Az
utolsó hét
Olvasmány: Jn
13:1-38
„Közeledett a páska ünnepe, és Jézus
tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához.
Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13:1). Már most
megmondom nektek, mielőtt megtörténik, hogy amikor meglesz, higgyétek, hogy én
vagyok.” (Jn
13:19)
1.
Az utolsó
vacsora, lábmosás
A
virágvasárnapi események után nagycsütörtök emelkedik ki az események sorából. Különös
részletességgel számolnak be az evangélisták ennek a napnak az estéjéről. A
tanítványokra számos meglepetés várt ezen az estén. Jézus tanítványai körében
készül a páska ünnepére, utoljára van együtt tanítványaival és együtt
fogyasztják el a pákavacsorát. Amikor a szokás szerint vacsora közben
felolvasták az Egyiptomból való kivonulás történetét, tanítványok, sok más
zsidó honfitársukhoz hasonlóan, bizonyára gondolatban Egyiptomot Rómával
helyettesítették. A virágvasárnapi diadalmas királyi bevonulás után elképzelni
sem lehetne alkalmasabb pillanatot arra, hogy Isten megismételje a csodát, és
megszabadítsa népét Róma kezéből. A tanítványok dicsőségről, hatalomról és
uralkodásról álmodnak.
János
evangélista azonban arra mutat rá, hogy Jézus valami egészen másra akarja
felhívni a tanítványai figyelmét: „felkelt a vacsorától, letette felsőruháját,
és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a
tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel.” (Jn
13:4-5). Jézus nem a királyi ruhát ölti magára, hanem a szolgai öltözetet, nem
uralkodni akar és parancsolni, hanem lehajol és szolgál. Milyen különös
viselkedés ez egy díszvendég részéről, aki utolsó vacsoráját költi le
barátaival! Micsoda megmagyarázhatatlan gesztus ez egy uralkodótól! A lábmosás
olyannyira lealacsonyító feladatnak számított, hogy zsidó származású szolgát
nem is kényszeríthettek rá. Péter teljesen fel is háborította mindaz, amit
Jézus tett. Látjuk tehát, hogy még a saját tanítványai sem fogták fel Jézus
tettének jelentőségét. Egyes magyarázók a lábmosás történetét Jézus élete egyik
legfontosabb eseményének tartják, mert ebben az ő egész küldetése
kiábrázolódik.
Az
evangélisták beszámolóit olvasva azt láthatjuk, hogy Jézus három dolgot kér a
követőitől, amivel róla megemlékezhetnek.
Először azt,
hogy hirdessék az evangéliumot mindenkinek, és akik hisznek, azokat
kereszteljék meg.
Másodszor azt
kéri Jézus, hogy emlékezzünk az utolsó vacsorára, az ő értünk
hozott áldozatát a kenyér és a bor jelképei erősítik meg bennünk.
Végül pedig
azt kéri Jézus az övéitől, hogy mossák meg egymás lábait. Az első két
kérést az egyház mindig is komolyan vette, bár a különböző felekezetekben a
szertartások között sok különbég van, de abban mindenki egyetért, hogy mind a
keresztség mind az úrvacsora nélkülözhetetlen keresztyén szimbólum. A
harmadikkal, a lábmosással kapcsoltban azonban már zavarban vagyunk. Van, ugyan
néhány olyan kevésbé ismert felekezet ahol mai is gyakorolják ezt hagyományt, de a keresztyének többsége számára
ez egészen furcsa és idegen dolognak tűnik.
Nagycsütörtök
estéjén tanítványok összeszólalkoztak azon, hogy ki nagyobb közülük. Jézus jól
tudja, hogy a versenyszellem, a törtetés jelen van a tanítványai gondolkodásban
is. Ezért tanítja őket: „Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az
legyen szolgátok!” (Mt 23:11). Az illusztráció, a példa pedig maga a
lábmosás. Vagyis ebben az esetben nem szó szerint kell Jézus példáját
követve egymás lábát mosni, hanem átvitt értelemben, aki elsőségre törekszik, a
Jézus példáját követve szolgáljon a többieknek.
2.
