, úgy ahogy egykor tette akkori népével. Ugyanakkor nekünk sem szabad elfelejteni, hogy egy nép, egy közösség sem bújhat ki tetteinek, döntéseinek és vezetői tetteinek és döntéseinek következményei alól. Ezeket tudva és figyelembe véve reménykedhetünk abban, hogy Isten nekünk is megkegyelmez és számunkra is megmutatja szabadítását.

Jósafát idején példaadó közösségi összefogás valósult meg. Azt gondolnánk, hogy a bajban mindig ez lenne a természetes, de sajnos sokszor mégsem így van. Sőt a bajban csak még nagyobb a széthúzás. Isten igéje arra tanít minket, hogy felelősségünk van egymás felé. A gyülekezet közösségében odafordulni egymás felé az egyéni és közösségi bajban. Biztosítani egymást a testvéri közösségről, szeretetről, megbocsátásról.

Azt olvastuk, hogy a környező népekben rettegés támadt az Istent dicsérő és hozzá imádkozó sereg láttán. Egyszerűen azért, mert felismerték Isten Izraelben munkálkodó hatalmát.

Isten szabadíttó ereje a legnyilvánvalóbbá Krisztusban lett a számunkra. Ez a szabadítás sem úgy történt, ahogy azt az ember gondolta volna. Isten Fia eljött a földre, eljött az övei közé, de azok nem fogadták be, megtagadták és keresztre feszítették. De éppen így végeztetett el Isten terve. A tökéletes áldozat szenvedett a népéért. Benne és általa van váltságunk, de látják-e ezt a közösségünkön a „környező népek”, szomszédok, barátok, munkatársak? Felismerik-e Isten hatalmát, amikor ránk néznek?

A szabadítás hasonló az egyiptomi szabaduláshoz. Isten cselkszik. Minden azért történt, hogy átéljék és emlékezzenek az Úr szabadítására. Nem mindig szabadít meg Isten úgy és akkor, ahogy mi gondoljuk vagy reméljük. De mindenképpen megszabadít, hogy ennek mentén hűséges követésre, elkötelezett, élő kapcsolatra hívjon. Erre hív most is minket is az Úr. Nem szabadított-e meg minket is oly sokszor Isten? Emlékezzünk, és hálából szánjuk oda magunkat neki. Ebben újulhatunk meg a következő vasárnapon az úrvacsorai közösségben is emlékezve Isten szabadító tettére.

3.      Miért íratott mindez ez le?

Érdekes, hogy míg a Királyok első könyve mindössze 10 verset szán arra, hogy bemutassa Jósáfát királyt, addig a krónikás négy teljes fejezeten keresztül foglalkozik az életével. Mindez azt mutatja, hogy személye és története fontos. Jósáfát egyfajta reformátor király volt.  Megértette, hogy a nemzet megújulásának kulcsa az, ha visszatérnek Isten törvényéhez, a Bibliához. Ő volt az, aki egyfajta országos „bibliaiskolai oktatást” szervezett a népnek. Tanárként pedig vezéreit, a lévitákat és a papokat alkalmazta. Isten a béke és a felüdülés gazdag áldásával jutalmazta ezt az erőfeszítést. Elődjeivel ellentétben Jósáfátnak sikerült békét kötnie Izrael királyával is. De ez a barátinak tervezett látogatás majdnem az életébe került, mivel ő is belekerült a Szíria és Izrael közötti háborúba. Az Istentől kapott feddés után azonban kész volt bűnbánatot tartani, megtérni és újra Isten útját  keresni.

De intő példa a számunkra Jósáfát további élete is. A nagy szabadulás után, mikor elmúlt a veszély, újra emberi eszközök, ügyeskedés, a saját erőből megoldás az, amit látunk Jósáfát életében. A krónikás így számol be erről: „Azután társult Jósáfát, Júda királya Ahazjával, Izráel királyával, aki bűnös dolgokat vitt véghez. Azért társult vele, hogy hajókat építsenek, amelyeknek Tarsísba kellett volna menniük. A hajókat Ecjón-Geberben építették. Elíézer azonban, a márésái Dódaváhú fia így prófétált Jósáfát ellen: Mivel társultál Ahazjával, összezúzza művedet az Úr! Össze is törtek a hajók, és nem tudtak eljutni Tarsísba.” (2Krón 20:35-37). Ne térjünk vissza  ismét a bűn és az engedetlenség már korábban felismert és elhagyott útjára! Engedjük, hogy Isten szabadító kegyelme, csodái valóban formáljanak, hatással legyenek az életünkre.

Jézusban az Isten minket már megszabadított a legnagyobb ellenségtől, a haláltól. Éljünk hát ennek a szabadításnak a hatása alatt, áldjuk az Urat és ne feledkezzünk meg az ó jóságáról úgy ahogy erre a Zsoltáros szavai bíztatnak: „Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsolt 130:2-4). Ámen.