Az árulás
A
nagycsütörtök este másik nagy eseménye az árulás. A baráti
körben lefogyasztott vacsorán bombaként robban a hír, amikor Jézus bejelenti,
hogy az asztalnál ülők közül egy hamarosan elárulja őt. A tanítványok zavarodottan néznek egymásra,
majd faggatni kezdik egymást: „Talán én?” Ezzel pedig belső
bizonytalanságukat leplezik le tanítványok. Hamarosan ki is derül, hogy nemcsak
egy közülük, Júdás lesz árulóvá, de a most még elszántan fogadkozó Péter is
háromszor tagadja meg a mesterét, s a többiek is mind cserbenhagyják, magunkat
mentve elszaladnak, és magára hagyják Jézust a Getsemáne-kertben. Péter és
Júdás sorsa, bár sokban hasonlít egymásra, végül mégis a lehető
legellentétesebb irányba mutat. Mindketten végigmentek a remény, félelem,
kiábrándulás hullámvasútján, és amikor a helyzet kockázatossá vált, mindketten
megtagadták a Mestert. Innen azonban már más irányt vesz az útjuk. Júdást
gyötri ugyan a lelkiismeret-furdalás, de mégsem tudja megvallani a bűnét és
tette következményeitől felzaklatva önkezével vet véget életének, így a
történelem legnagyobb árulójaként vonul be a köztudatba. Júdás úgy hall meg,
hogy nem tudja elfogadni, amit Jézus kínál neki, bűnei bocsánatát és az új
életet. Péter ezzel szemben megszégyenülten, de Jézus kegyelmét és bocsánatát
elfogadva a keresztyén hit vezér apostola lesz, és a Jézusról szóló
evangéliumot hirdetve eljut egészen Rómáig.
3.
A
Getsemáne-kert
A következő
jelenetben a Getsemáne-kert van előttünk. A jeruzsálemi emeleti szobából,
ahol utolsó vacsorát elfogyasztotta Jézus, kimegy a Getsemáne-kertjébe, egy
hűvös és csendes olajfaligetbe. A város nyüzsgésétől távol, a szabad ég alatt
tölti Jézus az éjszakát. De míg Jézus virraszt és imádkozik, a tanítványai
elalszanak. Jézus számára ez volt a legnehezebb éjszaka, az evangélisták ezt
mondják: „szomorkodni és gyötrődni kezdett.” (Mt 26:37). Jézus hiába
ébresztgeti tanítványait, azok újra és újra visszaalszanak, ezért szomorúan
állapítja meg: „Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem?” (Mt 26:40). A
Getsemáne-kerti események a magány és a magárahagyatottság olyan mélységeire
mutatnak rá, amilyennel Jézus soha azelőtt nem találkozott. Lukács ezt a
megjegyzést teszi: „Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan
volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lk 22:44). Jézusnak ez a
gyötrelme nemcsak fádalomtól és a kínoktól való félelemről szól, hanem valami
sokkal többről, az Istentől való elhagyatottságról. A Getsemáne-kerti
történések középpontjában ugyanis nem más áll, mint egy meg nem hallgatott ima:
„Atyám,
ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat;” (Lk 22:42/a). Jézus azonban
nem lázadozik ez ellen, hanem engedelmesen elfogadja Isten akaratát: „mindazáltal
ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42/b).
A világ
elutasította, népe megtagadta, ezt jelzi a kert ösvényein Júdás vezetésével
csendben közeledő fáklyás menet, hamarosan tanítványai is
szétszaladnak, s beteljesedik mindaz, amiről később maga Jézus is így beszél: „Hát
nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
(Lk 24:26)
4.
A kihallgatás
A következő
jelenetben már a kihallgatások vannak előttünk. Jézust a
Getsemáné-kertbeli letartóztatása után hat alkalommal is kihallgatják, hol a
zsidó, hol pedig a római hatóságok. A kihallgatásokról szóló beszámolókból
leginkább Jézus védtelensége tűnik ki. Jézust mindenfélével megvádolják, többen
több alkalommal hamis vádakat hoznak fel ellene, de a védelmében senki sem
emelkedik szólásra. Sőt maga Jézus sem védekezik, ezekben az órákban
nagyobbrészt csak hallgat. A sorozatos kihallgatások procedúrájából a
felelősség áthárítása tűnik ki, bár mind a vallási vezetők, mind pedig a
politikai hatalom szeretne megszabadulni tőle, a döntés kimondást megpróbálják
áthárítani. Sokáig az hirdették az egyházban, hogy Jézus halálért egyedül a
zsidók a felelősök, ma már azonban mindenki elismeri, hogy ez nem igaz, mert a
zsidóság és Róma egyaránt felelős. Jézust mind a Galileában székelő Heródes,
aki a rómaiak bábkirálya volt, mind pedig a jeruzsálemi szanhedrin gyanakodva
figyelte. Ráadásul elterjedt az a szóbeszéd miszerint Jézus le tudja rombolni a
templomot és három nap alatt fel is építi. A farizeusok szerint Jézus semmibe
vette a szombatot, mai a mózesi törvény szerint főbenjáró bűnnek számított. De
Jézus szerintük nemcsak a törvényre, hanem az áldozati rendre, a templomra, az
étkezési szokásokra és a tiszta és tisztátalan megkülönböztetését előíró
szabályokra nézve is veszélyt jelentett. A főpapok által lefizetett hamis tanuk
állításai azonban ellentmondtak egymásnak, ezért aztán a főpap így szólt
Jézushoz: „Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a
Krisztus, az Isten Fia!” (Mt 26:63). Jézus válaszában először csak
ennyit fellel: „Te mondtad”, majd nyíltan kijelenti: „Sőt,
azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas
jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26:64). A főpap ezt egyértelmű
istenkáromlásként fogja fel és azonnal kihirdeti az ítéletet: „Méltó
a halálra” (Mt 26:66).
A rómaiakat
ezzel szemben nem az istenkáromlás bűne foglakoztatta, hanem a saját hatalmuk
fenntartása.
Ha Jézus Messiásnak vallja magát, az akár nyílt zendüléshez is vezethet, mait
Róma nem tűrhet el, mivel ők csak egy királyt ismernek, a császárt. A Keresztelő
János lefejeztető Heródes a kihallgatás közben szívesen látna valami csodát
vagy jelet, de Jézus egyetlen szót sem szól a jelenlétében. Egyedül a római
helytartó, Pilátus kérdésére: „Te vagy a zsidók királya” (Mt
27:11/a) válaszol Jézus ismét így: Te mondod” (Mt 27:11/b).
Jézus eddig
mindig kerülte annak lehetőségét, hogy nyíltan felfedje kilétét. Népszerűsége
csúcsán, amikor tömegek keresik őt, hogy királlyá tegyék, ő egyszerűen elbújt
előlük. Csak e napon árulta el Jézus a kilét, előbb vallási majd a politikai
vezetés előtt is. Isten Fiának vallotta magát, miközben a vallási vezetők okot
keresnek ellen, elismerte, hogy király, amikor a római helytartó előtt állt,
pedig ez nyílt lázadásnak volt minősíthető. Éppen akkor, amikor e
leghihetetlenebbül hangzott és éppen azok előtt, akik legkevésbé sem akarják
elfogadni, leplezi le magát Jézus.
5.
A Golgota
Végül az
utolsó jelenet, amit ma megvizsgálunk ez a Golgota. Máté
evangélista röviden így számol be az eseményekről: „Akkor a helytartó katonái
magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt.
Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a
fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva előtte, gúnyolták őt:
Üdvöz légy, zsidók királya! Azután leköpdösték, majd elvették tőle a nádszálat,
és a fejét verték vele. Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt,
felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.”
(Mt 27:27-31).
Bizonyára
számos filmet láttunk már, amelyikben látványosan feldolgozták Jézus
kínvallatásról és kivégzésről szóló a jelenetet. Mégis
képtelenek vagyunk felfogni ezt a méltatlan bánásmódot, szégyent és kínokat,
amit az Isten Fiának el kellet viselnie. Zsidók és rómaiak, vallási és
politikai vezetés egyaránt gúnyt űzött belőle.
A nagypéntek
délelőttje ezzel telt, előbb a főpap házában annak katonái szórakoztak Jézussal
bekötve a szemét, verték és ütögették, s közben azt kiáltozták, hogy prófétálja
meg ki tette ezt vele. Majd professzionális szakértői a kínzásoknak és a
kivégzéseknek, a római katonai kivégző csapat vette kezelésbe Jézust. A
korbácsolás után aztán következett a kivégző helyre, a Golgotára vezető kínos
út, ahol a már megkínzott és sebektől vérző Jézusnak magának kellett a
keresztet cipelnie. Közben pedig az összesereglett bámészkodó sokság szidalmait
és gúnyolódását is hallgatnia. Végül pedig a megfeszítetés után, a legnagyobb
kínokat átélve tovább folytatódott a gúnyolódás és a megalázás.
Máté ezeket
írja:
„Akik
elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki
lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha
Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva
mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát nem
tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk
benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt
mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy
gyalázták.” (Mt 27:39-44).
Sokan
felteszik a kérdést, hogy miért tűri Isten azt a sok szörnyűséget, amit a
történelem során az emberek elkövettek egymás ellen. Miért
engedte meg Isten a Heródesek, Hitlerek és Sztálinok rémtetteit? Ám amit ezen a
végtelenül sötét napon, nagypénteken kellet eltűrnie Isten mindent felülmúlt.
Biztosak lehetünk benne, hogy a minden egyes korbácsütésnél, ami Jézus testét
érte, angyalok tízezre lesték Isten parancsát, hogy mikor avatkozhatnak közbe.
Jézusnak egyetlen szavába került volna, és a kínjainak és megaláztatásnak vége
szakadt volna, angyalok seregei siettek volna segítségére, hogy megszabadítsák.
Jézus azonban nem kérte ezt, hanem mindvégig az Atya akaratának engedelmeskedve
betöltötte küldetését. Jézus némán tűrte az szenvedést, átkozódás helyett még
utolsó perceiben is másokra gondolt, ellenségeiért imádkozott: ”Atyám,
bocsáss
meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:24).
Az
evangélisták lejegyzik azokat a szavakat, amelyeket Jézus a kereszten szenvedve
utoljára elmond.
Ezek közül a legrejtélyesebb és legfájdalmasabb mondat ez: „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz:
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27:46).
Mondhatjuk
bátran, hogy Isten „elrejtőzése” talán azokra nehezedik rá a legfájdalmasabban,
akik különben a legközelebb vannak hozzá. C. S Lewis írja: „az összes ember közül, az emberré lett
Istent hagyja leginkább a magára Isten.” Nincs az a teológus, aki pontosan
értené, hogy mi is történet azon a napon. Mi csak a magát elhagyatottnak érző
gyermek kiáltását halljuk. Enyhit-e valamit a helyzeten az, hogy Jézus tudta mi
vár rá, tudta, hogy földi küldetése hogyan ér majd véget? Vajon Izsáknak
könnyebb volt-e, mert tudta, hogy apja, Ábrahám csak parancsot teljesítet,
amikor az oltárhoz kötözte? Mi történt volna, ha nem jelenik meg az angyal,
Ábrahám pedig szeretett fia szívébe döfi a kést? Mi lett volna akkor? Nos, a
Golgotán pontosan ez történt, ott a Fiú valóban úgy érzete, hogy elhagyták.
A Jézus mellet
keresztre feszített két rabló magatartása jól jellemzi az a két lehetőséget,
ahogy az emberek ma is Jézus keresztjéhez viszonyulnak. Az egyik
rabló ugyanis gúnyolta Jézust a tehetetlensége miatt, mert nem értette, hogyan
lehetne az Isten Fia az, aki magát sem képes megmenteni. A másik azonban
felismerte, magára maradt és szenvedő alakban az Isten Fiát és így szólt hozzá:
„Jézus,
emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!” (Lk 23:42).
Miképpen
tekintünk mi Jézus gyenge, elhagyatott és megalázott állapotára? Isten
tehetetlenségét, és kudarcát, vagy az ő szeretetének bizonyítékát látjuk benne?
A Jupiteren és más erős isteneken nevelkedett rómaiak számára teljesen elképzelhetetlennek
tűnt az, hogy bármi istenszerűt fedezzenek fel egy megkínzott és kereszten
szenvedő alakban. De a hithű zsidók is már az anyatejjel magukba szívták a
hatalmas és bosszúálló Úrról szóló tanítást, ezért szintén elutasították
Jézust, annak ellenére is, hogy a próféták éppen egy szenvedő
Messiásról jövendöltek. Jézus keresztje azonban újraértelmezi számunkra az
Istent. A kereszt ugyanis azt üzeni nekünk, Isten olyan, aki még a hatalomról
is kész volt lemondani a szeretet kedvérét. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése